John Zorn

John Zornt a dzsesszisták és a zeneakadémisták többsége szereti nem komolyan venni, de azért mindenképp a számon tartható kategóriába sorolják. Örülök a szakértelmüknek és néha hasznát is veszem, de ettől függetlenül az én szemszögemből John Zorn a 21. századi művészet egyik legmeghatározóbb figurája. Na jó, egy „legtermékenyebb”-ben kiegyezhetünk, ami részben engem igazol. Amúgy csak egy katonanacis zsidó pasas, aki megváltoztatta a világ zenéről alkotott képét.

Most kezdhetném a történetet onnan, hogy ’53-ban született Yorkban és kisfiúként gitározni meg fuvolázni tanult, kirúgták zeneszerzésszakról, hatással voltak rá a 20. század legnagyobb zeneszerzői, stb., de ezeknek az infóknak többségét megtaláljátok a Wikipédián.
Az izgi történet a ’80-as években kezdődött, amikor Zorn létrehozta a Tzadik kiadót, ami mindmáig a kortárs kísérleti zene melegágya és a kortárs zenei világ talán leghűségesebb tükre. A Tzadik meglátásom szerint Zorn búvóhelyeként szolgált a kezdetekkor, ugyanis bármi, amit munkássága alatt művelt, szöges ellentétben állt bármilyen nemű zenei konvencióval, így ezzel a kiadóval gyakorlatilag biztosította függetlenségét a mainstream zenei világtól. Akkor még használatos volt a downtown music megnevezés volt Amerikában, ami jellegét tekintve csak kicsiben különbözik a kísérleti zenei megnevezéstől, de eredetét nézve a fluxusból eredeztethető, egyik úttörője pedig Yoko Ono volt.

Zorn ekkor kezdte megjelentetni műveit. Kezdetekben leginkább free-jazz és improvizációs kollektívákban zenélt altszaxofonon (korunk legnevesebb zenészeivel) és mások mellett Morricone-művek átiratával botránkoztatta a diszkózó Amerikát, és kicsit sem mellékesen, neves filmstúdiókat, akikkel korábban együtt dolgozott (pl. WB). A Tzadik létrejöttétől már nagyon nehéz átfogóan beszélni a munkásságáról, mert nem csak mint zenészről és zeneszerzőről, de mint producerről, mentorról, kiadóalapítóról, kurátorról, stb. beszélünk.

Fölösleges lenne felsorolni a zenészek neveit, akikkel együtt dolgozott az idők során, és végtelen a zenei műfajok sora, melyekbe dobozolhatóak a munkái, ugyanis a free-jazztől a templomi zenén és a klezmeren keresztül a világzenéig és a metálig mindenben kipróbálta magát. Én pontosan ebben látom John Zorn nagyságát, hogy nem hagyta magát és munkásságát meghatározni és behatárolni, hanem inkább olyan zenészeknek hagyott teret, olyan előadókat segített és olyan projektekben vett részt, amelyek számbavételekor könnyen megtalálhatjuk a zeneiség igazi, legmélyebb értelmét. És a legszebb, hogy mindezt nem szavakkal érte el, mert soha nem majomkodott a médiában, és nem találtam olyan anyagot, ahol a zene lényegiségét ecsetelné, mint most én. Hanem John Zorn csak simán dolgozott, dolgozni hagyott és egész életében csak azt csinálta, amit szeretett, és ez soha nem egyezett a komfortzónájával.

A zsidó kultúrához kötőtő kíváncsisága és elszántsága különben végig követi munkásságát és ez egy igen fontos tétel a Tzadik polcain is, „Radikális Zsidó Kultúra” címszó alatt. A zsidó kultúra gyökereinek feltérképezését és kortárs módon való tálalását egyik legfontosabb céljaként említi. Zorn nevét szeretik rövidebb leírásokban a Masada projekthez kötni, amihez még hozzátartozik egy tucat zenei nagyágyú neve, a kezdetekben megírt 200 zenemű és nem utolsó sorban lehetőség arra, hogy bármilyen zenész feldolgozhassa azokta. Számtalan projektnek a kitalálója és menedzsere, amelyek a kiadó égisze alatt kísérleteznek a klezmer zene, a jazz és a komolyzene határain belül.

A Tzadik nem csupán egy kiadó, hanem leginkább egy fórum, ami első sorban megbízható forrást kínál a zene kedvelőinek és lehetőséget azoknak, akik a zenét nem kereseti, hírnévszerzési lehetőségként látják, hanem úgy tekintenek rá, mint mindenkori önkifejezési formára, és a világért sem hagynám ki a mondatból a kortárs szócskát, amit bár szerteszét szaggat a média és az ömlesztett zenegyártás és -hallgatás, hasonló csatornákon még mindig tükörtisztán képes hordozni az adott kor társadalmának és környezetének üzeneteit, csak meg kell tudni hallani.

Zorn az utóbbi időben inkább belekényelmesedett a zeneszerzés nyugodt világába és hagyja, hogy az általa kiépített világ ontsa a termékeit. A kényelem szó talán mégsem a legtalálóbb, mert épp annyira radikális a kottában, mint szaxival a kezében. Ezt bizonyítják a kvartettek, kamarazenekari művek, filmzenék, melyeket olyan filmekhez írt, amiket soha az életben nem fogunk látni (nekem még nem sikerült egyet sem), ambient munkák, kórusművek, stb. A legutóbbi kísérlete inspirálta a fenti mesémet.

John Zorn – Simulacrum

A Simulacrum album talán az egyik legjobb anyag a fent leírtak ábrázolására, Zorn nagyszerűségére, nyughatatlanságára, mérhetetlen profizmusára, és arra, hogy semmivel nem elégszik meg. A lemez a ő nevével van fémjelezve, de ő valójában nem zenél, hanem a komponálásért és hangszerelésért felel.

The Illusionist

Ezúttal is három olyan embert talált a projekt megvalósításához, akik nem félnek a szokatlantól, rendkívül jó és elismert zenészek a saját területükön és kicsit sem áll távol tőlük a kísérletezgetés. Hogyha csak ketten lettek volna: Kenny Grohowski (Abraxas) dobos, aki inkább a finomkább rock műfajokhoz szokott és Matt Hollenberg (Cleric) heavy metál gitáros, akkor a Simulacrum megtalálta volna méltó helyét a metáltörténelemben, mint egy 21. századi alaptétel, ami összegzi és ötvözi a progresszív rock zenét, a még fiatalnak számító tech-rockot és a matekmetált is. De a kész ételhez még kellett egy hozzávaló, hogy a dolog igazán Zornhoz méltó és egyedülálló lehessen. Ez a hozzávaló az utóbbi időben egyre többet lóg Zornnal, ha épp nem csattanó maszlaggal repül a srácokkal, és egyre inkább mint kísérleti jazz-billentyűst emlegeti a szakma. John Medeskit a Medeski, Martin & Wood jazz trióból ismerheti a nagyvilág leginkább, és korunk egyik legtehetségesebb jazz-billentyűse. Mindhármuk komfortzónáján kívül esik ez a zene, és véleményem szerint innen jön az a ritkán tapasztalható lendület, ami az albumot végig kíséri.

Snakes and Ladders

Ez a brutális orgonarészlet teszi ezt a művet igazi unikummá és alaptétellé. Természetesen Medeski a két rockos pasas mellé hoz egy nagyon fincsi jazz-ambient-blues színt, ami még inkább fokozza az ízeket. Mindenesetre, hogyha létezik metál-jövőkép, azt most Zorn 43 percben megalkotta. Van benne minden, ami egy mai minőségi metál albumhoz kell a blast beattől a dinamikán keresztül a zúzásig, a dallamos gitárvinnyogástól a matekritmusokig, de van még valami, ami teljesen unikummá varázsolja a történetet, és ez a szabad szellemmel komponált csend, jazz, blues, ambient és sorolhatnám a következő cikk végéig.

Paradigm Shift

A történet nem ért véget, mert ez a lemez egy trilógia része és el sem merem képzelni, hogy a már felvett második és a megírt harmadik tétel mit hoz még. Mindenképp 80 percnyi ámulatot és vér profizmust. Talán nem könnyen emészthető a hanganyag az emésztés hagyományos értelmében, de az egyik legizgalmasabb rock-metál tétel, amit a metálos fejemmel valaha hallottam. Nem utolsó sorban ez is egy tökéletes torzó John Zorn munkásságának nagyszerűségéről, a szabad szellemiségről, a határok nélküli elfogulatlanságról, a zene lényegiségéről és a kísérleti zene mindenkori fontosságáról. Hogyha így túlcsordul, akkor maradjunk annyiban, hogy majdnem 21. századi rock-himnusz.

Opal Illusions by Metrognóm on Mixcloud

Charleworld

Szeptember 28-án megvolt az a kivételes lehetőségem, hogy nem csak élőben láthattam előadás közben Charlemagne Palestine-t, de még el is beszélgettem vele interjú közben, amiből annál sokkal több lett, de előbb némi előzmény.

A beszámoló mellé ajánlom ezt a darabját hallgatni, az egyik legszebbje:

Charlemagne Palestine amerikai „minimalista” zeneszerző, előadóművész, performer, képzőművész és plüsskészítő, aki az egyik legextravagánsabb személyiség, akivel életemben dolgom volt. Élete korai szakaszában éveki kántorkodott egy manhattani zsinagógában, amelyek egyben megadták zenéjének alaphatásait is: hosszú, akár több órásra nyúló, ritualisztikus, szakrális zene nyomait mutató, általában egy, maximum két hangszerre írt művek. Eleinte harangjátékokat írt, ám hamar elérte az elektronika őt is a hatvanas években: mágnesszalag-manipulációval, korai szintetizátorokkal írt zenei darabokat. Legismertebb munkái mégis az intenzív zongoraművek, amelyek során folyamatosan lenyomva tartja a rezonanciapedált és miközben a zongora lassacskán elhangolódik egy sor olyan hangot és hangzást hallhatunk, amelyeket normális esetben sosem hallanánk egy zongorából. Meg nem értettségéhez nem csak nehezen megközelíthető zenéje, hanem személyisége is hozzájárult: a cowboy kalapok, a színes ingek, a plüssállatok, a szenvtelenül szürcsölgetett konyak, amelyből adott esetben a közönséget is megkínálja, alapból kizárták a merev formalitásokhoz szokott helyekről, noha külföldön már évtizedek óta teltházas eseteket ad koncerttermekben és templomokban. Annál is inkább különleges volt a mostani esemény, hogy először járt Magyarországon, az Ultrahang Fesztiválon, és a budapesti Vakok Iskolájának Nádor termében tartotta nem mindennapi koncertjét. Jómagam több, mint tíz éve hallgatom a zenéjét és egyike azon kortárs zeneszerzőknek, akiket ha törik, ha szakad meg akartam valahol nézni élőben, és amikor kiderült, hogy Pesten fog fellépni, azonnal tudtam, hogy csak a részleteket kell letárgyalni, de hogy ott leszek, az holtbiztos. Érdekes paradox helyzet volt, mert mivel vajmi keveset lehet tudni a magánéletéről (én például egész találkozásunkig nem tudtam, hogy házas), egész jelenségével csakis a zenén keresztül volt kapocs, így egyszerre voltak hatalmas, ha nem is elvárásaim, de elképzeléseim (mert a zenéje számomra valami hihetetlen élmény mindig) és semmiféle elvárásaim, mert „titkolózása” miatt nem tudhattam, hogy mire számítsak, bármi legyen is az.

Az interjú a koncert napján volt és a szokásos komplikációkkal kezdődött, ugyanis a Vakok Iskolája körül még számos ilyen jellegű épület található Vakok Intézetétől egészen a Vakok Kórházáig. Ahogy lenni szokott, richtig nem oda érkeztünk meg Bodoki Halmen Zsolttal, ahová kellett volna, akinek innen is köszönöm a tengersok türelmet és segítséget a diktafon körüli macerákkal. Amikor végre megérkeztünk a Nádor teremhez a Vakok Iskolájában, Charlemagne már javában hangolt, amely, amint azt láthattuk, egy teljességgel külön fogalom az ő esetében és nagyon örvendek, hogy ott lehettem e folyamat közben is, mert nagyban hozzájárul a személyiségének megértéséhez. A megbeszélt időpont szerint délután ötre kellett a Nádor teremnél lennünk, de az interjúra csak 7 körül került sor a hangolás miatt, amit a következőképpen kell elképzelni. Charlemagne lefixál két billentyűt az orgonán, amely nem csak a hangoláshoz, hanem a koncerthez is kell, avagy az alaphang már koncert előtt három órát szól, amire nem csak behangol, hanem ő is, és az a kevés más ember, aki még ott volt, hangulatba kerül. Charlemagne és a hangmérnökök a különböző hangszerek hangolásával van elfoglalva, külön esemény, amikor két fadarabot kér, hogy tudja lefixálni a két másféle hangolású zongora (egy Steinway és egy Bösendorfer) rezonancia pedáljait, mindeniket kipróbálja a csemballóval és a mikrofonokkal egyetemben, mindeközben végig konyakozik egy kristálypohárból. Számomra az egyik legérdekesebb és leggroteszkebb pillanat az volt, amikor ez a – mint később az interjúból kiderült – nagyon szerethető köpcös kis alak a szakrális freskókkal díszített teremben a fején két egymásra húzott baseballsapkában és ezek tetején egy cowboykalapban, egy fekete-fehér csíkos felsőben, színes sálban, tűzpiros nadrágban és sportcipőben megy körbe és falsettoban énekel, hogy bemérje a terem hangvisszaverő képességét. Mindeközben instrukciókat ad a feleségének, hogy miként és hogyan helyezze el a Charlemagne által „Szentségecskéknek” becézett plüssállatokat, amelyeket hol beszerez, hol maga készít. Ez volt az első erős élményem vele kapcsolatban. Amúgy ő maga egy rendkívül közlékeny, nyitott, kedves alak, aki azonnal megkért, hogy tegezzem, és megköszönte, hogy ötszáz kilométert utaztam, hogy találkozzak vele.

Charlemagne Palestine a háttérben hangol, miközben a felesége a színpadot dekorálja. Fotó: Ivácson András Áron.

Ezek után következett az interjú, amikoris egyszer jön le a színpadról, én meg állok az ajtóban és hirtelen eszébe jut, hogy miért vagyok ott. Rögtön szól is, hogy menjünk át a másik terembe, amely az öltözőjének volt átalakítva és meg is ejthetjük a beszélgetést. Itt némi diktafonos malőr után helyre is áll minden és kezdetét veszi eddigi életem legszórakoztatóbb interjúja. Charlemagne egyenes, nagyon intelligensen humoros, folyamatosan szavakat és fogalmakat talál ki, szóvicceket improvizál, és mindeközben felépít egy komolyan vehető zenei koncepciót, még akkor is, ha többször elmondja, hogy nem szereti a koncepteket. Szintén kihagyhatatlan, hogy egész interjú alatt végig mogyorót majszol, ami nagyon viccesen hangzik a felvételen. Pontosan annyira extravagánsan viselkedik, amennyire elvártam már a hangolás és a kinézet alapján. Ha valami nem tetszik, azt megmondja, izgága, folyamatosan közbevág a kérdéseimbe, de nem rosszindulatból, csak valami nincs ínyére, amit megemlítek (pl. az „improvizáció” és „minimalista” szavak különösen irritálták) és közben olyan történetei vannak, amelyektől az állam a padlót verte, persze csak ha nem kellett épp a nevetéstől reszketnie. Egy nagyon nyitott, kedves embert ismertem meg benne, akinek viszont mindenkiről megvan a nem mindig épp pozitív véleménye, de ezt is képes humorosan, játékosan kifejezni – ezeket hallhatjátok, olvashatjátok az interjúban is, itt nem térek ki részletekre. Az interjú végén ért a legnagyobb meglepetés, ugyanis azért, hogy háláját fejezze ki, hogy ennyit „utaztam érte”, megbontott egy üveg vörösbort és koccintani hívott a feleségével együtt, engem is, valamint Zsoltot is. Ráadásul nekem abba a kristálypohárba töltött, amelyet a koncerten is használt a nyitó és záró kristálypohár + falsetto „ceremóniáiban”, amit büszkén el is mondott akkor helyben. Aztán persze egyet fotózkodni is kellett nyilván, az ember szeretné, ha az ilyen élmények hosszabban megmaradnának.

Charlemagne Palestine és jómagam interjú közben. Fotó: Bodoki Halmen Zsolt.

A koncertről zenei szemszögből beszámolni nem az én tisztem, ugyanis zenész sem vagyok (a szó klasszikus értelmében), sem zenéhez értő nem vagyok (a szó szakmai-technikai értelmében, noha zenetörténeti, zenefilozófiai ismereteim jócskán vannak). Mindössze megpróbálom megfogalmazni azt az élményt, amit a koncert nyújtott nekem, annak fényében, hogy szerencsére korábban megismertem őt és előadásának minden ritualisztikusságában láttam a humort, amit a legvégén ő maga is zseniálisan megcsillantott. A terembe lépve a délutánról már ismert orgonahang fogadott, a színpadon maga Palestine tesz-vesz, az emberek pedig a terem különböző pontjain, székeken vagy a földre helyezett párnákon ülnek. A teremben szinte vaksötét van, csak a színpadon van kevés fény, hogy Charlemagne láthassa, mit kell épp tennie. Az interjúhoz képest semmi nem változott: ugyanúgy a kalapok, ugyanúgy a sálak, a plüssállatok, a színes ingek és persze a konyak. A koncert lefolyása a következőképpen nézett ki: először a már korábban is említett kristálypohár-falsetto-orgona bevezető ceremóniára került sor. Ez után a Steinway zongorához ült, persze némi szünettel, hogy a folyamatosan szóló orgona átvezesse a különböző hangzásokat, stádiumokat. A Steinway után a Bösendorfer zongora következett, amelyen akárcsak korábban a Steinway-en, a csak rá jellemző intenzív stílusban játszott, ám a különböző zongora és a különböző hangolás eltérő hatást nyújtott. A zongorák után a csemballóhoz ült és egy olyan intenzív tételt adott elő, szintén a csak rá jellemző stílusában, hogy ilyet ritkán lehet hallani, nem hogy látni. Itt kezdtek igencsak érdekessé válni a dolgok. A még mindig szóló orgona hangjára a laptopjához ült, amihez egy mini-keverőpultot kötöttek és különböző elektronikus zajokat varázsolt elő, ilyen-olyan morajlásokat, nők megvágott nyögéseit (noha nem lehetek ebben biztos, úgy hangzott, mintha valami Hentaiból vágta volna ki őket), egy francia állomás hangjait utasokkal és bemondónővel együtt, majd végül ezeket is és az orgonát is. Ekkor következett a záró ceremónia ismét kristálypohár-falsetto-orgona felállításban, ámde itt behozott egy új elemet is, ami egyszerre volt humoros és nagyon abszurd, a szó Camus-i vagy Sartre-i értelmében. Mint ismeretes, rengeteg plüssállatot gyűjt és koncert közben a színpad előtt egy szék állt, amin egy nyitott bőrönd tele volt ilyenekkel. Ennek a záró ceremóniának a végén kiválasztott két darabot – egy-egy türkizkék maci ölel egy-egy kisebb piros mackót – amelyeket ha megnyomott, akkor hangot adtak ki. A ceremónia végén ezt a két plüssöt kétoldalról az arcához emelve nyomogatta és falsettóban velük énekelt. Számomra az egyszerre volt komoly és humoros, egyrészt vicces utalás lehetne Morton Feldman fajsúlyos Three Voices című darabjára, azonban másrészt mindenféle egzisztencialista kommentárban megjelenő abszurd és közönyös életszemlélet tökéletes megtestesülése volt, ahogy ez a nagyon szerethető, csiri-csáré, köpcös figura falsettóban énekel kétt plüssmackóval, fején két baseballsapkával és egy cowboykalappal.

Charlemagne Palestine koncert közben. Fotó: Csatári Gergely.

Könnyeden és nyugodtan mondhaton, hogy eddigi életem leghatalmasabb koncertélménye volt, amely még a már kétszer látott Bohren & Der Club of Gore-t is meghaladja. Charlemagne Palestine nem egyszerű koncert volt, nem megszokott, nem egy „zenekar”, akik felmennek a színpadra, lejátszák, amit kell és lemennek. Ez az ember egy jelenség, minden porcikájában és minden mozdulatában. Hatalmas élmény volt látni és hallani, még inkább beszélgetni vele. Olyan élmény volt, amelyet soha nem fogok elfeledni. Charlemagne személyesen is, majd a koncert másnapján tartott előadásban is felemlegetett („…my new friend from Transylvania…”), valamint mindkét esetben elmondta, hogy inspiráló hatással volt rá, hogy képes voltam ennyit utazni azért, hogy beszéljek vele és meghallgassam élőben.

Nos, legalább most elmondhatom, hogy fordítva is történt, azok után, hogy közel tíz éve inspirált nem egy és nem két dologra.