John Zorn

John Zornt a dzsesszisták és a zeneakadémisták többsége szereti nem komolyan venni, de azért mindenképp a számon tartható kategóriába sorolják. Örülök a szakértelmüknek és néha hasznát is veszem, de ettől függetlenül az én szemszögemből John Zorn a 21. századi művészet egyik legmeghatározóbb figurája. Na jó, egy „legtermékenyebb”-ben kiegyezhetünk, ami részben engem igazol. Amúgy csak egy katonanacis zsidó pasas, aki megváltoztatta a világ zenéről alkotott képét.

Most kezdhetném a történetet onnan, hogy ’53-ban született Yorkban és kisfiúként gitározni meg fuvolázni tanult, kirúgták zeneszerzésszakról, hatással voltak rá a 20. század legnagyobb zeneszerzői, stb., de ezeknek az infóknak többségét megtaláljátok a Wikipédián.
Az izgi történet a ’80-as években kezdődött, amikor Zorn létrehozta a Tzadik kiadót, ami mindmáig a kortárs kísérleti zene melegágya és a kortárs zenei világ talán leghűségesebb tükre. A Tzadik meglátásom szerint Zorn búvóhelyeként szolgált a kezdetekkor, ugyanis bármi, amit munkássága alatt művelt, szöges ellentétben állt bármilyen nemű zenei konvencióval, így ezzel a kiadóval gyakorlatilag biztosította függetlenségét a mainstream zenei világtól. Akkor még használatos volt a downtown music megnevezés volt Amerikában, ami jellegét tekintve csak kicsiben különbözik a kísérleti zenei megnevezéstől, de eredetét nézve a fluxusból eredeztethető, egyik úttörője pedig Yoko Ono volt.

Zorn ekkor kezdte megjelentetni műveit. Kezdetekben leginkább free-jazz és improvizációs kollektívákban zenélt altszaxofonon (korunk legnevesebb zenészeivel) és mások mellett Morricone-művek átiratával botránkoztatta a diszkózó Amerikát, és kicsit sem mellékesen, neves filmstúdiókat, akikkel korábban együtt dolgozott (pl. WB). A Tzadik létrejöttétől már nagyon nehéz átfogóan beszélni a munkásságáról, mert nem csak mint zenészről és zeneszerzőről, de mint producerről, mentorról, kiadóalapítóról, kurátorról, stb. beszélünk.

Fölösleges lenne felsorolni a zenészek neveit, akikkel együtt dolgozott az idők során, és végtelen a zenei műfajok sora, melyekbe dobozolhatóak a munkái, ugyanis a free-jazztől a templomi zenén és a klezmeren keresztül a világzenéig és a metálig mindenben kipróbálta magát. Én pontosan ebben látom John Zorn nagyságát, hogy nem hagyta magát és munkásságát meghatározni és behatárolni, hanem inkább olyan zenészeknek hagyott teret, olyan előadókat segített és olyan projektekben vett részt, amelyek számbavételekor könnyen megtalálhatjuk a zeneiség igazi, legmélyebb értelmét. És a legszebb, hogy mindezt nem szavakkal érte el, mert soha nem majomkodott a médiában, és nem találtam olyan anyagot, ahol a zene lényegiségét ecsetelné, mint most én. Hanem John Zorn csak simán dolgozott, dolgozni hagyott és egész életében csak azt csinálta, amit szeretett, és ez soha nem egyezett a komfortzónájával.

A zsidó kultúrához kötőtő kíváncsisága és elszántsága különben végig követi munkásságát és ez egy igen fontos tétel a Tzadik polcain is, „Radikális Zsidó Kultúra” címszó alatt. A zsidó kultúra gyökereinek feltérképezését és kortárs módon való tálalását egyik legfontosabb céljaként említi. Zorn nevét szeretik rövidebb leírásokban a Masada projekthez kötni, amihez még hozzátartozik egy tucat zenei nagyágyú neve, a kezdetekben megírt 200 zenemű és nem utolsó sorban lehetőség arra, hogy bármilyen zenész feldolgozhassa azokta. Számtalan projektnek a kitalálója és menedzsere, amelyek a kiadó égisze alatt kísérleteznek a klezmer zene, a jazz és a komolyzene határain belül.

A Tzadik nem csupán egy kiadó, hanem leginkább egy fórum, ami első sorban megbízható forrást kínál a zene kedvelőinek és lehetőséget azoknak, akik a zenét nem kereseti, hírnévszerzési lehetőségként látják, hanem úgy tekintenek rá, mint mindenkori önkifejezési formára, és a világért sem hagynám ki a mondatból a kortárs szócskát, amit bár szerteszét szaggat a média és az ömlesztett zenegyártás és -hallgatás, hasonló csatornákon még mindig tükörtisztán képes hordozni az adott kor társadalmának és környezetének üzeneteit, csak meg kell tudni hallani.

Zorn az utóbbi időben inkább belekényelmesedett a zeneszerzés nyugodt világába és hagyja, hogy az általa kiépített világ ontsa a termékeit. A kényelem szó talán mégsem a legtalálóbb, mert épp annyira radikális a kottában, mint szaxival a kezében. Ezt bizonyítják a kvartettek, kamarazenekari művek, filmzenék, melyeket olyan filmekhez írt, amiket soha az életben nem fogunk látni (nekem még nem sikerült egyet sem), ambient munkák, kórusművek, stb. A legutóbbi kísérlete inspirálta a fenti mesémet.

John Zorn – Simulacrum

A Simulacrum album talán az egyik legjobb anyag a fent leírtak ábrázolására, Zorn nagyszerűségére, nyughatatlanságára, mérhetetlen profizmusára, és arra, hogy semmivel nem elégszik meg. A lemez a ő nevével van fémjelezve, de ő valójában nem zenél, hanem a komponálásért és hangszerelésért felel.

The Illusionist

Ezúttal is három olyan embert talált a projekt megvalósításához, akik nem félnek a szokatlantól, rendkívül jó és elismert zenészek a saját területükön és kicsit sem áll távol tőlük a kísérletezgetés. Hogyha csak ketten lettek volna: Kenny Grohowski (Abraxas) dobos, aki inkább a finomkább rock műfajokhoz szokott és Matt Hollenberg (Cleric) heavy metál gitáros, akkor a Simulacrum megtalálta volna méltó helyét a metáltörténelemben, mint egy 21. századi alaptétel, ami összegzi és ötvözi a progresszív rock zenét, a még fiatalnak számító tech-rockot és a matekmetált is. De a kész ételhez még kellett egy hozzávaló, hogy a dolog igazán Zornhoz méltó és egyedülálló lehessen. Ez a hozzávaló az utóbbi időben egyre többet lóg Zornnal, ha épp nem csattanó maszlaggal repül a srácokkal, és egyre inkább mint kísérleti jazz-billentyűst emlegeti a szakma. John Medeskit a Medeski, Martin & Wood jazz trióból ismerheti a nagyvilág leginkább, és korunk egyik legtehetségesebb jazz-billentyűse. Mindhármuk komfortzónáján kívül esik ez a zene, és véleményem szerint innen jön az a ritkán tapasztalható lendület, ami az albumot végig kíséri.

Snakes and Ladders

Ez a brutális orgonarészlet teszi ezt a művet igazi unikummá és alaptétellé. Természetesen Medeski a két rockos pasas mellé hoz egy nagyon fincsi jazz-ambient-blues színt, ami még inkább fokozza az ízeket. Mindenesetre, hogyha létezik metál-jövőkép, azt most Zorn 43 percben megalkotta. Van benne minden, ami egy mai minőségi metál albumhoz kell a blast beattől a dinamikán keresztül a zúzásig, a dallamos gitárvinnyogástól a matekritmusokig, de van még valami, ami teljesen unikummá varázsolja a történetet, és ez a szabad szellemmel komponált csend, jazz, blues, ambient és sorolhatnám a következő cikk végéig.

Paradigm Shift

A történet nem ért véget, mert ez a lemez egy trilógia része és el sem merem képzelni, hogy a már felvett második és a megírt harmadik tétel mit hoz még. Mindenképp 80 percnyi ámulatot és vér profizmust. Talán nem könnyen emészthető a hanganyag az emésztés hagyományos értelmében, de az egyik legizgalmasabb rock-metál tétel, amit a metálos fejemmel valaha hallottam. Nem utolsó sorban ez is egy tökéletes torzó John Zorn munkásságának nagyszerűségéről, a szabad szellemiségről, a határok nélküli elfogulatlanságról, a zene lényegiségéről és a kísérleti zene mindenkori fontosságáról. Hogyha így túlcsordul, akkor maradjunk annyiban, hogy majdnem 21. századi rock-himnusz.

Opal Illusions by Metrognóm on Mixcloud

Tētēma – Geocidal

Mike Patton legenda, akárhonnan is nézzük. Azóta, hogy 1981-ben feltűnt a Faith No More élén, sok minden történt, ami hozzájárult ahhoz, hogy tényleg legendát faragjunk belőle. Anthony Pateras legalább ugyanennyire kiváló zeneszerző, zongorista és elektroakusztikus zenész. Közös lemezük csemege a javából, noha igencsak aggódtam megjelenése előtt.

Számomra Patton vonzereje nem feltétlen abban rejlik, hogy szinte bármit képes kiénekelni. Viszont az éneklés mellett dalszerző és zeneszerző is, és mindezeken belül százféle műfajban alkotott már nagyot: végtelen kísérletező, az egyik legelvetemültebb avantgardista, akivel találkozni lehet a kortárs zene terén, amit az alábbi kottából nézett, John Cage-re hajazó, vokálmű is bizonyítja. Ezt jó barátjával és zenésztársával, John Zornnal szerezte közösen a Moonchild nevű zenekari projektjük keretében:

Patton legelborultabb kísérletei John Zorn multitalentum, jazzlegenda, kortárs zeneszerő, általános zseni stb. közreműködésével készültek. Ezek a lemezek többféle formát öltöttek a legnyakatekertebb „káoszjazz” lemezektől (Moonchild), a saját neve alatt megjelenő lemezeken át egészen a Masada-sorozatig. A Moonchild végletekig felfokozott zenéje ezerféle elemből táplálkozik a jazztől, progresszív rocktól kezdve a komolyzenén és blues-on keresztül egészen noise, drone és industrial zenékig. Zorn saját neve alatt megjelenő lemezek általában a jazz és a komolyzene határán születnek, ám általában ezek foglalják magukba a legtöbb nem-zenei, konceptuális kísérletezést is: erre például szolgálnak az olyan koncerteket, amikor a zenészek random módon húznak kártyát, amelyekre hangszer, hangszín, tempó és időtartam van írva. A Masada sorozatban Zorn a saját gyökereinek számító zsidó klezmer hatásokat ülteti át jazz, valamint komolyzenei környezetbe. Mindezeknek a lemezeknek fontos társszerzője és segítője Patton, aki legalább ilyen változatosan áll hozzá a végeredményhez a hangja által.

Ugyanakkor Patton is rengeteget kísérletezik más területeken. A Fantomas nevű projektjének ahány lemeze, annyi vetülete és még egy lemezen belül is szinte annyi dal, amennyi műfaj és hangulat. A The Director’s Cut című lemezen tizenhat filmhez írt zenét a legváltozatosabb film- és zeneműfajokat érintve, amelyek hatással voltak rá: a leheletfinom jazztől a komolyzenén és kóruson át az idegbeteg noise-grindcore-metálig mindenféle fellelhető itt, akár egy dalon belül is. Ennyire elvetemült Omen filmzene feldolgozást nem minden nap hallani, ez biztos:

Ezzel szemben a számomra legkedvesebb Fantomas lemez a Delírium Cordia mindössze egy 75 perc hosszú dalból áll, amiben szintén minden műfaj keveredik, amivel valaha foglalkozott Patton, de most sokkal harmonikusabban, koncepciózusabban, mint bárhol máshol. A lemez hű a címéhez: Patton elmondása szerint egy olyan film vagy konceptalbum zenéjeként kell felfogni, amely az érzéstelenítés nélkül műtétről szól. A különböző zenei szegmenseket ambient részek tagolják, amelyekben különböző műtőszobában hallható hangok fokozzák az amúgy sem egyszerű hangulatot. Elég érdekes élmény egy zongora/metál téma és egy gregorián kórus között újjáélesztés, valamint szikék, csipeszek hangját hallgatni. A lemez az egyik legkülönlegesebb, amivel találkoztam és pontosan azért, mert mint maga Patton is, kategorizálhatatlan, maximum annyira, hogy „kísérleti zene”, viszont annyira változatos, kimunkált és szélsőséges, hogy nehéz egyetlen más stílust ráhúzni.

Anthony Pateras 1979-ben született ausztrál zeneszerző, elektronikus és elektroakusztikus zenész, valamint zongorista, aki mindezeket a műfajokat és eszközöket keverve alkot sajátságos zenéket, videoinstallációkat, film- és videozenéket, valamint kurátori és megnyitói munkáihoz háttérzenéket. Tētēma zenekar nevét is ő adta. A kifejezés eredetileg Antonin Artaud Fragmentations című művében szerepel: Artaud a nyílt lánggal kétszer kiégetett nyílt seb leírásakor használja ezt a szót. Egyik legérdekesebb lemeze az Errors of the Human Body, amely a komolyzene és az elektroakusztikus zene határmezsgyéjén létezik és nem véletlenül szerepel egy axolotl a borítón. Ennek a kis lénynek az a tulajdonsága, hogy ha valamelyik végtagját elvesztené, képes azt újranöveszteni, nem csak a farkát, hanem bármelyik végtagját. Maga a zene is ilyen, kifejlett témákkal indítanak a darabok, „leszakadnak” dallamok, részek, újraindulnak és máshová fejlődnek.

Ilyen előzmények után nagyon vártam, hogy mit hoznak ki a közös munkából, habár az előzetes hírek és részletek, valamint a legutóbbi MetroGnómban hallott dal kissé aggodalommal töltött el, ugyanis ebben eléggé dominánsan megjelentek világzenei témák és attól lehetett tartani, hogy az egész lemez elmegy ebbe az irányba. A világzene iránti antipátiám már jó évtizedes, de szerencsére egy-két részletet leszámítva alig hallható ilyesmi a Geocidal lemezen. Annak ellenére, hogy az album szó szerint egy zenei kavalkád, mégsem a színpompa az első, ami eszembe jutott hallgatása közben. Ahogy már a zenekar neve és a lemez címe is utal rá, annak ellenére, hogy valóban rengeteg zenei műfaj és téma megfordul a palettán, ezek nagy része vagy a szürke számtalan árnyaltában ragyog ezüstösen, vagy mindenképp egy nyomottabb, árnyékosabb irányvonalon halad. Egyenlő arányban oszlanak meg az elektronikus és analóg hangzások, anélkül, hogy egyik is felülkerekedne, ugyanakkor mindehhez még hozzá kell adnunk Patton eszméletlen vokálteljesítményét, amely egymagában legalább annyira változatos, mint maga az egész zene.

Az album ugyan tavaly decemberben jött ki, de még most is megérdemli a figyelmet. Az alkotók neve garancia. Ha valami teljesen sajátságosat, teljesen egyedit és mégis abszolút minőségit akarsz, ki ne hagyd a Geocidal-t!