Drendrendrendrerendrerendkívül jó hír a metál zene rajongóknak! Három év csend után, jövőre várható új Meshuggah lemez. Legutóbbi Koloss lemezüket már felélték  a matekriff-őrültek, de minden bizonnyal itt a ráadás. Tomas Haake, a zenekar dobosa tett fel a Youtube-ra egy videót a stúdióból. Hogyha megosztjátok, ütőt nyerhettek. Döhööö. Whiplash. Hogy gnómos-e a Meshuggah? Nem, de jó!

A Kranky hónap végén hozza az új Benoit Pioulard lemezt, Sonnet címmel. Semmi újdonság elöljáróban: instru és field drecording + Pioulard. Készítettek azonban az egyik dalhoz, a So Etched In Memory-hoz videót, ami inkább pop-os szokás, de tetszik, a videó meg még inkább.

Március 30-ig kell várni az albumra, de addig is van még egy dal, amit meg lehet hallgatni. Písz.

Új Charlemagne Palestine kiadvány a láthatáron! A mágust még 2013-ban hívták meg zenélni London egyik legkúlabb helyére a Cafe Oto-ba. A második estén együtt zenélt a Time Machine Orchestraval, azaz a Grumbling Fur-búl ismert Daniel O’Sullivannel (ez volt az első alkalom, hogy O’Sullivan ezen a néven lép fel), és a produkció annyira meggyőzőre sikeredett, hogy április 2-án szét is szórják 500 példányban. Egy részlet már hallgatható az anyagból.

Április 20-tól rendelhető a MERZXIU lemez. Jamie Stewart a Xiu Xiu-ból az utóbbi években koncept és kollaboráció lemezeket adott ki, és nem meglepő, hogy egymásra találtak a japán noise legendával, Masami Akita-val, azaz Merzbow-val. A MERZXIU két dalt tartalmaz, a lemez mindkét felén 1-1-t és kicsit sem meglepő, hogy 1000 példányban hozzák ki.

A faji egyenlőség jegyében született a kollaboráció a SUUUNS és a Jerusalem in My Heart között. Utóbbinak eddig egyetlen lemeze nagyon meggyőző volt, hiszen több évet váratott magára, mivel a kollektíva első sorban élő performanszokkal foglalkozik. A kollaboráció sem friss. 2012-ben találkoztak először, akkor vették fel a dalokat, és 2014-ben került sor az utómunkálatokra. A lemez várhatóan április 14-én jön.

Disappears: Irreal (2015)

Miközben a fejünket csóváljuk, látván, hogy többnél több kísérleti zenész kezdi elengedni magát és mindinkább a nagyközönség felé nyit, a hátunk mögött olyan hallatlan alkotások születnek, amelyek pont az ellenkező irányba mutatnak. A chicagói Disappears együttes azok közé sorolható, amelyek egyre inkább befele fordulnak, mintsem kifele és az új lemezükkel pedig bennébb merészkedtek, mint valaha.

De kik is ők? Az együttest Brian Case (vokál, gitár) és Graeme Gibson alapította, akikhez csatlakozott Jonathan Van Herik (gitár) és Damon Carruesco (basszus). Érdekességképp megemlítendő, hogy egy lemez erejéig a Sonic Youth-os Steve Shelley is beszállt, bár nem sokkal a Guider (2011) megjelenése után el is illant és helyébe Noah Leger lépett, aki mindmáig a Disappears egyik gitárosaként ismert. Ezenkívül nem sokat lehet tudni róluk, a honlapjuk pedig legalább annyira tartózkodó, mint maga a zenéjük.

Disappears

Minden egyes lemezük egyébként a Kranky kiadó alatt jelent meg és nem ez volt az első alkalom, hogy a Kranky olyan anyagot tol az orrom elé, amit ma már kedvencnek nevezhetek. Az Irreal pedig valóban majdnem mindent ver, amit eddig 2015-ben hallottam (kivéve az új Ricardo Donoso-lemezt, amiről már kifejtettem a véleményem itt).

Két hónappal az Irreal hivatalos megjelenése előtt ízelítőként felfedték az Another Thought című dalt, amely a FACT online folyóiraton keresztül került ki a világhálóra. Ez engem azon nyomban meggyőzött, már az első hallgatás során, és okot adott arra, hogy még türelmetlenebbül várjam a lemezt.

A teljes lemez végül változatosabbnak ígérkezett, mint amilyenre számítottam és ez többek között azt jelenti, hogy némely dalok több türelmet és hallgatást igényeltek a befogadáshoz, mint a már említett Another Thought. Ezt semmiképp sem negatívumként kell felfogni, bár az tény, hogy az előző lemezeihez képest az Irreal lényegesebben minimalisztikusabb, súlyosabb anyag, talán kényelmetlenebb is – sokat kér a hallgatótól, de sokat is ígér. Megtartották a már előző alkotásaikból ismert elemeket, de ennek az albumnak az esetében olyan mintha mindezeket felfokozták volna, tudatosan túlzásokba estek és véleményem szerint részben erről szól ez a lemez.

Első hallgatásra talán a primitív egyszerűsége a legszembetűnöbb, legalábbis az egyszerűség érzését kelti az erősen ismétlődő jellege miatt. Ez viszont csak a felszín. Ha jobban odafigyelünk, akkor észrevehető, hogy a különböző elemek milyen tökéletes összhangban vannak egymással annak érdekében, hogy megteremtsenek egyfajta disszonanciát: a monoton vokál, a végtelenségig ismétlődő precíz dobritmusok, az éles gitártónus, az elvont zeneszövegek. Nem annyira zenei disszonanciáról van szó, mintsem egy életérzésről, amit megkíséreltek megzenésíteni. Bár hordoz mindenfajta hatásokat, krautrocktól kezdve a post-punkig, mégis tematikailag és ami a zenei megoldásokat illeti kortársnak nevezhető a zenéjük.

A Pitchfork pont amiatt pontozta le, hogy a lemez „nem elég indulatos” (a Swans együttes zenéjéhez viszonyítva), bár szerintem ők épp ezt akarták zenében kifejezni: a teljes szenvtelenség állapotát. Értelmetlennek tűnik ezt ellenük fordítani.

Arvo Pärt

Talán ez az írás nem igazán illik az Első Hallásra-rovatban szereplő eddigi lemezek közé, de akár oda is sorolható, mivel friss kiadványról van szó. A komolyzene világában amúgy is ritka az, hogy egy régivágású zeneszerző (azaz nem egy Nils Frahm vagy William Ryan Fritch, akik a „pop” irányából közelítenek a komolyzene felé, így nyerve el a megtisztelő zeneszerzői státuszt) úgy adjon ki két-három évente hanglemezt, hogy csak és kizárólag addig soha elő nem adott művek szerepeljenek rajta. Arvo Pärt számára, a brit Hyperion kiadó gondozásában immár másodszor adatott meg, hogy a Polyphony kamarakórus (alapító/karnagy: Stephen Layton) közreműködésével hanglemez formájában lássanak napvilágot a művei.

A mintegy öt évtizedet átölelő kórusrepertoárból bőven volt mit tallózni, hiszen több mint félszáz, kórus- (a cappella)-művet írt a szerző. A korábban már máshol is megjelent darabok mellett (Peace Upon you, Jerusalem 2002; Morning Star 2007; The Woman with the alabaster box 1997; The deer’s cry 2007; Solfeggio 1963; Zwei Beter 1998; Tribute to Caesar 1997; Summa 1977; Memento 1994; Da pacem, Domine 2004/2006 ) két ezidáig még hangfelvételen meg nem jelent opus is helyet kapott: Virgencita (2012), amelyet Guadalupei Szent Szűz legendája ihletett, valamint az Alleluia-Tropus (2008), amely alapjául egy ortodox-keresztény írás szolgál, és amelyet eredetileg kórusra valamint nyolc (vagy annál több) csellóra írt. A jelen kiadvány kedvéért ezt a művet csak a cappella vagyunk kénytelenek hallani, ami azért is szomorú, mert hivatalos hanganyagban – egyelőre legalábbis – biztosan nem lelhető fel sehol.

Alleluia-Tropus (2008)

Aki nem ismeri Arvo Pärt munkásságát, annak is egyértelmű a címeket olvasva, hogy bizony ezek szinte mind egyházi művek. Egyedüli kakukktojás az 1963-ban írt Solfeggio (a Tribute to Caesarnak a címe megtévesztő), amely kronológiailag az észt zeneszerző korai, „vad” szerialista időszakához sorolható, de ugyanakkor – diatonikus mivolta miatt – előre vetíti a későbbi letisztult nyelvezetét (szövege a szolmizációs skála hét hangja: do, re, mi, fa, sol, la, si).

Solfeggio (1963)

Egyébként nagyon érdemes beszerezni akár a kiadó honlapjáról, akár az eredeti CD tartozékaként a bookletet, mert csak akkor tudunk igazán szembesülni azzal a hihetetlenül szoros koherenciával, melyet a szövegek és a zene képeznek. Szerintem ez Pärt stílusának egyik legfontosabb sajátossága, hogy minimalista mivoltából kifolyólag, minden egyes hang és harmónia kifejez valami fontosat a szövegből.

(b-j): Stephen Layton, Arvo Pärt

A Stephen Layton által vezényelt Polyphony az ilyesféle kiadványtól elvárt kristálytiszta hanggal, ugyanakkor mély alázattal adja elő a műveket. Érződik, hogy a több mint egy évtizedes ismeretség alatt nem csak szakmai hanem személyes, baráti viszony is kialakult a zeneszerző illetve Stephen Layton és kórusa között.

Polyphony – Arvo Pärt

Arvo Pärt zenéjét egyébként szakmai körökben – azt vettem észre – sokan szeretik, de nem számottevő ám annál hangosabb tábor is van, amelyik nagyon irtózik tőle, mert szerintük túl meditatív, túl egyszerű és egydimenziós zene, amely nem képes átlépni a vallásos áhitat érzésein. Aki viszont érti, hogy miről is szól a jó minimalista zene, az tudja, hogy itt minden hang és minden változás hatalmas fontossággal bír. A változásokat meg finoman kell adagolni, és erre aligha van Arvo Pärtnél szakavatottabb kortárs zeneszerző. Egyházi zenében legalábbis semmiképpen nincs manapság hozzá fogható. (egyébként, ha a minimalizmus gyökereit keressük, egyházi téren egyik első előfutára maga Liszt Ferenc volt, aki kései éveiben szerzetesként, visszavonultan élt.)

Da pacem, Domine (2004/2006)

Tehát, aki pont erre vágyik most, hogy közelednek az ünnepek (tökéletes ajándék lehet karácsonyra), vagy éppen arra, hogy minden előbbitől függetlenül nyugalmat sugárzó, meditatív zenét hallgasson vagy esetleg olyan zenét keres, amire jól lehet aludni, mindenképpen ajánlatos. Azonban sokkal magasabbszintű zene ez annál, hogy csak azt érdemelje, hogy jókat szundítson rá az ember  – sokkal több van benne, mint ahogyan elsőre gondolnák a kritikusai.

n/a

Charlemagne Palestine. Fotó: Csatári Gergely.

Charlemagne Palestine a 21. század megkerülhetetlen kortárs zeneszerzője, aki zongorista, performer, plüsskészítő és –gyűjtő is egyben. Kompozíciói a legjobb példa arra, hogy mennyire nehéz meghatározni még egy olyan elsőre egyszerűnek tűnő fogalmat is, mint a minimalizmus, hiszen őt sokan minimalistának tekintik, ám ezt a besorolást ő mindig elutasítja.

Valóban nem úgy minimalista, ahogy Steve Reich, Terry Riley, Philip Glass, vagy La Monte Young. Az ő “minimalizmusa” abban áll, hogy tökéletesen megvalósítja a kísérleti, és főleg zajzenékben, a “wall of sound” (“hang-fal”) esztétikát, azaz azt, hogy lehetőleg egy hangforrással, hangszerrel, bármilyen eszközzel egy egyre hangosodó és egyre csak töményebbé váló, megállíthatatlannak tűnő hangmasszát hozzon létre. Charlemagne nagyon érdekesen oldja ezt meg zongorákkal, csemballókkal, orgonákkal, harangokkal, elektronikus eszközökkel, a hangjával és ráadásul a háttere is megvan hozzá. Alábbi interjút október 1-i budapesti koncertje előtt készítettem vele, amely az Ultrahang Fesztivál nyitóestje is volt egyben.

Melyek azok a korai hatások, nem feltétlen zeneikre gondolok hanem bármire, amelyek a jelenlegi irányba mozdítottak?

A legkorábbi hatások közé sorolnám mindenképp azokat a zenék, amelyeket fiatal koromban hallottam a zsinagógákban, majd később Brooklynban, amikor kántorként kezdtem énekelni és zenélni. Az eredeti, hagyományos zsinagógákban hallható zene nagyon hosszú, adott esetben több órán át tartó darabok.  Ebben nőttem fel hat éves korom óta, például a Sabbath ünnepeken a misezene kántorral és kórussal általában kettő és fél-három órát tartott. Szóval már itt egyfajta operatikus szent énekzenével találkoztam. Abban az időben, ebben a szent tradícióban semmiféle hangszer nem volt megengedett. Ez volt a legkorábbi hatás. Aztán elkezdtem hallgatni Moses Asch lemezeit, aki a Folkways Records alapítója. Ez egy antropológiai, etnografikus lemezeket megjelentető kiadó volt a negyvenes évektől a hatvanas évekig működött, rengeteg tradicionális népzenét, törzsi zenét jelentetett meg. Nem voltak jó minőségű felvételek, de roppant hiteles és autentikus módon rögzítették az aborigének, a polinézek, az indiaiak – mielőtt divattá vált volna -, az afrikaiak, az eszkimók, az indiánok, a hopik, mindenféle ritualisztikus zenéjét és hangzását. Ehhez hozzátevődik a saját tradícióm, amiben felnőttem Brooklynban, mondhatom ezek voltak a legfontosabb impulzusok, amelyek létrehozták mindazt, ami most vagyok hatvan évvel később. Ugyanakkor elég hamar hatással volt rám az elektronikus hangszerek fejlődése is, szeretek játszani ezzel az akusztikus-elektronikus viszonnyal, mivel… egyszerűen létezik, és ezzel kezdeni kell valamit az egyszerű elutasítás helyett. Semmilyen értelemben nem vagyok purista, én egy befogadó egyén vagyok (includer) és nem kizáró (excluder).

A leggyakoribb esetben, amikor szóba kerülnek a műveid, az úgynevezett minimalistákkal kötnek össze, amely mozgalomban mindenkinek van valamiféle filozófiája: La Monte Young és Riley az indiai zenei felfogással, Reich és Glass a gamelan és a matematikai zenével. Neked van saját filozófiád?

Nem! Semmiképpen nem velük kötnek, legalábbis otthon nem, legfeljebb itt keleten, mert ti még mindig függői vagytok ennek a kifejezésnek, engem azonban már réges-régen fáraszt. Annyira unalmas egy szó. Annál is inkább, hogy a saját zenémet sokkalta gazdagabbnak találom. Nem használok kis- vagy mikrohangokat, nem használok minimalista ritmusokat (bibibibibupbup stb.) Néhány unokatestvérem csinálja ezt, de én mindig érzéki, terebélyes hangokat használok, erről szólnak a műveim. Ha az érzékiség, a terebélyesség minimalista, akkor az vagyok, de jobb szeretném, ha inkább „érzékiség-istának”, vagy „terebélyistának” neveznének. Nekem is van egyfajta keleti hatásom, azonban az én keletem, az Kelet-Európa és nem távol-kelet. Szeretem, hogy ha az általam használt hangok tiszták, de nem vagyok purista (itt Charlemagne rájátszik a „pure sound” és „purist” szavakban a „pure” kétértelműségére, lefordíthatatlan szójáték). Előbb terebélyes és érzéki vagyok és csak utána konceptuális.

Amikor koncertet adsz, mindig sok a ritualisztikus elem. A konyakozás, a közönség megkínálása, a kalapok, a plüssállatok… Mit szimbolizálsz ezekkel?

Nem plüssállatok. Az én házamban „Szentségecskéknek” hívjuk őket. A konyak meg, nos, az csak konyak. A kalapok, igen, azokat kalapoknak hívjuk, de nevezhetjük őket turbánnak, vagy koronnak is. Szeretem megszentelni, feláldozni (megj.: a latin/angol „sacrofi”, „sacrify”, „sucrofi” szavakkal játszik, nem fordítható szó szerint) azokat a terminusokat, amelyeket használok. Ez a legkorábbi élményeimre vezethető vissza, amikoris egy tipikusan ritualisztikus judeo-keresztény szituációban találtam magam, azonban ez hamar eluntatott és elkezdtem érdeklődni mindenféle más népcsoportok és kultúrák iránt, amelyekben maszkokat viselnek, mindenféle idegen és fura ruhába, maskarába öltöznek, mindenféle tetovált elemet használnak. Amikor elmentél egy Stockhausen vagy Boulez koncertre annak idején, mindig az volt az érzésed, hogy egy üzleti megbeszélésre mész: mindenki egyformán és mereven öltözött. Aztán ezzel szemben láttam a jazz zenészeket, mert ők is hatottak rám, akárcsak a korai rock. Rengeteg a ritualisztikus lehetőség a látványban és ebből hoztam létre a magam kis Charlevilágát („Charleworld”), ahogy emlegetni szoktam, amely egyesíti mindazokat az antropológiai, etnografikus, pszichopatikus, pszichológiai hatásokat és válaszokat, amelyek értek.

Rengeteg kortársaddal dolgoztál együtt. Mi alapján választod ki, hogy kivel akarsz és kivel nem? Egyáltalán, utasítasz el felkérést?

Rengeteg olyan kollégám van, aki ha történik valami, akkor általában nemet mond. Nem fogok neveket mondani, noha te már említettél egyet, aki „nemista” („noist”). Terry Riley egy igazi „igenista” („yessist”), de La Monte Young egy „nemista”. Jómagam is „igenista” vagyok. Épp múlt hétvégén kellett fellépnem Hágában a Today’s Art galériában Eric Tillmannal és Mika Vaiinioval, de utóbbi sajnos nem tudott csatlakozni. Ők ajánlották Anne Wellmert, aki elektro-akusztikus zenét komponál és improvizatív műveket ad elő, hogy vegyük be őt is, ha már itt él. Az első szavam az volt, hogy „igen”, jöjjön csak és felléptünk és szuper volt. Szóval én azon idősebb fószerek közé tartozom, akik oly gyakran szeretnek „igent” mondani egy kollaborációra, ahányszor csak lehet. Mindenféle emberrel játszottam már és mindig jól éreztem magam. Amikor fiatal voltam, a hatvanas években és a 87. Utcában (Brooklynban) laktam, felettem lakott Pharaoh Sanders, az utca másik oldalán Charlie Mingus, az utca egyik végén Jimmy Garrison, a másik végén Hugh Masakela és Miriam Makeba, ők egy pár voltak akkoriban, én pedig egy tenor- és altszaxofonossal laktam, aki az évek során sokat játszott velem, Bob Feldmannak hívják. Egy nap Charlie Mingus elkezd kiabálni az ablakunk alatt: „Hé, tenor gyerek, tenor gyerek!”, mert hallotta mindig gyakorolni, „Ma este fel kell lépnem a Birdlanddel és a tenoristám nem tud jönni. Be akarsz ugrani a helyére?” Feldman persze igent mondott, hiszen abban az időben a Birdlanddel játszani nem volt akármi. Én ekkor meg mindig irigy voltam, mert én egy sor olyan emberrel próbáltam kidolgozni valamit, mint pl. Phil Glass, Steve Reich, La Monte Young, noha akkor még személyesen nem ismertem őket. Hogy teljes legyen a különbség a két világ között: egyszer Rómában voltunk egy zongoraesten, Phil Glass, Terry Riley, Michael Harrison és én. Hívtam őket, hogy játsszunk egy kis darabot közösen, mind a négyen, mielőtt egyenként mennénk fel előadni ki-ki a saját darabját. Volt négy zongoránk, ott ültünk egymással szemben és nem történt semmi. Michael Harrison arroganciája és attitűdje, a zongorahangolása nem talált szerinte a mienkhez. Azt mondtam játsszunk együtt és egy ember miatt nem valósult meg. Ez nem az a zenész, aki én akarok lenni. Én az szeretnék lenni, aki mindig készen áll arra, hogy bárkivel fellépjen, amikor csak alkalma adódik rá. Mint Charlie Mingus, aki csak felszólt és már együtt is játszottak. Én is ilyen akarok lenni: „Hé, hárfás!”, „Hé, zajzenész!”, „Hé, hip-hop hupper!”, „Gyere, játsszunk együtt!” – ez az én filozófiám.

Talán kissé kellemetlen kérdés következik, ugyanis innen, Kelet-Európából nézve, úgy tűnt mindig, hogy a hatvanas évek modern, minimalista, akármilyen komolyzenéjét mintha dominálta volna Pandit Pran Nath és az ő indiai hatása. Mennyire volt igaz ez?

Mindkét szülőm Kelet-Európában született: édesanyám Minszkben, édesapám Odesszában, és innen mentek ki az Egyesült Államokba, New Yorkba, amikor én még csak nyolcéves voltam. Emiatt mindig, amikor itt járok, Kelet-Európában, némileg itthon is érzem magam. A kérdésedre válaszolva azonban, ez teljesen másképp történt. Mindenki játszotta, írta a zenéjét, és aztán Pandit Pran Nath csak úgy megérkezett a színtérre. Volt neki egy olyan énekstílusa, amelyet korábban csak nyomaiban hallottam olyanoknál, mint Ravi Shankar és mások, akik meghódították Amerikát. De előtte sosem volt egy olyan mágikus, drughpad hatású énekes, mint ő. Teljesen véletlenül találkoztam vele, La Monte Youngnál lakott, de nem ő hívta Amerikába. Nem tudom ismered-e Ram Dasst és Timothy Learyt, de igazából Pran Nath-ot ezek a drogos hippik hívták meg Amerikába. Éneklés közben olyan hangot adott ki, amely engem mindig a gyerekkoromra emlékeztetett: a zsinagógákban hallottam ilyet és le voltam döbbenve, hogy a falsettómmal mennyire tudtam utánozni őt, és nem azért mert különlegesen intelligens volnék, hanem egyszerűen azért, mert rengeteg timbrális hasonlóságot mutat a gyerekkorom askenázi héber zenéje és az indiai népzenének az a variációja, amit csak Pran Nath művelt. Amikor ő hozzánk megérkezett, akkor itt már javában létezett egy zenei szintér és ebbe ő csak beilleszkedett. La Monte Young mormon, ami egy nagyon fiatal keresztény mozgalom, én zsidó vagyok, Pran Nath indiai, szóval a többieknek Pran Nath indiaisága azt a kulturális ősiességet adta, ami nekem már megvolt a zsidóságomból kifolyólag. Nem gondolom, hogy Pran Nath dominált volna bármit is, de ő lett a minimalisták nagyra becsült tagja. De, ismétlem, ez a terminus nagyon idegesít, mindig az jut eszembe róla, amikor elmész egy vendéglőbe és csak kevés borravalót hagysz, mire a pincérnő jogosan mondja: „Hogy az a kibaszott minimalista…!” Kezdetben mi magunk sem használtuk ezt a terminust, majd először Tom Johnson és mások kezdték el használni és most negyven év múltán, ideje ágyba tenni ezt a szót. Vagy inkább megölni.

Charlemagne Palestine-nel. Fotó: Bodoki Halmen Zsolt.

Munkásságodnak vannak nagyon atipikus darabjai, amelyek eltérnek a Charleworld brandtől, például a „Beauty Chord + Voice”. Ez honnan jött, illetve hogyan szerzel zenét?

Részben kissé olyan vagyok, mint egy vándorénekes, egy trubadúr. Nem szeretem a koncepteket, noha néha létrehozok ilyeneket, hogy élni tudjak az adott lehetőségekkel. De általában az van, ami ma is: meghívnak valahová, ahol korábban még soha nem jártam, de előtte mutatnak még egy fotót, majd megérkezem és megismerkedem ezzel a csodás fickóval, Zoltánnal, aki vezeti az egész helyet, aki elmondja, hogy van nála pár hangszer, a feleségem pedig egy függöny mögött észrevesz egy Bösendorfert is. Majd mindezeket a hangszereket összegyűjtjük. Azon nagyon kevés ember közé tartozom, aki együtt dolgozott Terry Jenningsszel: Kaliforniában volt, éppen odatévedt, amikor zongorán játszottam és velem volt a kis kazettafonom is. Egyszerűen csak szólt, hogy „Hé, Charlemagne, itt a szaxafonom, akarsz egyet játszani velem?” és a felvevőm még mindig ment. Azt hiszem, alig létezik egyéb felvétel a játékáról, csak ez, amit akkor ketten készítettünk, és ez csak úgy megtörtént, mert én amolyan „csak úgy megtörtént” fószer vagyok. Ez a jazzből jön, a spontán zenélésből. A spontaneitás számomra egy nagyon fontos bolygó vagy inkább filozófia. A kollégáim pedig időnként tudnak spontán dolgozni, de ez nem igazán az ő világuk.

Fontos-e számodra, hogy ahol ma este fellépsz, az egy vakok számára fenntartott iskola?

Általában csukott szemmel játszom. De a szakrális zene előadói közül rengetegen csukott szemmel játszanak. Előadás közben megpróbálok annyira keveset látni, amennyire csak lehet, mert jobban szeretek egyfajta önszántamból vállalt vaksági állapotban lenni. Egész kiskorom óta úgy szerettem hangokat kelteni, hogy közben csukva tartom a szemem és így az érzékelés egy olyan birodalmába kerülök, amely inkább a hallásról és nem a látásról szól. De mindig kidekorálom a színpadot és létrehozok egy vizuális rítust azoknak, akik látnak, hogy valóban láthassanak.

Amikor koncertezel, akkor improvizálsz, vagy meglévő műveket adsz elő, azaz effektív reprodukálsz?

Nem szeretem ezt a szót, mert mindenki mindenre ezt használja! Én a jelenben játszom. Most már azt tudom előre, hogy itt Budapesten használhatom a Bösendorfert, a Steinway-t, a csemballót, az orgonát, a mikrofont, a laptopon a Cubase elektronikai hangokat és a kristálypoharat is, amely utóbbival egy ceremóniát fogok levezényelni. Amikor egy festő elkezd dolgozni, akkor a palettáján van zöld, kék, vörös, sárga, rózsaszín stb. és azokkal a színekkel fest. Nekem is van egy hangpalettám. Azonban nem tudom előre, hogy épp mit fogok ezeken játszani és szeretném, ha ezt senki nem nevezné improvizációnak. Én viszont elő fogok adni egy művet és mindezt a jelenben fogom tenni.

Charlemagne Palestinnel interjú után, amikor megbontott egy üveg bort és engem is, valamint Zsoltot is megkínált, hogy ötszáz kilométert utaztam azért, hogy láthassam és beszélhessünk. Fotó: Bodoki Halmen Zsolt.