Mayhem – Csihar Attila

Mostanság divat olyan magyarokról írni, akiket magyar nyelvterületen a kutya sem ismer, de jelentős ismertségre tettek szert a nagyvilágban. Vannak azonban olyanok, akik még ezekből a divatos cikkekből, összesítésekből is kimaradnak, holott több százezren ismerik az arcukat a világon. Hogyha foglalkozna a magyar média vagy a bulvár Csihar Attilával, minden bizonnyal a rossz fiúk sorát gazdagítaná, elvégre a világ egyik legismertebb és legszélsőségesebb black-metál bandájának, a Mayhemnek az énekese. Szóval, lehet, hogy a nevét nem ismerik, de ezrek nőttek fel azokon kultikus metál zenéken, melyekhez köze volt vagy van. Emellett Csihar együtt zenélt a kísérleti zenei világ legnagyobb ikonjaival. Egy igazi kalandor, egy vokál-diktátor, akinek munkásságára és zenei hozzáállására méltán felnézhetne az egyre mélyebbre merülő magyar zenei porond. Nem teszi és ez Csihar Attilát a legkevésbé sem zavarja. Korábban értük el telefonon és kérdeztük zenei projektjeiről, művészetéről és természetesen a magyar média csendjéről.

Csihar Attila

• Black metállal kezdtél. Hogyan kerültél kapcsolatba a kísérleti zenével?

Ez egy érdekes történet. Először heavy-metállal kezdtem. Az volt az első, szívemet megérintő zenei műfaj, kb. 10-12 éves koromban. 14 évesen, amikor egyre extrémebb zenéket kezdtünk hallgatni és érdeklődni utánuk, volt először is egy Bathory lemez, amin volt egy kísérletezős intró, majd volt a Celtic Frost zenekar és van bene egy 6-8 perces tétel, amit nevezhetünk kísérleti zenének. Ehhez kötném a legelső találkozásokat. Nem sokkal később, ahogy a Tormentor elindult, nem voltunk egy tipikus heavy-metál zenekar. Ekkor különben ez az egész gothic műfaj még nem is létezett. A punk barátaimmal kezdtem el zenéket cserélgetni, tőlük kaptam először Skinny Puppy-t, de ez még nem annyira extrém, viszont ebben az időszakban hallottam először Current 93-t és Coil-t vagy Diamanda Galast. Nekem valahogy így indult el ez a kísérleti zenei vonal.

Tormentor

• Hogyan kerültél kapcsolatba a Sunn O)))-val és milyen volt a közös meló?

Egy kiadót kerestem és Stephen O’Malley-vel készítettem régebb egy interjút ’95 körül, és akkor vele kapcsolatban voltam. Ő ajánlotta a Southern Lordot, ők meg érdeklődtek. Egy válogatás lemezt szerettem volna kiadatni velük, és ez meg is történt. Akkor küldtek ők nekem ilyen zenéket. Stephen-nek volt egy zenekara, még csak a Flight of the Behemoth volt meg ezek a régi demók, és akkor készült el a White 1 lemez, ami az első komolyabb Sunn lépés. Akkor került szóba a közös munka kérdése. 2001-ben készítettük az első közös dalokat, a Decay-t vagy The Symptoms Of Kali Yuga-t. Ez annyira tetszett a kiadónak, hogy felkerült a válogatás lemezükre. Szóval így indult ez a történet és akkor volt nekik az első európai turnéjuk a White 1-el, és ott szálltam be először élőben. Az első koncertünkön, ami Linz-ben volt, azt hiszem kb. 7 ember volt összesen. Nyilván ez engem nem fogott vissza, sőt, annál lelkesebben tudtam bekapcsolódni az ügybe. Ezután természetesen nyílegyenesen kezdett ez a dolog fölfele menni, mert a Sunn O))) olyan zenekar, hogy igazából élőben jön le, hogy mi is ez valójában. Érdekes még, hogy lekéstem az ATP Fesztiválon a közös fellépést, amikor meg odaértem, azzal fogadtak, hogy az Earth lemondta a fellépést, így a helyükben fogunk zenélni főszínpadon, 4000 ember előtt. Ez azért már érdekes történet, ugyanis mindez egy hét leforgása alatt történt, azaz hét nap alatt lett hét emberből több ezer.

• Hogy jött össze a 6 Fahrenheit Skyquake lemez?

Volt egy felkérésünk, Banks Violette amerikai modern szobrászművész londoni installációjához kellett zenét szerkesszünk. Banks hófehér szobrokból megalkotta a teljes Sunn backline-t pódiumokon, hatalmas hangfalakkal, az egész előtt meg egy fekete széttört koporsó volt elhelyezve. Mi az alsó szinten játszottunk élőben egy ugyanolyan színpadon. Én egy fehér koporsóból énekeltem. Remegett az épület a hangerőtől, a látogatók meg csak az üres pódiumokat látták.

Ezt majd egy másik közreműködés követte, ahol gyakorlatilag hatalmas tükrök voltak, amelyeket fém csövekkel hűtöttek mag fűtöttek egyszerre, így olyan volt az egész, mintha izzadtak volna a tükrök. Ahhoz írtuk a 6 fahrenheit-t, azaz a lemez egy rövidített része az egésznek, mivel a teljes produkció kb. 8 óra.

• Jarboe-val milyen volt együtt dolgozni?

A 80-as évek elején már nagyon szerettem a Swans-t. Valahogy érthetetlen módon, ő keresett meg engem a Season of Mist-en, a kiadónkon keresztül, és felkért egy közreműködésre, amit nagy megtiszteltetésként fogadtam. Ő nagyon komolyan áll a dolgokhoz, nagyon aktívan figyeli a közönséget és teljesen spirituális kontextusa van a koncertjeinek. Ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni, hogy egy nagyon kedves és kellemes személyiség. Kétszer is felléptünk élőben.

• A Void Ov Voices egy saját projekt, és teljesen más világ, mint bármi, amihez addig közöd volt. Mi hívta életre?

Vannak vízióim. Ez egy régi vízió, hogy valami olyat próbáljak ki, amiben csak a hangomat használom, természetesen kísérleti jellegben gondolkodva. Sokáig visszatartott a gondolat, hogy számítógépen dolgozzak, aztán jöttek az új hardware-k, saját memóriával és szoftokkal rendelkezek…sz’al a loop station-ről beszélek, ezt használom. Elég hírtelen jött a dolog. Kapcsolatban álltam a Bohren und der Club of Gore-al, ők hívtak meg egy moszkvai fellépésre. Akkor már nem volt visszaút, megrendeltem a pedálokat és jó lett a vége, azt hozta a dolog, amit vártam tőle.

• Mayhem, Tormentor, Sunn O))), Jarboe, Void Ov Voices, mind más hangzásvilág és hangulat, te meg mindben különböző énektechnikákat használsz és széles nagyon a skála. A projektek hozzák a technikát vagy konceptuálisan kidolgozod és gyakorlod?

Mind a kettő igazából. A 90-es évek elején volt egy Jézus Krisztus Szupersztár felkérésem, és akkor mentem el először énektanárhoz, hogy valami közöm legyen a klasszikus opera technikához. Ott hallottam először különböző speciális légzéstechnikákról és ez egy olyan dolog, hogy az egész testedet igénybe veszi. Később ezeket gyakoroltam és próbáltam átültetni a saját stílusomba, de ez nem egy rövid folyamat, olyan, mint amikor egy hangszert építesz, hogy aztán bármit eljátszhass vele. A technika valójában csak egy alap, sokkal fontosabb a tudatállapot és az atmoszféra, amit a közönséged létrehoz.

• Károgás, hörgés, morgás, üvöltés. Miért?

Ezt a zene hozza. Egyszerűen ez passzol hozzá. Persze mindez lehet cirkusz és parádé, ugyanakkor lehet súlya és ereje. Itt is az számít, hogy az előadó milyen tudatállapotban csinálja ezt, és mennyire színtisztán nyitott erre a dologra. Ez egy elég extrém formája az éneklésnek és torok meg adottság kell hozzá, na meg persze közönség, ami most már van. Én szürreálisnak érzékelem, olyan kicsit ez, mint a horror filmek, mint egy Bosch, Munch, Giger festmény. Az emberek manapság sok mindent elfojtanak, stresszben élnek, félelemben, ez már társadalmi jelenség. Ezek az elfojtott indulatok gyakran előtörnek különböző formában, és a mi koncertjeinken ezt a fajta elfojtott félelmet és stresszt elő lehet hozni, szépen levezetjük közösen. Érdekes kérdés, hogy ezek a félelmek miért vannak elrejtve. Mindenkinek megvan a sajt válasza, mi a zenénkkel válaszolunk. Az embereknek szembesülniük kell a félelmeikkel, magasabb tudatra kell ébredni.

• Miért nem szerepelsz a magyar médiában, hiszen ki lehet jelenteni, hogy az egyik legismertebb magyar ember vagy a világban?

Ez egy érdekes dolog. A Tormentort ismerték, de ott is a zenekart, nem engem. Én nem vagyok híve a médiában való nyomulásnak. Mindig egy saját ritmusban csinálom a dolgaimat. Ritka az interjú felkérés, volt néhány, de hát ez az országra jellemző, mindenki a saját dolgával van elfoglalva és az úgymond sztárokkal. Ez egy belső kör, amiben én semmiképp nem szeretnék részt venni, ez a mainstream. Nekem nem egy életcél, hogy itthon bizonyítsak, és kellemesen megnyugtat, amikor hazajövök, hogy egyszerűen, csendben tudok lenni. Akik fontosak, tudják, ki vagyok. Különben sem szeretek úgy létezni az emberek között, hogy folyton arról van szó, hogy épp mi van velem meg a Mayhemmel. Nem érzem magam különbnek vagy másabbnak a hallgatóságomtól.

Oren Ambarchi LIVE

Ha zenéről van szó, számomra Stéphane Picq első Dune játékhoz készített elektronikus zeneműve idézi meg a gyerekkorom. Bár az alábbi írásom elsősorban nem róla, hanem Oren Ambarchiról szól, de Picq is szerepel benne.

Picq a fentebb említett elektronikus zeneműve az azonos című David Lynch-film laza adaptációja, hallgassuk is meg bemelegítőként.

Oren Ambarchi egy iraki zsidó családból származó ausztrál zeneszerző, előadó, akit nem véletlenül tartanak multihangszeresnek, noha leginkább az elektromos gitárt és a különböző ritmushangszereket használja kompozícióiban. Eredetileg dobosként kezdett zenélni különböző Sydney-körüli free jazz zenekarokban, valamint több évig tagja volt a Phlegm nevű noise zenekarnak Robbie Avenaimmal együtt. Szintén ketten szervezték éveken keresztül a What is Music Festivalt, amelyre különböző elvetemült kísérleti előadókat hívtak meg azzal a szándékkal, hogy ismertebbé tegyék ezen műfajokat. Kollaborált a Sunn O)))-drone legendáival azok Black One, Oracle és Monoliths & Dimensions című lemezein és azóta is gyakran fellép koncertjeiken plusz gitárosként, ami még vastagabbá teszi a Sunn O))) amúgy sem szellősségéről ismert zenéjét. Megjelentetett két drone-doom-noise lemezt Csihar Attila és Greg Anderson segítségével életre keltett Burial Chamber Trio név alatt, valamint Csihar Attilával és Stephen O’Malley-vel létrehozták a Gravetemple drone metal-doom projektet, amely három lemezt ért meg feloszlása előtt. Azonban egyik korábbi lemeze sem készíthetett fel senkit arra, amit a Quixotism című új lemezén lehet hallani, ugyanis Ambarchi egyáltalán nem fél kilépni a saját árnyékából.

A lemezcím már árulkodó, ugyanis a „quixotism” szó egy olyan eltúlzott idealizmust jelöl, amely nem vesz számításba semmiféle gyakorlatiasságot, realitást vagy lehetőségszámítást, illetve egy olyan eltúlzott lovagiasságot, amely vakon cselekszik a körülmények tekintetbe vétele nélkül. Természetesen a kifejezés a Miguel de Cervantes Saavedra által megalkotott Don Quixote lovag nevéből származik, aki annyira idealista és lovagias, hogy a „szélmalomharcot vívni” kifejezés is általa terjedt el a magyar nyelvben. Mindehhez nagyon talál már a lemez borítója is az úribbnál úribb fehér, vasalt gallérokkal. Már a borító sejteti a hanganyag megfoghatatlanságát, elvontságát, ám mégis kifinomult koncepciózus jellegét.

Kevesen számítottak erre a kifinomultságra azok után, hogy Ambarchi elmondása szerint a lemez megírásakor a „klasszikus elektronikus zenék” voltak rá hatással, amelyek túlnyomó része, legalábbis még a hetvenes, nyolcvanas években, mainstreamben és az undergroundban egyaránt, kifejezetten horzsolóak, arcbamászóak és hangosak voltak. Jó példa erre a már említett Picq Dune munkája is, noha az már kilencvenes évek elején született, de hatásaiban visszanyúl sokkal korábbra, a Kraftwerk előtti időkbe is. Amikor először elkezdtem hallgatni az albumot, azonnal Picq jutott eszembe, bár zeneileg kifejezetten kevés közük van egymáshoz, viszont hangulatilag és némely téma megközelítésében rokonságot érzek. Mindkettő hasonlóan koncepciózus mű, még ha Picq-nek könnyebb dolga is volt, hiszen adva volt egy virtuális játék, egy film és egy könyv, amire felépíthette a maga zenei világát.

A zenének két alapvető eleme van, amelyek narratív szálként végigvonulnak a lemezen: az egyik a különböző perkuciós hangszerek keltette ritmus, a másik pedig az elektronikus „pulse”, avagy lüktetés. Ez a kettő folyamatosan végigkísér(t)i a művet, erre épülnek rá a különböző egyéb hangok, hangszerek, zenefoszlányok, mint John Tilbury visszafogott zongorajátéka, Crys Cole kontaktmikrofonnal létrehozott mikrohangjai, Eyvind Kang brácsái, Jim O’Rourke szintetizátorai, U-Zhaan tablái, valamint az Ilan Volkhov által vezényelt Icelandic Symphony Orchestra roppant ízlésesen beépített és nem domináló témái. Nagyon sokan foglalkoztak már az elektronikus és élő hangszerek, hangszerelések keverésével. Úgy gondolom, hogy nagyon, de tényleg nagyon kevesen tudták olyan organikusan és olyan természetesen megoldani ezt, mint Ambarchi és társai.

A lemez két éven át, különböző helyeken készült, amelyek egyszerre field recordingként is működnek. Példának okáért az izlandi szimfonikusok is élőben vannak felvéve a tér hangjaival együtt, Crys Cole is engedte beszivárogni a térhangokat a kontakmikrofonjain át és így tovább mindegyik alkotó – ám a lemez felvétele alatt nem találkoztak egyszer sem. Ezáltal az egész lemez egy heterogén „multiteret” hoz létre, amely nem köthető egyetlen stúdióhoz sem és így minden közös jellemzőjük valamint narratív száluk ellenére a különböző tételek igencsak eltérnek egymástól hangzásban és hangszerelésben. Ez természetesen relatíve érthető, hiszen az egész mű fejlődésének és kibontakozásának ezek is alá vannak rendelve. Ambarchi elektronikus gitárját többféle módon is használja: pengeti, vonóval játszik rajta, kontaktmikrofonnal, körömmel és így tovább, amely így fontos részét képezi a hangzás egészének.

Oren Ambarchi nem véletlenül tartozik a legnagyobbak közé. Eddigi munkái is biztosították számára ezt a kitüntetést, annál is inkább, hogy általában bekategorizálták az ambient műfajba, bár ez nem volt rá jellemző, igaz valóban saját művei csendesek, kifinomultak és lassan kibontakozóak. Elég a Sunn O)))-kollaborációkra, a Burial Chamber Trióra, a Gravetemple-re vagy akár a Quixotismre gondolni: ez viszont valami sokkal, de sokkal több, mint egyszerű ambient. Ambarchi mindig is hagyta a hangokat először önmagukban hatni, majd beépülni lassacskán egy koncept egészébe, amely már munkássága elejétől jellemzője, és amely hagyomány Cage munkásságáig vagy akár még korábbi időkre is visszanyúl, zeneelméleti és filozófiai értelemben is. Pontosan ezért emlékeztet gyerekkoromra, mert Picq munkájára való emlékeztetés által visszahoz valamit, amit nagyon vártam, hogy visszahozzanak a kortárs elektroakusztikus zenékbe, ám mégis úgy, hogy nem izzadtság- vagy naftalinszagú az egész, hanem jövőbe néző, haladó, és legalább olyan távoli hullámokat gerjesztő, mint azok a hagyományok, amelyekből táplálkozik.