Whale Fall – The Madrean (2014)

Bár már elhagytuk a 2014-es évet, egy kicsit mégis érdemes vissza-vissza kacsintgatnunk, ugyanis eszméletlen sok anyag látott napvilágot a múlt évben, és lát napvilágot nap mint nap (így is lehetetlen küldetés, hogy minden friss kiadványról megszólaljon valami a műsorban), amelyek közül csak kevés jut át az első rostán. Az amcsi Whale Fall legutóbbi kiadványa is egy ilyen „másodrostás” zene az elmúlt év decemberéből. Instrumentális post-rockhoz képest eléggé kísérletezős, de sajnos a rosszabb fajtából.

A The Madrean című kiadvány sorban a második a kaliforniai ötösfogat életében, amellyel továbbviszik a Whale Fallban (2011) megfogalmazott hangulatot, ha úgy tetszik, egy sokkal szélesebb spektrumú zene felé indulva, csipetnyi prog-beütéssel, már-már Jean Michel Jarre/Ennio Morricone-féle gondolatokig (nem hangzásokig!) is elmerészkedve… no igen, én is meglepődtem, amikor először hallottam ezt a zenét, és be kell valljam, hogy a Whale Fallt hallgattam meg később, az sokkal jobban működik nálam. Valahogyan ott minden egy picivel csupaszabb és kiegyensúlyozottabb, míg a The Madrean helyenként indokolatlanul giccses a szinte állandó trombita/billentyű szólamok miatt. A vonósok viszont szerencsére jól eltalált hangokat játszanak, ami pozitívum.

Nem azt mondom, hogy hallgathatatlan a zene, mert az alapok ott vannak, ám az igenis élvezhető tényezők mellett ott vannak görbe tükörként az élvezhetetlen megoldások is, hibák, amelyek miatt lehetetlen eldönteni, hogy akarattal vannak-e ott vagy sem.
Az album címe beszédes, ugyanis koncept-albumról beszélünk, és az egyes dalok – lévén hogy kaliforniaiak a tagok – a Nyugati-Sierra Madre térség (angolul rövidítve egyszerűen „The Madrean”) különböző részeiről szólnak.

Az album a Dawn Thieffel kezdődik, tipikusan post rock-építkezést hallhatunk. A szám különlegessége, hogy (J-Matt Greenberg trombitás/szaxofonos/billentyűs személyében) egy irdatlanul gikszeres trombita szólóval is büszkélkedhet, amely kb. a 2:24-en csúcsosodik ki. Amúgy amiatt, hogy le kellett írjam azt, hogy „2:24”, legalább 3-szor futtattam végig a szólót, és… van benne valamilyen bájosság, annak ellenére, hogy alapból nem értem, mit keres egy ilyen zenei környezetben rézfúvós hangszer (ska-szerelemesek részéről emiatt kapunk egy-egy unlike-ot), és bizony, a szám végére nagyon szép levezetést rittyentenek a fiúk.
Az I Shall Sail No More (No More I Shall Sale)-ből megint csak a trombita lóg ki nagyon. Pláne, amikor a 4:24-nél tuttiban egyazon ritmust játszik a többi zenésszel, óhatatlanul is fülig ér a szám, mert a ritmus a The Treeman által írt (aki a youtube-on a The Angriest Guitar Player in the World-címmel futott be) The Magic Man című nótát juttatja az eszembe.

A harmadik track a Tahquitz, amely volt a műsorban is és amely messze a legígéretesebbként kezdődik. A súlyos, neurosisos riffekkel kezdődő lassú hömpölygés alig észrevehetően kezd gyorsulni. Annyira jól van felvezetve a szám, hogy még az eddigiek alapján megszokott trombita sem zavar, amikor megszólal, sőt eleinte az sem különösebben zavaró, hogy a muki hangszert vált és a trombita szólóját abbahagyva megmutatja, hogy ő szaxofonon is legalább annyira jól játszik. A bibi sajnos ott kezdődik, amikor azt is abbahagyja, és a világ leggagyibb szintetizátorának hangszínével folytatott szóló kíséretében befigyel Super Mario is. Igaza van Zsoltnak abban, hogy ez valahol ennek ellenére is hallgatható, a fentiek miatt pedig igazat kell adjak neki. Ugyanis tanítani kéne azt, hogy hogyan lehetséges két teljesen különböző hangulat között, egyetlen témát úgy eldeformálni hét perc alatt, hogy a hallgató majdnem csak a végén eszmél fel, hogy mennyire lóvá tették.

Whale Fall

Talán még a Heart Space az a dal, amely felmutat némi különlegességet. A dalok amúgy strukturálisan nagyon jól fel vannak építve, látszik, hogy a fiúk kitanulták a szakmát, ráadásul hangszertechnikailag sem a legrosszabb zenészek.

Nem ejtek szót a többi dalról, nem igazán lenne értelme. Csak azoknak ajánlom, akik gyűjtők és/vagy imádják a műfajt, esetleg tényleg kedvelik az effajta furaságokat.
De túl a viccelődésen, nekem csak ennyit ér:

6/10

Arve Henriksen: Cosmic Creation

Ahogy sok más zenei műfaj terén, Észak-Európa megtalálta egyéni, specifikus hangját a jazz sokrétegű világában is. Egyik legkiemelkedőbb képviselője kétségkívül Arve Henriksen, a hírhedt norvég trombitás, aki idén rendkívül produktívnak mutatkozott s három új lemezzel gazdagította a már amúgy is gazdag diszkográfiáját. A három közül a legfrissebb a Cosmic Creation, mely egy új irány felé mutat, ahol a merész kísérletezésnek még több helye van, mint ezelőtt.

Arve Henriksen egy folytonosan visszatérő alanya a MetroGnóm műsornak és ez nem csupán a véletlennek köszönhető: legutóbb a Supersilent együttes kapcsán volt megemlítve, melynek Henriksen az egyik alapító tagja. A neve alatt eddig mindössze nyolc lemez jelent meg, de legalább ugyanennyi született különböző zenei együttműködésekből is, nem beszélve az irtó termékeny Supersilent zenekarról. Saját lemezei, egy kivétellel, a Rune Grammofon kiadójánál jelentek meg, mely elsősorban a legmerészebb norvég kísérleti zenészek munkáit szándékszik támogatni. Ez máris sokat mond arról, hogy milyen kaliberű zenésszel állunk szemben.

Arve Henriksen

Őt nem olyan zenésznek kell elképzelni, aki valahol egy füstös kávézóban óvatosan és közömbösen végzi a dolgát a háttérben, háttérzenét kínálva az ugyanannyira közömbös közönségnek. Ez a jazz-t nem kedvelők jazz-e. Őszintén szólva nem is szívesen rakom a jazz-pecsétet Arve Henriksen munkásságára, inkább nevezném egyszerűen kísérleti zenének, melyben néhol fellelhető a jazz zeneműfaj hatása is. Különösképp a legújabb alkotásaival bizonyította be, hogy valójában milyen messzire mer elrugaszkodni a megszokott műfaji korlátoktól. Ez neki soha nem jelentett problémát, de a Chron és Cosmic Creation című lemezek esetében az alkotói merészsége talán még jobban megmutatkozik.
Különben Henriksennek mint zenésznek a legfontosabb ismérve a hangszerkezelése ugyanis trombitájával a japán sakuhacsi fuvola hangzását próbálja utánozni.

Ami a Cosmic Creation albumot illeti, már az első hallgatás után felfigyeltem arra, hogy a cím milyen tökéletesen visszaadja a tartalmat és az átfogó hangulatvilágot. Ez eddig nem volt megfigyelhető egyik előző albumánál sem, hogy a különöző elemek ennyire harmóniában legyenek egymással. Általában mindig volt egy-két kakukktojás a dalok között és ezt mindig is furcsálltam, viszont a Cosmic Creationnél érződik, hogy ez a lemez tudatosan egységként volt teremtve és nem véletlenszerűen követik egymást a számok. Az előző lemezeihez képest hangzásában ez sokkal elektronikusabb és elvontabb is, egy nem létező tudományos-fantasztikus filmnek a betétzenéjeként képzelhető el a legkönnyebben. Újszerűsége ebben is megmutatkozik, hisz ki tudna elképzelni egy sci-fit, amelyben jazzszerű zene szól a háttérben?!

Ha feltétlenül műfajilag kellene jellemezni a Cosmic Creationt, akkor mondhatjuk, hogy ez a lemez valahol az ambient, drone, jazz és az elektronikus zene valószínűtlen metszéspontjánál található. Számomra ilyen formában a legemészthetőbb a „jazz” , bár ez nem azt jelenti, hogy az effajta zene kényelmesen és könnyedén befogadható. Ha például hattérzeneként próbálod hallgatni, akkor több, mint valószínű, hogy egy idő után inkább irritáló lesz, mintsem kellemes, annak ellenére, hogy tartalmaz nyugis részeket és úgy összességében nézve csendesnek, csendesen kaotikusnak nevezhető. Természetesen nem dallamos zenéről van szó és az ambientnek azt a sajátosságát kölcsönözte, hogy hangtájakat (soundscape) fest a hallgató számára. Általában a már ismert környezetünkből való hangok s zajok beiktatása által képződnek ezek a hangtájak, itt viszont ismeretlen gépek által produkált futurisztikus zajok ötvöződnek a trombita gyöngéd hangjával, ami akarva-akaratlanul arra késztet, hogy földönkívüli tájakon merengj.