Ricardo Donoso: Saravá Exu

Amióta novemberben felkerült a világhálóra a Vesperum, Ricardo Donoso legújabb lemezének a bemutatkozó dala, azóta folyton azt lestem, hogy mikor lesz elérhető a teljes lemez. Most pedig, hogy kikerült, azt mondhatom, hogy az elvárásaimat is túlhaladta és ez eddig a legizgalmasabb kísérleti elektronikus alkotás, amivel megismerkedhettem már ilyen korán 2015-ben.

Amíg vártam az új lemez megjelenését, kíváncsiságból végigfutottam Ricardo Donoso diszkográfiáján, és bár egyik album sem fogott meg annyira, mint most a Saravá Exu, érdekes volt megvizsgálni az előzményeket, amelyek idáig vezették a munkásságát. A saját neve alatt öt lemezt tud maga mögött (ha nem számoljuk bele a legfrissebbet) és ezek közül a 2014-es A Song For Echo áll legközelebb a Saravá Exu hangzásvilágához, bár az előbbi jóval nyugisabb és kevésbé provokatív. Ricardo Donosoról amúgy tudni kell, hogy ő egy képzett brazil zenész és zeneszerző, aki jelenleg Bostonban tartózkodik és a saját projektjén kívül egy Ehnahre nevezetű avant-death metál együttesben is zenél valamint a Perispirit kísérleti elektronikus duó egyik tagja.

Ricardo Donoso

A Saravá Exu mindenképp az eddigi legmerészebb alkotás, ami kikerült Donoso keze alól. Ezt már abból is láthattuk, hogy mikor elhangzott a MetroGnóm műsorban, akkor némi problémát okozott a lemez műfaji meghatározása. Véleményem szerint ez mindig egy jó pontnak számít, ha kísérleti zenéről van szó. Míg a Donoso előző lemezei többnyire a drone és az ambient műfajain belül mozogtak, a Saravá Exu mindezeket túlhaladta. Belekerültek többek között noise és techno elemek is, amelyek ötvöződtek ritualisztikus Candomblé ritmusokkal anélkül, hogy megtörjék a lemez természetes folyását. Ez legjobban a Conticinium dalnál érződik:

Összességében véve azt mondanám, hogy egy futurisztikus hangzással van felruházva és a tribális elemek finoman belesimulnak a zene szövetébe. Donosot mindig is érdekelte a múlt és a jövő közötti kapcsolat és ez a zenéjében is kifejezésre került.

Elmondása szerint ezzel az albummal megkísérelte megzenésíteni az afro-amerikai Quimbanda vallás mágikus rítusait. Mindegyik dal egy latin címet visel és a dalok címét követve láthatjuk, hogy az album végigvezet minket egy rituális időintervallumon, amely napnyugtától (Crepusculum) napkeltéig tart (Diluculum), bár ez a folyamat magában a zenében különösképp nem érzékelhető. Eléggé egységes a lemez hangulata, nem tartalmaz olyan dalokat, amelyek megtörnék ezt. Az egész tulajdonképp egy folyamatos lüktetés – a zajos és csendesebb részek egyfolytában váltogatják egymást és soha nem tisztul le teljesen, legalábbis annyira nem, hogy a hallgató tökéletes kényelemben érezhesse magát a lemez hallgatása közben (elvégre nem is az a célja, hogy álomba ringasson). Legfőbbképp dinamikusság jellemzi, a kiszámíthatatlan jellegének köszönhetően pedig a nyugtalanság, a feszültség érzését kelti. Legjobban azt szeretem benne, hogy teljes figyelmet igényel és nem hagy olyan könnyen elkalandozni a hallgatása közben, ami bizony ritkaság az effajta zenéknél.

Az egyetlen kifogásom az, hogy talán túl rövidre sikeredett (36 perc), de erre is van megoldás, hisz aki többre vágyik, annak ott van Detterence is, Donoso legelső lemeze, amit most átdolgozott és kiadott a Saravá Exuval egyidőben.

Treha Sektori – Severh Sehenh

„A kortárs művészet legfőbb lényege, hogy nem hagy pártatlanságot” – mérgezett meg ezzel a gondolattal évekkel ezelőtt Ivácson András Áron barátom. Ez a gondolat képezi az alapját mindennek, amivel foglalkozom. Egy merev, véres gerinc, amit semmi nem tudott eddig meghajlítani, egy fokmérő, ami már összenőtt minden érzékszervemmel. A Treha Sektori úgy sétált át ezen a mérőn, hogy közben észre sem vettem, hogy megérkezett. Azaz már megint egy olyan zene, ami képes nem nekem, hanem bennem szólni.

Imádom az érzékszervek buja orgiáját, amikor a festmény egyszercsak történetté alakul, amikor a sorok egy könyvben egyszer csak felcsendülnek és amikor a zene egyszer csak képpé elevenedik. Úgy is mondhatjuk, hogy egy elszállt vizuális alkat vagyok. Valószínüleg így van.
Ebben a fent leírt „hálószobában” találkoztam Dehn Sora francia képzőművész zenéjével, aki becsületes szakmáját tekintve fotós-grafikus, és többek között albumborítókat is tervez. Több évnyi alkotás után gondolta úgy, hogy a képzeletét ki is hangosítaná, amire rögtön le is csapott a francia ambient-piac, később pedig a doom-,drone-metál legnagyobb ágyúi, a Neurosis és az Amenra. Sora azóta oszlopos tagja a Church Of Ra kollektívának is, ahonnan gyakorlatilag duvad a finom sötétség megállás nélkül.

Szóval az már tiszta, hogy egy sötét muzsikáról beszélünk, ami egy képzőművész fejéből pattant ki. De amennyiben a Treha Sektoriról van szó, semmiképp nem szabad kihagyni a ritualisztikus hangzást és a misztikus környezetet. Most akinek beugrott a kelta elemekkel teleszegecselt punchill-out, rögtön törölje.
Már számtalan cikket írtunk az ambient műfajában íródott és elképzelt falánkságokról, sőt a dark ambient is volt néhányszor már terítéken: pont ez a szép a történetben, hogy nem lehet látni a végét, azaz azt a pontot, ahol már ismételnénk magunkat, mert számtalan nagyszerű előadó tartozik azok csoportjába, akik a csenden keresztül látják a zenét.

A Severh Sehenh Treha Sektori harmadik albuma, hogyha nem számoljuk az Amenraával közösen tavaly kiadott, split lemezt. Az albumon egyetlen 38 perces dal van, amit teljes hosszában, a cikk végén linkelt lejátszóban meghallgathattok, ahogy tettük a legutóbbi műsor záróakkordjaként is.
Az album nyitánya csendes és hömpölygő, szépen megszerkesztett, a műfajra jellemző folyékony struktúrával. Majd egyre inkább pofon üti ezt a csendet egy-egy cintányérral vagy nagy dobokkal. Ettől a ponttól kezdődik minden, ami Treha Sektori jellemzőként írható le: a zene textúrája megmarad elegánsnak, annak ellenére, hogy fájdalmas arányokban használja a drone-t, a zajokat, a visszhangzó, torzított emberi hangot, stb.

A Severh Sehenh misztikusabb, mint az előző két album. A használt torzított hangok mintha egy fajta vallásos lemondásról, romlásról mesélnének, a hovatartozás megsemmisüléséről. A zene tónusai a múlt és a jövő vízióját kötik össze, megteremtve a születés előtti félelmet a kilátástalan jövőtől. Mégsem gondolom, hogy alapvetően negatív érzésekből táplálkozik, még akkor sem, hogyha feneketlenül mély és rohadtul sötét.
Amit azonban leginkább szeretek, az a Treha Sektori csendje, ami valójában nem is csend, hanem valamilyen fajta zenei feketelyuk: minden létező hangot elnyel, amelyek bentről próbálnak kitörni, mi pedig ennek a tompa zaját halljuk ideátról.

Ez nem a fájó sötétség és nem is az elmebetegség pincéje, hanem az a fajta sötétség, amiben az érzékszerveink erőre kapnak, amiben érezzük a levegő sűrűségét, amiben újraértékelünk és olyan világot festünk magunknak, amilyet csak akarunk. Ez a zene nem vezet tudatosan sehova, csak mankót ad a mindenséghez. Nekem sikerült megérezni benne az örökkévalóságig hömpölygő színtelen szabadságot és biztos vagyok benne, hogy ahányan meghallgatjátok a felvételt, (vagy itt beszélhetünk bármelyik munkájáról) szóval, mind-mind magatokkal visztek valami nagyon fontos batyut erre a zenei utazásra. One-way ticket!

The Theory of Nothing by Metrognóm on Mixcloud