John Zorn

John Zornt a dzsesszisták és a zeneakadémisták többsége szereti nem komolyan venni, de azért mindenképp a számon tartható kategóriába sorolják. Örülök a szakértelmüknek és néha hasznát is veszem, de ettől függetlenül az én szemszögemből John Zorn a 21. századi művészet egyik legmeghatározóbb figurája. Na jó, egy „legtermékenyebb”-ben kiegyezhetünk, ami részben engem igazol. Amúgy csak egy katonanacis zsidó pasas, aki megváltoztatta a világ zenéről alkotott képét.

Most kezdhetném a történetet onnan, hogy ’53-ban született Yorkban és kisfiúként gitározni meg fuvolázni tanult, kirúgták zeneszerzésszakról, hatással voltak rá a 20. század legnagyobb zeneszerzői, stb., de ezeknek az infóknak többségét megtaláljátok a Wikipédián.
Az izgi történet a ’80-as években kezdődött, amikor Zorn létrehozta a Tzadik kiadót, ami mindmáig a kortárs kísérleti zene melegágya és a kortárs zenei világ talán leghűségesebb tükre. A Tzadik meglátásom szerint Zorn búvóhelyeként szolgált a kezdetekkor, ugyanis bármi, amit munkássága alatt művelt, szöges ellentétben állt bármilyen nemű zenei konvencióval, így ezzel a kiadóval gyakorlatilag biztosította függetlenségét a mainstream zenei világtól. Akkor még használatos volt a downtown music megnevezés volt Amerikában, ami jellegét tekintve csak kicsiben különbözik a kísérleti zenei megnevezéstől, de eredetét nézve a fluxusból eredeztethető, egyik úttörője pedig Yoko Ono volt.

Zorn ekkor kezdte megjelentetni műveit. Kezdetekben leginkább free-jazz és improvizációs kollektívákban zenélt altszaxofonon (korunk legnevesebb zenészeivel) és mások mellett Morricone-művek átiratával botránkoztatta a diszkózó Amerikát, és kicsit sem mellékesen, neves filmstúdiókat, akikkel korábban együtt dolgozott (pl. WB). A Tzadik létrejöttétől már nagyon nehéz átfogóan beszélni a munkásságáról, mert nem csak mint zenészről és zeneszerzőről, de mint producerről, mentorról, kiadóalapítóról, kurátorról, stb. beszélünk.

Fölösleges lenne felsorolni a zenészek neveit, akikkel együtt dolgozott az idők során, és végtelen a zenei műfajok sora, melyekbe dobozolhatóak a munkái, ugyanis a free-jazztől a templomi zenén és a klezmeren keresztül a világzenéig és a metálig mindenben kipróbálta magát. Én pontosan ebben látom John Zorn nagyságát, hogy nem hagyta magát és munkásságát meghatározni és behatárolni, hanem inkább olyan zenészeknek hagyott teret, olyan előadókat segített és olyan projektekben vett részt, amelyek számbavételekor könnyen megtalálhatjuk a zeneiség igazi, legmélyebb értelmét. És a legszebb, hogy mindezt nem szavakkal érte el, mert soha nem majomkodott a médiában, és nem találtam olyan anyagot, ahol a zene lényegiségét ecsetelné, mint most én. Hanem John Zorn csak simán dolgozott, dolgozni hagyott és egész életében csak azt csinálta, amit szeretett, és ez soha nem egyezett a komfortzónájával.

A zsidó kultúrához kötőtő kíváncsisága és elszántsága különben végig követi munkásságát és ez egy igen fontos tétel a Tzadik polcain is, „Radikális Zsidó Kultúra” címszó alatt. A zsidó kultúra gyökereinek feltérképezését és kortárs módon való tálalását egyik legfontosabb céljaként említi. Zorn nevét szeretik rövidebb leírásokban a Masada projekthez kötni, amihez még hozzátartozik egy tucat zenei nagyágyú neve, a kezdetekben megírt 200 zenemű és nem utolsó sorban lehetőség arra, hogy bármilyen zenész feldolgozhassa azokta. Számtalan projektnek a kitalálója és menedzsere, amelyek a kiadó égisze alatt kísérleteznek a klezmer zene, a jazz és a komolyzene határain belül.

A Tzadik nem csupán egy kiadó, hanem leginkább egy fórum, ami első sorban megbízható forrást kínál a zene kedvelőinek és lehetőséget azoknak, akik a zenét nem kereseti, hírnévszerzési lehetőségként látják, hanem úgy tekintenek rá, mint mindenkori önkifejezési formára, és a világért sem hagynám ki a mondatból a kortárs szócskát, amit bár szerteszét szaggat a média és az ömlesztett zenegyártás és -hallgatás, hasonló csatornákon még mindig tükörtisztán képes hordozni az adott kor társadalmának és környezetének üzeneteit, csak meg kell tudni hallani.

Zorn az utóbbi időben inkább belekényelmesedett a zeneszerzés nyugodt világába és hagyja, hogy az általa kiépített világ ontsa a termékeit. A kényelem szó talán mégsem a legtalálóbb, mert épp annyira radikális a kottában, mint szaxival a kezében. Ezt bizonyítják a kvartettek, kamarazenekari művek, filmzenék, melyeket olyan filmekhez írt, amiket soha az életben nem fogunk látni (nekem még nem sikerült egyet sem), ambient munkák, kórusművek, stb. A legutóbbi kísérlete inspirálta a fenti mesémet.

John Zorn – Simulacrum

A Simulacrum album talán az egyik legjobb anyag a fent leírtak ábrázolására, Zorn nagyszerűségére, nyughatatlanságára, mérhetetlen profizmusára, és arra, hogy semmivel nem elégszik meg. A lemez a ő nevével van fémjelezve, de ő valójában nem zenél, hanem a komponálásért és hangszerelésért felel.

The Illusionist

Ezúttal is három olyan embert talált a projekt megvalósításához, akik nem félnek a szokatlantól, rendkívül jó és elismert zenészek a saját területükön és kicsit sem áll távol tőlük a kísérletezgetés. Hogyha csak ketten lettek volna: Kenny Grohowski (Abraxas) dobos, aki inkább a finomkább rock műfajokhoz szokott és Matt Hollenberg (Cleric) heavy metál gitáros, akkor a Simulacrum megtalálta volna méltó helyét a metáltörténelemben, mint egy 21. századi alaptétel, ami összegzi és ötvözi a progresszív rock zenét, a még fiatalnak számító tech-rockot és a matekmetált is. De a kész ételhez még kellett egy hozzávaló, hogy a dolog igazán Zornhoz méltó és egyedülálló lehessen. Ez a hozzávaló az utóbbi időben egyre többet lóg Zornnal, ha épp nem csattanó maszlaggal repül a srácokkal, és egyre inkább mint kísérleti jazz-billentyűst emlegeti a szakma. John Medeskit a Medeski, Martin & Wood jazz trióból ismerheti a nagyvilág leginkább, és korunk egyik legtehetségesebb jazz-billentyűse. Mindhármuk komfortzónáján kívül esik ez a zene, és véleményem szerint innen jön az a ritkán tapasztalható lendület, ami az albumot végig kíséri.

Snakes and Ladders

Ez a brutális orgonarészlet teszi ezt a művet igazi unikummá és alaptétellé. Természetesen Medeski a két rockos pasas mellé hoz egy nagyon fincsi jazz-ambient-blues színt, ami még inkább fokozza az ízeket. Mindenesetre, hogyha létezik metál-jövőkép, azt most Zorn 43 percben megalkotta. Van benne minden, ami egy mai minőségi metál albumhoz kell a blast beattől a dinamikán keresztül a zúzásig, a dallamos gitárvinnyogástól a matekritmusokig, de van még valami, ami teljesen unikummá varázsolja a történetet, és ez a szabad szellemmel komponált csend, jazz, blues, ambient és sorolhatnám a következő cikk végéig.

Paradigm Shift

A történet nem ért véget, mert ez a lemez egy trilógia része és el sem merem képzelni, hogy a már felvett második és a megírt harmadik tétel mit hoz még. Mindenképp 80 percnyi ámulatot és vér profizmust. Talán nem könnyen emészthető a hanganyag az emésztés hagyományos értelmében, de az egyik legizgalmasabb rock-metál tétel, amit a metálos fejemmel valaha hallottam. Nem utolsó sorban ez is egy tökéletes torzó John Zorn munkásságának nagyszerűségéről, a szabad szellemiségről, a határok nélküli elfogulatlanságról, a zene lényegiségéről és a kísérleti zene mindenkori fontosságáról. Hogyha így túlcsordul, akkor maradjunk annyiban, hogy majdnem 21. századi rock-himnusz.

Opal Illusions by Metrognóm on Mixcloud

Drendrendrendrerendrerendkívül jó hír a metál zene rajongóknak! Három év csend után, jövőre várható új Meshuggah lemez. Legutóbbi Koloss lemezüket már felélték  a matekriff-őrültek, de minden bizonnyal itt a ráadás. Tomas Haake, a zenekar dobosa tett fel a Youtube-ra egy videót a stúdióból. Hogyha megosztjátok, ütőt nyerhettek. Döhööö. Whiplash. Hogy gnómos-e a Meshuggah? Nem, de jó!

A Kranky hónap végén hozza az új Benoit Pioulard lemezt, Sonnet címmel. Semmi újdonság elöljáróban: instru és field drecording + Pioulard. Készítettek azonban az egyik dalhoz, a So Etched In Memory-hoz videót, ami inkább pop-os szokás, de tetszik, a videó meg még inkább.

Március 30-ig kell várni az albumra, de addig is van még egy dal, amit meg lehet hallgatni. Písz.

Új Charlemagne Palestine kiadvány a láthatáron! A mágust még 2013-ban hívták meg zenélni London egyik legkúlabb helyére a Cafe Oto-ba. A második estén együtt zenélt a Time Machine Orchestraval, azaz a Grumbling Fur-búl ismert Daniel O’Sullivannel (ez volt az első alkalom, hogy O’Sullivan ezen a néven lép fel), és a produkció annyira meggyőzőre sikeredett, hogy április 2-án szét is szórják 500 példányban. Egy részlet már hallgatható az anyagból.

Április 20-tól rendelhető a MERZXIU lemez. Jamie Stewart a Xiu Xiu-ból az utóbbi években koncept és kollaboráció lemezeket adott ki, és nem meglepő, hogy egymásra találtak a japán noise legendával, Masami Akita-val, azaz Merzbow-val. A MERZXIU két dalt tartalmaz, a lemez mindkét felén 1-1-t és kicsit sem meglepő, hogy 1000 példányban hozzák ki.

A faji egyenlőség jegyében született a kollaboráció a SUUUNS és a Jerusalem in My Heart között. Utóbbinak eddig egyetlen lemeze nagyon meggyőző volt, hiszen több évet váratott magára, mivel a kollektíva első sorban élő performanszokkal foglalkozik. A kollaboráció sem friss. 2012-ben találkoztak először, akkor vették fel a dalokat, és 2014-ben került sor az utómunkálatokra. A lemez várhatóan április 14-én jön.

Mayhem – Csihar Attila

Mostanság divat olyan magyarokról írni, akiket magyar nyelvterületen a kutya sem ismer, de jelentős ismertségre tettek szert a nagyvilágban. Vannak azonban olyanok, akik még ezekből a divatos cikkekből, összesítésekből is kimaradnak, holott több százezren ismerik az arcukat a világon. Hogyha foglalkozna a magyar média vagy a bulvár Csihar Attilával, minden bizonnyal a rossz fiúk sorát gazdagítaná, elvégre a világ egyik legismertebb és legszélsőségesebb black-metál bandájának, a Mayhemnek az énekese. Szóval, lehet, hogy a nevét nem ismerik, de ezrek nőttek fel azokon kultikus metál zenéken, melyekhez köze volt vagy van. Emellett Csihar együtt zenélt a kísérleti zenei világ legnagyobb ikonjaival. Egy igazi kalandor, egy vokál-diktátor, akinek munkásságára és zenei hozzáállására méltán felnézhetne az egyre mélyebbre merülő magyar zenei porond. Nem teszi és ez Csihar Attilát a legkevésbé sem zavarja. Korábban értük el telefonon és kérdeztük zenei projektjeiről, művészetéről és természetesen a magyar média csendjéről.

Csihar Attila

• Black metállal kezdtél. Hogyan kerültél kapcsolatba a kísérleti zenével?

Ez egy érdekes történet. Először heavy-metállal kezdtem. Az volt az első, szívemet megérintő zenei műfaj, kb. 10-12 éves koromban. 14 évesen, amikor egyre extrémebb zenéket kezdtünk hallgatni és érdeklődni utánuk, volt először is egy Bathory lemez, amin volt egy kísérletezős intró, majd volt a Celtic Frost zenekar és van bene egy 6-8 perces tétel, amit nevezhetünk kísérleti zenének. Ehhez kötném a legelső találkozásokat. Nem sokkal később, ahogy a Tormentor elindult, nem voltunk egy tipikus heavy-metál zenekar. Ekkor különben ez az egész gothic műfaj még nem is létezett. A punk barátaimmal kezdtem el zenéket cserélgetni, tőlük kaptam először Skinny Puppy-t, de ez még nem annyira extrém, viszont ebben az időszakban hallottam először Current 93-t és Coil-t vagy Diamanda Galast. Nekem valahogy így indult el ez a kísérleti zenei vonal.

Tormentor

• Hogyan kerültél kapcsolatba a Sunn O)))-val és milyen volt a közös meló?

Egy kiadót kerestem és Stephen O’Malley-vel készítettem régebb egy interjút ’95 körül, és akkor vele kapcsolatban voltam. Ő ajánlotta a Southern Lordot, ők meg érdeklődtek. Egy válogatás lemezt szerettem volna kiadatni velük, és ez meg is történt. Akkor küldtek ők nekem ilyen zenéket. Stephen-nek volt egy zenekara, még csak a Flight of the Behemoth volt meg ezek a régi demók, és akkor készült el a White 1 lemez, ami az első komolyabb Sunn lépés. Akkor került szóba a közös munka kérdése. 2001-ben készítettük az első közös dalokat, a Decay-t vagy The Symptoms Of Kali Yuga-t. Ez annyira tetszett a kiadónak, hogy felkerült a válogatás lemezükre. Szóval így indult ez a történet és akkor volt nekik az első európai turnéjuk a White 1-el, és ott szálltam be először élőben. Az első koncertünkön, ami Linz-ben volt, azt hiszem kb. 7 ember volt összesen. Nyilván ez engem nem fogott vissza, sőt, annál lelkesebben tudtam bekapcsolódni az ügybe. Ezután természetesen nyílegyenesen kezdett ez a dolog fölfele menni, mert a Sunn O))) olyan zenekar, hogy igazából élőben jön le, hogy mi is ez valójában. Érdekes még, hogy lekéstem az ATP Fesztiválon a közös fellépést, amikor meg odaértem, azzal fogadtak, hogy az Earth lemondta a fellépést, így a helyükben fogunk zenélni főszínpadon, 4000 ember előtt. Ez azért már érdekes történet, ugyanis mindez egy hét leforgása alatt történt, azaz hét nap alatt lett hét emberből több ezer.

• Hogy jött össze a 6 Fahrenheit Skyquake lemez?

Volt egy felkérésünk, Banks Violette amerikai modern szobrászművész londoni installációjához kellett zenét szerkesszünk. Banks hófehér szobrokból megalkotta a teljes Sunn backline-t pódiumokon, hatalmas hangfalakkal, az egész előtt meg egy fekete széttört koporsó volt elhelyezve. Mi az alsó szinten játszottunk élőben egy ugyanolyan színpadon. Én egy fehér koporsóból énekeltem. Remegett az épület a hangerőtől, a látogatók meg csak az üres pódiumokat látták.

Ezt majd egy másik közreműködés követte, ahol gyakorlatilag hatalmas tükrök voltak, amelyeket fém csövekkel hűtöttek mag fűtöttek egyszerre, így olyan volt az egész, mintha izzadtak volna a tükrök. Ahhoz írtuk a 6 fahrenheit-t, azaz a lemez egy rövidített része az egésznek, mivel a teljes produkció kb. 8 óra.

• Jarboe-val milyen volt együtt dolgozni?

A 80-as évek elején már nagyon szerettem a Swans-t. Valahogy érthetetlen módon, ő keresett meg engem a Season of Mist-en, a kiadónkon keresztül, és felkért egy közreműködésre, amit nagy megtiszteltetésként fogadtam. Ő nagyon komolyan áll a dolgokhoz, nagyon aktívan figyeli a közönséget és teljesen spirituális kontextusa van a koncertjeinek. Ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni, hogy egy nagyon kedves és kellemes személyiség. Kétszer is felléptünk élőben.

• A Void Ov Voices egy saját projekt, és teljesen más világ, mint bármi, amihez addig közöd volt. Mi hívta életre?

Vannak vízióim. Ez egy régi vízió, hogy valami olyat próbáljak ki, amiben csak a hangomat használom, természetesen kísérleti jellegben gondolkodva. Sokáig visszatartott a gondolat, hogy számítógépen dolgozzak, aztán jöttek az új hardware-k, saját memóriával és szoftokkal rendelkezek…sz’al a loop station-ről beszélek, ezt használom. Elég hírtelen jött a dolog. Kapcsolatban álltam a Bohren und der Club of Gore-al, ők hívtak meg egy moszkvai fellépésre. Akkor már nem volt visszaút, megrendeltem a pedálokat és jó lett a vége, azt hozta a dolog, amit vártam tőle.

• Mayhem, Tormentor, Sunn O))), Jarboe, Void Ov Voices, mind más hangzásvilág és hangulat, te meg mindben különböző énektechnikákat használsz és széles nagyon a skála. A projektek hozzák a technikát vagy konceptuálisan kidolgozod és gyakorlod?

Mind a kettő igazából. A 90-es évek elején volt egy Jézus Krisztus Szupersztár felkérésem, és akkor mentem el először énektanárhoz, hogy valami közöm legyen a klasszikus opera technikához. Ott hallottam először különböző speciális légzéstechnikákról és ez egy olyan dolog, hogy az egész testedet igénybe veszi. Később ezeket gyakoroltam és próbáltam átültetni a saját stílusomba, de ez nem egy rövid folyamat, olyan, mint amikor egy hangszert építesz, hogy aztán bármit eljátszhass vele. A technika valójában csak egy alap, sokkal fontosabb a tudatállapot és az atmoszféra, amit a közönséged létrehoz.

• Károgás, hörgés, morgás, üvöltés. Miért?

Ezt a zene hozza. Egyszerűen ez passzol hozzá. Persze mindez lehet cirkusz és parádé, ugyanakkor lehet súlya és ereje. Itt is az számít, hogy az előadó milyen tudatállapotban csinálja ezt, és mennyire színtisztán nyitott erre a dologra. Ez egy elég extrém formája az éneklésnek és torok meg adottság kell hozzá, na meg persze közönség, ami most már van. Én szürreálisnak érzékelem, olyan kicsit ez, mint a horror filmek, mint egy Bosch, Munch, Giger festmény. Az emberek manapság sok mindent elfojtanak, stresszben élnek, félelemben, ez már társadalmi jelenség. Ezek az elfojtott indulatok gyakran előtörnek különböző formában, és a mi koncertjeinken ezt a fajta elfojtott félelmet és stresszt elő lehet hozni, szépen levezetjük közösen. Érdekes kérdés, hogy ezek a félelmek miért vannak elrejtve. Mindenkinek megvan a sajt válasza, mi a zenénkkel válaszolunk. Az embereknek szembesülniük kell a félelmeikkel, magasabb tudatra kell ébredni.

• Miért nem szerepelsz a magyar médiában, hiszen ki lehet jelenteni, hogy az egyik legismertebb magyar ember vagy a világban?

Ez egy érdekes dolog. A Tormentort ismerték, de ott is a zenekart, nem engem. Én nem vagyok híve a médiában való nyomulásnak. Mindig egy saját ritmusban csinálom a dolgaimat. Ritka az interjú felkérés, volt néhány, de hát ez az országra jellemző, mindenki a saját dolgával van elfoglalva és az úgymond sztárokkal. Ez egy belső kör, amiben én semmiképp nem szeretnék részt venni, ez a mainstream. Nekem nem egy életcél, hogy itthon bizonyítsak, és kellemesen megnyugtat, amikor hazajövök, hogy egyszerűen, csendben tudok lenni. Akik fontosak, tudják, ki vagyok. Különben sem szeretek úgy létezni az emberek között, hogy folyton arról van szó, hogy épp mi van velem meg a Mayhemmel. Nem érzem magam különbnek vagy másabbnak a hallgatóságomtól.

Pain of Salvation – Falling Home

Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fogom halogatni, hogy  a Pain of Salvation új kiadványáról írjak. Ők a kedvenc zenekarom, de rá kellett jönnöm, hogy olykor az ember nehezen fogalmaz meg bármit is, amikor a kedvenceiről kell véleményt formálnia. De korrektül már most elárulom, hogy számos bajom van a Falling Home-mal, s bár sokak számára a kifogásaim  szinte mind csak apróságnak tűnhetnek, az önző elvárásaim miatt mégsem hunyhatok szemet fölöttük.

A tavaly eléggé megijedtem, amikor kiderült hogy a zenekar mastermindját, Daniel Gildenlöwöt is ugyanolyan  húsevő baktérium fertőzte meg, mint a slayeres Jeff Hannemant (RIP) is. Szerencsére, a svéd kórházak és az ottani orvosok nem a felkészületlenségükről híresek, így pár hónap lábadozás és egy hosszantartó, durva antibiotikumkezelés után Daniel egészségesen lépett újra ki az életbe.

Mielőtt ez a szerencsétlen fordulat megtörtént a főnök életében, a zenekar számos akusztikus koncertet adott, ahol már kísérleteztek saját dalaiknak újragondolásával. Ilyesféle gondolatkísérletet amúgy már egyszer csináltak 2003-ban – akkor az eskilstunai közönségüknek adtak egy akusztikus koncertet, amit később meg is jelentettek 12:5 címmel. Azóta azonban eltelt több mint 10 év és repertoárjuk is gazdagabb lett négy, igencsak figyelemre méltó albummal (2004-BE, 2007-Scarsick, 2010-Road Salt, 2011-Road Salt 2) szóval logikusnak hangzott a hír, mely szerint Pain of Salvationék akusztikus-turnéba kezdenek.

Daniel Gildenlöw

Azt már kevésbé vártam, hogy ezt a vonalat követve Daniel eljut odáig, hogy a turnén szerzett tapasztalatokat feldolgozva ismét kiadjon egy (semi-)akusztikus albumot, amin mindössze egyetlen új dal kap helyet, a két feldolgozás (Dio Holy Divere, Lou Reed Perfect Day című száma mellett) mellett mind csak régebbi dalok vannak (Entropia, Scarsick, Remedy Lane, Road Salt albumokról). Ráadásul Chain Slinget (a Remedy Lane-ről) már egyszer elsütötték a 12:5-nél is, annyi különbséggel, hogy akkor még Johann Hallgren zseniális hangja énekelte a refrént, nem pedig Ragnar (Zolberg), akinek a hangját valamiért mindmáig nem tudtam megszokni. Igaz, hogy nagyon jó énekes, de jellegtelen a hangszíne ahhoz képest, amilyen az elődjéé volt.

Ami nagyon szimpatikus az albumban, hogy nagyon szép, kiegyensúlyozott a hangképe. Hangulatilag érezni lehet Road Salt albumokat, bár mindenféle „koszt” leporoltak a róluk. Cserébe viszont dinamikailag talán az egyik legizgalmasabb albumuk.

Néhány dal struktúrája más, mint az eredetieké, de ez egyáltalán nem baj, hiszen csakis akkor van értelme csinálni egy ilyen albumot, ha merőben más megvilágításba kerül a zene. Az egyik ilyen nagyon mulatságos átdolgozás mindjárt az albumot indító Stress. Az eredeti egy teljesen skizoid hangulatú ultra-progresszív metál szerzemény, míg az új változatot mintha maga Richard Cheese dolgozta volna fel, csak úgy süt belőle az álkönnyedség a lounge-feeling és a gyorsan swingelő lüktetés miatt. A Road Saltos dalok többségénél (a Linoleumot kivéve) viszont érzem, hogy nem igazán volt értelme feldolgozni őket, mit sem veszítettek gyönyörűségükből, de nem nyújtanak szinte semmi újdonságot az új köntösükben. Helyettük sokkal inkább örültem volna néhány dalnak a One Hour By The Concrete Lake-ről (amely albumról már a 12:5-kor sem került fel egyetlen szám sem), vagy akár a legambiciózusabb albumukról , a BE-ről.

A két feldolgozással sem igazán tudtam mit kezdeni, megint csak ismételni tudnám magam, hogy miért nem inkább több saját dal kapott helyet.

Hanem a Scarsickes-dalok már megint telitalálatok voltak. A Mrs. Modern Mother Mary, Flame to The Moth és a Spitfall triója számomra az album fénypontjait jelentik. Az akusztikus változatokban sokkal inkább tud érvényesülni az a sűrű, olykor 18-as karikát igénylő szöveg, ami amúgy az egész Scarsick albumot jellemezte („And there on the flip-side of Caucasia we see Miss Modern Mary Magdalene gone Deep Throat On international cable TV”). Danielnek is több lehetősége van, hogy kidomborítsa vagy éppen más megvilágításba helyezze a mondanivalót. A Spitfall eredetileg egy erősen rap-orientált progmetal-dal, az új viszont folyamatosan változik sima spoken-wordből rapbe, onnan éneklésbe, miközben folyamatosan érezzük, hogy dinamikailag is emelkedik az egész.

Lezárásként a Falling Home egyetlen eredeti dalként mutatja meg, hogy Daniel hol is tart művészileg.

Összességében elmondható, hogy mint eddig bármi, amit kiadtak a kezükből, a jelen kiadvány is nagyon magas színvonalat képvisel. Sokkal több van benne, mint felszínes technikai magamutogatás, a dalok ugyanannyira telítettek érzelmekkel vagy éppenséggel szarkasztikusan kiüresedetté váltak az új formájukban.

Nem kételkedem Danielék őszinteségében, hogy most ez kellett nekik. Ez az „album” tényleg csak egy elvonulás, egy vadkempingezés, ahol nem érezni semmilyen nyomást, csak az örömzenélés folyik meg a sok-sok finom bor. Mint rajongó viszont már évek óta várom, hogy visszatérjenek egy igazán új koncepióval, egy új zenei iránnyal, ami aztán ismét felzavarja a vizet „progresszív körökben”. Ez a kiadvány viszont nem zavart semmilyen vizet (pláne itt nem, a Metrognómban) és nem is fog a legsűrűbben hallgatott PoS-albumaim között lenni. Ezennel bocsánatot kérek magamtól és minden érzékeny lelkű Pain of Salvation-fantől, hogy nem adok maximum pontot.

9,5/10