Arve Henriksen: Cosmic Creation

Ahogy sok más zenei műfaj terén, Észak-Európa megtalálta egyéni, specifikus hangját a jazz sokrétegű világában is. Egyik legkiemelkedőbb képviselője kétségkívül Arve Henriksen, a hírhedt norvég trombitás, aki idén rendkívül produktívnak mutatkozott s három új lemezzel gazdagította a már amúgy is gazdag diszkográfiáját. A három közül a legfrissebb a Cosmic Creation, mely egy új irány felé mutat, ahol a merész kísérletezésnek még több helye van, mint ezelőtt.

Arve Henriksen egy folytonosan visszatérő alanya a MetroGnóm műsornak és ez nem csupán a véletlennek köszönhető: legutóbb a Supersilent együttes kapcsán volt megemlítve, melynek Henriksen az egyik alapító tagja. A neve alatt eddig mindössze nyolc lemez jelent meg, de legalább ugyanennyi született különböző zenei együttműködésekből is, nem beszélve az irtó termékeny Supersilent zenekarról. Saját lemezei, egy kivétellel, a Rune Grammofon kiadójánál jelentek meg, mely elsősorban a legmerészebb norvég kísérleti zenészek munkáit szándékszik támogatni. Ez máris sokat mond arról, hogy milyen kaliberű zenésszel állunk szemben.

Arve Henriksen

Őt nem olyan zenésznek kell elképzelni, aki valahol egy füstös kávézóban óvatosan és közömbösen végzi a dolgát a háttérben, háttérzenét kínálva az ugyanannyira közömbös közönségnek. Ez a jazz-t nem kedvelők jazz-e. Őszintén szólva nem is szívesen rakom a jazz-pecsétet Arve Henriksen munkásságára, inkább nevezném egyszerűen kísérleti zenének, melyben néhol fellelhető a jazz zeneműfaj hatása is. Különösképp a legújabb alkotásaival bizonyította be, hogy valójában milyen messzire mer elrugaszkodni a megszokott műfaji korlátoktól. Ez neki soha nem jelentett problémát, de a Chron és Cosmic Creation című lemezek esetében az alkotói merészsége talán még jobban megmutatkozik.
Különben Henriksennek mint zenésznek a legfontosabb ismérve a hangszerkezelése ugyanis trombitájával a japán sakuhacsi fuvola hangzását próbálja utánozni.

Ami a Cosmic Creation albumot illeti, már az első hallgatás után felfigyeltem arra, hogy a cím milyen tökéletesen visszaadja a tartalmat és az átfogó hangulatvilágot. Ez eddig nem volt megfigyelhető egyik előző albumánál sem, hogy a különöző elemek ennyire harmóniában legyenek egymással. Általában mindig volt egy-két kakukktojás a dalok között és ezt mindig is furcsálltam, viszont a Cosmic Creationnél érződik, hogy ez a lemez tudatosan egységként volt teremtve és nem véletlenszerűen követik egymást a számok. Az előző lemezeihez képest hangzásában ez sokkal elektronikusabb és elvontabb is, egy nem létező tudományos-fantasztikus filmnek a betétzenéjeként képzelhető el a legkönnyebben. Újszerűsége ebben is megmutatkozik, hisz ki tudna elképzelni egy sci-fit, amelyben jazzszerű zene szól a háttérben?!

Ha feltétlenül műfajilag kellene jellemezni a Cosmic Creationt, akkor mondhatjuk, hogy ez a lemez valahol az ambient, drone, jazz és az elektronikus zene valószínűtlen metszéspontjánál található. Számomra ilyen formában a legemészthetőbb a „jazz” , bár ez nem azt jelenti, hogy az effajta zene kényelmesen és könnyedén befogadható. Ha például hattérzeneként próbálod hallgatni, akkor több, mint valószínű, hogy egy idő után inkább irritáló lesz, mintsem kellemes, annak ellenére, hogy tartalmaz nyugis részeket és úgy összességében nézve csendesnek, csendesen kaotikusnak nevezhető. Természetesen nem dallamos zenéről van szó és az ambientnek azt a sajátosságát kölcsönözte, hogy hangtájakat (soundscape) fest a hallgató számára. Általában a már ismert környezetünkből való hangok s zajok beiktatása által képződnek ezek a hangtájak, itt viszont ismeretlen gépek által produkált futurisztikus zajok ötvöződnek a trombita gyöngéd hangjával, ami akarva-akaratlanul arra késztet, hogy földönkívüli tájakon merengj.

Supersilent albumok

Nehéz ezt a történetet a jazztől kezdeni, mert könnyen félrevezető lehet. Hogyha azt írom, hogy varázslókról fogok írni, akkor keresitek a sorselemzők telefonszámát az oldalsávban. Hogyha szabad improvizációval nyitok, akkor a dzsezzisták blacklistelik a blogot. Marad a „négy nagyszerű muzsikus legújabb produkciója” felütés.

Négy évet váratott magára az oslói Supersilent új albuma. A Supersilent: 12 története 2011-ben kezdődött. Ebben az esetben ez nem azt jelenti, hogy a négy zenész három éven keresztül gyakorolt, mivel ez a zene teljes mértékben a jelenben születik. A kvartett tagjai csak és kizárólag koncerteken valamint hangfelvételek alkalmával találkoznak. Három fázisban vételezték az új hanganyagot, három különböző helyszínen, többek között a Emanuel Vigeland Múzeumban, amely 20 másodperces, természetes visszhangjáról ismert.

Arve Henriksen trombitás, Ståle Storløkken billentyűs, Jarle Vespestad dobos, illetve Helge Sten a.k.a. Deathprod producer zenéjének nagyszerűségét leginkább a koncepcióban, az egyensúlyban és a bátor zenei szabadságban látom. A koncepcionális látásmódot már az is bizonyítja, hogy külön figyelmet fordítanak a rendkívül lecsupaszított lemezborítók következetességére, ugyanakkor a terek kiválasztására, és emellett ott van a hanganyag nagyszerű egysége. A 12 hangzásában azt hiszem a legbátrabb album. Az eddigieket sem nevezném tapogatózónak, de itt érződik, hogy bátran belementek a dolgok mélyébe. A dalok közötti összhang ugyanakkor az, ami az új hanganyagban igazán magával ragadott. A hallgatót csodálatosan vezetik a káosz és a tisztaság hangulataiba. Majdnem két dalonként megtörténik ez az alig érezhető váltás. Olyan az egész, mint egy hullákkal telerakott szemétdomb tükörképe, egy ciántó kristálytiszta víztükrében.

Supersilent

Deathprod zenéjét nehéz lenne részletesen jellemezni, mert az egyik legsokoldalúbb skandináv hangmanipulátor, aki számtalan szóló projekt mellett megalapította a Motorpsycho rock bandát, és olyan produkciókban vett részt, mint a Biosphere, Nils Petter Molvær és a Jaga Jazzist, amelyek tartópillérei a skandináv, független kísérleti zenei színpadnak.

Helge Sten a.k.a. Deathprod

Az albumon az ő fejlődése érzékelhető leginkább, a korábbiakhoz viszonyítva, és a fennebb említett bátor hozzáállást is hozzá kötném. Ebben a hanganyagban érződik a három évi kísérletezgetés terekkel, szférákkal, hangokkal. A dark ambientet idéző hangelemek sokkal finomabban kidolgozottak és sokkalta tudatosabbak, mint eddig. Most érzem igazán az Audio Virus megnevezés lényegét.

A négy zenész először 1997-ben találkozott a a bergeni jazzfesztiválon, és rögtön az első közös zenélést hatalmas közönségsiker követte. Bemutatkozó albumaival (1-3) az egyik leginkább keresett skandináv kísérleti banda lett a Supersilent. Mindaz, amit művelnek nem valósulhatna meg a masszív zenei rutin nélkül, amit a három zenész, akik kezdetben „Veslefrekk“ néven zenéltek, problémamentesen hoz. Hármójuk közül talán a legismertebb Arve Henriksen

Arve Henriksen

A trombitás, aki csodabogárnak számít a jazz világában egyedi trombitajátéka miatt, amely nem a technikában mutatkozik meg, hanem a trombitának, mint hangszernek a felfogásában. Sokszor mondjuk, hogy a hangszer hozzá van nőve a zenészhez, és ez a hasonlat Henriksen játékát hallgatva a legigazabb. Az új hanganyagon az ő játéka a legmeglepőbb, mert nem a formabontó játékstílusa érvényesül, azaz nem imprózza szét az agyát, hanem a hangok tisztaságának érzékenysége és a tökéletes időszerűség, amit hozzátesz az egészhez, és most is hozza a fluxust idéző hangzásvilágot.

A másik két tag, a billentyűs Ståle Storløkken, (állandó tagja Terje Rypdal „Skywards“ bandájának, és játszott már Nils Petter Molværrel, Jon Balke-vel, Lars Danielssonnal, Jon Christensennel, Audun Kleive-val, Anders Jorminnal és Louis Sclavisszal), és a dobos Jarle Vespestad (főként folk-rock, jazz projektekben vett részt, melyek közül a leghíresebb a Farmer’s Market, de játszott a legtöbb jelentős északi jazz formációban) része is sokkal kifinomultabb, mint eddig, bár a billentyűs hozza az egyetlen elemet, amit kivetnivalónak találok. ‘A 12:3-ban találkozunk először a 70-80-as évek, new wave szinti hangzásával, amitől engem személy szerint ki lehet kergetni a világból, ugyanakkor nem találom az új album világához illőnek, de a 12:10-ben javít a fickó a tipikus free jazzt idéző zongorajátékkal.

Szóval, összességében nem lett a kedvenc Supersilent-lemezem, de ezt az albumot tudom a leghosszabb ideig hallgatni, ami első sorban a dark ambientes hangzásnak és a kifinomult hangoknak köszönhető. Számomra ez a legkifinomultabb lemezük. Nem a legjobb, de a legpengébb! A szabad improvizáció és a zenészek felkészültségének és összhangjának magasiskolája, ahol az utóbbi időben az ex-LedZeppes John Paul Jones is tanulgatik.

EBBEN a listában kapott helyet ez a nagyszerű friss lemez.