Disappears: Irreal (2015)

Miközben a fejünket csóváljuk, látván, hogy többnél több kísérleti zenész kezdi elengedni magát és mindinkább a nagyközönség felé nyit, a hátunk mögött olyan hallatlan alkotások születnek, amelyek pont az ellenkező irányba mutatnak. A chicagói Disappears együttes azok közé sorolható, amelyek egyre inkább befele fordulnak, mintsem kifele és az új lemezükkel pedig bennébb merészkedtek, mint valaha.

De kik is ők? Az együttest Brian Case (vokál, gitár) és Graeme Gibson alapította, akikhez csatlakozott Jonathan Van Herik (gitár) és Damon Carruesco (basszus). Érdekességképp megemlítendő, hogy egy lemez erejéig a Sonic Youth-os Steve Shelley is beszállt, bár nem sokkal a Guider (2011) megjelenése után el is illant és helyébe Noah Leger lépett, aki mindmáig a Disappears egyik gitárosaként ismert. Ezenkívül nem sokat lehet tudni róluk, a honlapjuk pedig legalább annyira tartózkodó, mint maga a zenéjük.

Disappears

Minden egyes lemezük egyébként a Kranky kiadó alatt jelent meg és nem ez volt az első alkalom, hogy a Kranky olyan anyagot tol az orrom elé, amit ma már kedvencnek nevezhetek. Az Irreal pedig valóban majdnem mindent ver, amit eddig 2015-ben hallottam (kivéve az új Ricardo Donoso-lemezt, amiről már kifejtettem a véleményem itt).

Két hónappal az Irreal hivatalos megjelenése előtt ízelítőként felfedték az Another Thought című dalt, amely a FACT online folyóiraton keresztül került ki a világhálóra. Ez engem azon nyomban meggyőzött, már az első hallgatás során, és okot adott arra, hogy még türelmetlenebbül várjam a lemezt.

A teljes lemez végül változatosabbnak ígérkezett, mint amilyenre számítottam és ez többek között azt jelenti, hogy némely dalok több türelmet és hallgatást igényeltek a befogadáshoz, mint a már említett Another Thought. Ezt semmiképp sem negatívumként kell felfogni, bár az tény, hogy az előző lemezeihez képest az Irreal lényegesebben minimalisztikusabb, súlyosabb anyag, talán kényelmetlenebb is – sokat kér a hallgatótól, de sokat is ígér. Megtartották a már előző alkotásaikból ismert elemeket, de ennek az albumnak az esetében olyan mintha mindezeket felfokozták volna, tudatosan túlzásokba estek és véleményem szerint részben erről szól ez a lemez.

Első hallgatásra talán a primitív egyszerűsége a legszembetűnöbb, legalábbis az egyszerűség érzését kelti az erősen ismétlődő jellege miatt. Ez viszont csak a felszín. Ha jobban odafigyelünk, akkor észrevehető, hogy a különböző elemek milyen tökéletes összhangban vannak egymással annak érdekében, hogy megteremtsenek egyfajta disszonanciát: a monoton vokál, a végtelenségig ismétlődő precíz dobritmusok, az éles gitártónus, az elvont zeneszövegek. Nem annyira zenei disszonanciáról van szó, mintsem egy életérzésről, amit megkíséreltek megzenésíteni. Bár hordoz mindenfajta hatásokat, krautrocktól kezdve a post-punkig, mégis tematikailag és ami a zenei megoldásokat illeti kortársnak nevezhető a zenéjük.

A Pitchfork pont amiatt pontozta le, hogy a lemez „nem elég indulatos” (a Swans együttes zenéjéhez viszonyítva), bár szerintem ők épp ezt akarták zenében kifejezni: a teljes szenvtelenség állapotát. Értelmetlennek tűnik ezt ellenük fordítani.

Faust: Just Us

Mivel fogalmam sincs, hogy kikből állhat a Metrognóm közönsége, azt sem tudhatom, egy átlagos ‘gnóm zenei műveltsége milyen irányú és meddig terjed. Ez okozott némi fejtörést, mire dönteni tudtam, mivel lenne érdemes indítani egy ilyen nagy múltú, több mint negyven éves, zenetörténeti szempontból borzasztó fontos de alulértékelt és a széles tömegek számára kevésbé ismert együttes új albumáról szóló cikket. Végül azt ítéltem a leghasznosabbnak, ha nem csak a Just Us-szal kapcsolatos véleményemet foglalom szavakba, hanem a lemez megjelenésének apropóján bővebben írok a zenekar munkásságáról meg arról, hogy mi is ez a „krautrock”. Biztos, ami biztos, azért tömören fogalmaztam.

Az 1969-es megalakulásuk idején a rossz nyelvek nem átallották a Faustot egy mesterségesen kreált együttesnek tartani; ennek a tényalapja annyi, hogy a tagságot Uwe Nettelbeck, akkoriban elismert filmkritikus és szélsőbalos újságíró (az ő lapjában publikált többek között a RAF egyik alapítója, Ulrike Meinhof) toborozta két már működő zenekar felállásából a Polydor kiadó azon igényére, hogy legyen már egy (nyugat)német zenekar, amelyik ugyan nem másolja a brit és amerikai rockbandákat, de mégis felveheti a versenyt a globális színteret uraló angolszászokkal szemben. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik és a lényeg is inkább az, hogy bármi is volt a kiadó eredeti szándéka, a Faust az első pillanattól kezdve egy saját vízióval rendelkező és önjáró, felfogásában anarchista kollektívaként működő zenekar volt, így felülről jövő kézi vezérlésnek vagy bármilyen, kívülről érkező tömegigényt kielégítő elvárásnak és kiadói nyomásnak esélye sem volt.

Eredeti felállás Uwe Nettelbeck-kel

Nevetséges, de a Faust zenéjét még ma, az együttes létrejötte után több, mint negyven évvel is krautrocknak nevezik, ez a ’60-as és ’70-es évek fordulóján az NSzK-ban kibontakozó irányzat azonban ma műfajmegjelölésként teljesen nonszensz. Negyven évvel ezelőtt még meg lehetett jelölni olyan stiláris elemeket, fel lehetett fedezni bizonyos dalszerkesztési elveket, attitűdbeli hasonlóságokat,  – a progresszív rockzene ötvözését az akkori elektronikus zenével, free jazz-zel és Stockhausenre meg más kortárs zeneszerzőkre emlékeztető, bizarr musique concrète kísérletekkel vagy az improvizatív hangszeres játékkal történő pszichedelikus élményre való törekvéseket és dadaista illogikát  – amelyek megfosztották ezt a típusú rockzenét a hagyományos beat és rock&roll feelingtől összekötve az akkori nyugat-német „színtér” egymásról amúgy mit sem tudó képviselőit; de ez a maroknyi, mára ikonikussá vált előadó – köztük a Can, a Neu, az Amon Düül vagy a Kluster – egymáshoz képest annyira különböző zenét játszott, hogy már akkoriban is, (túl azon, hogy a kraut szó pejoratív jelzőként használatos, magyarul kb. a “fricc” a megfelelője) problémás volt ennek a címkének a használata. Ráadásul a zenekarok többsége a ’70-es évek közepére fel is oszlott, így érthetetlen számomra, komoly ember miért krautrockozik 2014-ben.

Természetesen egy erősebb globális pozíciókat ambicionáló multi számára, mint amilyen a Polydor volt, a Faust nem volt elég populáris, a szaklapok hiába dicsérték az egekig a zenekar első két lemezét, a kiadó elégedetlen volt a százezres nagyságrendű eladásokkal, a zenekar pedig megunva az állandó kiadói szekálást inkább lelépett az akkoriban formálódó Virginhez (ahhoz a Virginhez, amit később az EMI, pár éve pedig a Universal kebelezett be). Az érdekellentétek itt is hamar felszínre törtek, így az együttes brahiból egy nyers stúdiófelvételekből kollázsolt anyagot adott le album gyanánt (The Faust Tapes), amit a kiadó kénytelen volt példányonként mindössze 48 pennyért értékesíteni. Az ára miatt mindenki vakon megvette, de senki nem bírta végighallgatni. Viszont még abban az évben, 1973-ban elkészült a zenekar Faust IV-re keresztelt, máig legsikeresebb és definitívnek tartott albuma.

Nem sokkal ezt követően, annak eredményeként, hogy a Virgin is próbálta a zenekart populáris irányba tolni és nem volt hajlandó kiadni a következő lemezüket, a Faust 1975-ben egyszerűen feloszlott, majd csak a ’90-es években, az eredeti felállás három tagja, Zappi Diermaier dobos, Jean-Hervé Peron gitáros és Hans Joachim Irmler orgonaművész aktivizálta újra a csapatot. Új zenészekkel kiegészülve kiadtak négy önálló stúdióalbumot, amelyek ugyan megadják ugyanazt a Faust-élményt mint a korábbiak, de jelentőségükben azokkal már nem vethetőek össze. A mérsékelt áttörést az experimentális hip-hop duó, Dälekkel való kollaboráció, a 2004-es Derbe Respect, Alder jelentette, amivel képesek voltak egy új generációt megszólítani, és elérhetetlen közegekbe behatolni úgy, hogy egyébként maga az album végtelenül kompromisszummentes, nagyon nehezen emészthető és az életmű legnyomasztóbb darabja volt. Nagyjából az album megjelenése környékén történt egy szép csavar a zenekar történetében, ami amúgy nem példa nélküli újjalakuló zenekarok esetében; 2003-2004-től kezdve két Faustról beszélhetünk, az egyiket Irmler működteti (az ő zenekara 2010-ben adott ki egy albumot Faust is Last címmel), a másik leágazáson pedig Zappi és Peron indult el szintén Faust név alatt. Az elmúlt tíz év alapján a Zappi-Peron páros bizonyult produktívabbnak, készítettek közös lemezt a Nurse With Wounddal (Disconnected, 2007.), önállóan pedig a Just Ust is számolva a harmadik albumuknál járnak.

Az album deklarált koncepciója a Just Us tizenkét tételét nem tekinti kész daloknak, hanem inspiratív vázlatoknak szánja, amelyeket a duó reményei szerint a kreatívabb hallgatóik arra fognak felhasználni, hogy rájuk alapozva elkészítsék azok egyéni verzióit. Nem interjúztatják halálra a csapatot, de abban a két francia cikkben, amit olvastam, ezzel magyarázzák a szellősebb dalok mögötti elgondolást. Nos, én ezt az egészet kicsit zavarosnak és erőltetettnek, több helyen pedig következetlennek érzem.

Faust: Just Us promo-CD hátoldala

Ebből a szempontból már a 2009-es C’est Com… Com… Complique és a 2011-es Something Dirty dalai is hasonlóak voltak, már azokon az anyagokon is több helyen lehetett észlelni vázlatosságot és félkész témákat, még ha nem is ilyen mennyiségben. Emellett a dalok kb. fele van annyira sűrűn hangszerelt, hogy azok már nem sok teret engednek egy harmadik félnek belepiszkítani. A nyitó Gerubeit pl. egy olyan zajos neo-psych rock szám, amihez hasonlót az utóbbi években a Moon Duotól hallhattunk; ezt újraírni vagy feldolgozni lehet, de kiegészíteni szükségtelen. Aztán a klipesített Sur le Ventre-re igaz, hogy minimalista és repetitív, de nekem egy komplett motorikus krautrock dalnak tűnik, a Gammes is egy kész tribal/világzene-trip, amit loopolva simán lehetne egy órán keresztül is hallgatni, vagy ott az albumot záró, konkrét ívvel rendelkező post/math-rock Ich sitze immer noch, amihez szintén nincs mit hozzátenni. Félkésznek mondható az egy perces Cavaquiñho, ez tulajdonképpen egyetlen téma ismételgetéséből áll; e köré tényleg fel lehet építeni egy dalt, de ezt így feltenni egy albumra váz nélkül értelmetlennek látom. A koncepcióba ténylegesen illő szerzemények közé mindössze a piano-jazzes Nur Nous és az elektroakusztikus zenékre meg avantgarde musique concrète-ra emlékeztető zegzugos dalok, a 80mhz, a Palpitations, az Ich bin ein Pavian és a Der Kaffe kocht tartozik. Ezekben az esetekben a zenekar már képes szolgáltatni egy valós keretet és hagynak annyi üres teret is, amivel már lehet mit kezdeni, de az előbbiek vagy az impro-jazzes Nähmaschine hallgatása közben is folyton arra gondolok, ha élőben hallanám ezeket ugyanígy, semmi hiányérzetem nem volna.

Igazából azt sem értem, ha a Just Ust tényleg egy open source albumnak szánták, akkor miért nem éltek az internet adta lehetőségekkel, sőt kifejezetten elzárkóztak előlük és a lemez megjelenése előtt csak töredékeket, részleteket tettek elérhetővé a teljes számok helyett. Az ilyen teaser-szerű előzetesek ma már egy átlagos album esetében is szokatlannak számítanak.

Röviden, nem hiszek ebben a körítésben, de ami a lényeg, hogy a folyamatosan kizökkentő próbatermi zörejek, a kiszámíthatatlan témaváltások és Peron német és francia nyelvű szavalásai így együtt viszont a teljes albumon fenntartják a hamisítatlan klausztrofób Faust-feelinget, a hallgatónak végig olyan érzése lehet, mintha egy szűk szobába lenne összezárva a zenekarral, vagyis, a negatívumok valamint annak ellenére, hogy gyengébb az album, mint a korábbi kettő, ez még mindig egy elégségesen szórakoztató, pozitív összegű játszma. Különösebben nem vagyok csalódott (eleve nem voltak lehetetlen elvárásaim), de némi cinizmussal annyit azért hozzátennék, ha legközelebb nagyobb örömet akarnak szerezni a rajongóknak, akkor ne rájuk bízzák a dalok befejézését.