William Ryan Fritch: Heavy EP

Bevallom, hogy amikor először meghallgattam William Ryan Fritch ez év augusztusában megjelent Heavy EP-jét – amely egyébként a legújabb kiadvány a Leave Me Sessions-sorozatban -, nem igazán hozott lázba. Mitöbb, túlságosan is triviálisnak, de főleg unalmasnak tartottam Fritch zenei gondolatait. Azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért is álltam így hozzá, mert ezt megelőzően némileg utánajártam a szerző korábbi zenéinek, természetesen a teljesség igénye nélkül.

Így történt az, hogy A Hound’s Heart EP (2013) post-folkos unalom-mámora, majd a Leave Me Like You Found Me (2014 május) valamivel gazdagabb hangzásvilággal rendelkező, ám – számomra legalábbis – fénypontoktól mentes dalai után rá kellett jönnöm, hogy ezek mégsem „az én zenéim”.  Szóval ennyit a pártatlanságról, meg a tisztafejűségről…  Amúgy Fritch érdekes figura: többféle hangszeren játszik, ő maga állítja össze saját Bay Area-beli stúdiójában a zenéit, illetve a Lost Tribe Sound jóvoltából főként digitálisan árulja portékáit. Zenei világát általában közhelyes fordulatokból szövi, ilymódon egyedisége nem ezekben, hanem ezek megformálásban és  hangzásában nyilvánul meg. Nem mellesleg, iszonyúan termékeny szerző, minden bizonnyal hallani fogunk még róla a közeljövőben a már fentebb említett Leave Me Sessions újabb kiadványai kapcsán is.

Minden negatív körülmény ellenére, írásom jelen tárgyát képező kislemez nyilvánvaló kvalitásait már az első hallgatásra is dicsértem magamban (vagyis az előbb már említett, textúrákban gazdag hangképet és a hangszerelési fortélyokat, amelyekhez nagyban hozzájárulnak a stúdiótechnika által nyújtott lehetőségek is – amelyekre Zsolt is felhívta figyelmünket a műsorban).

William Ryan Fritch

Fritch korábbi kiadványaival ellentétben, a Heavy igazi hangszerarzenállal szólal meg (vonósok, kürtök, klarinét, basszus-klarinét, fuvola, piccolo, elektromos- és akkusztikus gitárok, különböző perkuciós hangszerek+ elektronika), amely önmagában máris egy csomó lehetőségeket hordoz, és ezeket szerencsére Fritch ki is használja.

Az EP a műsorban is leadott False Substance című számmal indít. Ez egy lassan hömpölygő, hangszerelésben gazdag zenei folyamat, amely megadja az alaphangulatot a maga súlyosságával (amely jelző persze csak viszonylagos, ám Fritch korábbi munkáihoz képest, a jelen EP méltán viseli Heavy címet). Utólag már megértem, miért is volt jó ezzel kezdeni, mivel kellően fogós (és közhelyes)  a harmóniamenet, ugyanakkor tartalmazza azt a zenei világot, amelyre a szerző törekedett. Bár, miután elcsitultak a következő – és egyben az egyik kedvenc – track, az Order and Disorder baljós portamentói és az ideges vonósréteg alatti basszusban előkúszik a Hornets pátosszal teli fődallama, amit a garage rockos Poisonous követ, egy kissé éreztem, hogy kezd túl sok lenni a közhelyekből, a közhelyes hangulatokból. Szerencsére, hogy az EP további részében teljes mértékben kárpotolva vagyunk, hiszen ötödik trackként a Perpetual Motion magasan a legizgalmasabb az egész közül.

Talán itt látszik meg leginkább Fritch egyedisége, illetve főbb hatásai. Tökéletes elegyet képeznek a minimalizmus hatásai a post-rock feelinggel. Egyszerűen gyönyörű. Ezt követi a perkusszív elemekben leginkább gazdag Anaphenomenon, amely tökéletesen zárja az EP-t. Érdemes azonban beszerezni a bonus trackes verziót, mert a Powder Keg, a maga kromatikus, lefelé irányuló témájával egy másik fénypontja a kiadványnak. 8/10