Death Grips – Jenny Death

A cikkem tárgya számomra egyszer „na végre” és kétszeresen „sajnos”. Az arány nem véletlen. A Death Grips végre visszatért, ám a Jenny Death című lemezük sajnos az utolsó, ugyanakkor visszalépést jelent az ezt megelőző Niggas on the Moonhoz képest.

Ha valaki nem olvasta még az előző cikkem a zenekarról, az blogon megtalálja, érdemes, mert az egyik legkülönlegesebb, legradikálisabb, legöntörvényübb csoportosulás, amelyet valaha a hátán hordott a Föld. Sok zenekarról hallottuk már ezt a véleményt, de a Death Grips tényleg mindig azt csinálta, amit épp akart, anélkül, hogy kiadónak, turnétársnak, barátnak, családnak, bárkink is adtak volna a véleményére. Anno, a No Love Deep Web című lemezük ismeretlen forrásból felkerült az internetre megjelenése előtt pár héttel és akkor a kiadó pert indított ellenük, azzal vádolva a bandát, hogy ők maguk tették fel a lemezt, annál is inkább, hogy a zenekar ezt nem is tagadta (igaz, nem is erősítette meg). Azonban most ők maguk emelték a tétet, ugyanis arra hivatkozva, hogy megjelenés előtt két héttel – állítólag tőlük független forrásból – felkerült ez az anyag is az internetre, ők maguk tették fel mindegyik dalt teljes hosszában, ingyen meghallgatható formában a YouTube-ra. Ennek apropóján úgy döntöttem, hogy egyenként, dalról dalra elemzem a hanganyagot. Azonban minden egyéb előtt hozzá kell tennem, hogy annak ellenére, hogy számomra kissé csalódás ez a lemez, azért még mindig toronymagasan elsuhan az általában öntömjénző vagy alaptalanul keménykedő szövegekkel, illetve holtunalmas és közönséges dallamokkal operáló átlag hip-hop felett. A Death Grips hip-hopja nem a bérelt ékszerek és autók csillogásának fényében dagonyázik, nem is a gettók mocskából erényt faragni próbáló álmoralizálásában. A Death Grips hip-hopba önti a totális egzisztenciális nyomort, annak minden „testi-lelki” velejárójával együtt, ami mellé olyan noise, glitch, aggro-tech és industrial alapokból táplálkozó zenét hoz, ami erőlködés nélkül kenterbe ver – szinte – bárki mást ebben a műfajban.

1. I break mirrors with my face in the United States

A lemez nagyon erősen indul, az első pillanatoktól szélsebesen tombolnak a különféle zajok, effektek, samplek, dobgépek, amire Stefan Burnett, azaz MC Ride, a tőle megszokott agresszív stílusban köpködi sorait különös tekintettel az „I break mirrors with my face in the United States, I don’t care about real life” párosra. A lemez legrövidebb dalaként tökéletes keresztmetszetét adja annak, hogy mit is szeretünk annyira ebben a zenekarban.

2. Inanimate Sensation

Ez volt az első dal, ami hivatalos klippel együtt megjelent a lemezből és hossza ellenére – hat perccel a lemez második leghosszabb dala – az egyik legjobb is. Visszavesznek a tempóból, a dal középtempón tapossa a hallgatót az aszfaltba, amelyhez MC Ride erőltetett és betorzított hümmögése adja az alapot. Amennyi témát, hangzást, variációt ebben a dalban elővezetnek, a legtöbb hip-hop előadó egész lemezén nem mutat fel ennyit. Burnett szintén egyik legváltozatosabb produkcióját hozza a suttogástól, a vicsorításon keresztül egészen a tőle ismert ritmikus bömbölésig. Klasszikus.

3. Turned Off

Ez a dal több szempontból is meglepetést okozott számomra. Először is azzal, hogy meglepően nyugodt, visszafogott az indulás, másrészt pedig mert hangzása kifejezetten noise-rock hatású. Azonban mindössze a dal feléig kell eljutnunk, hogy az egész lemez egyik legkaotikusabb, legzajosabb, legtöményebb ultra-aggrotech-hip hop dalává nője ki magát. Ride echo effekttel megtámogatott vokál támadása már csak hab a tortán, avagy cseresznye a habon, attól függ ki mekkora rajongója a zenekarnak.

4. Why a bitch gotta lie

Több szempontból is a klasszikus hip-hophoz legközelebb álló dal. Nyilván a Death Grips esetében ezt némileg átvitt értelemben kell érteni. Legelőször is a szöveg miatt, ugyanis ahogy már megszoktuk a zenekartól, általában mindent, amihez hozzányúlnak, a feje tetejére fordítanak. A dal témája kb. az, hogy mi lenne, ha egy az átlag hip-hop a nőket enyhén szólva leértékelő szövegére egy dühös választ írna. A téma szépen váltakozik a verzék és a refrén között, a verzék lévén a nő szemszöge, és ezt egy torzított gép hang adja, lévén a hip-hoptól teljesen idegen a nő (ennek szimbolikus értéke van) a refrén pedig az átlag rapper/férfi egyetlen válasza, amit egy nőnek adni tud: „why a bitch gotta lie?” Nem mindennapi zene, szóltam előre.

5. Pss Pss

A lemez talán legfurcsább dala. A szám alapját egy eltorzított emberi hang adja, amely úgy hangzik, mintha magnószalagra lenne véve, azt pedig a lejátszó behúzva, ami által a hang megnyúlik. Amolyan torz, ember és gép között lévő nyögés, sóhajtás hatása van. Erre érkeznek különböző szintetizátor dallamok, zörejek, torzított hangzások, valamint Ride egész lemezen hallható egyik legöblösebb bömbölése, beszéde, suttogása, valamint a legrímelőbb refrénje, ez pedig ritkaság tőle, hiszen általában két-három soronként rímelteti a szövegeket.

6. The Powers that B

Bizonyos értelemben ez a lemez címadó dala. Ez az utolsó lemez két CD-ből áll: az első az előző lemezük, a Niggas on the Moon, a Jenny Death  pedig a második. Mivel az előzőn nem volt ilyen című dal, a zenekar úgy gondolta, hogy ez a dal kéne reprezentálja a két CD-t egyszerre. Ez lett a legkísérletezőbb dal is. Az alap egy agresszív dobritmus, amire zörejek és flanger effektek tolulnak, Ride szinte katonásan pattogó szövegmondásával. A dalt számos törés és témaváltás teszi szinte konstruktivistán darabossá, ami csak tovább fokozza az amúgy sem barátságos hangulatot, amelyben végleg lemondtak minden felelősségről bárkivel szemben is: „I can’t know what I’m ’bout to do, what the fuck happened…I got the powers that B!!!”

7. Beyond Alive

A Turned Off-hoz hasonlóan dallamosan indul, azzal a különbséggel, hogy ez a dallamosság végig megmarad. Ez lehetne mindenképp a lemez egyik nagy slágere. A verzék alatt hatalmas és mézédesen ragacsos torzított gitárdallam szól, az átvezetőkben ez csak fokozódik, ahhoz, hogy a refrénben az egész kirobbanjon Burnett monoton szövegmondásával kontrtasztban. A dal fele után kevéssel olyan dallamos törés van, amire nem volt túl sok példa a zenekar eddigi munkásságában, és egyre csak dallamosabb és dallamosabb témák jönnek egészen a végéig.

8. Centuries of Damn

Mindenféle idegen, fémes zajjal indul ez a tétel, csak lassacskán kúsznak be ismerős szinti és egyéb hangok, közben pedig berobban Burnett: „Fuck the sun, fuck its kind, daylight sucks, waste of mine, fuck my mind, narrow my mind…”. A kvintesszenciája lehetne a totális egzisztenciális válságról szóló témáiknak, nyilván nem csak ebben a négy sorban. Ez ismét egy dallamosabb tétel annak ellenére, hogy, önpusztító értelemben, az egyik legagresszívebb szövegük. Ennek ellenére a dallamokkal karöltve, az üzenete pozitív: „I’ll pull my face out of the dirt slow…”

9. On GP

Kétségkívül a lemez legerősebb tétele. Eddig ugyanis noise-glitch-aggro-tech-industrial-hip hop volt a téma, itt azonban a szó legszorosabb értelmében egy végletekig tökös, arcbamászó noise-rock dalt kapunk, amire MC Ride olyan elánnal tolja a szöveget, ami bármelyik nyelvtörő becsületére válna. Az orgonás, zajos, slide-gitáros törésektől, amelyekre Ride szinte dallamosan adja elő magát, szó szerint a padlóig hasadt az arcom. Ez valami hihetetlenül jól működő újdonság, kár, hogy csak az utolsó lemezükön próbálkoznak ezzel az iránnyal. (remélhetőleg annyira kaotikusak, mint amennyire eddig ismertük őket és kihoznak egy egész lemezt ilyesmikkel, nem ártana). Ennél elementárisabb erejű a Death Grips sosem volt – és sajnos talán már sosem lesz.

10. Death Grips 0

A hattyúdal, a lemez utolsó tétele. Egy instrumentális zárás, amiben Ride-nak semmi szerepe nincs, mindenféle effekt, zaj, sample, dobgép, zörej, flanger, szinti, ami elképzelhető, hogy hatlemezes karrierjük alatt megszólalt bármely hanganyagukon, itt ismét szerepet kap. Szép lezárás, tőlük elvárhatóan kaotikus is, de nagyrészt lényegtelen, főleg, hogy a zenéjük egyik legfontosabb elemét, Mc Ride hangját nélkülözi. Mindössze érdekességként merülhet fel.

Mindent összevetve távolról sem annyira konceptuális vagy kísérleti album, mint a Niggas on the Moon. Az a lemez annyira kísérleti volt, hogy felszámolt dalszerkezettel, albumszerkezettel, kontinuitással, mindennel, nincsenek verzék, refrének, tagolások, hanem egyetlen totális kollázs-zajmasszaként működött, amely úgy tombol végig a hallgatón, mint egy féket vesztett TGV-szerelvény, de pontosan ettől az egyik kedvencem. Arról nem is beszélve, hogy Björk hangját samplezik mindenik dalban, noha ez az egyetlen kontextus, ahol az ő hangját el tudom viselni (egyébként falra mászok tőle). Ez az új lemez nem ezt a vonalat követi, azonban nem kell aggódni, még mindig magasan veri a hip-hop mezőny 95 százalékát a legmélyebb underground bugyraitól a legközönségesebb mainstream előadókig. Manapság talán csak az új Dälek-lemez parancsolhat megálljt a Niggas on the Moon  és a Jenny Death párosából álló The Powers that B-nek, de arról majd a maga helyén, a maga idejében. Addig is hallgassatok sok-sok Death Grips-et, még akkor is, ha kissé visszaléptek most, de mindössze a kísérletezésben, minőségben nem: az most is toronymagas, nem csak témákban, de hangzásban, keverésben, vastagságban, ridegségben és úgy egyáltalán a rájuk jellemző monolitikus masszivitásban.

Up the irons? Nem, kicsi barátaim, up all the fucking hands in the burning house!

Disappears: Irreal (2015)

Miközben a fejünket csóváljuk, látván, hogy többnél több kísérleti zenész kezdi elengedni magát és mindinkább a nagyközönség felé nyit, a hátunk mögött olyan hallatlan alkotások születnek, amelyek pont az ellenkező irányba mutatnak. A chicagói Disappears együttes azok közé sorolható, amelyek egyre inkább befele fordulnak, mintsem kifele és az új lemezükkel pedig bennébb merészkedtek, mint valaha.

De kik is ők? Az együttest Brian Case (vokál, gitár) és Graeme Gibson alapította, akikhez csatlakozott Jonathan Van Herik (gitár) és Damon Carruesco (basszus). Érdekességképp megemlítendő, hogy egy lemez erejéig a Sonic Youth-os Steve Shelley is beszállt, bár nem sokkal a Guider (2011) megjelenése után el is illant és helyébe Noah Leger lépett, aki mindmáig a Disappears egyik gitárosaként ismert. Ezenkívül nem sokat lehet tudni róluk, a honlapjuk pedig legalább annyira tartózkodó, mint maga a zenéjük.

Disappears

Minden egyes lemezük egyébként a Kranky kiadó alatt jelent meg és nem ez volt az első alkalom, hogy a Kranky olyan anyagot tol az orrom elé, amit ma már kedvencnek nevezhetek. Az Irreal pedig valóban majdnem mindent ver, amit eddig 2015-ben hallottam (kivéve az új Ricardo Donoso-lemezt, amiről már kifejtettem a véleményem itt).

Két hónappal az Irreal hivatalos megjelenése előtt ízelítőként felfedték az Another Thought című dalt, amely a FACT online folyóiraton keresztül került ki a világhálóra. Ez engem azon nyomban meggyőzött, már az első hallgatás során, és okot adott arra, hogy még türelmetlenebbül várjam a lemezt.

A teljes lemez végül változatosabbnak ígérkezett, mint amilyenre számítottam és ez többek között azt jelenti, hogy némely dalok több türelmet és hallgatást igényeltek a befogadáshoz, mint a már említett Another Thought. Ezt semmiképp sem negatívumként kell felfogni, bár az tény, hogy az előző lemezeihez képest az Irreal lényegesebben minimalisztikusabb, súlyosabb anyag, talán kényelmetlenebb is – sokat kér a hallgatótól, de sokat is ígér. Megtartották a már előző alkotásaikból ismert elemeket, de ennek az albumnak az esetében olyan mintha mindezeket felfokozták volna, tudatosan túlzásokba estek és véleményem szerint részben erről szól ez a lemez.

Első hallgatásra talán a primitív egyszerűsége a legszembetűnöbb, legalábbis az egyszerűség érzését kelti az erősen ismétlődő jellege miatt. Ez viszont csak a felszín. Ha jobban odafigyelünk, akkor észrevehető, hogy a különböző elemek milyen tökéletes összhangban vannak egymással annak érdekében, hogy megteremtsenek egyfajta disszonanciát: a monoton vokál, a végtelenségig ismétlődő precíz dobritmusok, az éles gitártónus, az elvont zeneszövegek. Nem annyira zenei disszonanciáról van szó, mintsem egy életérzésről, amit megkíséreltek megzenésíteni. Bár hordoz mindenfajta hatásokat, krautrocktól kezdve a post-punkig, mégis tematikailag és ami a zenei megoldásokat illeti kortársnak nevezhető a zenéjük.

A Pitchfork pont amiatt pontozta le, hogy a lemez „nem elég indulatos” (a Swans együttes zenéjéhez viszonyítva), bár szerintem ők épp ezt akarták zenében kifejezni: a teljes szenvtelenség állapotát. Értelmetlennek tűnik ezt ellenük fordítani.

Pain of Salvation – Falling Home

Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fogom halogatni, hogy  a Pain of Salvation új kiadványáról írjak. Ők a kedvenc zenekarom, de rá kellett jönnöm, hogy olykor az ember nehezen fogalmaz meg bármit is, amikor a kedvenceiről kell véleményt formálnia. De korrektül már most elárulom, hogy számos bajom van a Falling Home-mal, s bár sokak számára a kifogásaim  szinte mind csak apróságnak tűnhetnek, az önző elvárásaim miatt mégsem hunyhatok szemet fölöttük.

A tavaly eléggé megijedtem, amikor kiderült hogy a zenekar mastermindját, Daniel Gildenlöwöt is ugyanolyan  húsevő baktérium fertőzte meg, mint a slayeres Jeff Hannemant (RIP) is. Szerencsére, a svéd kórházak és az ottani orvosok nem a felkészületlenségükről híresek, így pár hónap lábadozás és egy hosszantartó, durva antibiotikumkezelés után Daniel egészségesen lépett újra ki az életbe.

Mielőtt ez a szerencsétlen fordulat megtörtént a főnök életében, a zenekar számos akusztikus koncertet adott, ahol már kísérleteztek saját dalaiknak újragondolásával. Ilyesféle gondolatkísérletet amúgy már egyszer csináltak 2003-ban – akkor az eskilstunai közönségüknek adtak egy akusztikus koncertet, amit később meg is jelentettek 12:5 címmel. Azóta azonban eltelt több mint 10 év és repertoárjuk is gazdagabb lett négy, igencsak figyelemre méltó albummal (2004-BE, 2007-Scarsick, 2010-Road Salt, 2011-Road Salt 2) szóval logikusnak hangzott a hír, mely szerint Pain of Salvationék akusztikus-turnéba kezdenek.

Daniel Gildenlöw

Azt már kevésbé vártam, hogy ezt a vonalat követve Daniel eljut odáig, hogy a turnén szerzett tapasztalatokat feldolgozva ismét kiadjon egy (semi-)akusztikus albumot, amin mindössze egyetlen új dal kap helyet, a két feldolgozás (Dio Holy Divere, Lou Reed Perfect Day című száma mellett) mellett mind csak régebbi dalok vannak (Entropia, Scarsick, Remedy Lane, Road Salt albumokról). Ráadásul Chain Slinget (a Remedy Lane-ről) már egyszer elsütötték a 12:5-nél is, annyi különbséggel, hogy akkor még Johann Hallgren zseniális hangja énekelte a refrént, nem pedig Ragnar (Zolberg), akinek a hangját valamiért mindmáig nem tudtam megszokni. Igaz, hogy nagyon jó énekes, de jellegtelen a hangszíne ahhoz képest, amilyen az elődjéé volt.

Ami nagyon szimpatikus az albumban, hogy nagyon szép, kiegyensúlyozott a hangképe. Hangulatilag érezni lehet Road Salt albumokat, bár mindenféle „koszt” leporoltak a róluk. Cserébe viszont dinamikailag talán az egyik legizgalmasabb albumuk.

Néhány dal struktúrája más, mint az eredetieké, de ez egyáltalán nem baj, hiszen csakis akkor van értelme csinálni egy ilyen albumot, ha merőben más megvilágításba kerül a zene. Az egyik ilyen nagyon mulatságos átdolgozás mindjárt az albumot indító Stress. Az eredeti egy teljesen skizoid hangulatú ultra-progresszív metál szerzemény, míg az új változatot mintha maga Richard Cheese dolgozta volna fel, csak úgy süt belőle az álkönnyedség a lounge-feeling és a gyorsan swingelő lüktetés miatt. A Road Saltos dalok többségénél (a Linoleumot kivéve) viszont érzem, hogy nem igazán volt értelme feldolgozni őket, mit sem veszítettek gyönyörűségükből, de nem nyújtanak szinte semmi újdonságot az új köntösükben. Helyettük sokkal inkább örültem volna néhány dalnak a One Hour By The Concrete Lake-ről (amely albumról már a 12:5-kor sem került fel egyetlen szám sem), vagy akár a legambiciózusabb albumukról , a BE-ről.

A két feldolgozással sem igazán tudtam mit kezdeni, megint csak ismételni tudnám magam, hogy miért nem inkább több saját dal kapott helyet.

Hanem a Scarsickes-dalok már megint telitalálatok voltak. A Mrs. Modern Mother Mary, Flame to The Moth és a Spitfall triója számomra az album fénypontjait jelentik. Az akusztikus változatokban sokkal inkább tud érvényesülni az a sűrű, olykor 18-as karikát igénylő szöveg, ami amúgy az egész Scarsick albumot jellemezte („And there on the flip-side of Caucasia we see Miss Modern Mary Magdalene gone Deep Throat On international cable TV”). Danielnek is több lehetősége van, hogy kidomborítsa vagy éppen más megvilágításba helyezze a mondanivalót. A Spitfall eredetileg egy erősen rap-orientált progmetal-dal, az új viszont folyamatosan változik sima spoken-wordből rapbe, onnan éneklésbe, miközben folyamatosan érezzük, hogy dinamikailag is emelkedik az egész.

Lezárásként a Falling Home egyetlen eredeti dalként mutatja meg, hogy Daniel hol is tart művészileg.

Összességében elmondható, hogy mint eddig bármi, amit kiadtak a kezükből, a jelen kiadvány is nagyon magas színvonalat képvisel. Sokkal több van benne, mint felszínes technikai magamutogatás, a dalok ugyanannyira telítettek érzelmekkel vagy éppenséggel szarkasztikusan kiüresedetté váltak az új formájukban.

Nem kételkedem Danielék őszinteségében, hogy most ez kellett nekik. Ez az „album” tényleg csak egy elvonulás, egy vadkempingezés, ahol nem érezni semmilyen nyomást, csak az örömzenélés folyik meg a sok-sok finom bor. Mint rajongó viszont már évek óta várom, hogy visszatérjenek egy igazán új koncepióval, egy új zenei iránnyal, ami aztán ismét felzavarja a vizet „progresszív körökben”. Ez a kiadvány viszont nem zavart semmilyen vizet (pláne itt nem, a Metrognómban) és nem is fog a legsűrűbben hallgatott PoS-albumaim között lenni. Ezennel bocsánatot kérek magamtól és minden érzékeny lelkű Pain of Salvation-fantől, hogy nem adok maximum pontot.

9,5/10