If These Trees Could Talk: Above The Earth, Below the Sky (2009)

A zenekarok részéről talán egyre tipikusabb a tiltakozás olyankor, amikor a szakma megpróbálja őket valamilyen szempontból kategorizálni, és ez a tendencia egyre erősödik, minél inkább közelítünk a zenei szféra pereméhez. Ez a post-rock műfajra is igaz, elég, ha Mike Moya szavaira gondolunk (bocs, Mr. Moya). Nos, az If These Trees Could Talk legénységére pont ez nem jellemző, a zenekar teljes mellszélességgel vállalja post-rock mivoltát.

Nem csak a nevük tiszta „poszt”, hanem annak keletkezése is: már egy ideje együtt zenélt az öt ohiói fiatal Zack (dobok) és Cody Kelly (gitár) pincéjében. Akkor még csak családtagokból és haverokból álló „rajongótáboruk” kiemelkedő alakja a Kelly-fivérek nagyapja volt, aki egész lényével támogatta unokáit. Az öreg sajnos már nem élte meg a zenekar későbbi sikereit, még az első EP-jük megjelenése előtt elhunyt, ezért a nagyapa egyik szavajárása alapján döntött úgy a zenekar, hogy a nevük If These Trees Could Talk („Ha ezek a fák beszélni tudnának”) legyen. Nem túl népszerű, ám remek zenekarnév, és egyben lerótták tiszteletüket az előtt, akinek rengeteget köszönhettek a kezdeti időkben.

If These Trees Could Talk

A bemutatkozó EP (If Theese Trees Could Talk 2006) és két – részben saját gondozásban – kiadott nagylemez után (Above the Earth, Below the Sky 2009, Red Forest 2012), a tavalyi év decembere igencsak meglepő változásokat hozott az If These Trees Could Talk életébe. A zenekarnak sikerült leszerződnie a Metal Blade-hez, amely az egyik legnagyobb presztízsű metal kiadó a világon, és olyan zenekaroknak ad otthont, mint a Cannibal Corpse, a Six Feet Under vagy a DragonForce. Igencsak tetszhetett ezeknek a metalarcoknak az If These Trees… zenéje, mert ritka jó indítást kínáltak fel: mindjárt az év elején, a hamarosan új albummal is jelentkező zenekarnak az eddigi megjelent stúdióalbumait újra kiadták, digitális, illetve CD-formában is. Egyébként ez a szerződés népszerűsítés szempontjából mindenképpen óriási lehetőség, de hosszú távon az kérdéses, hogy ez mennyire volt jó vagy rossz döntés a zenekar részéről. Mindenesetre, fura lenne, ha pont egy underground kiadó problémázna azzal, ha netán az eddigiekhez képest más irányba merészkednének el Zack Kellyék.

A jelen írás a 2009-es Above The Earth, Below The Sky-ról törli le a port.

Egy kicsit nehéz úgy írni valamiről, ami majd’ hat éves zenei anyag, és amelyet némileg meg is haladott a banda. Szerencsére az tény, hogy már az első EP-vel nagyot dobbantottak, és azóta is (eleinte lassabban, de) töretlenül ível felfelé a karrierjük a változatlanul magas színvonalú muzsikájuknak köszönhetően. Már az EP-ben nagyon erősen megfogalmazták instrumentális post-rock/progresszív metal metszésponton lévő hangzásukat, amit az évek során egyre finomabbá kultiváltak.

What’s in the Ground Belongs to You:

Az Above The Earth, Below The Sky ugyan kevésbé metalos az elődjénél, de mit sem veszített energikusságából. A Mogwai és Explosion in The Sky fúziójaként leírható post-rock nem várt és édes elegyet alkot a progresszív metallal. Főként a Tool hatása fedezhető fel a riffekben, ami talán a következő, 2012-es Red Forest című albumukon már kevésbé nyilvánvaló.

Rebuilding the Temple of Artemis:

A tíz instrumentális dalból álló gyűjteményben nem érezni azt a kohéziót, mint mondjuk a legújabb Monóban, de ez nem is baj, hiszen sokféleképpen tudnak kapcsolódni a dalok egymáshoz, nem kellenek ehhez visszatérő motívumok, sem pedig nagy koncepciók. Már csak a hangzás alapján is egyértelmű a kapocs, de hallatszik az is, hogy tudatosan akartak kialakítani a meglévő dalokból egy olyan sorrendet, hogy azok egy nagyobb ívet rajzoljanak meg a hallgatóban. A dalok döntő többsége önmagában is megállja a helyét, mégsem szeretnék igazán kiragadni csupán egyetlen dalt, és azt méltatni, hiszen mint írtam, ez az album is a folyamatról szól. A post-rock lényege: mindig vigyen valamerre. Mindegy hogy merre, csak a cél legyen messze. Ez az album pedig egy nagy utazás az Ég és Föld birodalmának határain.

Thirty-Six Silos:

Egyes számok például direkt úgy voltak kitalálva, hogy csak egy bizonyos sorrendben következhessenek egymás után. Ilyen a Terra Incognita/Above The Earth/Below The Sky, melyek egymásból bontakoznak ki.

Az Explosions in The Sky-féle felállásban kialakult – azaz 3 gitárosból, egy basszerből és egy dobosból – álló formáció nagyon ott van a szeren úgy komponálás mind pedig hangszerelés terén. Sokszor a Toolt és a már említett post-rock óriásokat megszégyenítő kompozícióik egytől-egyig időtálló, zseniális alkotások, rengeteg finom megoldással, amelyek csak a sokadik hallgatáskor lepleződnek le.

The Flames of Herostratus:

Ugyan az If These Trees Could Talk nem régóta létezik, máris mély nyomot hagyott a színtéren, és ezzel az új szerződéssel minden lehetőségük megvan rá, hogy örökre bevéssék magukat a post-rock történelmébe.

10/10

Az If These Trees Could Talk 2009-es Above The Earth, Below The Sky című albumáról a From Roots To Needles című szám ebben műsorban kapott helyet.

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

Pain of Salvation – Falling Home

Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fogom halogatni, hogy  a Pain of Salvation új kiadványáról írjak. Ők a kedvenc zenekarom, de rá kellett jönnöm, hogy olykor az ember nehezen fogalmaz meg bármit is, amikor a kedvenceiről kell véleményt formálnia. De korrektül már most elárulom, hogy számos bajom van a Falling Home-mal, s bár sokak számára a kifogásaim  szinte mind csak apróságnak tűnhetnek, az önző elvárásaim miatt mégsem hunyhatok szemet fölöttük.

A tavaly eléggé megijedtem, amikor kiderült hogy a zenekar mastermindját, Daniel Gildenlöwöt is ugyanolyan  húsevő baktérium fertőzte meg, mint a slayeres Jeff Hannemant (RIP) is. Szerencsére, a svéd kórházak és az ottani orvosok nem a felkészületlenségükről híresek, így pár hónap lábadozás és egy hosszantartó, durva antibiotikumkezelés után Daniel egészségesen lépett újra ki az életbe.

Mielőtt ez a szerencsétlen fordulat megtörtént a főnök életében, a zenekar számos akusztikus koncertet adott, ahol már kísérleteztek saját dalaiknak újragondolásával. Ilyesféle gondolatkísérletet amúgy már egyszer csináltak 2003-ban – akkor az eskilstunai közönségüknek adtak egy akusztikus koncertet, amit később meg is jelentettek 12:5 címmel. Azóta azonban eltelt több mint 10 év és repertoárjuk is gazdagabb lett négy, igencsak figyelemre méltó albummal (2004-BE, 2007-Scarsick, 2010-Road Salt, 2011-Road Salt 2) szóval logikusnak hangzott a hír, mely szerint Pain of Salvationék akusztikus-turnéba kezdenek.

Daniel Gildenlöw

Azt már kevésbé vártam, hogy ezt a vonalat követve Daniel eljut odáig, hogy a turnén szerzett tapasztalatokat feldolgozva ismét kiadjon egy (semi-)akusztikus albumot, amin mindössze egyetlen új dal kap helyet, a két feldolgozás (Dio Holy Divere, Lou Reed Perfect Day című száma mellett) mellett mind csak régebbi dalok vannak (Entropia, Scarsick, Remedy Lane, Road Salt albumokról). Ráadásul Chain Slinget (a Remedy Lane-ről) már egyszer elsütötték a 12:5-nél is, annyi különbséggel, hogy akkor még Johann Hallgren zseniális hangja énekelte a refrént, nem pedig Ragnar (Zolberg), akinek a hangját valamiért mindmáig nem tudtam megszokni. Igaz, hogy nagyon jó énekes, de jellegtelen a hangszíne ahhoz képest, amilyen az elődjéé volt.

Ami nagyon szimpatikus az albumban, hogy nagyon szép, kiegyensúlyozott a hangképe. Hangulatilag érezni lehet Road Salt albumokat, bár mindenféle „koszt” leporoltak a róluk. Cserébe viszont dinamikailag talán az egyik legizgalmasabb albumuk.

Néhány dal struktúrája más, mint az eredetieké, de ez egyáltalán nem baj, hiszen csakis akkor van értelme csinálni egy ilyen albumot, ha merőben más megvilágításba kerül a zene. Az egyik ilyen nagyon mulatságos átdolgozás mindjárt az albumot indító Stress. Az eredeti egy teljesen skizoid hangulatú ultra-progresszív metál szerzemény, míg az új változatot mintha maga Richard Cheese dolgozta volna fel, csak úgy süt belőle az álkönnyedség a lounge-feeling és a gyorsan swingelő lüktetés miatt. A Road Saltos dalok többségénél (a Linoleumot kivéve) viszont érzem, hogy nem igazán volt értelme feldolgozni őket, mit sem veszítettek gyönyörűségükből, de nem nyújtanak szinte semmi újdonságot az új köntösükben. Helyettük sokkal inkább örültem volna néhány dalnak a One Hour By The Concrete Lake-ről (amely albumról már a 12:5-kor sem került fel egyetlen szám sem), vagy akár a legambiciózusabb albumukról , a BE-ről.

A két feldolgozással sem igazán tudtam mit kezdeni, megint csak ismételni tudnám magam, hogy miért nem inkább több saját dal kapott helyet.

Hanem a Scarsickes-dalok már megint telitalálatok voltak. A Mrs. Modern Mother Mary, Flame to The Moth és a Spitfall triója számomra az album fénypontjait jelentik. Az akusztikus változatokban sokkal inkább tud érvényesülni az a sűrű, olykor 18-as karikát igénylő szöveg, ami amúgy az egész Scarsick albumot jellemezte („And there on the flip-side of Caucasia we see Miss Modern Mary Magdalene gone Deep Throat On international cable TV”). Danielnek is több lehetősége van, hogy kidomborítsa vagy éppen más megvilágításba helyezze a mondanivalót. A Spitfall eredetileg egy erősen rap-orientált progmetal-dal, az új viszont folyamatosan változik sima spoken-wordből rapbe, onnan éneklésbe, miközben folyamatosan érezzük, hogy dinamikailag is emelkedik az egész.

Lezárásként a Falling Home egyetlen eredeti dalként mutatja meg, hogy Daniel hol is tart művészileg.

Összességében elmondható, hogy mint eddig bármi, amit kiadtak a kezükből, a jelen kiadvány is nagyon magas színvonalat képvisel. Sokkal több van benne, mint felszínes technikai magamutogatás, a dalok ugyanannyira telítettek érzelmekkel vagy éppenséggel szarkasztikusan kiüresedetté váltak az új formájukban.

Nem kételkedem Danielék őszinteségében, hogy most ez kellett nekik. Ez az „album” tényleg csak egy elvonulás, egy vadkempingezés, ahol nem érezni semmilyen nyomást, csak az örömzenélés folyik meg a sok-sok finom bor. Mint rajongó viszont már évek óta várom, hogy visszatérjenek egy igazán új koncepióval, egy új zenei iránnyal, ami aztán ismét felzavarja a vizet „progresszív körökben”. Ez a kiadvány viszont nem zavart semmilyen vizet (pláne itt nem, a Metrognómban) és nem is fog a legsűrűbben hallgatott PoS-albumaim között lenni. Ezennel bocsánatot kérek magamtól és minden érzékeny lelkű Pain of Salvation-fantől, hogy nem adok maximum pontot.

9,5/10