Immáron hét éve csináljuk ezt mindenen keresztül, néha összeszorított fogakkal, máskor ökölbe szorított kezekkel, de egyszer sem úgy, hogy akár egyikünk is ne tudná vállalni. Március 28-án egy újabb mérföldkövet léptünk át.

Még 2008-ban volt, hogy B. Szabó Zsolt létrehozta a MetroGnómot, amely Közép Kelet-Európa első és máig egyetlen kísérleti zenét sugárzó rádióműsora. Ez már a harmadik ilyen jellegű maraton, amelyet végigcsinálunk és egyben a leghosszabb is. Az első kettő egyenként nyolc órásak voltak, ez azonban egy teljes félnapos, tizenkét órás peremzenei műsor volt végig információkkal, kommentárral, bemutatással. Ez alkalommal nyolcan vezényeltük le a folyamatot, ellentétben az elsővel, amikor mindössze három ember bábáskodott felette, ami a végletekig kimerítő volt. Mindannyiunknak volt egy átfogó témája, amellyel dolgoztunk és amelyhez körülbelül ötven percnyi zenét válogattunk össze, kivéve egy műsorrészt, amelyhez százhúsz percnyi volt és még egyet, amelyhez viszont száznyolcvan. A zenelistákat nem részletezzük, mivel ez később külön nyilvánosságra kerül, ám ezek voltak a témák, műsorrészek, amelyeket a témavezető mindig két másik kollégával együtt mutatott be: Bodoki Halmen Zsolt indított egy órányi élőben alkotott granuláris szintézissel, amelyet az előző este rögzített field recording felvételeiből készített és amely tizenkét órán át szolgált “gumizeneként” a beszélgetéseinkhez, folyamatosan átalakulva és fejlődve, B. Szabó Zsolt az évek során felgyűlt legreprezentatívabb MetroGnóm-műfajokat részletezte, Brassay István egy élő kísérleti hip-hop mixet vezetett elő mindannyiunknak, újfent láttatva, hogy ez a műfaj nem csak a mainstream kliséiről szól, Balázs Ádám a hangszobrászatról beszélt és megalkotta az évtized (legalább!) kísérleti zenei beszólását a “kiállítás gépei”-ről szólva, Bakk-Dávid László a huszadik és huszonegyedik századok zeneszerzéséről próbált meg egy valamennyire átfogó képet adni, ám mivel ez az egyik legkomplexebb és legnehezebb tematika, őneki volt százhúsz percnyi zenéje az ötven helyett, Dimény Levente a hozzá legközelebb álló, kedvenc dark ambient tételeivel csalt libabőrt mindenki hátára, minekután Szabó Péter kísérleti jazz tételei rántottak vissza mindenkit a jelenbe, Ivácson András Áron olyan zenékkel próbált hajnali idegeinken táncolni, amelyek vagy zeneiségükben, vagy a zenéhez való hozzáállásuk hasonlóságában “zajnak”, vagy “zajzenének” nevezhetőek, ismét B. Szabó Zsolt tért vissza lezárni a kört, aki ezúttal a legfontosabb női kísérleti eőladókat hozta el, akik a műsor történetében fontos szerepet játszottak, végül pedig egy nagy közös műsorvezetés keretében mindenki bejátszotta és részletezte azon kedvenc kísérleti zenészeit, akiket a MetroGnóm által ismert meg.

Hamarosan egy MixCloud válogatásban hallhatjátok a teljes műsort, szöveg és kommentár nélkül, csak a dalokat, így mindenki zenelistáját nem részletezem most külön, inkább jöjjön pár hangulatkép, ami közben készült.:

Bodoki Halmen Zsolt élőben alkot.

B. Szabó Zsolt, Balázs Ádám és Ivácson András Áron a MetroGnóm legreprezentatívabb műfajait ismerteti.

Ivácson András Áron, Szabó Péter és Brassay István a kísérleti hip-hop körül pörög (a fekete lemez…).

Balázs Ádám, Bakk-Dávid László és Bodoki Halmen Zsolt a hangszobrászatot gyakorolja a “kiállítás gépeinek” segítségével.

Bakk-Dávid László, Balázs Ádám és Bodoki Halmen Zsolt a huszadik-huszonegyedik századi zeneszerzés csínjáról-bínjáról.

Dimény Levente, Ivácson András Áron és B. Szabó Zsolt a dark ambient frekvenciái között kóborol.

Szabó Péter, Bakk-Dávid László és Balázs Ádám a kísérleti jazz lüktetését tolmácsolja.

Ivácson András Áron, Bakk-Dávid László és Dimény Levente hajnalosan zajong, miközben Bodoki Halmen Zsolt monitorból “granuláris szintetizál”.

B Szabó Zsolt, Szabó Péter és Balázs Ádám “elővezeti” a MetroGnóm legfontosabb női kísérleti zenészeit.

Dimény Levente és Bakk-Dávid László szünetel.

Szabó Péter és Ivácson András Áron szünetel (és feszít).

Az egész éjszaka most is legalább olyan jól telt, mint eddig bármelyik korábbi alkalomkor, azzal a nagyon lényeges különbséggel, hogy lévén sokkal többen a stúdióban, megoszlott a munka és jóval kevésbé voltunk fáradtak a végére, mint korábban. Talán az egyetlen lényeges múlasztásunk, hogy nem készítettünk fényképet a két óriáspizzáról, ami tartotta bennünk a lelket reggelig…

A következő maratonig is maradunk, szerdáról szerdára, kísérleti zenékkel és a megszokott hozzáállással.

Üdv, a szerkesztőség.

Scott Morgan a.k.a. Loscil

Szeretem a telet. De talán még jobban szeretem a sivatagokat. A hófehér tájak mindig a sivatagok dűnéire emlékeztetnek és valószínűleg innen is táplálkozik a Loscil iránti szimpátiám, bármennyire is paradoxnak tűnjék akár ez, akár a leírt alaphelyzet.

Scott Morgan azon ambient/drone zenészek közé tartozik, akinek a nevét a téllel és a hideggel kötöm össze. Noha a skandináv előadók lemezeire jellemző a stíluson belül, Morgan kivétel, ugyanis ő kanadai, pontosabban Vancouverből származik. Alaphangszere a dob, sokáig püfölte is a bőröket a Destroyer nevű indie-rock bandában. Később inkább az ambient és a drone zenék kezdték érdekelni, majd ki is lépett a Destroyerből, hogy minden idejét a saját zenéinek szentelhesse.

A Loscil alteregót 1998-ban hozta létre, amelyet a CSound hangszerkesztő program egyik funkciójának a nevéről keresztelt el, így lett a „looping oscillator”-ből (ismétlődő oszcillátor) Loscil. Mint a hasonló stílusokban mozgó előadók legtöbbje, ő is első lemezét saját kiadásban jelentette meg. Ez volt az A New Demonstration of Thermodynamic Tendencies lemez, amely azonban felkeltette az underground és kísérleti kiadványokat megjelentető Kranky kiadó figyelmét. A következő Triple Point című lemezt már ők jelentették meg, amely hat dalt tartalmazott az első lemezéről, valamint négy új tételt írt hozzájuk. Ez a lemez még egy nagyon minimalista, alig észlelhetően változó ambient/drone hangzású, amely nem tapétazene, hanem aktív hallgatást igényel ahhoz, hogy minden szépségét felfedje. Az alább hallható dal tökéletesen kifejezi, hogy óa Loscil korai korszaka a diszkrét entrópiáról, avagy az alig észrevehető leépülésről, széthullásról szól.

A második lemez is folytatja ezt a sort és amint a Submers cím jelzi, ezúttal a hőségből a fagyos mélybe ereszkedik. Az album mindegyik dala egy-egy tengeralattjáróról van elnevezve. Az egész hanganyagon végigvonul ez a koncepció, egészen a legutolsó dal az orosz Kurszk K-141 nevű tengeralattjáró legénységének ajánlott tisztelgés, mivel az elsüllyedt a Barents-tengeren 2000 augusztus 12-én és mindenki odaveszett. Az albumnak egyfajta történelmi íve is van, ugyanis az Argonaut I dallal indul, ami egyértelműen a görög mítoszokban szereplő argonautákra utal, majd végül a Kurszk 2000-es katasztrófájával zárul, felölelve a Nyugati civilizáció egészének történelmét.

A 2004-es First Narrows lemezével kezdődően, amelynek címe Vancouver egyik ismert hídjára utal, különböző vendégzenészek improvizatív játékával ötvözte saját minimalista stílusát. Példaképpen olyanokkal dolgozott együtt, mint Nyla Raney csellista, Tim Loewen gitáros vagy Jason Zumpano Fender Rhodeson játszó billentyűs. Ennek következtében stílusa némiképp organikusabbá és életteltelibbé, finomabbá, emberközelibbé vált. Mondhatjuk úgy is, hogy felemelkedett a napfényre azokból a fagyos mélységekből, ahová a Kurszk legénysége előtt való tisztelgéssel az előző lemezen alámerült. Emellett nyolc dala is szerepelt a legendás dokumentumfilmes Velcrow Ripper SacredSacred című filmjében. Ez a dokumentumfilm olyan helyszíneket és ott élő embereket, valamint helyzeteket mutat be, amelyek a múltban szélsőséges szenvedésnek voltak kitéve, így például Bhopal, Hiroshima, Izrael és Palesztine, többek közt. Scott zenéje méginkább kihangsúlyozta ezen térségek sivárságát, amit csak és kizárólag az emberi önpusztításnak köszönhetnek.

A Plume albummal lezárta azt a konceptuális ívet, amelyet az első albumától kezdve alakítgatott. A szubatomikus részecskéktől („New Demonstration…”/”Triple Point”), a mélytengeri nyomáson („Submers”) és a szárazföldi felszínen („First Narrows”) keresztül eljutott egészen a felhők magasságába. Latin szólással mondhatnánk: „per aspera ad astra”, vagyis: nehézségeken keresztül a csillagokig. Ez a mondat nem csak egész munkásságát, hanem általában a zenéje minőségének emelkedését is szemléletesen leírja. Utolsó hanganyagán további hangszerekkel bővítette a kollaborátorainak sorát egészen olyan egzotikus, az ambient és drone műfajokban ritkán használt hangszerekkel, mint a xylofon és a vibrafon (Josh August Lindstrom), valamint az Ebow gitár (Krista Michelle Marshall és Stephen Michael Wood). Talán már nevezhetjük életszerű zenének is különösen az ambient és a drone műfaján belül is.

Hosszú út vezetett idáig, hiszen nem csak Vancouver underground rock színtere volt Scott számára meghatározó, hanem akadémiai képzettsége is, ugyanis a Simon Fraser Egyetemen végzett elekronikus-, film- és újzeneszerzés szakon a nagy hatást kiváltó elektroakusztikus zeneszerző, Barry Truax szárnyai alatt. Olyan hatásokat nevez meg, amelyek a krautrock legenda Clustertől egészen a kísérleti és kortárs komolyzene előfutár Gavin Bryarsig terjednek. Különleges zene ez és noha nem vált a kedvencemmé az ambient műfajon belül, (amit mellesleg „tél-ambientnek” szoktam hívni és Thomas Körnert sorolom ide), mégis megkerülhetetlennek tartom. Ne is kerüljük meg, nagy élménytől fosztanánk meg magunkat, hiszen kevesen tudnak így hangokat kreálni jéghideg sivatagokról, mint ő.

A műsor zenéi, ahol helyet kapott a split:

Rays of Dawn by Metrognóm on Mixcloud

Egyik nagy zenész a másikról elismerően: Lawrence English SWANS pólóban.

Megtehettem volna, hogy Lawrence English-ről írva, akár a címben, akár a cikk első soraiban tegyek valami akár komoly, akár poénos utalást „angolos kifinomultságra”, de úgy gondoltam, hogy kár kliséket puffogtatni egy legkévésbé sem klisés szerzőről.

Lawrence English ausztrál zenész, zeneszerző, kurátor és teoretikus. Folyamatosan megpróbálja megújítani magát, mindamellett, hogy létezik egy kialakult hangzása, amely elsősorban a drone és az ambient műfajokból táplálkozik, de nem ritkán egészen a noise-ig is elnyúlnak a karjai a keverőpulton. Ez egyéni ízt kölcsönöz számára a nem egyszer olyan negédesbe forduló ambient műfajon belül, amitől egy kőszobornak is kifordul a gyomra. A zaj használatát nem csak az elektronikus zajokra kell érteni, hiszen hangzását rengeteg field recordinggal is gazdagítja, amelyekben azokra a hangkörnyezetekre próbál koncentrálni, amelyeket általában mellőznek még az ebben a műfajon belül alkotó szerzők is: például a Studies for Stradbroke című lemezén a Stradbroke-szigeteken ultraérzékeny mikrofon segítségével a mozgásban lévő homokszemcsék hangját rögzítette és illesztette kompozícióiba.

Az egyik legkiválóbb, mikrohangra alapuló művek is az ő nevéhez kötődnek. Az egyik példaképének, John Cage-nek ajánlott For/Not For John Cage lemez is ilyen. Az mű mindegyik mozzanatának egy-egy gomba latin neve szolgáltatja a címet, ugyanis Cage hatalmas gombagyűjtő és szakértő volt. Azonban van egy mélyebb formája is a tiszteletadásnak, ugyanis szintén ultraérzékeny eszközökkel rögzítette a különböző gombákban a bioelektrikai lüktetéseket, amelyeket a témáiba komponált, absztrakt és lassú ritmusként. Végül a cím maga is Cage-re és az általa is használt kínai Ji Ging-könyv lehetőségeket kiszámító mechanizmusára utal. Ahogy ő maga fogalmaz: a lemez olyan elemekből épül fel, amelyek „[Cage] egész életén átívelő érdeklődései [is voltak] és alátámasztották azokat a módokat vagy formákat, amelyekben a zene, a tér, a humor és a filozófia kapcsolódik, vagy épp darabkáira tör szét.”

Nem feledkezhetünk meg munkásságának zajosabb oldaláról sem, amelynek a Wilderness of Mirrors a legjobb példája. Ez ugyanis a drone- és noise-elemek mellé igencsak sok dinamikus elemet is felsorakoztat. A borítón is ez áll: „tektonikus hallásélmény”. Ezzel a hanganyaggal megpróbálta stúdióban újraalkotni azt a dinamikus és zsigeri állapotot, amely élőben jellemzi a zenéjét, és amely némileg eltér a lemezein hallható visszafogottságtól. Kezdettől fogva nagyon érdekelte a minél tömény hangzás. Egy interjúban, gyerekkoráról beszélve elmeséli, hogy apjával madárnézés közben azon gondolkodott, hogy „ha az ágak között leskelődtél, semmit sem láttál. Ha elkezdtél közben hallgatózni is, megérted a hang térbeliségét és rájöhetsz, hogy merre keresd tovább. Valószínűleg ez volt az első élmény, aminek következtében elkezdtem a tér és a hang kapcsolatáról gondolkodni, ami voltaképp az alapja mindannak, amit azóta létrehoztam.”

Lawrence English tehát zseniális zeneszerző, műveiben minden egyes hangnak megvan a precíz helye, szerepe, feladata, hossza, frekvenciája és abszolút bármije – a kompozíció egésze és az azon belüli mozzanatok tekintetében is. Zenéjében semmi, de tényleg semmi nincs a véletlenre bízva, nincs teletömve sem az „improvizáció”, sem a „csak a lelkemből zenélek” ideológiájával. Egyik legjobb példája annak, hogy mit jelent a szó legszorosabb értelmében zenét „szerezni”, avagy minden egyes momentumért, hangért, váltásért, ritmusért, dallamért tudatosan, racionálisan, meggondoltan felelősséget vállalni és nem megúszni azzal, hogy hát „épp úgy éreztem, hogy azt kell csinálnom”. Ahogy ő fogalmaz, munkássága a felfogás, az érzékelés politikájával foglalkozik („the politics of perception”) és ennek ezer százalékban eleget tesz. Azon iszonyatosan kevesek közé tartozik, akik esetében valóban egy politikai tartalomról beszélhetünk, amennyiben megértjük, hogy a politika szó nem csak szűken a pártpolitikát jelenti, hanem bármit, aminek társadalmi jelentősége lehet: az alkotás etikájáról van itt szó – ugyanis a művészet mindig társadalmi kérdés. Ez nem kis dolog a mai „mindent szabad” korban, amelynek éthoszát ha becsomagoljuk az „improvizáció” álcájába, akkor bármit meg lehet úszni.

Lawrence English nem csak az egyik legfontosabb, legkiemelkedőbb kortárs elektronikus zeneszerző, hanem kiemelkedően olvasott is. Interjúiban Agamben-, Foucault-, Žižek- magyarázatok szállingóznak, arról hogy miként függ össze a művészet, a zene, a térbeliség és a politika stb. Ez nem csak hozzáállásán, hanem a teljes munkásságán is érződik, ugyanis olyan tökéletesen alkot ambient-drone-noise műveket, hogy azok egy pillanatig sem tűnnek erőltetettnek vagy hiteltelennek. Ez valóban ínyencség, méghozzá a legkiválóbb fajtából.

A legutóbbi MetroGnómban a Wilderness of Windows albumról a Graceless Hunter című dal kapott helyet. Az alábbi linken a műsor dalaiból készült mixet hallgathatjátok meg: