Immáron hét éve csináljuk ezt mindenen keresztül, néha összeszorított fogakkal, máskor ökölbe szorított kezekkel, de egyszer sem úgy, hogy akár egyikünk is ne tudná vállalni. Március 28-án egy újabb mérföldkövet léptünk át.

Még 2008-ban volt, hogy B. Szabó Zsolt létrehozta a MetroGnómot, amely Közép Kelet-Európa első és máig egyetlen kísérleti zenét sugárzó rádióműsora. Ez már a harmadik ilyen jellegű maraton, amelyet végigcsinálunk és egyben a leghosszabb is. Az első kettő egyenként nyolc órásak voltak, ez azonban egy teljes félnapos, tizenkét órás peremzenei műsor volt végig információkkal, kommentárral, bemutatással. Ez alkalommal nyolcan vezényeltük le a folyamatot, ellentétben az elsővel, amikor mindössze három ember bábáskodott felette, ami a végletekig kimerítő volt. Mindannyiunknak volt egy átfogó témája, amellyel dolgoztunk és amelyhez körülbelül ötven percnyi zenét válogattunk össze, kivéve egy műsorrészt, amelyhez százhúsz percnyi volt és még egyet, amelyhez viszont száznyolcvan. A zenelistákat nem részletezzük, mivel ez később külön nyilvánosságra kerül, ám ezek voltak a témák, műsorrészek, amelyeket a témavezető mindig két másik kollégával együtt mutatott be: Bodoki Halmen Zsolt indított egy órányi élőben alkotott granuláris szintézissel, amelyet az előző este rögzített field recording felvételeiből készített és amely tizenkét órán át szolgált “gumizeneként” a beszélgetéseinkhez, folyamatosan átalakulva és fejlődve, B. Szabó Zsolt az évek során felgyűlt legreprezentatívabb MetroGnóm-műfajokat részletezte, Brassay István egy élő kísérleti hip-hop mixet vezetett elő mindannyiunknak, újfent láttatva, hogy ez a műfaj nem csak a mainstream kliséiről szól, Balázs Ádám a hangszobrászatról beszélt és megalkotta az évtized (legalább!) kísérleti zenei beszólását a “kiállítás gépei”-ről szólva, Bakk-Dávid László a huszadik és huszonegyedik századok zeneszerzéséről próbált meg egy valamennyire átfogó képet adni, ám mivel ez az egyik legkomplexebb és legnehezebb tematika, őneki volt százhúsz percnyi zenéje az ötven helyett, Dimény Levente a hozzá legközelebb álló, kedvenc dark ambient tételeivel csalt libabőrt mindenki hátára, minekután Szabó Péter kísérleti jazz tételei rántottak vissza mindenkit a jelenbe, Ivácson András Áron olyan zenékkel próbált hajnali idegeinken táncolni, amelyek vagy zeneiségükben, vagy a zenéhez való hozzáállásuk hasonlóságában “zajnak”, vagy “zajzenének” nevezhetőek, ismét B. Szabó Zsolt tért vissza lezárni a kört, aki ezúttal a legfontosabb női kísérleti eőladókat hozta el, akik a műsor történetében fontos szerepet játszottak, végül pedig egy nagy közös műsorvezetés keretében mindenki bejátszotta és részletezte azon kedvenc kísérleti zenészeit, akiket a MetroGnóm által ismert meg.

Hamarosan egy MixCloud válogatásban hallhatjátok a teljes műsort, szöveg és kommentár nélkül, csak a dalokat, így mindenki zenelistáját nem részletezem most külön, inkább jöjjön pár hangulatkép, ami közben készült.:

Bodoki Halmen Zsolt élőben alkot.

B. Szabó Zsolt, Balázs Ádám és Ivácson András Áron a MetroGnóm legreprezentatívabb műfajait ismerteti.

Ivácson András Áron, Szabó Péter és Brassay István a kísérleti hip-hop körül pörög (a fekete lemez…).

Balázs Ádám, Bakk-Dávid László és Bodoki Halmen Zsolt a hangszobrászatot gyakorolja a “kiállítás gépeinek” segítségével.

Bakk-Dávid László, Balázs Ádám és Bodoki Halmen Zsolt a huszadik-huszonegyedik századi zeneszerzés csínjáról-bínjáról.

Dimény Levente, Ivácson András Áron és B. Szabó Zsolt a dark ambient frekvenciái között kóborol.

Szabó Péter, Bakk-Dávid László és Balázs Ádám a kísérleti jazz lüktetését tolmácsolja.

Ivácson András Áron, Bakk-Dávid László és Dimény Levente hajnalosan zajong, miközben Bodoki Halmen Zsolt monitorból “granuláris szintetizál”.

B Szabó Zsolt, Szabó Péter és Balázs Ádám “elővezeti” a MetroGnóm legfontosabb női kísérleti zenészeit.

Dimény Levente és Bakk-Dávid László szünetel.

Szabó Péter és Ivácson András Áron szünetel (és feszít).

Az egész éjszaka most is legalább olyan jól telt, mint eddig bármelyik korábbi alkalomkor, azzal a nagyon lényeges különbséggel, hogy lévén sokkal többen a stúdióban, megoszlott a munka és jóval kevésbé voltunk fáradtak a végére, mint korábban. Talán az egyetlen lényeges múlasztásunk, hogy nem készítettünk fényképet a két óriáspizzáról, ami tartotta bennünk a lelket reggelig…

A következő maratonig is maradunk, szerdáról szerdára, kísérleti zenékkel és a megszokott hozzáállással.

Üdv, a szerkesztőség.

Felicia Atkinson – Readymade Ceremony

Félicia Atkinson (1981) annyi mindennel foglalkozik egyszerre, hogy első látásra nehéz eligazodni munkásságán. Nem csak önmagában komplex személyiség, hanem egyszerre több olyan projektet is működtet, amelyek más kiváló zenészekkel hozzák kapcsolatba. Megpróbáltunk eligazodni: Atkinson többek között zenét és hangot, irodalmat, mozgásművészetet, performance- és akcióművészetet, képzőművészetet használ nem mindennapi gondolatai átadására. Elmondása szerint munkáiban, legyen szó zenei vagy vizuális munkákról, általában az improvizáció és kompozíció egyensúlya érdekli, valamint nagyon gyakran az utazásai és éjszakai gondolatai inspirálják őket. Jelenleg Párizs és Brüsszel között ingázva él és alkot.

Elsősorban a Je Suis Le Petit Chevalier nevű projektje kapcsán ismert, amelyet egészen 2014 végéig használt, amikor bejelentette, hogy többé nem használja ezt az alkotói álnevet. Úgy írta le a zenéjét, mint „absztrakt építészet”, amely által így szépen illeszkedik az úgynevezett hangszobrászat műfajába. Ezen projektjének alapja a minél hatalmasabb drone hangzások, amelyekre elektro-akusztikus improvizációk simulnak, mindenféle apró zörejek, zajok tarkítják, végül pedig Atkinson kifejezetten narratív szövegrészletei, amelyeket suttogva és olyan monotonan ad elő, amennyire csak tőle telik; ez adja meg végül a kegyelemdöfést az amúgy nem mindig teljesen negatív kisugárzású zenéjének. Egyenlő arányban találhatóak hangszerek és fieldrecording elemek a zenéjében, azonban a tételei általában lassú és lassan kibontakozó ambient és drone zenék.

Amikor először végighallgattam a már saját neve alatt megjelenő Readymade Ceremony című lemezét, felettébb meglepődtem és minél többet hallgattam, annál jobban tetszett,. Az ok egyszerű: korábbi munkái eléggé arctalannak tűnnek, miközben a nemrég megjelent lemez annyi új elemet hoz a már meglévők mellé, hogy jellegének módosítása nélkül teszi azt sokkal komplexebbé. A már ismert drone, ambient, soundscape és fieldrecording témák mellé számos glitch-, elektro-, ipari-, sőt, noise- és kollázszenei témák sorakoznak, amelyek nagyon szépen kibővítik az eddig kissé szürke világát. Üdvözlendő változás történt a szövegek terén is: esetükben az figyelhető meg, hogy sokkal direktebbek és sokkal inkább készek a konfrontációra, mint korábban, amikor a költői absztrakció kedvéért gyakran vérpadra került lényeges dolgok kimondása. Már az olyan dalcímek erről árulkodnak, mint az Against the Archive, a Carve the concept and the Artichoke, vagy a The book is the territory – ezek a címek már sokkal inkább irodalomelméleti, filozófiai, társadalomtudományi tartalmakról jeleznek, mintsem a végletekig absztrahált költői témákról, lásd például a L’Oeil című tétel olyan vezérmotívumait, mint az „I used to be played more often…”, vagy „This shouldn’t be a dialog…” és „Hanged by the showercurtain’s rope…”, amely sorokat Atkinson suttogva ismételget más kijelentésekkel együtt. Amolyan kommentárként is felfoghatóak a kiöregedő előadóművészek félelmeiről, ugyanakkor lehet valami teljesen banális értelmezése is, de pontosan ez a hétköznapi, életszagú, banális tragikum, avagy tragikus banalitás az, ami nagyon friss ezen a lemezen a korábbi néhol eléggé túlfűtött és világmegváltó absztrakt költészettel szemben.

Mindent összevetve, ez eddig Félicia Atkinson legjobb lemeze. Változatos, radikális, egyenes, nem bújik az említett műfaj(ok)ra általában annyira jellemző balladai homály mögé, hanem a sötét nyirkos titkokat kiteríti egymás mellé a napra szikkadni és elhalni. Nincs kegyelem. Ám a lemez a szép és az egymás mellé rendezés miatt nem egy felszínes vagdalkozás, hanem inkább egy nagyon érzékeny számvetés. Nagyon érdemes meghallgatni és időt szánni rá.

A lemez teljes hosszában meghallgatható Félicia Atkinson BandCamp oldalán, ITT.

Einstürzende Neubauten

Annak ellenére, hogy manapság már nehezen tudnám elképzelni az életem az Einstürzende Neubauten jelenléte nélkül, „kapcsolatunk” kifejezetten érdekesen indult.

2005 nyara, romániai zenebolt: CD-k közt válogatva megragadta a figyelmem egy akkor még számomra szinte kiejthetetlen nevű, ám annál érdekesebb borítójú lemez. A fedőképen egy lemezjátszó volt, amelyen egy ragasztószalaggal, műanyaggal stb., összetákolt dadaista szemétkupacot helyeztek. A dadaizmusa megragadt. Azóta, hogy az a lemez 2004-ben megjelent, sok zaj kifolyt az erősítőikből, de egyvalamiből sosem engedtek: a minőségből.

Az Einstürzende Neubauten az egyik legklasszikusabb ipari zenét játszó csoportosulás, amelyben a tagok nem csak többféle hangszeren, de többféle művészeti ágban is érdekeltek a zenétől kezdve a színházon, filmen és díszlettervezésen át egészen az irodalomig. A műfaj a legszélsőségesebb kísérleti zenei formák közé tartozik, amelyben minden zenekarnak kifejezetten erős ideológiai álláspontja van. Számomra, többek közt, ez is szimpatikus a műfajban: még csak véletlenül sem akarnak beállni a „valami mellett álljunk, ne valami ellen” álnaiv ideológiájának. A Neubauten még egy ilyen közegben is kétszeresen radikális tudott maradni, ugyanis egyrészt egy végletekig anarchista irányvonalat követtek mindig is (Anarchitektur címmel lemezt is jelentettek meg), ehhez viszont kapcsolódott egy roppant erős kulturális vonal is, amely a dadaizmusból és általában az összes avantgárd irányzatból táplálkozik egészen a mai napig.

Zeneileg egy kontrollált káosz , amelyben első hallásra minden összevisszaságnak tűnhet, de minél többet hallgatjuk, annál inkább kitűnik, hogy valójában mennyire megszerkesztett. Erre a hatásra rátesz az ipari zene jellemzőjeként a különböző anyaghulladékok felhasználása (fémlemezek, csövek, hordók, láncok, rugók, teleszkópok, fúrógépek, flexek stb.) és a nem-zenei-technológiák zenében való használata (pl., a Perpetuum Mobile című lemez első dalában a ritmust egy lélegeztető gép pumpája). A sajátkészítésű hangszereiket nem is lehet leírni: némelyik több méter magas hang/zajkeltő szerkezet, amely inkább hasonlít középkori kínzóeszközre, mint hangszerre. Minden kaotikus látszatuk ellenére mindig is volt egy roppant nagy adag kimértség és kifinomultság a zenéjükben, ami egyrészt a ritmikus elemek központi szerepének, másrészt viszont ezek a ritmuselemek közé igényesen beszerkesztett és kicsavart, nem mindennapi dallamoknak köszönhető. Ennek a változatosságnak köszönhető, hogy mindig képesek voltak megújulni és noha mindvégig van egy felismerhető Neubauten-stílus, mindig másképp közelítették meg a témáikat.

A Lament című új lemezük egy kifejezetten érdekes konceptalbum. Egyrészt, mert eddig ritkán volt rájuk jellemző az ennyire narratív történetmesélés, inkább csak egy-egy elképzelés, egy-egy paradigma különböző oldalait világították meg. Itt azonban egy könnyen kiolvasható ívvel állunk szemben. Maga a koncepció egyfajta történelem és metatörténelem, illetve alternatív történelem keveréke: különböző tárgyak segítségével keltett háborús zajokkal kezdődik a Kriegsmachinerie (Hadigépezet) című instrumentális tételben. Itt kezdetét veszi egy nem mindennapi utazás, amely már az ötödik tételben a jelenlegi politikai helyzet és az első világháború előestjének összevetésébe torkollik – nem ők az elsők, akik ezeket a szocio-politikai helyzeteket felvetik, de zenében mindenképp az elsők, akik hitelesen, komolyan és vállalhatóak mutatják be (felmerülhetne itt még a Laibach neve, de ők másképp foglalkoztak ezekkel a jelenségekkel). Ennek a történelmi analógiának a végigfuttatása mellett, egy érdekes metanarratíva is kiolvasható a dalokból. Ennek eseményei a William S. Burroughs regényeiből ismert interzónához hasonló fiktív térben játszódnak, ám itt ennek neve No Man’s Land és ez mindaz, ami maradhat egy esetleges újabb globális háború nyomaként: egy füstölgő romhalmaz, amely felett örvendezhetnek a semminek azok, akik túlélnék ezt a katasztrófát – erről szól a lemezt záró All of No Man’s Land is ours! című dal.

A lemezborító.

A bulvár pártpolitikát meghaladó metapolitika mindig is része volt a Neubauten munkásságának – ne feledjük dadaista anarchizmusukat, a korai lemezek kormányellenes mozzanatait, az anti-pszichiátriai álláspontjukat és még sorolhatnánk –, én viszont örvendek, hogy ezen a lemezen ezt még egy fokkal ki is élezték, fókuszálták. Engem mindig megnyugtat, ha egy művészeti produktum vagy egy alkotó nem zárkózik be a balladai homály lila ködjébe, hanem érzékenyen, de azért radikálisan, hitelesen és erőteljesen reagál/reflektál a lokális vagy globális környezete eseményeire.

The Wily-Nicky Telegrams az új lemezről:

A lemez narratíváját így lehetne röviden összefoglalni: a nyitás máris kettős, ugyanis az első dal fémtárgyak és hangszerek püföléséből áll (Kriegsmachinerie), amelynek a folytatása a Hymnen (Himnuszok), amely az erre a műfajra jellemző negédesen egyszerű és édes módon ünnepli a győzelmet, más szóval az démonizált ellenség fizikai megsemmisítését. A szövege olyan himnikus sorokat tartalmaz, amelyet az első világháború idejében több nemzet is magáénak vallott (pl. Anglia, Németország, Olaszország), azaz tökéletesen láttatja mindenféle nacionalizmus paradox nevetségességét. Ezután következik az album egyik legérdekesebb dala, a Willy-Nicky Telegrams, amely azonmód foglalja össze az első világháború előtti szocio-politikai klímát, mintha ezek hazavágyó katonák levelei lennének a már folyó háború lövészárkaiból, azoknak adván hangot, akik a legkevésbé akarták a háborút. Például több „levélben” is előkerülnek azok a cinikus és embertelen kifogások, amelyekkel háborúkat indítanak, mintha maguk a hatalmi szervezetek szólalnának meg a katonák szájából: ez a dadaista geg és a foucault-i mikrofizikai hatalom-elemzés egyetlen dalba sürítve. Hab a tortán, hogy a szövegkönyv szerint a levelezés a katonák aggodalmait tartalmazza „Kaiser Wilhelm” és „Nikolas Tsar” között. Az In Der Loopgraf egy minimalista átvezető, amelyben előbb kopogtatások hallhatóak, amely egyre inkább átmegy ritmikus, ritualisztikus dobolásba, miközben Blixa Bargeld arról kérdezőskökdik, hogy ugyan melyik „kamerád” ne szeretne táncolni és a divathoz találó flaskát vinni a frontra? A szöveg Paul van den Broeck flamand író munkáira alapoz, aki annyira dadaista volt, hogy belépett a háborúba, hogy „egyszemélyben vessen véget neki”. Ez után következő Der 1. Weltkrieg (Percussion version) a lemez leghosszabb és egyik legmegrázóbb dala is. Az alaptéma egy különböző perkuciós eszközökből és ritmushangszerekből, valamint vonósokból álló lüktetés, amelyről nehéz eldönteni, hogy katonai induló, báltermi ritmus, keringő vagy épp gyászmenet, mert mindezek eleméből hordoz magában különböző arányban. Azonban a nyomott hangulatra még rátesz egy lapáttal a szövegvilág, amelyben több nyelven felsorolja egy férfi és több női hang az Első Világháborúban résztvevő országokat, szétrombolt városokat, megrongált vagy teljesen elpuszított kulturális helyeket, műalkotásokat, elveszített nagy embereket, földönfutóvá tett közösségeket és így tovább, mindezt évről évre 1914-től 1918-ig. Bargeld megfogalmazásában: „Ez a statisztikai zene, ütemre mondjuk a szöveget, 4/4 a ritmus és 120 Bpm. Valójában statisztikai tánczene ez, mert megmozgat, vagy félelemből, vagy élvezetből kifolyólag.” Szükség is van arra a tizenhárom percre, amennyiből áll a dal.

On Patrol in No Man’s Land:

Itt következik az album csúcspontja, az On Patrol on No Man’s Land (Járőrözés a Senkiföldjén). Abban az alternatív történelemben, amelyben a harmadik világháború az első megismétlése, a konfliktus után mindössze egy füstölgő, kaotikus romhalmaz marad, amelyet önjelölt katonai egységek felügyelnek és járőröznek. A dal érdekessége, hogy a Harlem Hellfighters egyik dalának a továbbgondolása, akik az első világháborús amerikai hadsereg rezesbandája játszott. Véget ért mindkét világégés, keveset hagyott a túlélőknek. Az Achterland (Hátország) a második dal a lemezen, amely egy Paul van der Broeck szövegen alapszik és azt taglalja, hogy amikor a háború tönkretesz egy országot, akkor ott mindenki, nem csak az uralkodói réteg, hanem abszolút mindenki elkezd a másik vérén élni. A dal érdekessége a saját maguk által készített szögesdrót-hárfa használata, amelynek a hangja pont olyan, mint a neve: horzsol és tép. A lemez címadó dala három tételre van felosztva. Az első a Lament 1: Lament, amely a címéhez hasonlóan valóban egy kiáltás, egy kínszó, egy elpusztult világ siratása Blixa többszólamú „kórustémájával”, amely mindössze két szavat ismétel: Macht Krieg, amely külön-külön németül azt jelenti, hogy „hatalom” és „háború”, de egybeolvasbaazt jelenti: „csináljatok háborút!”. A második rész a Lament II: ABWÄRTSSPIRALE (Zuhanóspirál) is pontosan adja leképezi címet: dob és fémtárgyak kimért, félelmetes, katonás csattogása, köztük zenei kopárság és szinte semmi. A harmadik és egyben utolsó tétel a Lament III: Pater Pecavi egy megható és szép komolyzenei tétel rádióbeszélgetésekből kivágott részletekkel. A zenei alap a 16. századi zeneszerző Jacobus Clemens non Papa a tékozló fiúról szóló művének központi tétele drasztikusan lelassítva, hogy még erőteljesebben nyomjon még egy utolsót a hallgatón, ha az egyáltalán elért idáig. A How did I die? című dalban a címszereplő halott katona tudatja Ludendorff tábornokkal, hogy élete végéig kísérteni fogja nem szellemként, hanem lelkiismeretfurdalásként, mivel háborúba és halálba kergette őt. A dal végén már egy egész kórus énekli: „nem, nem haltunk még visszatértünk egy másik dallal, egy másik világ reményével!” A tétel a Kurt Tucholsky által írt Der Rote Melodie kifordítása és talán a lemez egyetlen pozitív kicsengésű dala, amely pozitivitása semmi iróniát, szatírát vagy cinizmust nem tartalmaz, pedig a szöveg különböző háborús halálnemek kommentárja, hogy élőlényeknek nem szabadna így veszniük. A Sag mir wo die Blumen sind (Mondd, hol vannak a virágok) a Marlene Dietrich által híressé tett német Peter Seeger-dal feldolgozásának feldolgozása, amelyben a hangszerek minimális szerepet játszanak, egyedül Blixa hangja van szabadjára engedve. A dal ott épül a koncepcióba, hogy a két háború közti időben Dietrich Amerikába költözött és a második világháború alatti explicit antináci attitűdje, valamint az amerikai hadsereghez való csatlakozása miatt sok német a mai napig is árulónak tartja. Az utolsó előtti tétel, a Der Beginn des Weltkrieges 1914 (Dargestellt unter Zuhilfename eines Tierstimmenimitators) (Az 1914-es világháború kirobbanása, egy állathang-imitátor által előadva) az album egyik legfurább tétele, hiszen valójában egy rövid spoken word/mono-rádiódráma Bargeld előadásában, felvonultatva hangjának és személyiségének szinten minden oldalát és formáját. A szöveget Joseph Plaut jegyzi, aki színész, költő és előadó volt, aki az első világháború után a feleségével dadaista kabarékat mutatott be Lippében. A szövegben, többféle állatimitáció hallható, Orwell Állatfarmjához hasonlóan. Végül az album zárótétele a keserédes, szomorkás All of No Man’s Land is ours (Senkiföldje teljes egészében a miénk) a lemez második Harlem Hellfighters-kifordítása, amelyben a győztesek örvendeznek a porig rombolt világ, a halott milliók, a még több földönfutóvá és tönkretett élet, végül pedig a megnyert háború romhalmaza felett. Azonban nem nyugszik meg a hallgató az album végével, ugyanis pontosan a metahistorikus szál miatt, amely összeköti az első világháborút és a jelenlegi szocio-politikai kíma miatti harmadik kirobbanását, főleg az okok könnyelműségét figyelembe véve: a lemez egy olyan ütéssel végződik, amelyet nem lehet egykönnyen elfeledni.

A témához igazodva, a lemez zeneileg is különbözik a korábbi nagyon emberközeli, már-már csak nyomaiban nevezhető ipari zenének. Egy nagyon egészséges, de nem nosztalgiaszagú visszakanyarodás történt a korai lemezek – mondjuk a Kollaps, vagy a Zeichnungen des Patientes O.T. – hangzásvilágához, ami azt jelenti, hogy egy végtelenül rideg, sivár világot mutat, amelyet szétrombolt a háború és utána is csak a foszforszag árad a talajból is. Mindaz, amit itt bemutattam mindössze kivonatolt vázlata annak a koncepciónak, ami az albumot övezi – részletekért érdemes meglátogatni a weboldalukat. Nem egy hagyományos Neubauten-lemezzel állunk szemben és végképp nem egy átlag hanganyaggal. A Lament, az utóbbi tíz év egyik legkomolyabb, legkoncepciózusabb kísérleti zenei produktuma. A lemezhez egy egész színházi produkció is társul, amelyet Diksmuide városi tanácsa (Belgium) rendelt a zenekartól. Korábban hasonló projektjük volt a Faustmusik és a Berlin Babylon is.

Irásom hosszúságából látható, érdemes komolyan foglalkozni a lemezzel. Hét éve jelent meg utolsó albumuk és egy olyan lemezzel robbantak most vissza a nem-mindennapi-zenék világába, amilyet kevesen képesek letenni az asztalra. Úgy gondolom, hogy az Einstürzende Neubauten eddig is az egyik legprominensebb és legigényesebb képviselője volt a kísérleti zenéknek, ám ezzel az új konceptművel egy olyan monolitet alkottak, amely garantálja, hogy örökre fennmarad a nevük a mindenféle elvetemült zenék történetében.

Így legyen, kétség és kifogás nélkül megérdemlik minden egyes hátralévő pillanatát egy ilyen