Taka

Takaakira “Taka” Goto a MONO, japán post-rock banda alapítója és gitárosa, de találóbb, hogyha simán zeneszerzőként említem, mert az az anyag, amit kiadni készül akkor igazán szép, hogyha félretesszük a MONO-t.

Ugyanakkor az is elmondható, hogy pontosan a MONO-hoz viszonyítva értékelhető igazán. Nem tudom hogy van ez a dolog, mert még nem tudtam eldönteni. Igazából bírom, hogyha egy kultikus banda egy tagja szóló lemezzel jelentkezik: olyan ez kicsit, mintha bonctan órán lennék, az asztalon pedig a szeretett zene legkülönösebb szerveit kapkodná ki valaki. Én köszönöm, hogy Taka beenged valahová, amit régóta rejteget a világ elől. Abban a megtiszteltetésben is részem van, hogy a lemez megjelenése előtt (ápr.27) több, mint egy hónappal hallhattam a Classical Punk and Echoes Under The Beauty-t, első és egyelőre utolsó szóló lemezét.

MONO

Nemrég került fel a netre az első dal a lemezről és értelemszerűen nagyon szólt a műfaj kedvelői körében, meg merem kockáztatni, hogy nem csak. A lemezen szereplő dalokat amúgy 2003-ban szerezte Taka, és máig nem osztotta meg a világgal, mert úgy gondolta, hogy annak pont elég az, amit a MONO nyújt. Fogalmam sincs, hogy mi okból döntött mégis úgy, hogy legszemélyesebb zenébe öntött pillanatait mégis bedobja a közösbe. A lemezt Lars von Trier Breaking the Waves (Hullámtörés) című filmje ihlette, és mind a bejelentés alapján, mind a teljes hanganyagot meghallgatván el tudom mondani, hogy veszettül személyes, sokkal intuitívebb, mint bármi, amit eddig hallottam a MONO-tól, de semmi értelme hasonlítgatni, mert ez az anyag egy teljesen személyes utazás. Ezt dalt osztotta meg eddig a nagyközönséggel:

Míg a lemez meg nem jelenik, addig tartogatom a róla szóló kritikát, és természetesen a dalokat is. Április 27-én folytatjuk tehát, mert nem lenne korrekt úgy többet írni, hogy még semmi infó vagy kritika nem jelent meg róla, és olyan hivatkozás sem lenne, ahonnan kimásoljam.

A lemez borítója

If These Trees Could Talk: Above The Earth, Below the Sky (2009)

A zenekarok részéről talán egyre tipikusabb a tiltakozás olyankor, amikor a szakma megpróbálja őket valamilyen szempontból kategorizálni, és ez a tendencia egyre erősödik, minél inkább közelítünk a zenei szféra pereméhez. Ez a post-rock műfajra is igaz, elég, ha Mike Moya szavaira gondolunk (bocs, Mr. Moya). Nos, az If These Trees Could Talk legénységére pont ez nem jellemző, a zenekar teljes mellszélességgel vállalja post-rock mivoltát.

Nem csak a nevük tiszta „poszt”, hanem annak keletkezése is: már egy ideje együtt zenélt az öt ohiói fiatal Zack (dobok) és Cody Kelly (gitár) pincéjében. Akkor még csak családtagokból és haverokból álló „rajongótáboruk” kiemelkedő alakja a Kelly-fivérek nagyapja volt, aki egész lényével támogatta unokáit. Az öreg sajnos már nem élte meg a zenekar későbbi sikereit, még az első EP-jük megjelenése előtt elhunyt, ezért a nagyapa egyik szavajárása alapján döntött úgy a zenekar, hogy a nevük If These Trees Could Talk („Ha ezek a fák beszélni tudnának”) legyen. Nem túl népszerű, ám remek zenekarnév, és egyben lerótták tiszteletüket az előtt, akinek rengeteget köszönhettek a kezdeti időkben.

If These Trees Could Talk

A bemutatkozó EP (If Theese Trees Could Talk 2006) és két – részben saját gondozásban – kiadott nagylemez után (Above the Earth, Below the Sky 2009, Red Forest 2012), a tavalyi év decembere igencsak meglepő változásokat hozott az If These Trees Could Talk életébe. A zenekarnak sikerült leszerződnie a Metal Blade-hez, amely az egyik legnagyobb presztízsű metal kiadó a világon, és olyan zenekaroknak ad otthont, mint a Cannibal Corpse, a Six Feet Under vagy a DragonForce. Igencsak tetszhetett ezeknek a metalarcoknak az If These Trees… zenéje, mert ritka jó indítást kínáltak fel: mindjárt az év elején, a hamarosan új albummal is jelentkező zenekarnak az eddigi megjelent stúdióalbumait újra kiadták, digitális, illetve CD-formában is. Egyébként ez a szerződés népszerűsítés szempontjából mindenképpen óriási lehetőség, de hosszú távon az kérdéses, hogy ez mennyire volt jó vagy rossz döntés a zenekar részéről. Mindenesetre, fura lenne, ha pont egy underground kiadó problémázna azzal, ha netán az eddigiekhez képest más irányba merészkednének el Zack Kellyék.

A jelen írás a 2009-es Above The Earth, Below The Sky-ról törli le a port.

Egy kicsit nehéz úgy írni valamiről, ami majd’ hat éves zenei anyag, és amelyet némileg meg is haladott a banda. Szerencsére az tény, hogy már az első EP-vel nagyot dobbantottak, és azóta is (eleinte lassabban, de) töretlenül ível felfelé a karrierjük a változatlanul magas színvonalú muzsikájuknak köszönhetően. Már az EP-ben nagyon erősen megfogalmazták instrumentális post-rock/progresszív metal metszésponton lévő hangzásukat, amit az évek során egyre finomabbá kultiváltak.

What’s in the Ground Belongs to You:

Az Above The Earth, Below The Sky ugyan kevésbé metalos az elődjénél, de mit sem veszített energikusságából. A Mogwai és Explosion in The Sky fúziójaként leírható post-rock nem várt és édes elegyet alkot a progresszív metallal. Főként a Tool hatása fedezhető fel a riffekben, ami talán a következő, 2012-es Red Forest című albumukon már kevésbé nyilvánvaló.

Rebuilding the Temple of Artemis:

A tíz instrumentális dalból álló gyűjteményben nem érezni azt a kohéziót, mint mondjuk a legújabb Monóban, de ez nem is baj, hiszen sokféleképpen tudnak kapcsolódni a dalok egymáshoz, nem kellenek ehhez visszatérő motívumok, sem pedig nagy koncepciók. Már csak a hangzás alapján is egyértelmű a kapocs, de hallatszik az is, hogy tudatosan akartak kialakítani a meglévő dalokból egy olyan sorrendet, hogy azok egy nagyobb ívet rajzoljanak meg a hallgatóban. A dalok döntő többsége önmagában is megállja a helyét, mégsem szeretnék igazán kiragadni csupán egyetlen dalt, és azt méltatni, hiszen mint írtam, ez az album is a folyamatról szól. A post-rock lényege: mindig vigyen valamerre. Mindegy hogy merre, csak a cél legyen messze. Ez az album pedig egy nagy utazás az Ég és Föld birodalmának határain.

Thirty-Six Silos:

Egyes számok például direkt úgy voltak kitalálva, hogy csak egy bizonyos sorrendben következhessenek egymás után. Ilyen a Terra Incognita/Above The Earth/Below The Sky, melyek egymásból bontakoznak ki.

Az Explosions in The Sky-féle felállásban kialakult – azaz 3 gitárosból, egy basszerből és egy dobosból – álló formáció nagyon ott van a szeren úgy komponálás mind pedig hangszerelés terén. Sokszor a Toolt és a már említett post-rock óriásokat megszégyenítő kompozícióik egytől-egyig időtálló, zseniális alkotások, rengeteg finom megoldással, amelyek csak a sokadik hallgatáskor lepleződnek le.

The Flames of Herostratus:

Ugyan az If These Trees Could Talk nem régóta létezik, máris mély nyomot hagyott a színtéren, és ezzel az új szerződéssel minden lehetőségük megvan rá, hogy örökre bevéssék magukat a post-rock történelmébe.

10/10

Az If These Trees Could Talk 2009-es Above The Earth, Below The Sky című albumáról a From Roots To Needles című szám ebben műsorban kapott helyet.

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

Az amerikai If These Trees Could Talk post-rock brigád gitárosa, Cody Kelly a rocknreelreviews-nak adott interjúban bejelentette, hogy az idén új lemezzel jelentkeznek.
A gitáros szerint az új albummal progresszívebb irányt vesz a zenekar. “Az új dalok az eddigieknél komplexebb gitár- és dobjátékot tartalmaznak, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen elrugaszkodtunk volna az eredeti Trees-hangzástól. Remélhetőleg senki nem sz…ja össze magát, amikor a “progresszív” jelzőt használom, mivel ez tényleg csak a következő szintre való lépést jelenti számunkra zeneileg.” (a teljes, angol nyelvű interjút ITT olvashatjátok el)
A nemrég a Metal Blade-hez szerződött ohiói zenekar két korábbi albuma (2009-es Above The Earth, Below The Sky és 2012-es a Red Forest) is újrakiadásra került.

A finn Heroin&Your Veins megint megremegtet: Buñuel Andalúziai kutyáját kísérik saját szerzeményeikkel. A filmet amúgy ’29-ben rendezte Buñuel és Salvador Dalí. A Heroin &Your Veinstől nem idegen a hasonló próbálkozás, ugyanis magukat első sorban úgy határozzák meg, mint audio-vizuális kollektíva.

JAZZ IN CHURCH Bukarestben és Sepsiszentgyörgyön. Olyan ismerős ismeretlen hatalmasokkal ülhetünk egy templomban (Sepsiszentgyörgyi Unitrius Templom és a Bukaresti Evangélikus Templom), mint Nils Petter Molvaer, Louis Sclavis vagy Erik Truffaz. Facebook-eseményért KATT IDE.

Lawrence English előrukkolt egy régi-újjal. Megjelenik a The Peregrine albuma a Room40-nél, de most már digitális formátumban is. Kicsit hagyhatjuk porosodni régi lemezjátszónkat.

Lawrence English – The Peregrine

Még ki sem hűlt a Sarava Exu, Ricardo Donoso új albuma, máris jött egy új videó a Gallicinium dalhoz. A klipet Michael Formanski rendezte és átkozottul jó.

A Natural Snow Buildings francia kísérleti-zenész duó tavalyi, The Night Country albumát adta ki újra a Vulpiano Records. A lemez teljesen ingyen letölthető online MP3 és FLAC formátumban egyaránt. IDE kattintva le is tölthetitek.

Újra kiadja a legendás Sonic Youth legendás albumát, a Bad Moon Rising-ot. Április 12-én jelenik meg a dupla lemez 4 bónusz trekkel és meglepetésekkel. A zenekar további újra-kiadásokat is tervez a ’80-as évekből: jön még a Confuzion is Sex, az EVOL and Sister, és egy Screaming Fields of Sonic Love DVD, ami a zenekar korai videóit tartalmazza majd.

Remix lemezzel jön a Laibach. A kilenc dalos lemez remixeket tartalmaz a tavalyi Specre albumról igencsak érdekes alakok közreműködésével, úgy, mint Marcel Dettman vagy Dave Sumner aka Function. Ez utóbbit meg is osztották már a srácok.

Jön az új Richard Skelton album. A Belated Movements For An Unsanctioned Exhumation August 1st 1984 a második album, amit The Inward Circles néven ad ki. A lemezre március végéig kell várni.

A noise-rock és free-jazz rajongók legnagyobb örömére, hat év után jelentkezik első nagylemezével az olasz monstrum, a ZU. Az Ipecac kiadó hozza a lemezt márc. 23-án.

The Boats: Segundo (2015)

Kétségtelenül, 2015 egyik legelső post-rock szenzációja kísérleti zenék között a melbourne-i The Boats második nagylemeze, amely roppant egyszerű módon a Segundo címet viseli. Mivel nagyrészt a stúdióban improvizált anyagról van szó, az átlagnál valamivel hosszabbak és kiszámíthatatlanabbak lettek a dalok, mint egy átlagosabb post-rock bandánál. Ez önmagában egy eléggé ingoványos talaj, mert ha nincs meg a kellő összhang a zenészek között, nagyon nehéz fókuszáltan improvizálni, és bármilyen tehetséges zenészek is legyenek a tagok, a végeredményen ez hallható lesz. Nos, szerencsére, a végeredmény ebben az esetben többnyire betalált.

Előrebocsájtom, hogy ez a zenekar nem összetévesztendő az azonos nevű The Boats (UK), főképpen ambient-glitch műfajban mozgó formációval (erről volt egy homályba vesző társalgásunk Polifoammal). Azonban az első igazán érdekes tény az, hogy az anyagot mindössze két (!) igencsak intenzív nap alatt dobta össze a hármasfogat (Jona Byron – gitárok/bőgő/billentyűk/elektronika, Nock Conolly – gitárok, Paul Guseli – dobok, perkúció), méghozzá Melbourne 2006/2007 nyarának két legmelegebb napján.

Hogy miért kellett majdnem nyolc évet várni kiadásukra? Bizonyára több okot is felsorolhatnánk az inaktivitástól, a pénzhiányon át egészen az utómunkálatok befejezéséig. Mindenesetre, én kíváncsi lennék, hogy mennyiben különbözik az eredeti nyersanyag a végleges formától, ugyanis a hallottak alapján, sok helyen észlelek stúdiótechnikával megcicomázott részt… amivel nem is lenne baj, de tulajdonképpen ezek között található talán az egyetlen nagy probléma az albummal, de erre csak egy kicsit később térek rá.

The Boats

Félreértés ne essék, az album legnagyobb kvalitásának tartom, hogy végig eszméletlenül zsigeri, akárcsak egy hangulatos jam-session, mégis kellően változatos, amely annak köszönhető, hogy volt némi előzetes koncepciójuk a fiúknak, mielőtt bemenekültek volna a hűvös stúdióba a fülledt időjárás elől.

Számomra a leginkább élménydús alkotás mindjárt az első track, a Trash Can Willy, egy 28 perces epikus improvizált mű, amelyet utólag két részre bontottak, ezzel nyújtván egy keretes szerkezetet az albumnak. Itt az utómunka főképpen a levezetésen érződik – egyáltalán nem bántó módon -, ahol a szétfolyóssá delayezett gitárok mellett fúvós hangszerek is megszólalnak.

Trash Can Willy, pt. 1:

Második dal, a Seize The Stars and Turn Them to Cinders, amely ékes ellenpéldája annak, hogy azért nem teljesen „felkészületlenül” vonultak be Jonáék a stúdióba. A teljesen megírt és meghangszerelt felvezetés után már érződik, hogy csak arányaiban képzelték el a dal többi részét, s mivel sikerült megtartaniuk a struktúrát, egy egészen pofás kis post-rock dal lett belőle. A western-hangulatot pedig a tremolózós fender-hangzás hozza.

Seize The Stars and Turn Them to Cinders:

…és akkor térjek rá arra, ami nagyon nem tetszik:
Az általában jól felépített dalok közül messzemenően a legordítóbb csinosítás pont a Cold Ark Revisited végén hallható, amely amúgy az egyik legerősebbre sikerült dal az albumon. Megértem, hogy nehéz egy ilyen sűrű zenei folyamatot utólag úgy editálni, hogy az észrevehetetlen legyen, de a helyükben én semmiképpen sem így oldottam volna meg.

Cold Ark Revisited:

Más esetekben az utómunka többnyire kimerült a megfelelő arányok beállításában, az egyes hangszerek újraeffektezésében, valamint abban, hogy hozzáadtak a hangképhez mindenféle extra hangszert, többnyire fúvósokat meg vintage-gitárokat.

There’s not a Fire that can Warm Us:

A Segundo megelőzi elődjét, a 2007-es kiadású Los Musicos Perdidost, mind improvizatív jellegében, mind komplexitásában. Ugyanakkor, az album sötétebbre is sikeredett, mint az elődje: olyan témákat boncolgat, mint az elidegenedés, az egyedüllétnek a szép, ugyanakkor mégis tragikus megélése, valamint a modern társadalmi élettel járó agresszivitás.

Persze ez csak az én, talán a műfajhoz képest is perfekcionista véleményem, ettől másnak még pont ez a fajta koszosság jön be.

8/10

A The Boats második albumáról, a Segundóról, a The Last Man on Earth című szám ebben műsorban kapott helyet.

Litany For The Whale by Metrognóm on Mixcloud

Godspeed You! Black Emperor

Márius 31-én jön az új, sorban a hatodik Godspeed You! Black Emperor lemez, természetesen a Constellation Records gondozásában és Asunder, Sweet and Other Distress a címe. A kísérleti zenei világ most tehát többek között ettől hangos, mindenki aktívan találgat és cikkez az egyetlen dalrészletből kiindulva, amit megosztott a banda. Mi egy Mike Moyával készült interjúval kedveskedünk.

Mike Moya neve nem biztos, hogy önmagában sokat mond, de ha kimondom, hogy Godspeed You!Black Emperor, HṚṢṬA, Set Fire To Flames, Molasses vagy Esmerine, akkor az már segítség. A sor egyébként hosszan folytatható, hogyha ezeknek az együtteseknek a többi tagját is egyenként említeném, ugyanis ezek a projektek jelentik a kanadai kísérleti zene magját. Ez a mag pedig egyre erősebben vállal részt az „új zenei massza” meggyúrásában világszerte. Fontos, hogy kollektíváról, nem együttesekről és egyéni előadókról beszélünk. Azaz egy termékeny kollektíváról. A GSYBE egyike az első bandáknak, akikre ráragasztották a post-rock megnevezést. Ezek után bármire, amihez Mike Moyanak köze volt, szeretik azt mondani, hogy post-rock, vagy „kicsit post-rockos”. Ivácson András barátommal megkérdeztük tőle, hogy mit gondol, nemcsak erről.

Mike Moya

• Mi a zenei filozófiád, ha van egyáltalán ilyesmi?

Nos, ez nehéz kérdés. Próbálom nem bezárni magam egyetlen elképzelésbe, megpróbálok minél nyitottabb lenni. Lényeges, hogy mindig próbálok olyan zenét írni, amiről azt gondolom, hogy még nagyon kevesen tudják  meghallgatni. Máskor meg olyan dallamos dolgokat írok, ami már majdnem pop, szóval… Ha meg kellene fogalmaznom egy filozófiámat, a következő volna: „Próbálok nyitottnak maradni zeneszerzés közben.”

Molasses

• A GSYBE kezdtél, majd jött a Set Fire To Flames és a HṚṢṬA, Molasses, stb. Úgy tűnik, hogy két részre osztottad a zenei tevékenységedet: míg a HṚṢṬA sokkal rockosabb, a Set Fire to Flames sokkal ambientesebb. Tudnád-e ezeket jellemezni?

Egyszerűen arról van szó, hogy megpróbálok minél kevésbé korlátolt lenni a zeneszerzésben, szóval van, amikor egy projektnek ki kell jelölj egy bizonyos határt, de voltak olyan dalok, amelyek már nem passzoltak egyiknek vagy másiknak a zenei világába. Például a korai HṚṢṬA esetében elkezdtünk rockosabb dolgokat játszani, és a Set Fire To Flames egy igazán mókás projekt volt, mivel rengetegen voltunk a zenekarban, nem mindig volt teljes csapatmunka, hanem inkább 3-4 ember improvizált, majd később összeraktuk. Az első lemezen pl. tizenegyen vagy tizenhárman voltunk, nem is emlékszem pontosan. Semmi sem volt előre megkomponálva, a stúdióban születtek a dalok improvizáció során.

• Amikor kezdtétek a GSYBE-t, ez a post-rock címke koránt sem voltolyan komplex, mint manapság, mégis a GSYBE-t az alapító zenekarok közé sorolják. Hogyan jutottatok el ehhez a komplex zenei kifejezésformához?

Érdekes, mert a Godspeed kezdeteben nem volt olyan komplex, mármint maga a zene. Inkább egy totális drone zene volt. Az volt az első ötletünk, hogy csak egy hangot játszunk húsz percig, és nézzük meg, mi történik? Nagyon lassan alakult azzá a zenénk, ami mára már a nevünkkel egybeforrt. A komplexitás csak lassacskán kúszott be, mégpedig úgy, hogy ezeket a szélsőségesen minimalista témákat egymásra pakoltuk. Nem volt tudatos igény, hogy ez a zene ennyire komplex legyen, egyszerűen csak így alakult. Hiszen nem játszhattunk minden koncerten csak egy hangot, mert az embereknek egy idő után már nem lett volna meglepetés a dolog.

• Mi a véleményed a post-rock címkéről?

Igazán nem szeretem ezt a kifejezést, mert úgy gondolom, hogy nem jelent eleget ahhoz, hogy minden zenét lefedjen, amit jellemeznek vele. A HṚṢṬA-t post rocknak nevezik, akárcsak a Set Fire To Flamest, a Tortoise-t vagy a Balmorhea-t, miközben mind-mind teljesen más zenét játszunk. Úgy gondolom, hogy egész rendben volt az elején ez a kifejezés, de az idők során egyre inkább elvesztette értelmét. Sok Godspeed-dal például annyira rock, hogy ez a rockon túli leírás nem igazán talál rá, tudod, csak azért mert elektronikus gitár helyett hegedű van benne, attól még rock. Persze tudom, hogy nem mindig rockos, de vannak részei, melyek úgy hangzanak mind mondjuk a Hawk Wind vagy más ’70-es évekbeli space-rock bandák zenéi. Hogy mondhatod, hogy post-rock, ha egyszer rock?! Viszont ha az emberek ennek akarják nevezni, akkor egészségükre!

• A klasszikus hangszerek használata a modern zenében mindig kockázatos. Szerinted van-e kompromisszum ezen a téren, és ha igen, akkor az mit jelent vagy mit jelenthetne?

Nem hiszem, hogy van kompromisszum, de nagyon érdekes kombinációnak találom. Úgy gondolom, hogy míg ezek a hangszerek valami érdekeset hoznak létre együtt, addig hiteles! Ha viszont mindenki egyszerre és egyfolytában játszik, akkor minden nagyon hamar korlátolttá válik. Fontos, hogy  érdekes maradjon a zene, de módjával akár az elektronikus elemeknek is legyen meg a helye.

Amint kijön az új lemez, rögtön röppen a kritika is. Lessétek!

Whale Fall – The Madrean (2014)

Bár már elhagytuk a 2014-es évet, egy kicsit mégis érdemes vissza-vissza kacsintgatnunk, ugyanis eszméletlen sok anyag látott napvilágot a múlt évben, és lát napvilágot nap mint nap (így is lehetetlen küldetés, hogy minden friss kiadványról megszólaljon valami a műsorban), amelyek közül csak kevés jut át az első rostán. Az amcsi Whale Fall legutóbbi kiadványa is egy ilyen „másodrostás” zene az elmúlt év decemberéből. Instrumentális post-rockhoz képest eléggé kísérletezős, de sajnos a rosszabb fajtából.

A The Madrean című kiadvány sorban a második a kaliforniai ötösfogat életében, amellyel továbbviszik a Whale Fallban (2011) megfogalmazott hangulatot, ha úgy tetszik, egy sokkal szélesebb spektrumú zene felé indulva, csipetnyi prog-beütéssel, már-már Jean Michel Jarre/Ennio Morricone-féle gondolatokig (nem hangzásokig!) is elmerészkedve… no igen, én is meglepődtem, amikor először hallottam ezt a zenét, és be kell valljam, hogy a Whale Fallt hallgattam meg később, az sokkal jobban működik nálam. Valahogyan ott minden egy picivel csupaszabb és kiegyensúlyozottabb, míg a The Madrean helyenként indokolatlanul giccses a szinte állandó trombita/billentyű szólamok miatt. A vonósok viszont szerencsére jól eltalált hangokat játszanak, ami pozitívum.

Nem azt mondom, hogy hallgathatatlan a zene, mert az alapok ott vannak, ám az igenis élvezhető tényezők mellett ott vannak görbe tükörként az élvezhetetlen megoldások is, hibák, amelyek miatt lehetetlen eldönteni, hogy akarattal vannak-e ott vagy sem.
Az album címe beszédes, ugyanis koncept-albumról beszélünk, és az egyes dalok – lévén hogy kaliforniaiak a tagok – a Nyugati-Sierra Madre térség (angolul rövidítve egyszerűen „The Madrean”) különböző részeiről szólnak.

Az album a Dawn Thieffel kezdődik, tipikusan post rock-építkezést hallhatunk. A szám különlegessége, hogy (J-Matt Greenberg trombitás/szaxofonos/billentyűs személyében) egy irdatlanul gikszeres trombita szólóval is büszkélkedhet, amely kb. a 2:24-en csúcsosodik ki. Amúgy amiatt, hogy le kellett írjam azt, hogy „2:24”, legalább 3-szor futtattam végig a szólót, és… van benne valamilyen bájosság, annak ellenére, hogy alapból nem értem, mit keres egy ilyen zenei környezetben rézfúvós hangszer (ska-szerelemesek részéről emiatt kapunk egy-egy unlike-ot), és bizony, a szám végére nagyon szép levezetést rittyentenek a fiúk.
Az I Shall Sail No More (No More I Shall Sale)-ből megint csak a trombita lóg ki nagyon. Pláne, amikor a 4:24-nél tuttiban egyazon ritmust játszik a többi zenésszel, óhatatlanul is fülig ér a szám, mert a ritmus a The Treeman által írt (aki a youtube-on a The Angriest Guitar Player in the World-címmel futott be) The Magic Man című nótát juttatja az eszembe.

A harmadik track a Tahquitz, amely volt a műsorban is és amely messze a legígéretesebbként kezdődik. A súlyos, neurosisos riffekkel kezdődő lassú hömpölygés alig észrevehetően kezd gyorsulni. Annyira jól van felvezetve a szám, hogy még az eddigiek alapján megszokott trombita sem zavar, amikor megszólal, sőt eleinte az sem különösebben zavaró, hogy a muki hangszert vált és a trombita szólóját abbahagyva megmutatja, hogy ő szaxofonon is legalább annyira jól játszik. A bibi sajnos ott kezdődik, amikor azt is abbahagyja, és a világ leggagyibb szintetizátorának hangszínével folytatott szóló kíséretében befigyel Super Mario is. Igaza van Zsoltnak abban, hogy ez valahol ennek ellenére is hallgatható, a fentiek miatt pedig igazat kell adjak neki. Ugyanis tanítani kéne azt, hogy hogyan lehetséges két teljesen különböző hangulat között, egyetlen témát úgy eldeformálni hét perc alatt, hogy a hallgató majdnem csak a végén eszmél fel, hogy mennyire lóvá tették.

Whale Fall

Talán még a Heart Space az a dal, amely felmutat némi különlegességet. A dalok amúgy strukturálisan nagyon jól fel vannak építve, látszik, hogy a fiúk kitanulták a szakmát, ráadásul hangszertechnikailag sem a legrosszabb zenészek.

Nem ejtek szót a többi dalról, nem igazán lenne értelme. Csak azoknak ajánlom, akik gyűjtők és/vagy imádják a műfajt, esetleg tényleg kedvelik az effajta furaságokat.
De túl a viccelődésen, nekem csak ennyit ér:

6/10

Radian és a jobbszélen: Howe Gelb.

Most megpróbálok legalább valamennyire tényszerű maradni és nem fogom azt mondani, hogy a legzseniálisabb, legjobb zenekar az amiről, most írni fogok. Egyszerűen csak annyit állítok, ami még valamennyire igazolható is: a Radian egy fenemód különleges zenekar.

A zenekar 1996-ban alakult Ausztriában három igencsak az avantgarde elképzelésekkel flörtölő zenészből. Martin Brandlmayr dobos, vibrafonművész, vágó és hangszerelő az alapító tag, aki az elektroakusztikus zene kedvelői számára nem ismeretlen. A zenekarból mostanra már kilépett Stefan Németh gitáros és szintetizátoros, de John Norman basszer továbbra is maradt. Már Németh helyébe Martin Siewert lépett, aki nem csak a Radianon ténykedik velük, hanem Brandlmayrrel közösen megjelentették az egyik legkülönlegesebb EAI-lemezt is – ez volt a Too Beautiful to Burn.

A Radian zenéje mindig John Cage filozófiájára emlékeztetett Főképp abban, hogy mennyire precízen mérik ki az általuk előadott hangok közti szüneteket. Emlékezzünk Cage azon előadásaira, amelyeknek kottákat szerkesztett és stopperórával mérte az előadását, előre tudva, hogy mint kell mondani 5 perc és 15 másodperckor és mi mást 5 perc és 2O másodperckor, leállva és újbólkezdve, ha túl korán vagy túl későn ért el a szövegben oda. Hasonlóképpen a Radian esetében is, addig fokozzák ezt a már amúgy is közel orvosi precizitást, mígnem a zenéjükben a szünetek szinte fontosabbá válnak, mint maguk a hangok, így lesz a csend fontosabb, mint a zene. Már az első albumukon megfigyelhető ez a hozzáállás, de igazából a második Rec.Extern című lemezük az, ahol először a csúcsra vitték ezt a stílust.

Zenéjük egyszerre minimalista, mégis dúsgazdag különféle hangokban, hangzásokban, amelyek ugyancsak teljesen egyediek. Nagyon kifinomultan keverik a velejéig hús-vér élő basszusgitár + dob és a végtelenségig rideg torzított gitár + elektronika felállást, ami első hallásra egy befejezetlen lemez hangzásának érzetét kelti, ám mégis minden kristálytiszta, az utolsó percig lekerekített, kidolgozott és megalapozott. Ezt a kontrasztot erősíti a keverés is, rátesz egy lapáttal ugyanis a basszusgitár + dob szekció abszolút vastagon, térbelien, hogy úgy fogalmazzak: zsírosan szól, tökéletesen beleilleszkedik az ember hallójárataiba, míg az elektronika + torzított gitár páros koponyatörően szárazan, ridegen, porosan szól, mintha kint hagyták volna a sivatagi napon, hogy az elképzelhetetlenségig kiszáradjon. Ez a paradox hangzás támasztja alá a végletekig kicsontozott és letisztított stílusukat, amelyben olyan műfajok keverednek, mint a rock, jazz, post-rock (nem a léleksimogató, édi-bédi, hanem a száraz, távolságtartó, erőteljes formája). A korai lemezeiken élőben, hangszereken játszott IDM-hatású témáik mára roppant komplex fúziós avant-jazz-elektronika monolitté váltak.

Ahogy eddig is minden lemezükön újítottak valamit, úgy az új lemez is tartogatott meglepetést, nem is akármilyet. Mindeddig a Radian úgy játszott post-rockot, hogy az érzelmektől általában már a csöpögősségig túlcsordult műfajba semmi emberre jellemző vonást nem engedtek. Zenéjük mindig is rideg volt, távolságtartó, idegen, nehezen emészthető és minden élő hangszer ellenére nagyon is gépies hatású. Számomra viszont mindezek vonzerőt jelentettek és nem taszító okot. Most azonban nem csak hogy némi emberi karaktert kezdtek adni a zenéjüknek, hanem egyenesen az emberi hangot és ennek alapból tartalomteremtő jellegét építették zenéjükbe. Nagyon is konkrét tartalomról beszélünk, ugyanis szöveggel ellátott énekről van szó, mégpedig Howe Gelb előadásában. Gelb az Americana és a country stílusok William Burroughs-a. Ahogy Burroughs volt az egyedüli beat, aki igazán sötét helyekre és radikális túlzásokba el mert menni, amelyekről Kerouac vagy Ginsberg még csak álmodni sem tudott volna, úgy Gelb is messze túllép a country és Americana zene Springsteen klónjainak hadán. A témák, amelyekkel foglalkozik messze emberibb dolgokról szólnak, mint az amerikai élet, a déli államok szépsége, a föderatív múlt siratása, miközben a zenéje annyira amerikai, mint az almás pite vagy a hamburger. A Radian jól választott alkotótársat magának: legalább annyira radikális fickó, mint ők maguk.

Gelb munkásságát mindössze szöveg tartalma miatt és hozzáállása kapcsán szerettem, de a zenéje nem az én világom. Viszont az új Radian lemezen a zene száz százalékban Radian, Gelb csak a szövegeket és a maga radikalizmusát hozta. A Radian verses Howe Gelb (igen, verses, nem versus) lemez talán az egyik legarcbamászóbb lemeze a zenekarnak, de nem a rock zenében annyira tipikus keménycsávó, férfi(asság)-centrikus formában, ahogy ezt sajnos megszokhattuk a legtöbb zenekartól. A Radian teljesen egyedien közelíti meg ezt a témát és a zenét, saját paradox jellege és széttördeltsége adja minden hangerejét, minden erejét, minden tomboló zaját, minden kontrollált káoszát. Nekem mindig Hajas Tibor performer sorai jutnak eszembe róluk, amelyeket a Virrasztás című performanszának szövegében írt: „Törékenységem totális tudatától vagyok sérthetetlen.” Talán ez a mondat lehetne a tökéletes leírása annak, amit a Radian zenében kifejez. A törékenység, a paradoxon, a szétziláltság zenébe öntése, amelynek olyan hatása van, mintha a zene egyik felét a próbateremben hagyták volna, a másik felét a stúdióban és a lemezre mindössze öt százaléka került volna: a leghangosabb, legkínosabb törékenység. Erre az alaphangulatra épít rá Howe Gelb még egy omladozó erődöt a maga szintén széttördelt és széttördeltségről szóló szövegtöredékeivel, amelyeket az általa eddig megszokott stílusnál is halványabban, melankolikusabban ad elő.

A Radian verses Howe Gelb lemez Saturated / Saturated beyond dala:

A Radian számomra az egyik legkedvesebb zenekar, ami elsősorban annak köszönhető, hogy bármihez, amihez hozzányúlnak, teljesen átitaják a saját stílusukkal. Az általuk használt stílusokat más is keverte, de ennyire lecsupaszítva, kicsontozva az abszolút minimális és esszenciális lényegükig, szinte az őket alkotó hangok közti szünetekig még eddig soha senki. A Radian zenéje az egyik élő példája annak az amúgy csupán adott kontextusokban igaz kijelentésnek, hogy a lényeg mindig egyszerű, hiszen az egyszerű lényeg mindig is komplex rendszereket takar. Az ő esetükben hangok, hangzások, témák, hozzáállások komplex rendszerét takarja, amelyet azonban egyetlen egyszerű, és precíz, szikár zenévé szerkesztenek.

A Radian igazi ínyencség, a szó legklasszikusabb értelmében, de ez nem szabad senkit eltántorítson tőlük, különösen az új lemezüktől nem, amely olyan érdekes fejlődési irányokat mutat, amelyekre szerintem senki sem számított tőlük. Ez a kiszámíthatatlanság a zenekar kontrollált káosza és egyben a legnagyobb vonzereje.

Mono: The Last Dawn/Rays of Darkness

Ismét monumentális kiadvánnyal rukkolt elő Japán elsőszámű post-rock-brigádja. Azt azonnal hozzá kell tennem, hogy az MGzone-on belül és kívül is megosztó fogalom a „post rock”, a Mono legénysége sem igazán szereti ezt a megbélyegzést… ami azért vicces számomra (én ugyanis szeretem ezt a megbélyegézst), mert ehhez képest a zenéjük tökéletesen teljesíti a műfaj minden jellemzőjét: delay-es gitársound-hegyek, sodróan sűrű hangszerelés, minimalista dallamok végletekig való ismétlése és variálása, miközben a zene végigjárja a teljes dinamikai spektrumot.

Mielőtt azonban nekem ugrana valaki, tudom, hogy egy igazán jó post-rocknal ennél sokkal többet kell jelentenie és szerencsére Monóék is meg tudnak újulni albumról albumra, ráadásul úgy, hogy közben nem veszítenek semmit a jellegzetes Mono-soundból.

A The Last Dawn és a Rays of Darkness egy ikeralbum, ily módon talán a legambiciózusabb kiadványa a zenekarnak, mind terjedelemben, mind pedig koncepcióban. Apropó koncepció: Takaakira “Taka” Goto, a zenekar alapító/gitáros/harangjátékos/fődalszerző/főszószóló/stb-.jének egyetlen egy célja volt a zenekarral, már a kezdetektől fogva (azaz 1999 óta): egy olyan instrumentális rockzenét írni, amely az öröm és bánat érzéseinek legkülönbözőbb formáit egyaránt képes közvetíteni. Ebből kifolyólag van a zenének egy fajta emelkedettsége, pátosza, amely nem biztos, hogy mindenkinek bejön, de nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy ez a jelleg is eléggé meghatározónak számít a műfajon belül.

Takaakira “Taka” Goto

Hogy egy kis negatívumot is mondjak: bevallom, mostanában nincs nagy kedvem új post-rockokat hallgatni, számomra ugyanis a legtöbb ilyen stílusú zene túlzottan egy lére megy, pont a fentebb említett „bejáratott” megoldások miatt. Ezért bizony húztam egy kicsit a számat, mert mind olyan érzésem volt és van, hogy ezeket a témákat/struktúrákat már ezerszer hallottam valahol. Viszont minél többször hallgattam meg az anyagot, annál inkább éreztem, hogy beszippantanak a zene belső törvényszerűségei, amelyek csak jópár meghallgatás után fedik fel magukat. Erre is csak nagyon kevesen képesek, de Monóék bámulatos érzékenységgel képesek közhelyekből úgy felépíteni valamit, hogy újat is mondjanak és maradandót, művészit alkossanak.

Ami a legnagyobb pozitívuma a kiadványnak (a valóban gyönyörű borító mellett), az a tételek közötti kohézió. Ez főképpen az egyes motívumok vissza-vissza térésének köszönhető, de meg kell említeni a következetes hangszerelést is, illetve azt az alig észrevehető folyamatot, ahogyan fokozatosan eljutunk a „világosságból” a „legmélyebb sötétségbe” (avagy a pozitív érzések világából a negatív érzések világába). A The Last Dawn-korong a kiadvány „világos” fele: a The Land Between Tides/Glory-val indít, amely összességében egy melankolikus tétel, mégis a vége felé pozitívabb irányt vesz a zene. Nagyjából ez a törékeny egyensúly jellemzi a The Last Dawn összes tételét. Ezen a korongon a hangszerelés is változatosabb, mint a Rays of Darknessen.

A második korong sokkal letisztultabb, ha úgy tetszik primitívebb hangszerelésű, de ugyanakkor sokkal szenvedélyesebb hangot üt meg  rögtön az elején (Recoil, Ignite). Az, akinek a régi Mono a kedvence, ezután bőven kiélheti magát, ugyanis ettől kezdve egyre inkább belemerülünk a sötétségbe, az energikusságba vagy éppen a letargiába. A műsorban is elhangzott Recoil, Ignite méltó a címéhez, talán ez a legtipikusabb Mono-tétel az albumon. Hihetetlen erős sodrása van, mondhatni tökéletesen felépített, tipikus post-rock-dal, À la Mono. (Egyébként 2011-ben élőben is tapasztaltam, mennyire energikus tud lenni a zenekar, amikor a For My Parents album-turné során érintették Kolozsvárt is.)

A Surrender lassú, szenvedő lüktetése után következik talán a legdrámaibb tétel, a The Hand That Holds The Truth. Ebben érvényesül mindaz a kettősség, amely mindig is jellemezte ezt a zenekart és az albumot, egyaránt. A szomorkás, ám könnyed gitárjáték után, ami a dal első felét jellemzi, tragikus hirtelenséggel robban be az abszolút korai időket idéző post black-hangzás, ráadásul egy hatalmas meglepetéssel, amit azért nem lőnék le, mert különben megfosztanám a kedves olvasót a meglepetés élményétől.

Mindezek után már egyértelmű, hogy nem lehet tisztán zenei hangokkal tovább fokozni a „sötétség” érzését: A The Last Rays a noise szerelmeseinek kedvez. Nem vagyok egy noise-rajongó, de ebben az esetben teljesen jogosnak találom ezt a tételt, dramaturgiailag is talán ez a lehető legjobb választás utolsó mozzanatként.

Összességében: a Mono ismét letett egy mesterművet az asztalra, s bár nem tartoznak a világ legkísérletezőbb zenekarai közé, zsenialitásuk megkérdőjelezhetetlen. Ajánlom mindenkinek, aki most ismerkedik a műfajjal, annak is, aki már bejáratott post-rocker, de legfőképpen annak, aki (velem egyetemben) egy kicsit kiábrándult ebből a műfajból.
9/10

A műsor hanganyagából készült MIX:

Rays of Dawn by Metrognóm on Mixcloud