Hauschka: Abandoned City

Hauschka a „zongora Jackson Pollockja”. A zene, melynek alkotási folyamata kiemeltebb figyelmet kap az alkotó által, mint maga a végtermék. Az az érzésem, hogy a kész hanganyag csupán egy térkép, amely jegyzi a rengeteg érzést, ötletet, indulatot, történetet és kísérletet, amit Volker Bertelmann belegyömöszöl a zongorájába a szónak a szoros értelmében.

John Cage óta beszélünk preparált hangszerekről, ugyanis ő volt az első, aki eljátszott a gondolattal, majd meg is valósította. A preparálás abban áll, hogy a hangzás megváltoztatása céljából a hangszerek testét módosítják különböző technikákkal, melyeket pontosan jeleznek a kottában: lehet akár szétszedni őket és darabjaikkal zenélni, vagy akár különböző anyagokkal módosítani a hangjukat. Ezzel sokszor a hangszer szerepe is megváltozik, például a preparált zongora sokszor szolgál perkúciós hangszerként. Bertelmann saját bevallása szerint, amikor elkezdte preparálni saját Bechstein zongoráját, még nem tudott Cage kísérletéről. Második albumának, tisztelete jeléül a The Prepared Piano címet adta.

Hauschka

Hauschka azért kezdte el alkalmazni ezt a technikát, mert a techno világából érkezve, célja volt, hogy élő hangszereket alakítson át analóg szintetizátorokká, hogy minden élő hang egy programozható effekt lehessen. Kezdetben – A The Prepared Piano is – csak szabad improvizációkat rögzített, majd egyre inkább beengedett szerkesztett elemeket és más zenészeket egyaránt a zenéjébe. Így született a Ferndorf album, amellyel emléket állított Németországban töltött gyermekkorának, és amelyen egy kisebb zenekarral dolgozott együtt. Majd később, szerintem a legkérdésesebb albuma is, a Salon des Amateurs, amely valóban amatőrnek hat egy tapasztalt elektro múlttal rendelkező zenésztől, annak ellenére, hogy neves alkotókkal kollaborálva próbálták összetákolni az „akusztikus techno” kereteit. Szerintem nem sikerült. A Silfra album hozta a gyógyírt a sebre, amely kollaboráció a klasszikus hegedűművész Hilary Hahnnal. Csodaszép.

Első fiának születése hozta az ihletet és energiát az új albumhoz, az Abandoned Cityhez, amellyel végre visszatér a kísérletező zseni és visszatér a romantikus időtlenség imádata. Hauschka visszatért. Az albumot saját, otthoni stúdiójában vételezte teljesen egyedül, amely alig hihető az anyagot hallgatva, ugyanis hangzásában ez az eddigi legkomplexebb alkotása. Például a Sanzhi Pod Cityt hallgatva meg voltam győződve, hogy fúvósokat hallok, a Who Lived Here-ben pedig egy egész vonós szekciót véltem felfedezni – ezzel bizonyára nem vagyok egyedül.

Természetesen hatalmas hangsúlyt fordít a zongora hangosítására, egész pici mikrofonokat elhelyezve egész pici helyekre. Majd mindehhez hozzáadódik a házi elektronika, amelyet általában élőben használ. Az utómunkát azért nem tagadhatja, de ezzel nincs is semmi baj, mert úgy egész ez az album, ahogy van.

„Egy időben magányosnak és boldognak lenni” – így írja le Bertelmann az alkotói folyamatot, amikor egyedül van a zongorájával. Ezt az érzést próbálta megfogalmazni az Abandoned Cityben. A remény és szomorúság helyszínei az elhagyott vagy lerombolt városok, helyszínek, amelyek adták a dalok címeit. Kivétel az első, az Elisabeth Bay, amely egy korábbi gondolat kivitelezése, és amelyet Wagner A bolygó hollandi operája inspirált. Nekem amúgy egy régi horror film betétdalát idézi.

Az album hangulata talán leginkább sötétnek mondható, de egész különös, rejtett értelemben. Mintha a homályba zárt, harmatcseppbe rekedt napfényt keresnék a hangok egy hatalmas, üres épület alaksorában. A jobb kéz harmóniája a remény, a bal játékos és megfoghatatlan hangjai a magány és végtelenség jegyeit hordozzák magukon.

Hogyha létezik csali, ami bedobható a mainstream hatalmas folyamába, hogy egy falat személyes zenei élményt kifoghasson bárki, és ezzel fontosságot tulajdonítson annak, hogy életének saját „filmzenéje” legyen, akkor ez a csali minden bizonnyal Hauschka.

A műsor dalaiból készült mix, amelyben a Pripyat című dal is helyet kapott: