Natural Snow Buildings: A Night Country (2014)

Elvétve a kísérleti zenevilág odvaiban olyan zenészek is rejtőzködnek, akiknek nem adatik meg egy perc nyugalom sem, szüntelenül kínozza őket a tehetség és számukra pillanatnyi elégtételnek egyetlen módja az, hogy alkossanak. Ennek ellenére alkotásaik közül szinte semmi sem kerül ki a napvilágra, a nagyvilág elé. A Natural Snow Buildings nevet eddig pontosan 20 nagylemez viseli és a lemezek már-már nevetségesen limitált példányszámban kerültek kiadásra. Az ilyen vaskos diszkográfiával rendelkező együttesek engem néha komolyan képesek elriasztani, majdhogy nem teljesen a zene minőségétől függetlenül. Most is abszolút zöldfülűként fogom megközelíteni a Natural Snow Buildings legfrissebb lemezét, az A Night Country-t.

Az NSB-ről megtudtam, hogy egy kétfejű francia kísérleti zenei formáció, melynek egyik felét Mehdi Ameziane képezi, a másikat pedig egy Solange Gularte nevű hölgy. Elmondásuk szerint ők valamikor 1997-ben találkoztak legelőször egy párizsi egyetem könyvtárában és egy évre rá máris lehetett őket látni együtt zenélni. Mehdi konyított a gitárhoz, Solange pedig már eleve képzett zenészként tevékenykedett. A lemezeik nagy részét saját maguk adták ki és a borítótól elkezdve ugyancsak mindent saját kezűleg készítettek – teljes mértékben független zenészek.

Mehdi és Solange

Mielőtt valaki netán háborogni kezdene a zene minősége miatt, megjegyezném, hogy ebben az esetben szándékosan lo-fi minőségű zenéről van szó (ami amúgy nem ritkaság, lásd pl. Library Tapes). Ennek is van egy bizonyos hangulata és egyféleképp személyesebbé teszi a zenehallgatás élményét, a közelség hatását kelti (hasonlóan a kézi kamerával készített filmekhez). Ebbe semmiképp nem érdemes belekötni, mert nekik ez tényleg jól áll. Ezt a zenét nyersen ajánlott fogyasztani.

Ha feltétlenül stílusokra kéne lebontsam ezt a zenemasszát, akkor azt mondanám, hogy az ambient, drone és a (neo)folk behátosok a legmeghatározóbbak. Bár legtöbbször elegyedett formában hallhatóak, a lemez tartalmaz hagyományosabb, folk-szerű dalokat is, mint a Where Your Body Split és az Eli’s Song. Ezeknél többek között Mehdi szerény gitárjátékait lehet hallani, amelyeket Solange keserédes dúdolásai kísérnek. Feltételezem, hogy ebben az esetben a szöveg kevésbé lényeges, az éneklés pedig csupán egy amolyan hangulatkeltő elem, bár mégis kissé irritál, hogy csak egy-egy szót tudok kivenni az egészből (főleg mivel közben mégis hallatszik, hogy Solange nem csak egyszerűen halandzsázik). Sajnos a gitárdallamok sem elég ötletesek ahhoz, hogy egyedül megállják a helyüket és sokkal jobban érvényesülnek olyan passzusoknál, ahol nem ők vannak előtérbe helyezve (konkrétan a Rusty Knives Valley dalra gondolok).

Az A Night Country erőssége főként azokban a dalokban rejlik, amelyek a drone felé húznak, ahol a hangszereket nem-hagyományos módon kezelik és amelyeknél a már említett elemek csak töltésként szolgálnak. Látszik, hogy ők ebben sokkal otthonosabban mozognak, bár igazából nem csodálkozok azon sem, hogy néha kimerészkednek más területekre is (több, mint 20 lemez után ez tökéletesen érthető). A lenti videón láthatjuk, hogy élőben hogyan hozzák létre ezt a drone-szerű hangzást:

Az utolsó dal viszont, a Gothic Suburbia ismét kitűnik a sorból épp amiatt, hogy ez immár egy langyos, teljesen letisztult ambient mű, tehát merőben eltér attól a nyers hangzástól, amihez az eddigi 70 perc alatt a fülünk már kezdett hozzászokni. Lehet, hogy ez valamilyen happy endet akar jelképezni a lemez végén, de mégsem illett bele az összképbe.

Néhol a Jim Jarmusch Only Lovers Left Alive filmjét kísérő muzsikára emlékeztet (amiről mellesleg, a zenéjén kívül, nem sok jót tudnék mondani) és a filmzenéhez való hasonlítás nem is annyira hülyeség. Ők maguk is számtalanszor beiktattak filmekre való utalásokat a zenecímekbe, de ugyanúgy zenéjük is nyilvánvalóan a horrorfilmeknek hódol és simán beleillene például egy John Carpenter filmbe.

Teljességében, mint egy összefüggő lemez A Night Country nem működik, de ennek ellenére, ha szétszedjük, akkor lehet benne találni több érdemre méltó részt is. Különösképp még a You´ll Become What You Fear the Most számot emelném ki, amelyik múlt héten elhangzott a MetroGnóm műsorban is és az abból készült mix itt meghallgatható:

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

William Ryan Fritch: Heavy EP

Bevallom, hogy amikor először meghallgattam William Ryan Fritch ez év augusztusában megjelent Heavy EP-jét – amely egyébként a legújabb kiadvány a Leave Me Sessions-sorozatban -, nem igazán hozott lázba. Mitöbb, túlságosan is triviálisnak, de főleg unalmasnak tartottam Fritch zenei gondolatait. Azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért is álltam így hozzá, mert ezt megelőzően némileg utánajártam a szerző korábbi zenéinek, természetesen a teljesség igénye nélkül.

Így történt az, hogy A Hound’s Heart EP (2013) post-folkos unalom-mámora, majd a Leave Me Like You Found Me (2014 május) valamivel gazdagabb hangzásvilággal rendelkező, ám – számomra legalábbis – fénypontoktól mentes dalai után rá kellett jönnöm, hogy ezek mégsem „az én zenéim”.  Szóval ennyit a pártatlanságról, meg a tisztafejűségről…  Amúgy Fritch érdekes figura: többféle hangszeren játszik, ő maga állítja össze saját Bay Area-beli stúdiójában a zenéit, illetve a Lost Tribe Sound jóvoltából főként digitálisan árulja portékáit. Zenei világát általában közhelyes fordulatokból szövi, ilymódon egyedisége nem ezekben, hanem ezek megformálásban és  hangzásában nyilvánul meg. Nem mellesleg, iszonyúan termékeny szerző, minden bizonnyal hallani fogunk még róla a közeljövőben a már fentebb említett Leave Me Sessions újabb kiadványai kapcsán is.

Minden negatív körülmény ellenére, írásom jelen tárgyát képező kislemez nyilvánvaló kvalitásait már az első hallgatásra is dicsértem magamban (vagyis az előbb már említett, textúrákban gazdag hangképet és a hangszerelési fortélyokat, amelyekhez nagyban hozzájárulnak a stúdiótechnika által nyújtott lehetőségek is – amelyekre Zsolt is felhívta figyelmünket a műsorban).

William Ryan Fritch

Fritch korábbi kiadványaival ellentétben, a Heavy igazi hangszerarzenállal szólal meg (vonósok, kürtök, klarinét, basszus-klarinét, fuvola, piccolo, elektromos- és akkusztikus gitárok, különböző perkuciós hangszerek+ elektronika), amely önmagában máris egy csomó lehetőségeket hordoz, és ezeket szerencsére Fritch ki is használja.

Az EP a műsorban is leadott False Substance című számmal indít. Ez egy lassan hömpölygő, hangszerelésben gazdag zenei folyamat, amely megadja az alaphangulatot a maga súlyosságával (amely jelző persze csak viszonylagos, ám Fritch korábbi munkáihoz képest, a jelen EP méltán viseli Heavy címet). Utólag már megértem, miért is volt jó ezzel kezdeni, mivel kellően fogós (és közhelyes)  a harmóniamenet, ugyanakkor tartalmazza azt a zenei világot, amelyre a szerző törekedett. Bár, miután elcsitultak a következő – és egyben az egyik kedvenc – track, az Order and Disorder baljós portamentói és az ideges vonósréteg alatti basszusban előkúszik a Hornets pátosszal teli fődallama, amit a garage rockos Poisonous követ, egy kissé éreztem, hogy kezd túl sok lenni a közhelyekből, a közhelyes hangulatokból. Szerencsére, hogy az EP további részében teljes mértékben kárpotolva vagyunk, hiszen ötödik trackként a Perpetual Motion magasan a legizgalmasabb az egész közül.

Talán itt látszik meg leginkább Fritch egyedisége, illetve főbb hatásai. Tökéletes elegyet képeznek a minimalizmus hatásai a post-rock feelinggel. Egyszerűen gyönyörű. Ezt követi a perkusszív elemekben leginkább gazdag Anaphenomenon, amely tökéletesen zárja az EP-t. Érdemes azonban beszerezni a bonus trackes verziót, mert a Powder Keg, a maga kromatikus, lefelé irányuló témájával egy másik fénypontja a kiadványnak. 8/10