Taka

Takaakira “Taka” Goto a MONO, japán post-rock banda alapítója és gitárosa, de találóbb, hogyha simán zeneszerzőként említem, mert az az anyag, amit kiadni készül akkor igazán szép, hogyha félretesszük a MONO-t.

Ugyanakkor az is elmondható, hogy pontosan a MONO-hoz viszonyítva értékelhető igazán. Nem tudom hogy van ez a dolog, mert még nem tudtam eldönteni. Igazából bírom, hogyha egy kultikus banda egy tagja szóló lemezzel jelentkezik: olyan ez kicsit, mintha bonctan órán lennék, az asztalon pedig a szeretett zene legkülönösebb szerveit kapkodná ki valaki. Én köszönöm, hogy Taka beenged valahová, amit régóta rejteget a világ elől. Abban a megtiszteltetésben is részem van, hogy a lemez megjelenése előtt (ápr.27) több, mint egy hónappal hallhattam a Classical Punk and Echoes Under The Beauty-t, első és egyelőre utolsó szóló lemezét.

MONO

Nemrég került fel a netre az első dal a lemezről és értelemszerűen nagyon szólt a műfaj kedvelői körében, meg merem kockáztatni, hogy nem csak. A lemezen szereplő dalokat amúgy 2003-ban szerezte Taka, és máig nem osztotta meg a világgal, mert úgy gondolta, hogy annak pont elég az, amit a MONO nyújt. Fogalmam sincs, hogy mi okból döntött mégis úgy, hogy legszemélyesebb zenébe öntött pillanatait mégis bedobja a közösbe. A lemezt Lars von Trier Breaking the Waves (Hullámtörés) című filmje ihlette, és mind a bejelentés alapján, mind a teljes hanganyagot meghallgatván el tudom mondani, hogy veszettül személyes, sokkal intuitívebb, mint bármi, amit eddig hallottam a MONO-tól, de semmi értelme hasonlítgatni, mert ez az anyag egy teljesen személyes utazás. Ezt dalt osztotta meg eddig a nagyközönséggel:

Míg a lemez meg nem jelenik, addig tartogatom a róla szóló kritikát, és természetesen a dalokat is. Április 27-én folytatjuk tehát, mert nem lenne korrekt úgy többet írni, hogy még semmi infó vagy kritika nem jelent meg róla, és olyan hivatkozás sem lenne, ahonnan kimásoljam.

A lemez borítója

Mono: The Last Dawn/Rays of Darkness

Ismét monumentális kiadvánnyal rukkolt elő Japán elsőszámű post-rock-brigádja. Azt azonnal hozzá kell tennem, hogy az MGzone-on belül és kívül is megosztó fogalom a „post rock”, a Mono legénysége sem igazán szereti ezt a megbélyegzést… ami azért vicces számomra (én ugyanis szeretem ezt a megbélyegézst), mert ehhez képest a zenéjük tökéletesen teljesíti a műfaj minden jellemzőjét: delay-es gitársound-hegyek, sodróan sűrű hangszerelés, minimalista dallamok végletekig való ismétlése és variálása, miközben a zene végigjárja a teljes dinamikai spektrumot.

Mielőtt azonban nekem ugrana valaki, tudom, hogy egy igazán jó post-rocknal ennél sokkal többet kell jelentenie és szerencsére Monóék is meg tudnak újulni albumról albumra, ráadásul úgy, hogy közben nem veszítenek semmit a jellegzetes Mono-soundból.

A The Last Dawn és a Rays of Darkness egy ikeralbum, ily módon talán a legambiciózusabb kiadványa a zenekarnak, mind terjedelemben, mind pedig koncepcióban. Apropó koncepció: Takaakira “Taka” Goto, a zenekar alapító/gitáros/harangjátékos/fődalszerző/főszószóló/stb-.jének egyetlen egy célja volt a zenekarral, már a kezdetektől fogva (azaz 1999 óta): egy olyan instrumentális rockzenét írni, amely az öröm és bánat érzéseinek legkülönbözőbb formáit egyaránt képes közvetíteni. Ebből kifolyólag van a zenének egy fajta emelkedettsége, pátosza, amely nem biztos, hogy mindenkinek bejön, de nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy ez a jelleg is eléggé meghatározónak számít a műfajon belül.

Takaakira “Taka” Goto

Hogy egy kis negatívumot is mondjak: bevallom, mostanában nincs nagy kedvem új post-rockokat hallgatni, számomra ugyanis a legtöbb ilyen stílusú zene túlzottan egy lére megy, pont a fentebb említett „bejáratott” megoldások miatt. Ezért bizony húztam egy kicsit a számat, mert mind olyan érzésem volt és van, hogy ezeket a témákat/struktúrákat már ezerszer hallottam valahol. Viszont minél többször hallgattam meg az anyagot, annál inkább éreztem, hogy beszippantanak a zene belső törvényszerűségei, amelyek csak jópár meghallgatás után fedik fel magukat. Erre is csak nagyon kevesen képesek, de Monóék bámulatos érzékenységgel képesek közhelyekből úgy felépíteni valamit, hogy újat is mondjanak és maradandót, művészit alkossanak.

Ami a legnagyobb pozitívuma a kiadványnak (a valóban gyönyörű borító mellett), az a tételek közötti kohézió. Ez főképpen az egyes motívumok vissza-vissza térésének köszönhető, de meg kell említeni a következetes hangszerelést is, illetve azt az alig észrevehető folyamatot, ahogyan fokozatosan eljutunk a „világosságból” a „legmélyebb sötétségbe” (avagy a pozitív érzések világából a negatív érzések világába). A The Last Dawn-korong a kiadvány „világos” fele: a The Land Between Tides/Glory-val indít, amely összességében egy melankolikus tétel, mégis a vége felé pozitívabb irányt vesz a zene. Nagyjából ez a törékeny egyensúly jellemzi a The Last Dawn összes tételét. Ezen a korongon a hangszerelés is változatosabb, mint a Rays of Darknessen.

A második korong sokkal letisztultabb, ha úgy tetszik primitívebb hangszerelésű, de ugyanakkor sokkal szenvedélyesebb hangot üt meg  rögtön az elején (Recoil, Ignite). Az, akinek a régi Mono a kedvence, ezután bőven kiélheti magát, ugyanis ettől kezdve egyre inkább belemerülünk a sötétségbe, az energikusságba vagy éppen a letargiába. A műsorban is elhangzott Recoil, Ignite méltó a címéhez, talán ez a legtipikusabb Mono-tétel az albumon. Hihetetlen erős sodrása van, mondhatni tökéletesen felépített, tipikus post-rock-dal, À la Mono. (Egyébként 2011-ben élőben is tapasztaltam, mennyire energikus tud lenni a zenekar, amikor a For My Parents album-turné során érintették Kolozsvárt is.)

A Surrender lassú, szenvedő lüktetése után következik talán a legdrámaibb tétel, a The Hand That Holds The Truth. Ebben érvényesül mindaz a kettősség, amely mindig is jellemezte ezt a zenekart és az albumot, egyaránt. A szomorkás, ám könnyed gitárjáték után, ami a dal első felét jellemzi, tragikus hirtelenséggel robban be az abszolút korai időket idéző post black-hangzás, ráadásul egy hatalmas meglepetéssel, amit azért nem lőnék le, mert különben megfosztanám a kedves olvasót a meglepetés élményétől.

Mindezek után már egyértelmű, hogy nem lehet tisztán zenei hangokkal tovább fokozni a „sötétség” érzését: A The Last Rays a noise szerelmeseinek kedvez. Nem vagyok egy noise-rajongó, de ebben az esetben teljesen jogosnak találom ezt a tételt, dramaturgiailag is talán ez a lehető legjobb választás utolsó mozzanatként.

Összességében: a Mono ismét letett egy mesterművet az asztalra, s bár nem tartoznak a világ legkísérletezőbb zenekarai közé, zsenialitásuk megkérdőjelezhetetlen. Ajánlom mindenkinek, aki most ismerkedik a műfajjal, annak is, aki már bejáratott post-rocker, de legfőképpen annak, aki (velem egyetemben) egy kicsit kiábrándult ebből a műfajból.
9/10

A műsor hanganyagából készült MIX:

Rays of Dawn by Metrognóm on Mixcloud