Terje Isungset & Arve Henriksen: World of Glass

Még egyszer pillantsunk vissza a remrég hátrahagyott évbe, hisz maradt ott még rengeteg olyan kísérleti zenei remekmű, amely mellett kár lenne szó nélkül elhaladni. Az egyik ezek közül kétségkívül a Terje Isungset és Arve Henriksen közös együttműködéséből született World of Glass (Üvegvilág) című lemez, ami nem hiába férkőzött be a 2014 legjobb gnóm albumai közé is. Isungset előző szerzeményeihez hasonlóan, ezt is átjárja az a dermesztő északi fagy, ami miatt gyakran jégzeneként említik a munkásságát, bár úgy gondolom, hogy a World of Glass kitűnik a többi közül épp Henriksen beavatkozásának köszönhetően és nem utolsó sorban amiatt, hogy ebben az esetben csakis üvegből készített hangszereket használtak.

Terje Isungset néhol a világ legkreatívabb ütőhangszeres zenészei közé sorolják s leginkább jégperkásként ismert. Ez pontosabban abból áll, hogy saját maga készíti a hangszereit – jégtömbökből faragja ki őket és ezeket felhasználva alkotja különleges zenéjét. Nevezhetjük őt egy téli szezonmunkásnak, hisz általában a téli időszakokban koncertezik és akkor is csak olyankor, amikor az időjárási körülmények tökéletesen megfelelnek. A jégből készített hangszereinek hangzása nagyban függ az időjárástól, valamint a jég minőségétől. Emiatt élőben többnyire improvizálni szokott, aminek ugyanúgy megvan a maga varázsa. Ilyen szempontból a World of Glass kivételnek számít, hiszen ahogy már említettem, ennél az albumnál üveghangszereken zenélnek és bár az összhatás meglehetősen hasonló a régiekhez, a koncertezés így kevésbé problémás.

Arve Henriksenről már többször lehetett olvasni itt a blogon (lásd: A piszkos tizenkettő és Kozmikus jazz) és ezért nem hinném, hogy hosszadalmas bemutatást igényelne. Ő a norvég kísérleti jazz egyik legkiemelkedőbb képviselője és zenéjének elsődleges ismérve a trombitája jellegzetes hangzásában rejlik, amellyel a japán sakuhacsi bambuszfuvolát kívánja imitálni. Ennél a lemeznél viszont ez nem hallható, mivelhogy Henriksen itt üvegkürtökön és üvegtrombitákon produkálja magát. Együtt Isungsettel feltárják előttünk az üveghangszerek gazdag hangzásvilágát.

Ez viszont nem az első alkalom, amikor együtt zenélnek, már 2000-ben is adtak ki egy albumot közösen Karl Seglemmel és azóta nem egyszer léptek fel együtt a színpadra. A World of Glass egyedisége inkább a hangszerelésben található és abban a lemez mögötti elgondolásban, hogy most leülnek zenélni azért, hogy megnézzék, mi mindent tudnak kihozni ezekből a hangszerekből. Egy olyan zenehallgatót pedig, aki oda szeret figyelni minden kis hangárnyalat változására, bizonyára le fogja foglalni ez a részletdús (bár a szpecifikus hangszerek által mégis korlátolt) alkotás.

Terje Isungset zenéjében néhol fellelhető a kísérleti jazz, a norvég és főleg a lapp népzene hatása, de a legnagyobb inspirációforrás számára mégis bizonyára a természet, valamint a természet hangjai, amelyeket folytonosan próbál utánozni. Többek között ettől lesz primitív és samanisztikus jellegű a zenéje, legalábbis én ezekkel a jelzőkkel illetném. Ha ebből a szempontból tekintünk a World of Glassre, akkor ez is egy tipikus Isungset-lemeznek nevezhető és mindenképp itt Henriksen csöppent bele az Isungset zenevilágába és nem fordítva. Az említett hatások egyszóval érződnek ennél is, bár az üveghangszerek miatt úgy összességében véve kissé szárazabbnak tűnik, mint bármi más, amit eddig kiadott. Ez viszont nem egy negatívum, a kristálytiszta hangzás nyilván szándékos és beleillik az összképbe. Ugyanúgy Henriksen improvizatív játéka is tökéletesen összhangban van Isungset absztrakt ritmusaival. Bár a régebbi lemezein is lehetett hallani fúvós hangszereket, a World of Glassnél sokkal jobban kitöltik a zenét és nyilván nagyobb hangsúly van fektetve rájuk (ha már Henriksen kezeli őket).

Azt nem mondanám, hogy ez lett a kedvenc Isungset-lemezem, azt a címet inkább a 2010-ben megjelent Winter Songs albumnak adnám, de attól még, ha nem is másért, de eredetiségéért megérdemli, hogy ott legyen a legjobb 2014-es kísérleti lemezei között.

Arve Henriksen: Cosmic Creation

Ahogy sok más zenei műfaj terén, Észak-Európa megtalálta egyéni, specifikus hangját a jazz sokrétegű világában is. Egyik legkiemelkedőbb képviselője kétségkívül Arve Henriksen, a hírhedt norvég trombitás, aki idén rendkívül produktívnak mutatkozott s három új lemezzel gazdagította a már amúgy is gazdag diszkográfiáját. A három közül a legfrissebb a Cosmic Creation, mely egy új irány felé mutat, ahol a merész kísérletezésnek még több helye van, mint ezelőtt.

Arve Henriksen egy folytonosan visszatérő alanya a MetroGnóm műsornak és ez nem csupán a véletlennek köszönhető: legutóbb a Supersilent együttes kapcsán volt megemlítve, melynek Henriksen az egyik alapító tagja. A neve alatt eddig mindössze nyolc lemez jelent meg, de legalább ugyanennyi született különböző zenei együttműködésekből is, nem beszélve az irtó termékeny Supersilent zenekarról. Saját lemezei, egy kivétellel, a Rune Grammofon kiadójánál jelentek meg, mely elsősorban a legmerészebb norvég kísérleti zenészek munkáit szándékszik támogatni. Ez máris sokat mond arról, hogy milyen kaliberű zenésszel állunk szemben.

Arve Henriksen

Őt nem olyan zenésznek kell elképzelni, aki valahol egy füstös kávézóban óvatosan és közömbösen végzi a dolgát a háttérben, háttérzenét kínálva az ugyanannyira közömbös közönségnek. Ez a jazz-t nem kedvelők jazz-e. Őszintén szólva nem is szívesen rakom a jazz-pecsétet Arve Henriksen munkásságára, inkább nevezném egyszerűen kísérleti zenének, melyben néhol fellelhető a jazz zeneműfaj hatása is. Különösképp a legújabb alkotásaival bizonyította be, hogy valójában milyen messzire mer elrugaszkodni a megszokott műfaji korlátoktól. Ez neki soha nem jelentett problémát, de a Chron és Cosmic Creation című lemezek esetében az alkotói merészsége talán még jobban megmutatkozik.
Különben Henriksennek mint zenésznek a legfontosabb ismérve a hangszerkezelése ugyanis trombitájával a japán sakuhacsi fuvola hangzását próbálja utánozni.

Ami a Cosmic Creation albumot illeti, már az első hallgatás után felfigyeltem arra, hogy a cím milyen tökéletesen visszaadja a tartalmat és az átfogó hangulatvilágot. Ez eddig nem volt megfigyelhető egyik előző albumánál sem, hogy a különöző elemek ennyire harmóniában legyenek egymással. Általában mindig volt egy-két kakukktojás a dalok között és ezt mindig is furcsálltam, viszont a Cosmic Creationnél érződik, hogy ez a lemez tudatosan egységként volt teremtve és nem véletlenszerűen követik egymást a számok. Az előző lemezeihez képest hangzásában ez sokkal elektronikusabb és elvontabb is, egy nem létező tudományos-fantasztikus filmnek a betétzenéjeként képzelhető el a legkönnyebben. Újszerűsége ebben is megmutatkozik, hisz ki tudna elképzelni egy sci-fit, amelyben jazzszerű zene szól a háttérben?!

Ha feltétlenül műfajilag kellene jellemezni a Cosmic Creationt, akkor mondhatjuk, hogy ez a lemez valahol az ambient, drone, jazz és az elektronikus zene valószínűtlen metszéspontjánál található. Számomra ilyen formában a legemészthetőbb a „jazz” , bár ez nem azt jelenti, hogy az effajta zene kényelmesen és könnyedén befogadható. Ha például hattérzeneként próbálod hallgatni, akkor több, mint valószínű, hogy egy idő után inkább irritáló lesz, mintsem kellemes, annak ellenére, hogy tartalmaz nyugis részeket és úgy összességében nézve csendesnek, csendesen kaotikusnak nevezhető. Természetesen nem dallamos zenéről van szó és az ambientnek azt a sajátosságát kölcsönözte, hogy hangtájakat (soundscape) fest a hallgató számára. Általában a már ismert környezetünkből való hangok s zajok beiktatása által képződnek ezek a hangtájak, itt viszont ismeretlen gépek által produkált futurisztikus zajok ötvöződnek a trombita gyöngéd hangjával, ami akarva-akaratlanul arra késztet, hogy földönkívüli tájakon merengj.

Pjusk / Sleep Orchestra – Drowning In The Sky

Zenébe rekeszteni a hideget és egy vastag, sötét takaróba rejteni – ez az, amit a Pjusk jobban tud minden muzsikusnál, akiket eddig hallottam, zenébe foglalni a norvég fjordok fagyosságát, csodáját, szépségét. Ez nem azt jelenti, hogy a zene, amiről írni próbálok, fagyos lenne, sőt, inkább fagyállónak mondanám. Amúgy nem én vagyok az első, aki Rune Sagevik és Jostein Dahl Gjelsvik zenéjéhez a fjordok felől közelít, hiszen, ők maguk is hasonlóképp határozzák meg a muzsikájukat.

A két zenész munkamódszere a zenéjükön túl is megkapó. Mindketten Norvégia nyugati partjainál élnek két kisváros csendjében, közel a természethez. Azonban a tett helyszíne nem kötődik egyik városkához sem. Kettejük között félúton, a hegyekben van egy kis ház, majdnem minden hangot ott vételeztek eddigi albumaikhoz és ez merészen kitűnik a végtermékből.

Valldal ház

Bár mindketten elektronikával foglalkoztak mindig is, érdekes, hogy itt kötöttek ki, figyelembe véve, hogy Jostein a ’90-es évek elején még a technót készült meghódítani. Az is különös, hogy a sok keresgélés után egy New York-i kiadónál, a 12k-nál kötöttek ki.

Rune Sagevik és Jostein Dahl Gjelsvik

Idén két lemezük is megjelent. Az egyik a Sleep Orchestrával közös produkció a Drowning in the Sky, a másik a műsorban is használt Solstøv. Előbbit a Dronarivm gondozza, aminek a kurátora Pleq, akit nagyon jól ismerhettek a MetroGnómból, míg utóbbi a 12k-nál jelent meg negyedik Pjusk kiadványként.

A Drowning in the Sky meglepetése Christopher Pegg, aki egy személyben a Sleep Orchestra is. A lemez hű folyatatása a Pjusk világnak: olyanoknak való, akik szeretnek röpködni távoli helyeken.

A Solstøv albumot már sokkal érdekesebbnek tartom, ugyanis ebbe belevittek valami igazán egyedit magukhoz képest. Ezen a lemezen is marad a Pjusk fagyos, magányos, kopár, ugyanakkor menedéket szolgáló, „melegítő” világa. Azonban az újdonság egy trombita (Kåre Nymark jr. játéka) jelenti, ami az egész lemez középpontját képezi. Mindig a trombita hangja marad a középpontban és hozzá képest léteznek a hangok, illetve több esetben belefolyik az effektvilágba a hangszer is. Nagyon izgalmas játékot választottak a srácok, és amellett, hogy izgalmas, végtelenül kellemes.

A Solstøv jellemzéséből semmiképp nem hagynám ki azt sem, hogy talán ez a Pjusk legabsztraktabb lemeze. A két zenész hűen és rendkívül profi módon megzenésített norvég tájképébe most bekerültek olyan színek, olyan elemek is bekerültek, amelyek távoliak a valóságtól, és így válik az egész egy kortárs festménnyé, amit csak éjszaka lehet igazán felzabálni. Alig tudok határt szabni a nyáltengernek, ami kikívánkozik belőlem, ugyanis teljesen magával ragadott a felvétel és előrángatta belőlem a kamasz érzelgőst. Sz’al bocs.

Pjusk – Gløtt

Amennyiben valaki a végtelen éjszaka hangját keresi, a legjobb helyen tapogatózik. Ugyanis ez a zene, aminek elmaradhatatlan kelléke a csendes kis sarok, a nappali fények teljes hiánya, a tiszta vagy épp viharos éjszakai égbolt, a könyvespolcok nyugalma, az asztali lámpa magánya, és még folytathatnám, de minek, nyomjatok inkább egy Start gombot a lejátszón.

A műsor zenéi, melyek között helyet kapott a Pjusk:

Supersilent albumok

Nehéz ezt a történetet a jazztől kezdeni, mert könnyen félrevezető lehet. Hogyha azt írom, hogy varázslókról fogok írni, akkor keresitek a sorselemzők telefonszámát az oldalsávban. Hogyha szabad improvizációval nyitok, akkor a dzsezzisták blacklistelik a blogot. Marad a „négy nagyszerű muzsikus legújabb produkciója” felütés.

Négy évet váratott magára az oslói Supersilent új albuma. A Supersilent: 12 története 2011-ben kezdődött. Ebben az esetben ez nem azt jelenti, hogy a négy zenész három éven keresztül gyakorolt, mivel ez a zene teljes mértékben a jelenben születik. A kvartett tagjai csak és kizárólag koncerteken valamint hangfelvételek alkalmával találkoznak. Három fázisban vételezték az új hanganyagot, három különböző helyszínen, többek között a Emanuel Vigeland Múzeumban, amely 20 másodperces, természetes visszhangjáról ismert.

Arve Henriksen trombitás, Ståle Storløkken billentyűs, Jarle Vespestad dobos, illetve Helge Sten a.k.a. Deathprod producer zenéjének nagyszerűségét leginkább a koncepcióban, az egyensúlyban és a bátor zenei szabadságban látom. A koncepcionális látásmódot már az is bizonyítja, hogy külön figyelmet fordítanak a rendkívül lecsupaszított lemezborítók következetességére, ugyanakkor a terek kiválasztására, és emellett ott van a hanganyag nagyszerű egysége. A 12 hangzásában azt hiszem a legbátrabb album. Az eddigieket sem nevezném tapogatózónak, de itt érződik, hogy bátran belementek a dolgok mélyébe. A dalok közötti összhang ugyanakkor az, ami az új hanganyagban igazán magával ragadott. A hallgatót csodálatosan vezetik a káosz és a tisztaság hangulataiba. Majdnem két dalonként megtörténik ez az alig érezhető váltás. Olyan az egész, mint egy hullákkal telerakott szemétdomb tükörképe, egy ciántó kristálytiszta víztükrében.

Supersilent

Deathprod zenéjét nehéz lenne részletesen jellemezni, mert az egyik legsokoldalúbb skandináv hangmanipulátor, aki számtalan szóló projekt mellett megalapította a Motorpsycho rock bandát, és olyan produkciókban vett részt, mint a Biosphere, Nils Petter Molvær és a Jaga Jazzist, amelyek tartópillérei a skandináv, független kísérleti zenei színpadnak.

Helge Sten a.k.a. Deathprod

Az albumon az ő fejlődése érzékelhető leginkább, a korábbiakhoz viszonyítva, és a fennebb említett bátor hozzáállást is hozzá kötném. Ebben a hanganyagban érződik a három évi kísérletezgetés terekkel, szférákkal, hangokkal. A dark ambientet idéző hangelemek sokkal finomabban kidolgozottak és sokkalta tudatosabbak, mint eddig. Most érzem igazán az Audio Virus megnevezés lényegét.

A négy zenész először 1997-ben találkozott a a bergeni jazzfesztiválon, és rögtön az első közös zenélést hatalmas közönségsiker követte. Bemutatkozó albumaival (1-3) az egyik leginkább keresett skandináv kísérleti banda lett a Supersilent. Mindaz, amit művelnek nem valósulhatna meg a masszív zenei rutin nélkül, amit a három zenész, akik kezdetben „Veslefrekk“ néven zenéltek, problémamentesen hoz. Hármójuk közül talán a legismertebb Arve Henriksen

Arve Henriksen

A trombitás, aki csodabogárnak számít a jazz világában egyedi trombitajátéka miatt, amely nem a technikában mutatkozik meg, hanem a trombitának, mint hangszernek a felfogásában. Sokszor mondjuk, hogy a hangszer hozzá van nőve a zenészhez, és ez a hasonlat Henriksen játékát hallgatva a legigazabb. Az új hanganyagon az ő játéka a legmeglepőbb, mert nem a formabontó játékstílusa érvényesül, azaz nem imprózza szét az agyát, hanem a hangok tisztaságának érzékenysége és a tökéletes időszerűség, amit hozzátesz az egészhez, és most is hozza a fluxust idéző hangzásvilágot.

A másik két tag, a billentyűs Ståle Storløkken, (állandó tagja Terje Rypdal „Skywards“ bandájának, és játszott már Nils Petter Molværrel, Jon Balke-vel, Lars Danielssonnal, Jon Christensennel, Audun Kleive-val, Anders Jorminnal és Louis Sclavisszal), és a dobos Jarle Vespestad (főként folk-rock, jazz projektekben vett részt, melyek közül a leghíresebb a Farmer’s Market, de játszott a legtöbb jelentős északi jazz formációban) része is sokkal kifinomultabb, mint eddig, bár a billentyűs hozza az egyetlen elemet, amit kivetnivalónak találok. ‘A 12:3-ban találkozunk először a 70-80-as évek, new wave szinti hangzásával, amitől engem személy szerint ki lehet kergetni a világból, ugyanakkor nem találom az új album világához illőnek, de a 12:10-ben javít a fickó a tipikus free jazzt idéző zongorajátékkal.

Szóval, összességében nem lett a kedvenc Supersilent-lemezem, de ezt az albumot tudom a leghosszabb ideig hallgatni, ami első sorban a dark ambientes hangzásnak és a kifinomult hangoknak köszönhető. Számomra ez a legkifinomultabb lemezük. Nem a legjobb, de a legpengébb! A szabad improvizáció és a zenészek felkészültségének és összhangjának magasiskolája, ahol az utóbbi időben az ex-LedZeppes John Paul Jones is tanulgatik.

EBBEN a listában kapott helyet ez a nagyszerű friss lemez.

Deaf Center: Recount

Egy jó hároméves szünet után végre kaptunk valami életjelet a Deaf Center néven ismeretes norvég duótól, mely nem más, mint Erik Skodvin és Otto Totland közös együttműködésének termése. Róluk röviden azt kell tudni, hogy 2004-ben ültek össze zenélni, majd az azt követő évben máris nevet szereztek maguknak a minimálzene szférájában az elsőrangú Pale Ravine debütáló albumukkal. Utoljára 2011-ben hallhattunk felőlük, amikor piacra dobták második nagylemezüket, az Owl Splinters-et. Ezenkívül mindkét tag külön, saját neve alatt is adott ki albumokat, nem beszélve a számtalan projektről, amelyeknek részesei (ezek közül Svarte Greiner és Nest a két legfontosabb). Erik Skodvin-ról tudni kell azt is, hogy ő áll a Miasmah Kiadó mögött, ahonnan eddig sok remek muzsika került ki. Mind a kettőjükről el lehet mondani, hogy eddig csakis kísérleti műfajokon belül mozogtak és remélhetőleg megtartják e jó szokásukat.

Nem véletlenül neveztem csupán életjelnek a visszatérésüket, hisz itt egy két dalból álló szerény kislemezről van szó, mely a „Recount” címet kapta. Ez felettébb sem azt jelenti, hogy a szóban forgó alkotás nem minőségi holmi, hanem hogy ezúttal zeneileg nem „rúgtak ki a hámból” és valószínű emiatt nem is igazán jelentek meg semmilyen radaron, inkább csak csendben követték az előző lemezeikein meghatározott irányt. Ez részben avval magyarázható, hogy egyik dal sem most íródott, ugyanis a Follow Still 2012-ben lett felvéve, az Oblivion pedig 2008-ban.

Mindenképp fellelhető benne az eddig ismert és szerintem összetéveszthetetlen Deaf Center-es hangzás, melynek ismérve többek között Totland minimalisztikus zongorajátékai, valamint Skodvin drone-os morajlásai. Ha valamilyen színnel kellene azonosítanom zenéjüket, akkor az kétségkívül a szürke lenne, azaz nem épp fekete, de egy kellőképpen sötét szín ehhez a jólesően sötét zenéhez.

Totland és Skodvin munka közben

Az előző szerzeményeikhez képest viszont a Recount-on lévő dalok szokatlanul hosszúak, mindkettő meghaladván a 13 percet. Ez valószínű annak köszönhető, hogy e két szerzemény részben improvizáció eredménye. A zeneszámok hosszúsága és a zene minimalisztikus jelleme teszi az új lemezt egyik legnehezebben fogyasztható anyagukká, vagy legalábbis olyanná, ami több odafigyelést és türelmet igényel, mint bármi más, amit eddig hallhattunk tőlük. Úgy vélem, hogy akkor tudjuk igazán értékelni, ha odafigyelünk minden kis részletre, árnyalatnyi változásra, ami sokszor valahol messze a háttérben történik (bár ez természetesen minden igényesebb zeneműre érvényes). Mindemellett a Deaf Center esetében talán akkor lesz hatásosabb a zenei élmény, ha kurtábbra fogják a dalokat.

A Follow Still-en egy egyszerű zongoradallam kísér végig minket, mely néhol váratlanul eltűnik, hogy máshol ugyanannyira váratlanul újra elő is bukkanjon. Bár teljességében nézve egy csendes zeneműről van szó, mégsincs benne egy percnyi teljes csend sem, ugyanis a háttérben folytonosan dübörög a basszus és zsong a gitár. A tetőpontra viszont hiába várunk – ez a dal egy vihartalan tenger.

Az Oblivion zeneileg izgalmasabb, mint párja. Hallgatása közben egy barlangba való leereszkedést képzelek magam elé. Minél mélyebbre kerülsz, annál vastagabb a sötéteség és közben fokozatosan nő a szorongás érzése is, melyet a vonóshangszerek remegései érzékeltetnek. A 13 perc letelte után hirtelen ér véget az utazás, semmi figyelmeztetés, vagy egyértelmű befejezés nélkül.

Akik számára mindidáig ismeretlen volt a Deaf Center név, azoknak nem ajánlott épp ezzel kezdeni az ismerkedést. Ezt a kislemezt inkább kiegészítésnek tartom a már beavatott rajongók számára. A Recount mindenképp méltó adalék a Deaf Center diszkográfiához, bár nyílvánvalóan nem szándékszik eget rengetni.

A műsorból készült mixet, melyben elhangzott a Follow Still ITT hallgathatod meg.

]]> http://mgzone.egologo.transindex.adatbank.ro/?feed=rss2&p=193 0