Adam Basanta kanadai zeneszerző és médiaművész, The Sound of Empty Space (Üres tér hangja) címmel nem rég új installációval állt elő a montreali Galerie B-312-ben. A szerző, a három külön részből álló alkotás esetében, a speciális környezetekben elhelyezett mikrofonok, hangszórók és erősítők által generált feedbacket veszi alapul, majd az adott hangzást különféle módokon manipulálja. A The loudest sound in the room experienced very quietly (A legerősebb hang a szobában, nagyon halkan) esetében egy hangszigetelt dobozban lévő, 120 decibel erősségű hangfalat gerjeszt be a maximumra. Bár a dobozon belüli hang felér egy autó dudájának hangerejével, a doboz annyira letompítja a hangot, hogy alig hallható. A Piruette (Piruett) Csajkovszkij Hattyúdalának újraértelmezése, ahol egy lassan körbeforgó mikrofontól a körbeállított hangszórók más-más hangmagasságokban gerjednek.  A Vessel (Edény) pedig a befőttes üvegek akusztikáját mutatja be egy, a mikrofonhoz képest közeledő majd távolodó hangszoró segítségével.

Mikka Vainio és Franck Vigroux közös projektjének első kiadványa valamikor ez évben fog megjelenni a Cosmo Rhythmatic gondozásában. Az ősszel várható dupla LP hanganyagban az eddigi elő szerepléseiket veszik majd alapul.

The Colossus of Destiny címmel dokumentumfilm készül a legendás Melvinsről. A rengeteg interjút, koncertfelvételt és ritkaságot tartalmazó filmet két amatőr filmkészítő/Melvins-rajongó készíti, akik eleinte külön-külön vágtak bele a projektbe, mígnem a tavalyi összeismerkedésük után elhatározták, hogy közös erővel többre mennek. A zenekar rábólintott a projektre, a film pedig el is készült kb. 95%százalékban, de a projekt munkálatai megakadtak, mivel Bob Hannam és Ryan Sutherby készítők mindezt teljesen saját zsebből próbálták realizálni. A kickstarter honlapján adományozásból már összegyűjtötték a becsült hiányzó összeg csaknem 2/3-át, de a teljes összeget csak akkor kaphatják meg, ha már mind a 75.000 dollár összegyűlt. A film 2016 első felében jelenne meg.

Úgy néz ki, hogy a post-rock-éra mára már egy folyamatosan frissülő valamivé fejlődött. Ugyan sok a feledhető produkcjó nap, mint nap, de azért vannak olyan frissességek is, amelyekre érdemes odafigyelni. A Nancy-ből (FRA) származó Anathème-nek természetesen semmi köze nincs az brit Anathemához, de a srácok mindenképpen sokban erősítik a francia post-rock mezőnyt.

Amikor legutóbb Eugene S. Robinsonhoz köthető projektről írtam – akkor épp a ZU-val közösen készített zseniális The Left Hand Path című lemezről volt szó – úgy fogalmaztam, hogy olyan, mintha zene-terroristák egy székhez kötnék a hallgatót és a legszebb zenére percenként gyomorszájon vágnák? Gondoltátok volna, hogy ezt lehet még tovább is fokozni? Mert én nem.

Nagyon ritkán szoktam ilyet mondani, de Philippe Petit és Eugene S. Robinson The Crying of Lot 69 című közös lemeze maga a tökély, egyike azon lemezeknek, amelyek tökéletesen alátámasztják Nietzsche kijelentését miszerint zene nélkül tévedés volna az élet. Bizonyos értelemben ez az egész lemez olyan életekről szól, amelyek ilyen vagy olyan okból tévedések, de teljesen más értelemben, mint a nietzschei szentenciában.

A lemez kiadói promója:

Philippe Petit veterán DJ, aki, amikor épp nem lemezeket pörget, a drone, a dark ambient, a noise, az ambient, a field recording és az experimental soundscape műfajaiban alkot nagyokat. Igencsak illusztris nevekkel sikerült kollaborálnia az évek során: ASVA, Lydia Lunch, Edward Ka-Spel, Murcof, Justin Broadrick, Nils Frahm, Aidan Baker és végül a jelen cikk tárgya is: Eugene S. Robinson. A lemezen hallható zene megfelel az imént felsorolt műfajok keverékének, ám nem egyszerűen arról van szó, hogy hangokat dobált volna egymásra vagy egymás után, hanem felettébb konceptuális műről beszélünk. Először is a zene keretes szerkezetű ugyanis mindössze két felismerhető hangszer hallható benne: az egyik a legelején, egy trombita, amin nem más, mint a legendás Rhys Chatham játszik, valamint a legvégén egy száraz gitár, amelyet pedig Hervé Vincenti szólaltat meg. Mindezeken túl a zene folyamatosan háttérszerepet tölt be, de nem érdektelen egy pillanatig sem, csupán úgy marad kiváló, hogy tökéletesen engedi kibontakozni Robinsont. Alapvetően hosszan kitartott, felismerhetetlenségig torzított hangok, amelyek lassú és hömpölygő alakulása furamód zeneivé teszi őket, még ha nem is a szó hagyományos értelmében. Annak ellenére, hogy az album fel van osztva hat részre, a zene összefüggő és megszakítatlan egészet alkot, amelyben első hallásra alig érzékelhető változások jelzik az egyik rész végét és a következő elejét. Mindazonáltal az összes zene közül, amely alapul szolgált eddig Robinson számára (Petit zenéjén kívül a Xiu Xiu, a Zu és Lydia Lunch többek közt), eddig talán ez talál a legtökéletesebben, ez engedi a legjobban kibontakozni úgy a hangját, mint egész előadásmódját.

Számomra Eugene S. Robinson egy legenda. Az egyik legváltozatosabb figura, aki a kísérleti zenék terén tevékenykedik. Egy személyben énekes, zenész, regényíró, újságíró, drámaíró, testépítő, valamikori kidobó és többszörösen díjazott mixed martial arts harcos, aki legalább ötféle küzdősporthoz ért: mixed martial arts, muay thai, kenpo, brazil jiu jitsu és birkózás. A The Crying of Lot 69 története az ő fejéből pattant ki és meg kell mondanom, nem akármilyen történet ez. Egy teljes novellával van dolgunk, amelynek a lemez valójában a megzenésítése, ez kerül elmondásra/felolvasásra az album majd 45 perces futamideje alatt. A történetről természetesen nem fogok részleteket elmondani, hallgassa csak meg mindenki magának, de néhány fontos dolgot azért érdemes észben tartani. Először is készüljünk fel, hogy iszonyat kényelmetlen helyzetbe fog hozni. Eugene eddigi dolgairól is tudtuk, akik ismerjük munkásságát, hogy nem szégyenlős és nem csak írásai, de az Oxbow-béli dalszövegei is a csontig hasítanak, ám ez a novella olyan szinten tapos a szereplői személyes szférájába és akár „emberi méltóságába”, hogy vadidegenként is izzasztó volt hallgatni fiktív, nem létező emberek testi, lelki megpróbáltatásait. Másodszor, szintén hasonlóan a többi szerzeményéhez, kíméletlenül egyenes, minimalista és száraz szöveg, nincsenek díszítések, nincsenek szóvirágok, sem ellazító fordulatok, csak ökölcsapásként ható kijelentések, történések, fordulatok, leírások. Eugene szövegvilágára jellemző, hogy a lehető legkevesebb szóval próbál elmondani minden lényegeset és csakis a lényegeset: semmi értelmetlen szószátyárság nincs abban, amit csinál, kizárólag a pattanásig feszített koncentráció a lényegre, valamint az abszolút fegyelmezettség ökölbe szorított kezei és összeszorított fogai. Maga a történet a legklasszikusabb és legszebb Lucio Fulci-féle ’giallo filmek’ hagyományait követi (amire már a borító és az egész design is utal) tele árulással, csalással és csalódással, lelki és testi szenvedéssel, túlfűtött erotikával (ez utóbbi hiányzik ebből a történetből, azonban központi jellegű a Last of the Dead Hot Lovers című második közös lemezükön).

A lemeznek már a kiállítása is a Lucio Fulci-féle giallo filmek plakátjait idézi

Eugene előadásmódjára legalább annyira jellemző ebben a műben az „ökölbe szorított kezek és összeszorított fogak” leírás, mint erre a novellájára. Ha az Oxbow lemezeken és főleg koncerteken nyújtott teljesítménye egy szó szerinti küzdelem, egy harc, egy mma-meccs átültetése énekbe, mozgásba, előadásba, akkor ez a lemez, a küzdelem, a harc, a meccs kezdete előtti végtelennek tűnő, valójában mindössze pár (tized-, század-, ezred-) másodpercet mutatja be, amikor a két küzdő felméri egymást, miközben pattanásig feszülnek az idegeik, éppen közel háromnegyed órásra nyújtja az élményt. Olyan szinten fokozódik a feszültség már az első pillanatoktól, hogy néha valóban nehéz hallgatni, annyira felzaklató és nyugtalanító. Ez nyilvánvalóan része az eredeti tervnek és számomra is azok a művek a leghatalmasabbak, amelyek ahelyett, hogy az ellustult, puha, kikapcsoló ostobaság párnái közé nyugtatnának, sokkal inkább felzaklatnak, és gondolatokat indítanak meg és amilyen gondolatokat ez az album indított meg bennem, arra roppant kevés zene képes. Még ha komolyabban is utánagondolok, nem tudok egy másik albumot sem felhozni, amely például többek közt a nők iránti erőszak abszolút és elviselhetetlen etikátlanságáról ültetett volna magvat a fejembe. Az ehhez hasonló roppant részletbemenő és sajátságos gondolatokat pedig Eugene végtelen feszültséggel, monoton módon, szinte végig egyhangúan, roppant kevés kilengéssel tolmácsolja. Ezt segíti roppant változatos hangja, amely a tiszta énektől a sikításon és rekesztésen keresztül az üvöltésig és suttogásig mindenre képes. Ezen a lemezen azonban más volt a koncepció: itt mindent a legeslegvégsőkig kicsontoztak, minden felesleges zsírt lemetszettek róluk, míg csupán a fehér csontként ragyogó lényeg maradt mindenféle lohasztó díszítés nélkül. Philippe is sztereotípiákat rombol, hiszen egy átlag DJ általában még csak hozzá sem szagol ezekhez a zenei mélységekhez, Eugene pedig azt a sztereotípiát aprítja fel, hogy a testépítő harcos csakis izomagyú ostoba verőgép lehet, hiszen ő maga többszörösen is meghaladta már ezt az ethost.

A lemez hátoldala

Nem találok egyetlen hibát sem ezen a lemezen és ez nagyon ritka eset, hiszen még az örök kedvenceimmel is „ultrakriticista mizantróp” vagyok. Ezért is örvendek, hogy ez a lemez egy trilógia első része, amelyből megjelent már a második is, a Last of the Dead Hot Lovers, amely legalább ennyire érdekes lemez, még ha nem is ennyire erős úgy koncepciójában, mint kivitelezésében. A trilógia harmadik része még várat magára. A cikk apropóját a közelgő új Oxbow lemez adta, amely zenekarnak Eugene az énekese, frontembere, de addig is itt van ez az abszolút ínyencség, egy olyan lemez, amely végképp nem mindennapi hallgatásra született. Ez a mű rideg, túlfeszített, a koncepciójához pedig kíméletlenül hű megvalósításában is. Egy monolit, egy roppant kőszikla, amelyen alig található kapaszkodó, de ha azt a keveset megleli az ember, egy olyan élménnyel lesz gazdagabb, amelyet holtbiztos, hogy egyetlen „lélekre” ható, „csodaszép” és negédesen „pozitív”, crescendo crescendo hátán lemeztől sem fog kapni soha. Soha. Soha. És ez máris sokkal pozitívabb annál, mintha elandalítana pár tucat-dallammal, amelytől fahéjillatú szivárványokat prüszköl fel a hallgató gügyögő „lelke” a hajnal első rózsaszín árnyalataira.

Eugene S. Robinson + Philippe Petit – In my curiosity:

Ahogy Doug Bradley színészlegenda Pinhead nevű karaktere mondja a Hellraiser című filmben: legyetek bátrak, lépjetek ki a komfortzónáitokból, legyetek kalandorok az élmények és tapasztalatok külső régióiban, feszegessétek határaitokat. Erre pedig elképzelni sem tudok semmi más tökéletesebb aláfestő zenét, mint Philippe Petit és Eugene S. Robinson The Crying of Lot 69 című lemezét. Kár kihagyni. A lemezt ITT hallgathatjátok meg teljes hosszábban, Philippe Petit hivatalos BandCamp oldalán.

A legutóbbi MetroGnómban az lemez Modern Trends in Modernity című tétele hangzott el:

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

Zu & Eugene Robinson – The Left Hand Path

El tudjátok képzelni, hogy milyen volna, ha gonosz zeneterrorista bácsik elrabolnának, egy sötét szobában székhez kötöznének, ezután pedig betennék az egyik legkülönlegesebb, de kategorizálhatatlan zenét, amelyben a lassú jazztől a komolyzenén és a barokkon keresztül az ambient zajig minden előfordul?

Közben pedig valaki folyamatosan a suttogástól az éneklésen keresztül egészen a morgásig és üvöltésig produkálja magát és az összhatás olyan, mintha az illető minden percben gyomorszájon vágna. Ha nem tudjátok elképzelni, hogy milyen lehet ez, hallgassátok meg a Zu és Eugene Robinson The Left Hand Path című lemezét és azonnal hiperreálban tapasztalhatjátok mindezt.

A Zu egy atipikus trió: a Róma melletti Ostia városkából származó alakulat az elektromos bőgő, dob, bariton szaxofon és elektronika felállásban zenél, és rengeteg más mindennel is kiegészítik hangzásukat, ha a koncepció úgy követeli. Nem igazán szeretik a határokat, játszottak már avant-jazz, post-metált, post-rockot, noise-t, meg noise-metál-rock keveréket, ambientet és még a power electronicsba is bele-belenyúltak. A zenekar tagjai kapcsán szándékosan nem említek neveket ugyanis ritkán stabil a felállásuk hosszabb időn keresztül és inkább úgy létezik, mint egy megállóhely, egy átutazási pont hasonló gondolkodású és hasonlóan nyitott zenészek számára. Magyar vonatkozásában érdekes, hogy rövid ideig Pándi Balázs ultraprecíz nyolckarú dobgépezet is játszott velük. Ennek ellenére az alapító és általában konstans tagok közé sorolható Luca Mai a bariton szaxofonos, Massimo Pupillo az elektromos bőgős valamint Gabe Serbian dobos, végül pedig az elektronikát az kezeli koncerten, akinek épp nincs dolga a dal adott részében. 1999-es megalakulásuk óta tizennégy albumot tettek le az asztalra a legszerteágazóbb stílusokban, ami nem kis teljesítmény. A kollaborációikon kívül a zenéjük teljesen instrumentális, vizuálisabbak, mint a legtöbb dalaikban regényeket felvonultató zenekar. Érthető, hogy John Zorn szerint a zenekar „egy expresszív és erőteljes zenét alkot, amely szinte bárkit lemos a színről a mai zenekarok közül.”

Eugene Robinson legalább ennyire radikális figura. Egy született konfliktualista, azaz nem fél a súrlódásoktól, ugyanakkor ha kiszabott magának egy célt, akkor nyílegyenesen menetel afelé, mint egy hadsereg, kíméletlenül félresöpörve mindenkit az útjából. Karrierjét testépítőként kezdte, majd professzionális küzdősportolóként folytatta és így jutott el a zenéig, amelybe rengeteg mindent átvitt a kemény, testet-elmét megdolgozó feszültségből (és fegyelmezettségből!), amit a különböző mérkőzésein tapasztalt. Egyébként, amikor nem a zenével foglalkozik, Eugene mai napig aktívan küzd a ringben és ír is a témáról. Niko Wennerrel közösen alapították az Oxbow-t 1989-ben, amely nevéhez hűen (a szarvasmarha nyakára tett járom) egyrészt pontosan ennyire letaglózó, másrészt pontosan ennyire adja a hangulatot, hogy miként kéne kordában tartani a marhákat a környezetünkben. Ez az egyetlen zene szerintem, amely ostoba múltidézés és a régiek kopírozása nélkül képes legitimen játszani a modernizált blues-t, úgy, ahogy azt a 21. században játszani kell, ám mindezt ötvözve száz másik stílus elemeivel a noise-tól (Niko Wenner „zenei palindromjai”) a rockig, a jazzig, a komolyzenéig, sőt még a country-ig is. Az alapításkor szándékosan más megközelítést akartak alkalmazni, mint korábbi zenekaraikban, ami Eugene esetében azt jelentette, hogy a stúdiófelvételekkor improvizálta a szövegeket, ezeket később sem tanulta meg, hanem koncertről koncertre improvizált (noha persze sorok értelme azonos maradt). Azonban az előadónk nem csak zenével foglalkozik, hanem az újságírással (egy riportkönyv a mindenféle legális és illegális küzdősportok világáról) és írással (egy kődurva regény és egy túlfűtött színházdarab) foglalkozó óriás kifejezetten árnyalt gondolkodással rendelkezik.

A „talált szövegei” általában két ember közti viszonyok lehetőségeinek nyers és húsbavágó tálalása (én eddig szerelmes dalban csupán az Oxbow She’s a find című dalában hallottam pofaátrendezésre tett utalást: ”Hey son, I’ll help you fix your face…”), de eközben mégis messze állnak a kokó-szex-erőszak-irodalom mély pöcegödreitől. Robinson egy kíméletlenül egyenes és fájdalmasan nyers alak, akivel lehet, de nem igazán érdemes játszadozni. Ezt az az eset is mutatja, amikor azok után, hogy egy riporter többszöri figyelmeztetés után is magánéletéről kérdezősködött, kifejezetten sértő felhanggal, Eugene nemes egyszerűséggel egy profi balhorgott vitt be az illetőnek, ami egyből knock out lett. Koncerten is egy igazi jelenség. Minden Oxbow koncert végére általában a legtöbb ruhájától megszabadul és magából kikelve énekel, prüszköl, morog, sír, suttog és károg, gond nélkül váltogatva hangját mindezek között, fülei a régi küzdő időkből maradt szokás szerint szigetelőszalaggal vannak leragasztva a sérülések ellen, ám mindezek nélkül is impozáns látvány volna ez a kimunkált testű és televarrt szekrényméretű alak.

Ezek után mi is lehetne a The Left Hand Path című album legjellemzőbb momentuma, mint a The Relaxing című dalban az ideges férfihang, amely folyamatosan azt kérdezgeti, hogy „Are you frustrated…?”. Valahogy az egész lemez hangulatát tükrözi ez a sor. A dalok többsége pár másodperctől három és fél percig terjed, aminek következtében még az olyan dalok is, amelyek finom ambient témákat kevernek komolyzenei hangszerelésekkel olyan hatást keltenek, mintha ama bizonyos gyomorszájütések lennének, amelyekről a cikk elején beszéltem. Ezekben Robinson a sarokba szorított állat, aki éppen csak féken tartott kontrollált káoszával vesz részt mindenben, de különösen az olyan dalokban, mint Phone call from a well dressed man, a We’re all friends, a Near to sleep, a Pinning the soul to the body vagy a korábban említett The Relaxing című számban. Egy lobbanékony koktél ez a lemez. Az ember önkéntelenül is elkezdi a szoba árnyékos sarkait fürkészni, hogy nem les-e rá onnan Eugene, hogy a legmegfelelőbb pillanatban rárontson. Az, hogy ez a két legenda közös munkájának gyümölcse fenyegető hangulatot áraszt, enyhe kifejezés. Nagyon rég nem találkoztam olyan zenével, ami legalább minimálisan is kényelmetlen helyzetbe tudott volna hozni, de ennek az albumnak sikerült. Ez pedig számomra minden művészetben a legfontosabb: soha nem azt várom a művészettől, hogy kikapcsoljon. Épp ellenkezőleg, egyedül azt a művészetet tartom bármire is, ami bekapcsol, megindít bennem egy gondolatsort, egy élményt, egy állapotot, ahelyett, hogy kikapcsolna és ellazítana. Bárkinek ajánlott, aki próbára akarja tenni magát a különféle zenei és állapotbéli extrémitások terén, mindenkinek, aki az érzékelés külső határainak feltérképezésére vállalkozik. Nem fogtok csalódni.