Whale Fall – The Madrean (2014)

Bár már elhagytuk a 2014-es évet, egy kicsit mégis érdemes vissza-vissza kacsintgatnunk, ugyanis eszméletlen sok anyag látott napvilágot a múlt évben, és lát napvilágot nap mint nap (így is lehetetlen küldetés, hogy minden friss kiadványról megszólaljon valami a műsorban), amelyek közül csak kevés jut át az első rostán. Az amcsi Whale Fall legutóbbi kiadványa is egy ilyen „másodrostás” zene az elmúlt év decemberéből. Instrumentális post-rockhoz képest eléggé kísérletezős, de sajnos a rosszabb fajtából.

A The Madrean című kiadvány sorban a második a kaliforniai ötösfogat életében, amellyel továbbviszik a Whale Fallban (2011) megfogalmazott hangulatot, ha úgy tetszik, egy sokkal szélesebb spektrumú zene felé indulva, csipetnyi prog-beütéssel, már-már Jean Michel Jarre/Ennio Morricone-féle gondolatokig (nem hangzásokig!) is elmerészkedve… no igen, én is meglepődtem, amikor először hallottam ezt a zenét, és be kell valljam, hogy a Whale Fallt hallgattam meg később, az sokkal jobban működik nálam. Valahogyan ott minden egy picivel csupaszabb és kiegyensúlyozottabb, míg a The Madrean helyenként indokolatlanul giccses a szinte állandó trombita/billentyű szólamok miatt. A vonósok viszont szerencsére jól eltalált hangokat játszanak, ami pozitívum.

Nem azt mondom, hogy hallgathatatlan a zene, mert az alapok ott vannak, ám az igenis élvezhető tényezők mellett ott vannak görbe tükörként az élvezhetetlen megoldások is, hibák, amelyek miatt lehetetlen eldönteni, hogy akarattal vannak-e ott vagy sem.
Az album címe beszédes, ugyanis koncept-albumról beszélünk, és az egyes dalok – lévén hogy kaliforniaiak a tagok – a Nyugati-Sierra Madre térség (angolul rövidítve egyszerűen „The Madrean”) különböző részeiről szólnak.

Az album a Dawn Thieffel kezdődik, tipikusan post rock-építkezést hallhatunk. A szám különlegessége, hogy (J-Matt Greenberg trombitás/szaxofonos/billentyűs személyében) egy irdatlanul gikszeres trombita szólóval is büszkélkedhet, amely kb. a 2:24-en csúcsosodik ki. Amúgy amiatt, hogy le kellett írjam azt, hogy „2:24”, legalább 3-szor futtattam végig a szólót, és… van benne valamilyen bájosság, annak ellenére, hogy alapból nem értem, mit keres egy ilyen zenei környezetben rézfúvós hangszer (ska-szerelemesek részéről emiatt kapunk egy-egy unlike-ot), és bizony, a szám végére nagyon szép levezetést rittyentenek a fiúk.
Az I Shall Sail No More (No More I Shall Sale)-ből megint csak a trombita lóg ki nagyon. Pláne, amikor a 4:24-nél tuttiban egyazon ritmust játszik a többi zenésszel, óhatatlanul is fülig ér a szám, mert a ritmus a The Treeman által írt (aki a youtube-on a The Angriest Guitar Player in the World-címmel futott be) The Magic Man című nótát juttatja az eszembe.

A harmadik track a Tahquitz, amely volt a műsorban is és amely messze a legígéretesebbként kezdődik. A súlyos, neurosisos riffekkel kezdődő lassú hömpölygés alig észrevehetően kezd gyorsulni. Annyira jól van felvezetve a szám, hogy még az eddigiek alapján megszokott trombita sem zavar, amikor megszólal, sőt eleinte az sem különösebben zavaró, hogy a muki hangszert vált és a trombita szólóját abbahagyva megmutatja, hogy ő szaxofonon is legalább annyira jól játszik. A bibi sajnos ott kezdődik, amikor azt is abbahagyja, és a világ leggagyibb szintetizátorának hangszínével folytatott szóló kíséretében befigyel Super Mario is. Igaza van Zsoltnak abban, hogy ez valahol ennek ellenére is hallgatható, a fentiek miatt pedig igazat kell adjak neki. Ugyanis tanítani kéne azt, hogy hogyan lehetséges két teljesen különböző hangulat között, egyetlen témát úgy eldeformálni hét perc alatt, hogy a hallgató majdnem csak a végén eszmél fel, hogy mennyire lóvá tették.

Whale Fall

Talán még a Heart Space az a dal, amely felmutat némi különlegességet. A dalok amúgy strukturálisan nagyon jól fel vannak építve, látszik, hogy a fiúk kitanulták a szakmát, ráadásul hangszertechnikailag sem a legrosszabb zenészek.

Nem ejtek szót a többi dalról, nem igazán lenne értelme. Csak azoknak ajánlom, akik gyűjtők és/vagy imádják a műfajt, esetleg tényleg kedvelik az effajta furaságokat.
De túl a viccelődésen, nekem csak ennyit ér:

6/10