Kreng – The Summoner

Mindenkinek megvan a saját harca a halál gondolatával. A Nyugat embere leginkább tabusítja és eltér tőle, hogyha tud. Mit jelent manapság a gyász és min megy végig a gyászoló ember? Ezt fogalmazta zenébe Európa egyik legkiválóbb színházi zeneszerzője, Kreng.

Régóta viaskodok azzal a néhány sorral, amellyel a The Summoner-t, a belga zeneszerző Pepijn Caudron sorban harmadik albumát kell illessem. Időközben elkezdett engem írni a szöveg és közel álltam, hogy kritika helyett gyászjelentőt közöljek a blogon.

Pepijn Caudron a.k.a. Kreng

A The Summoner-re négy évet kellett várnunk, hogyha a legutóbbi albumot, a Grimoir-t nézzük, vagy hármat, amennyiben a retrospektív válogatást, amelynek címe Works for Abattoir Férme 2007-2011. Ezalatt az idő alatt sok minden történt, és ez a lemez minden rezdülésében érződik. A tételeket hallgatva megismertem egy teljesen új Krenget, akinek eddig semmilyen nyomát nem találtam az előző albumokon. Ez a legszemélyesebb hanganyag, amit a nagyra tartott színházi zeneszerző eddig kiadott.

Tagadás (Denial), Harag (Anger), Alku (Bargaining), Depresszió (Depression), Elfogadás (Acceptance), a gyász öt fázisa krengi megfogalmazásban. Mindenik egy közlemúltban elhunyt barátot idéz. Ez alapvetően egy zenében nagyon nehezen megfogalmazható tematika, de van mellette egy hatodik is, a Megidézés (The Summoning) című tétel, ami egyértelműen segíti a végkifejletet.

Kreng – Bargaining

Ez az első Kreng album, amit nem samplerek sokaságával alkotott meg. Az album felében 12 vonós Ligetit idéző légkörben vezet végig őrült, zajos crescendókkal a megvetés, a depresszió és az alkudozás lelki maradékain, és ez annyira szétzúzza az ember összes érzékszervét, hogy a lemez második felére, azt sem tudtam, hol vagyok, mit csinálok. Ez kétségkívül a katarzis, és ezt kevés zene képes felhozni az emberből egy szobában ücsörögve.

Az album második fele egy 15 perces doom metál tétel, ami a zabolátlan düh kopár falai közé zár minden féle racionalitást és klisét. Elátkozott orgonák, falként tornyosuló földet rengető riffek és ködös végtelenség, halálsikoly. A belga doom metál banda, az Amenra tökig torzított gitárjai széttörnek mindent, ami az első 25 percben lezajlott. Egész hihetetlen az a mód vagy koncepció, ahogy a gyász fázisain vezeti a hallgatót. Ebben a részben tipikusan a mély, folyton felszínre törő fájdalom utáni őrült vágy kel életre, ami a halottat vissza akarja rángatni az élők közé. Egy reszketeg, mély csüggedésben hal meg a dal, ami elvezet a beletörődéshez vagy az elfogadáshoz.

Egy üres végtelenben szóló, meztelen zongora hangja zárja az utazást, és ennél szebb befejezéssel nagyon ritkán találkoztam. Ezt tudom leginkább kortárs zeneszerzésnek nevezni, ezt a fajta burkolatlanságot, bátorságot és őszinteséget, ami nem engedi, hogy a The Summoner simán egy egyszerű ambient szerzeménnyé zsugorodjon, és hogyha valaha megkérdezik tőlem, hogy számomra mit jelent a színház, akkor ez a lemez lesz a válaszom.

Kreng zenéje nemcsak színházi, és lényegtelen is egy adott ponton az, hogy színházban gyakran használt zenéről beszélünk, mert ez a zene önmagában színház és rituálé. Pontosan az a teljesen egyedi, páratlan ritualisztikusság teszi jelen idejűvé, ami alig felfedezhető bármilyen zenében, amit eddig hallottam. Életem egyik legszemélyesebb zenei élményét hozta el nekem ez a lemez, és a legnagyobb örömömre szolgál, hogy megoszthatom veletek. Már nem lesz meglepetés az év végi top tíz első helyezettje.

Shut up! by Metrognóm on Mixcloud

A legnagyobb örömmel támogatok mindennemű zenei mozgalmat, amely zászlajára tűzte a kortárs komolyzene rugalmas, hiteles és sokszínű ismertetését. Történetem főhőse nem sorolható ezek közé, azonban az a négy ember, akikkel kollaborál legújabb lemezén, a világ 21 legígéretesebb, fiatal kortárs zenei kvartettjeinek egyikét alkotják. Jacaszek (ejtsd: Jácásekk) és a Kwartludium közös munkája az új csodaszer, ezt pedig hétköznapjaim nyugtázásához használom az utóbbi időben.

Főhőst említettem, szántszándékosan. Nem csak ennek a történetnek a főhőse Michał Jacaszek, hanem a lengyel kortárs zene is méltán említheti titánjai sorában. Csak azért finomkodok, mert nem szeretek „legezni”, és a továbbiakban túl gyakran kellene.

Azt figyeltem meg, hogy a lengyel kortárs zenészek talán nyitottabbak a kollaborációra, mint európai társaik – ez kivétel nélkül m ajdnem mindenkinél megfigyelhető. Jacaszekkel sem az a zenész, aki kerülné a kollabokat, sőt, így ismerkedtem meg a zenéjével. A MetroGnóm első műsorainak egyikében, 2009 elején ő volt az egyik bemutatott különlegesség, Miłka Malzahnal közösen felvett, 2005-ös Sequel albumával. Ez különben a sung poetry műfajának egyik alaptételévé nőtte ki magát az évek során.

Azóta stabilan halad előre, egy általa meghatározott úton, ez a stabilitás pedig első sorban az eszközök nagyon tudatos és célszerű használatában, illetve zenéjének pontos szerkesztettségében áll, nem is beszélve a műfajok közti bátor átjárásról. Michał munkája az elektroakusztika lengyel tankönyve, én pedig rengeteget tanultam ebből a könyvből, amit ha olvasni kezd az ember, iszonyú nehéz letenni. Nem látom azt, hogy fontos lenne számára, hogy hova sorolják. Ez abból is tisztán látszik, hogy nem igazán ragaszkodik egyetlen kiadóhoz: bár legtöbb munkája a Gustaff Records lengyel kiadónál jelent meg (ennek legfőbb oka, hogy független és közel van), megjárta magát a már – ezen a blogon is – sokat emlegetett Miasmah kiadónál is, most meg az új hanganyaggal a Touchnál kötött ki.

Jacaszek és a Kwartludium felvétel közben

Legértettebb munkájának a Treny lemezt tartják – ez a Miasmah termék – az okosabbak, amiben van igazság, hogyha Jacaszeket az ambient előadók körébe soroljuk. De inkább nem soroljuk sehová. Ha már az eredetiségnél valamint érettségnél tartunk, én inkább az egy évvel későbbi, 2009-es Pentralt emelném ki, ami a field recording egyik legkülönlegesebb tétele, amit az elmúlt esztendőkben hallottam. A különböző hanghatásokat három lengyelországi katedrálisban vételezte, a metódus lényegét viszont nem a hangok keletkezése képezte, hanem azok visszaverődése különböző felületekről. Az alábbi videóban ő maga meséli el a sztorit.

Eddig egyetlen albumán sem éreztem azt, hogy megpihenne vagy hagyná élni az előző sikereket (nemzetközi sikernek nevezhető visszhangja amúgy talán leginkább a Glimmer albumának volt, ami egyben a „legemészthetőbbnek” is mondható, ami a hangázásból fakad). Folyamatosan túl tud lépni önmagán, ezpedig nem csak a vájt fülűek számára érzékelhető, hanem mindenki számára, aki rá meri bízni magát a hangok alkímiájára. Egyébként mindez, amit írok a tavaly megjelent Pieśni album hallgatása közben tisztult le számomra, ahol három nagyszerű zenész közreműködésével, az elektronika hangszerként való bevonásával vezényeltetett le Dominik Dublinowski karmesterrel egy elektroakusztikus misét, melynek minden darabja hagyományos vallási énekekből inspirálódik.

Na igen! Ez a másik nagyon fontos pont: a koncepció és az alapgondolat, ami minden albumán teljesen elkülönül az előzőtől. Pontos elképzeléssel lát hozzá minden műve elkészítéséhez. Ezt a tulajdonságot maxolta legutóbbi munkájában, a Catalogue des Arbres-ben is. Olyan ez a hanganyag, mint valami ars poetica: mindig is vonzódott a vallási témákhoz, a természethez, és ahogyan említettem is már, az elektronika helyének megtalálása az akusztikus zene világában  az egyik alaptétele Jacaszek munkásságának. Na, ebben a hanganyagban ez így mind benne van. Alapul Olivier Messiaen francia zeneszerző Catalogue d’oiseaux munkája szolgált, akinek teljes munkásságát be szeretném mutatni a közeljövőben, mert egy ritkán említett, de kihagyhatatlan unikum Európa zenei jelenében. Messiaen, aki 61 (!) évig a párizsi Sainte-Trinité templom orgonistája volt, egyértelműen áhítattal közelített a zenéhez, és mindehhez adjuk hozzá a szerializmust és a színhallást is.

Most vissza az első bekezdéshez. A Kwartludium négy, nagyszerű zenészével közösen született az új hanganyag. Messiaen madarainak „festettek” fákat, a fent említett összes technika és tapasztalat felhasználásával. Akusztikus lencsékkel befogni a fákból áramló emlékezést eléggé absztrakt gondolat, ahhoz, hogy a zene is azzá váljon. Ehhez kevertek egy kis film noir-ízt és kisütötték színes atmoszférákkal. A kész étel súlyos függőséget okoz, leginkább az által, ahogyan sikerült zenébe festeni ezeket az érzéseket és képeket.

Valójában fölösleges dalonként szétszedni az albumot, mert egy teljes egészről beszélünk, ami nem törekszik monumentalitásra, nincsenek benne egyéni hangszeres kitörések, stb. Valójában a munkát egyetlen művészi mozzanatként jellemezném: egy kísérlet, ami megpróbálja hangba foglalni a fák szépségét, formáit, atmoszféráját és történeteit, mindezt úgy, hogy teljesen hazavágja az érzékeinket és megalkot magának egy új világot, amit én semmihez nem tudtam hasonlítani, de minek is? Különben mindig tetszett a hangszobrászat, mint kifejezés, de ritkán sikerült tapasztalni is a jelentését. Most erről egy egész hangzó kézikönyvet kaptam. Ha csak egy albumot hallgattok meg ezen a héten, akkor mindenképp ez legyen az. Egy nagyszerű kísérlet, ami a beton rengetegben is képes CO₂-t termelni.

A Catalogue des Arbres albumról a Garden (Les Sureaux) című dal kapott helyet a legutóbbi MetroGnómban. Az alábbi lejátszóban meghallgathatjátok az adásban játszott zenékből készült összeállítást.

Dead Fingers Talk by Metrognóm on Mixcloud

Andrea Belfi: Natura Morta

A Miasmah Kiadó eddig csakis olyan zenészeket karolt fel, akik tényleg képesek egy újszerű hangzásvilág teremtésére. Szerencsére Andrea Belfi is egy ilyen kivétel. Legújabb alkotása, a Natura Morta nem más, mint egy csendes elektroakusztikus kavalkád. Transzba ejtő ritmusaival és rezgéseivel ismeretlen partok felé irányítja a hallgatót, ha az bátran el meri engedni magát, hogy magukkal sodorják a hanghullámok.

Andrea Belfi egy olasz ütőhangszeres zenész, akinek nevéről csak tavaly hallottam először, amikor is összeállt a B/B/S/ szupertrió és kiadta első nagylemezét. Belfi ugyanis e bandában együtt zenél a drone/ambient két nagy virtuózával, Erik Skodvinnal (Svarte Greiner, Deaf Center) és Aidan Bakerrel (Nadja). Amit ők együtt művelnek, az kétségkívül rendkívüli, de Belfi bebizonyította, hogy egyedül is megállja a helyét a kísérleti zene világában. A Natura Morta ennek remek bizonyítéka, s habár kissé más jellegűek, az előző lemezeit sem szabad figyelmen kívül hagyni. Összesen ötöt adott ki, melyek közül a legutolsó 2012-ben jelent meg s a Wege címet viseli. Ezenkívül olyan zenészekkel is játszott együtt, mint pl. Machinefabriek vagy BJ Nilsen.

Ha feltétlenül össze akarjuk vetni valamivel a Natura Morta zenevilágát, akkor elmondhatjuk, hogy a B/B/S/-hez áll legközelebb. Mindenképp jobban hasonlít erre, mintsem az előző szerzeményeire. Feltételezem azt is, hogy a zenekarhoz való csatlakozása pozitívan és ihletően hatott rá.

A hat dalt tartalmazó Natura Morta egy idegen és kietlen tájat fest, melyből az ember saját magát rekesztette ki. A minimalista dobritmusok meglehetősen rideg hangulatot idéznek, tehát semmiképp sem valami szívmelengető drone/ambient zenéről van szó, bár ha egyszer a hatása alá kerít, akkor nem kívánsz kikerülni alóla, hanem élvezed fogságod minden percét. Addiktív anélkül, hogy különösképp melodikus lenne, ezért igazából fel sem tűnik a zene ismétlődő jellege. Noha véletlenül bukkantam rá, engem már az első hallgatásnál lebilincselt s képtelen voltam leállni a nyitódal után.

Andrea Belfi

Az elektronikus beütések is arra szolgálnak, hogy még jobban elidegenítsék a hallgatót a felvázolt tájtól. Azt gondolnád, hogy effajta zenével képtelenség természetképet „festeni”, noha a lemez különlegessége részben épp a különböző elemek valószínűtlen keveredésében rejlik. Itt kiemelném a negyedik dalt, amelynek címe Forme creano ogetti: talán ebben a legnyilvánvalóbb az album sajátossága – a háttérben tücsökciripeléshez hasonló hangok hallhatóak, melyek fokozatosan egy teljesen szintetikus lüktetéssé alakulnak át.

Ha megfigyeljük a lemezborítót és a lemez címét (lefordítva: ‘csendélet’), akkor nyilvánvaló a festészethez való kötődés. A természet viszont már nem idillikus és érintetlen, hanem hordozza az ember által hátrahagyott mély nyomokat – itt a természetes összemosódik a szintetikussal, amit zeneileg az akusztikus és elektronikus elemek keveredése hatásosan érzékeltet.

Deaf Center: Recount

Egy jó hároméves szünet után végre kaptunk valami életjelet a Deaf Center néven ismeretes norvég duótól, mely nem más, mint Erik Skodvin és Otto Totland közös együttműködésének termése. Róluk röviden azt kell tudni, hogy 2004-ben ültek össze zenélni, majd az azt követő évben máris nevet szereztek maguknak a minimálzene szférájában az elsőrangú Pale Ravine debütáló albumukkal. Utoljára 2011-ben hallhattunk felőlük, amikor piacra dobták második nagylemezüket, az Owl Splinters-et. Ezenkívül mindkét tag külön, saját neve alatt is adott ki albumokat, nem beszélve a számtalan projektről, amelyeknek részesei (ezek közül Svarte Greiner és Nest a két legfontosabb). Erik Skodvin-ról tudni kell azt is, hogy ő áll a Miasmah Kiadó mögött, ahonnan eddig sok remek muzsika került ki. Mind a kettőjükről el lehet mondani, hogy eddig csakis kísérleti műfajokon belül mozogtak és remélhetőleg megtartják e jó szokásukat.

Nem véletlenül neveztem csupán életjelnek a visszatérésüket, hisz itt egy két dalból álló szerény kislemezről van szó, mely a „Recount” címet kapta. Ez felettébb sem azt jelenti, hogy a szóban forgó alkotás nem minőségi holmi, hanem hogy ezúttal zeneileg nem „rúgtak ki a hámból” és valószínű emiatt nem is igazán jelentek meg semmilyen radaron, inkább csak csendben követték az előző lemezeikein meghatározott irányt. Ez részben avval magyarázható, hogy egyik dal sem most íródott, ugyanis a Follow Still 2012-ben lett felvéve, az Oblivion pedig 2008-ban.

Mindenképp fellelhető benne az eddig ismert és szerintem összetéveszthetetlen Deaf Center-es hangzás, melynek ismérve többek között Totland minimalisztikus zongorajátékai, valamint Skodvin drone-os morajlásai. Ha valamilyen színnel kellene azonosítanom zenéjüket, akkor az kétségkívül a szürke lenne, azaz nem épp fekete, de egy kellőképpen sötét szín ehhez a jólesően sötét zenéhez.

Totland és Skodvin munka közben

Az előző szerzeményeikhez képest viszont a Recount-on lévő dalok szokatlanul hosszúak, mindkettő meghaladván a 13 percet. Ez valószínű annak köszönhető, hogy e két szerzemény részben improvizáció eredménye. A zeneszámok hosszúsága és a zene minimalisztikus jelleme teszi az új lemezt egyik legnehezebben fogyasztható anyagukká, vagy legalábbis olyanná, ami több odafigyelést és türelmet igényel, mint bármi más, amit eddig hallhattunk tőlük. Úgy vélem, hogy akkor tudjuk igazán értékelni, ha odafigyelünk minden kis részletre, árnyalatnyi változásra, ami sokszor valahol messze a háttérben történik (bár ez természetesen minden igényesebb zeneműre érvényes). Mindemellett a Deaf Center esetében talán akkor lesz hatásosabb a zenei élmény, ha kurtábbra fogják a dalokat.

A Follow Still-en egy egyszerű zongoradallam kísér végig minket, mely néhol váratlanul eltűnik, hogy máshol ugyanannyira váratlanul újra elő is bukkanjon. Bár teljességében nézve egy csendes zeneműről van szó, mégsincs benne egy percnyi teljes csend sem, ugyanis a háttérben folytonosan dübörög a basszus és zsong a gitár. A tetőpontra viszont hiába várunk – ez a dal egy vihartalan tenger.

Az Oblivion zeneileg izgalmasabb, mint párja. Hallgatása közben egy barlangba való leereszkedést képzelek magam elé. Minél mélyebbre kerülsz, annál vastagabb a sötéteség és közben fokozatosan nő a szorongás érzése is, melyet a vonóshangszerek remegései érzékeltetnek. A 13 perc letelte után hirtelen ér véget az utazás, semmi figyelmeztetés, vagy egyértelmű befejezés nélkül.

Akik számára mindidáig ismeretlen volt a Deaf Center név, azoknak nem ajánlott épp ezzel kezdeni az ismerkedést. Ezt a kislemezt inkább kiegészítésnek tartom a már beavatott rajongók számára. A Recount mindenképp méltó adalék a Deaf Center diszkográfiához, bár nyílvánvalóan nem szándékszik eget rengetni.

A műsorból készült mixet, melyben elhangzott a Follow Still ITT hallgathatod meg.

]]> http://mgzone.egologo.transindex.adatbank.ro/?feed=rss2&p=193 0