Ghost Flute & Dice – melody is god

A Ghost Flute & Dice viszonylag új név a porondon. Előző albumát, a Music for Amplified Pianot ismerve valami zongoramágiára számítottam, hogyha egyáltalán számítottam bármire is. Helyette kaptam egy brutálisan strukturált, lélekfaló kortárs komolyzenei kompozíciót, és most is keresem az agyam darabkáit a szobában.

Ez az első lemez, amit előadótól kap a MetroGnóm ajándékba, és nagyon jól esett a gesztus, hogy Mikkel Almholt koppenhágai zenész habozás nélkül feldobta a postára. A román posta természetesen szétszedte a csomagot, de szerencsére nem sérült a lemez csomagolása, – ez legalább annyira sokatmondó, mint a hanganyag összes porcikája. Egy zongorahúrral összefogott műanyag tokba van rejtve a CD-tok, ami amellett, hogy zseniálisan néz ki, még praktikus is, ahogyan az alábbi bénázós videón láthatjátok.

A melody is god lemez zseniálisan szépen megkomponált, ízig-vérig avantgárd zenei vallomás. Laci és András segítségével összedobtam néhány kérdést, kritikát helyettesítendő, amelyekre Mikkel fénysebességgel válaszolt is. A beszélgetést olvasva csak reménykedhetek, hogy széthallgatjátok ezt a nagyszerű hanganyagot, ami egy darabban ad választ a „mi a kortárs kísérleti zene?” kérdésre.

Mikkel Almholt

• Minek köszönhető, hogy az első kiadott munka, a Music for Amplified Piano után, egy ennyire komplex, hangszerelt anyag következett?

Az volt az elképzelés, hogy legalább három rétege legyen minden dalnak. Legfelül egy dallam, középen a zongora kombinálva egyfajta akkord- és textúra-hatással, aztán az egészet körbefogja valamiféle akár elektronikus, akár field recording hangkörnyezet. Az ötletet a munkám közben jött, mivel hosszú időt töltök kint a természetben. A természet sosem olyan csendes, mint ahogy azt a tévében a dokumentumfilmek állítják, legalábbis nem itt, Dániában. Rengeteg elhagyatott helyen jártam már Dániában, de mindig hallatszott valahonnan egy távoli út és a forgalom hangja. Szóval ez az a háttér, ami elé elképzelem, hogy miként szólhatna az album és miként akarnám, hogy szóljon a zongora, amikor végre befejeztem a napi melót.

Persze ezeket a rétegeket különféle zenei hatások is érik, de erről beszéljünk majd később.

• Érdekes a projekted neve. Lehet, hogy tévedek, de az én értelmezésemben a „ghost flute” egy olyan képzeletbeli hangszer neve, amit te alkottál saját zenéd megszólaltatására, a „dice” (kockák) pedig egy kortárs módszer a zeneszerzéshez. Olvastam a bandcamp-profilodon, hogy rengeteg időt és kottapapírt fordítottál a melody is god megírására. Mennyi szerepe volt a véletlennek a kreatív folyamatban? Követtél-e valamely cage-i metódust?

Eredetileg a név vesszővel volt ellátva, így: ghost, flute & dice (ford.: szellem, fuvola & kockák). De ez eléggé bénán nézett ki, ráadásul internetes honlapokhoz aligha lett volna használható. Ám a név mögött rejlő egyik sztori az, hogy közvetlen mielőtt nekikezdtem volna ennek a szóló-projektnek, egy Honning & Mudder nevű zenekarban játszottam, ami az angol Honey & Mud (ford: Méz és Sár) dán megfelelője. Miután elegem lett a bandázásból és abból a zenéből, amelyet játszottunk, úgy véltem hogy a Ghost Flute & Dice megfelelő ellentétet képezne a Méz & Sárral szemben.

A véletlen szerepe többféleképpen fordul elő a zenémben. A zongorán megszólaltatott hangokat a különböző effektek előre ki nem számítható módon szabdalják fel, de a hegedűs és a szaxofonos is játszott improvizált részeket a felvételek során, amelyeket utólag szerkesztettem azért, hogy találjanak a már meglévő számstruktúrákhoz. Amúgy hosszú ideig a Sketches of Spain (Miles Davis egyik legendás albuma – szerk.) jelentette számomra a modellt arra, hogy a megszerkesztettség és az improvizáció hogyan is lélegezhetne együtt a zenémben.

• A lemez egy szépen felépített konstrukció egyenként szépen konstruált darabokból. A címek (kivéve az Audrey at the Mammoth) valójában zenei utalások, pl. a White-ban fehér zajt és a zongora fehér billentyűit használod, Chroma, Phrygian, stb. Kettő közülük (Sharp Minor és Flat Minor) motívumok szintjén is kapcsolódnak egymáshoz. Elmagyaráznád, akár dalonként ebben a logikát és a zenei utalásokat?

A dalok/darabok többféle skálát használnak. A Sharp Minor eolban van, míg a dallam egy szabályos négyütemes formulákban modulál közeli hangnemekbe. Ez az egész amolyan népies hatást kelt.

A Chroma kromatikus, és nincsen meghatározható ütemjelzése. Eléggé improvizáltnak tűnhet a hanganyag, de nagyjából le van írva, hogy mit kell játszania a szaxofonnak. A dallam saját maga augmentált változatával van ellenpontozva, ami azt jelenti, hogy van egy réteg, ami ugyanaz a dallam, nagyon hosszú hangokkal leírva. Valamint van egy réteg, ami viszont teljesen improvizált.

Az Audrey at the Mammoth pentaton dallamú egy olyan akkordsor fölött, amely nem egyezik a dallam hangnemével. Ez valami olyasmi, amit Wayne Shortertől tanultam el.

Phrygian frígben van, ugyancsak kötött ütemstruktúrával.

A White-ban a zongora fehérbillentyűi vannak használva, erősen rétegelt formában. Vagyis úgy gondolom, hogy a skála, amiben van, nevezhető ionnak is. A Flat Minor pedig ismét eolban íródott, de ezúttal az akkordmenet és a dallam tartalmazza a nónát, ami jazzes hatást kelt.

• Mennyire tudatos és mennyire intuitív az, amit csinálsz és mi vagy ki inspirál leginkább?

Jelenleg Morton Feldman a kedvenc zeneszerzőm. Azonban túl sok hatással nem volt erre a lemezre, mivel csak újabban kezdtem hallgatni a műveit.

Ezen a lemezen megpróbáltam keverni az összes korábbi hatásom. Dán himnuszok, elektronikus zene (glitch, IDM), rock, avantgárd, jazz, mind itt van. Például ahogy a zongora hangzik a Sharp Minor és Chroma tételekben, arra a cut-up eljárás volt hatással, amely az avantgárd zene sajátossága. Talán Webern volt az első, aztán a háború után elég sok avantgárd szerző használta (Stockhausen, Boulez stb.). Nem pontosan tudom miképp csatlakozik, de a free-jazzben és az elektronius zenében (pl. Oval) is megfigyelhető ez.

b:Danielle Dahl (szaxofon Chroma), Mikkel Almholt és Kristian Hverring (drone Phrygian és stúdió master)

• Rengeteg az ellentét a lemezen (rend-káosz, hangszerelés, stb.), ez mit képvisel?

Attól tartok a válaszaim túl hosszúak, szóval erre legalább már részben válaszoltam. Azt azonban elmondhatom, hogy egyensúlyra törekedtem a zenében. Egyensúly az improvizáció és kompozíció között, a mozdulatlanság és mozgás között, dallam, akkord és dalszerkezet egyik oldalon és hangkísérletezés a másikon. Utólag úgy gondolom, hogy Björk eléggé nagy hatással volt erre a lemezre. Az ő lemezein is rengeteg különböző zenét találsz, de egyensúlyban van elosztva minden eleme, így működik.

• A hangszereken túl, használsz preparációt, filed recordingot és drone-okat, stb. Kíváncsivá tettél, hogy miként látod ezeknek az eszközöknek a szerepét a kortárs komoly zenében.

A Chroma és a Flat Minor hangképeit Ole Grøndahl Jørgensen készítette, a Phrygian drone-ját Kristian Hverring. A Flat Minor és a Phrygian drone-jai mind kész darabok. Miközben dolgoztam a dallamaimon hallottam ezeket a darabokat és arra gondoltam, hogy tökéletesen passzolnak a dalaimhoz, szóval megkérdeztem, hogy használhatnám-e őket és ezek köré építettem a dalaimat. Végülis a dalok szerkezete egyenesen következik a drone-ok szerkezetéből.

Amikor „kortárs zenét” említesz, nem pontosan értem mire gondolsz. Ez után inkább úgy fogom értelmezni, hogy „minden zene, amit jelenleg készítenek”. Nem igazán hallgatok sem drone, sem ambient zenéket. Szeretem a hangzásukat, de az, hogy egyetlen hangot hallgassak egy fél órán keresztül, semmilyen szinten nem mozgat meg. Ezért szerkesztek rájuk dallamokat. Csupán az utóbbi időben hallottam pár field recording tételt.

Nem igazán tudok mit mondani arra, hogy mi ezeknek a szerepe a kortárs zenében. Azonban úgy gondolom, hogy a filmzenéknek nagyon hatásuk van erre, mint azt zeneszerzők és producerek beismerni szeretnék. Scott Walker jó példa: nagyon jó a zenéje és valószínűleg rengeteg Ligetit és Goreckit hallgatott, de legalább ennyire filmszerű is, amit csinál.

• Lenyűgöző a lemez csomagolása és ugyanakkor sokatmondó. Miért? Mesélj róla.

A barátnőmmel egyszerűen szeretünk borítókat készíteni. Idővel rájöttünk, hogy grafika az nem olyasmi, amiben bármelyikünk is kifejezetten jó volna, ezért aztán inkább a nyersanyagokra kezdtünk koncentrálni és arra, ahogy ezek egymáshoz viszonyulnak. Ennél az albumnál fene tudja miért, de műanyaggal akartam dolgozni. Vannak gyerekkori emlékeim olajba és mocsokba fulladt műanyagdarabokról és ezt akartam viszontlátni, miközben szép is kellett legyen és funkcionális, mint egy lemezborító. Arra gondoltunk, hogy végigsúroljuk smirglivel, amelyhez később rugót és záró mechanizmust adtuk. Minden a textúráról szól, arról hogy tapasztald meg a valóságot és ne egy képet láss róla. Továbbá a műanyagnak van ez az áttetsző hatása, hogy a zene valamiképpen egyszerre van kint és bent, és azt akartam, hogy a csomagolás kifejezze ezt.

• Mi az, amit üzenni szeretnél a zenéddel?

No, ez egy nagy falat. Azokat az alkotókat szeretem, akiken azt érzem, hogy nagyon keményen megdolgoztak azért, hogy megtalálják a saját hangjukat. Albert Ayler, John Coltrane, Scott Walker, Steve Reich, Robert Wyatt, Aphex Twin, Oval, Thelonius Monk, hogy csak párat említsek. Én is, hozzájuk hasonlóan, próbálom megtalálni a hangom. Létezik az irodalomelméletben a félreolvasás fogalma (Paul de Man – szerk.): arról szól, hogy a legtöbb könyv mindössze a hatásainak szándékosan előállított ellentéte. Amikor jó zenét hallok, egy adott személyt hallok. Szeretem az adott zenét, de nem szeretem a személyt. Tehát azon gondolkodom, hogy miként lehetne ezeket az ötleteket felhalmozni úgy, hogy visszaadják a személyt, aki vagyok. Ritkán hallok olyan zenét, amely zongorát használ, mert az annyira közel van ahhoz, amit én teszek. Általában nem tudom elviselni a zongora alapú zenéket, mert csakis arra tudok gondolni, hogy én miként csináltam volna másképp.

• Jövőkép?

Jelenleg a Problemes de Communication nevű nagyzenekarral fejezek be egy felvételt. Ez egy amolyan multimédia, zene és videó projekt. A videókat Thomas Bugaj készítette. Jacob Juhllel szintén dolgozom egy zene-videó projekten, aki a melody is god videóit készítette. Mindezek mellett épp felveszek dalokat egy szóló-zongora lemezhez. A melody is god pedig hamarosan kijön bakeliten is.

A műsor zenei kivonata, amelyben helyet kapott a Sharp Minor:

Shadows Of The Wind by Metrognóm on Mixcloud

Kreng – The Summoner

Mindenkinek megvan a saját harca a halál gondolatával. A Nyugat embere leginkább tabusítja és eltér tőle, hogyha tud. Mit jelent manapság a gyász és min megy végig a gyászoló ember? Ezt fogalmazta zenébe Európa egyik legkiválóbb színházi zeneszerzője, Kreng.

Régóta viaskodok azzal a néhány sorral, amellyel a The Summoner-t, a belga zeneszerző Pepijn Caudron sorban harmadik albumát kell illessem. Időközben elkezdett engem írni a szöveg és közel álltam, hogy kritika helyett gyászjelentőt közöljek a blogon.

Pepijn Caudron a.k.a. Kreng

A The Summoner-re négy évet kellett várnunk, hogyha a legutóbbi albumot, a Grimoir-t nézzük, vagy hármat, amennyiben a retrospektív válogatást, amelynek címe Works for Abattoir Férme 2007-2011. Ezalatt az idő alatt sok minden történt, és ez a lemez minden rezdülésében érződik. A tételeket hallgatva megismertem egy teljesen új Krenget, akinek eddig semmilyen nyomát nem találtam az előző albumokon. Ez a legszemélyesebb hanganyag, amit a nagyra tartott színházi zeneszerző eddig kiadott.

Tagadás (Denial), Harag (Anger), Alku (Bargaining), Depresszió (Depression), Elfogadás (Acceptance), a gyász öt fázisa krengi megfogalmazásban. Mindenik egy közlemúltban elhunyt barátot idéz. Ez alapvetően egy zenében nagyon nehezen megfogalmazható tematika, de van mellette egy hatodik is, a Megidézés (The Summoning) című tétel, ami egyértelműen segíti a végkifejletet.

Kreng – Bargaining

Ez az első Kreng album, amit nem samplerek sokaságával alkotott meg. Az album felében 12 vonós Ligetit idéző légkörben vezet végig őrült, zajos crescendókkal a megvetés, a depresszió és az alkudozás lelki maradékain, és ez annyira szétzúzza az ember összes érzékszervét, hogy a lemez második felére, azt sem tudtam, hol vagyok, mit csinálok. Ez kétségkívül a katarzis, és ezt kevés zene képes felhozni az emberből egy szobában ücsörögve.

Az album második fele egy 15 perces doom metál tétel, ami a zabolátlan düh kopár falai közé zár minden féle racionalitást és klisét. Elátkozott orgonák, falként tornyosuló földet rengető riffek és ködös végtelenség, halálsikoly. A belga doom metál banda, az Amenra tökig torzított gitárjai széttörnek mindent, ami az első 25 percben lezajlott. Egész hihetetlen az a mód vagy koncepció, ahogy a gyász fázisain vezeti a hallgatót. Ebben a részben tipikusan a mély, folyton felszínre törő fájdalom utáni őrült vágy kel életre, ami a halottat vissza akarja rángatni az élők közé. Egy reszketeg, mély csüggedésben hal meg a dal, ami elvezet a beletörődéshez vagy az elfogadáshoz.

Egy üres végtelenben szóló, meztelen zongora hangja zárja az utazást, és ennél szebb befejezéssel nagyon ritkán találkoztam. Ezt tudom leginkább kortárs zeneszerzésnek nevezni, ezt a fajta burkolatlanságot, bátorságot és őszinteséget, ami nem engedi, hogy a The Summoner simán egy egyszerű ambient szerzeménnyé zsugorodjon, és hogyha valaha megkérdezik tőlem, hogy számomra mit jelent a színház, akkor ez a lemez lesz a válaszom.

Kreng zenéje nemcsak színházi, és lényegtelen is egy adott ponton az, hogy színházban gyakran használt zenéről beszélünk, mert ez a zene önmagában színház és rituálé. Pontosan az a teljesen egyedi, páratlan ritualisztikusság teszi jelen idejűvé, ami alig felfedezhető bármilyen zenében, amit eddig hallottam. Életem egyik legszemélyesebb zenei élményét hozta el nekem ez a lemez, és a legnagyobb örömömre szolgál, hogy megoszthatom veletek. Már nem lesz meglepetés az év végi top tíz első helyezettje.

Shut up! by Metrognóm on Mixcloud

A Winged Victory for the Sullen: ATOMOS

Bevallom, hogy némi szkepticizmussal fogadtam a nemrég megjelent Atomos lemezt, A Winged Victory for the Sullen legújabb alkotását. A szkepticizmusomnak oka az volt, hogy az előző (s egyben az első) nagylemezük, mely az együttes nevét viseli, nem volt képes maradandó hatással lenni rám, csak úgy átléptem fölötte s azóta sem tértem vissza hozzá. Az Atomos fölött viszont már nem lehetett ugyanolyan könnyedén átsuhanni, hisz már az első hallgatás után magával ragadt és a többszörös újrahallgatására késztetett.

Dustin O‘Halloran és Adam Wiltzie most tényleg valami csodálatra méltót alkotott s nem hiába keltette fel a figyelmét még a The Guardian napilapnak is. Aki eddig még nem találkozott e két névvel, annak tudnia kell, hogy Adam Wiltzie nem épp újonc az ambient és drone világában s a neve szorosan fűződik olyan veterán formációkhoz, mint a Stars of the Lid, The Dead Texan, vagy Aix Em Klemm, de együttműködött pl. a Labradford-dal is, melyről már szó esett az Anjou kapcsán. Dustin O‘Halloran pedig leginkább zongorista- és alkalmazott zeneszerzőként ismert, hisz több közkedvelt filmhez is komponált betét zenét (An American Affair, Like Crazy), bár szerintem alkotói potenciálját a Vorleben lemez tükrözi legjobban, mely nem véletlenül a Sonic Pieces kiadó alatt jelent meg.

Az Atomos viszont semmihez sem hasonlítható, amit eddig hallhattunk akár O´Halloran-tól, akár Wiltzie-től, s ezt nem tudom másképp értelmezni, mint egy sikeres együttműködésnek a legpozitívabb jeleként. A két személyiség alkotói jellegzetességei úgy összemosódtak, hogy lehetetlen meghatározni, hogy hol ér véget az egyik s hol kezdődik a másik. Mikor azt gondolnád, hogy már semmi eleven nem születhet az ambient zenéből, akkor megjelenik egy Atomos és megszűnteti a kételyeidet. A frissessége azonban leginkább a hangzásból árad, mintsem az alkalmazott zenei megoldásokból.

Dustin O´Halloran és Adam Wiltzie

Az „atomos” szó jelentése oszthatatlan és ha ebből indulunk ki, akkor érthető, hogy a dalok miért csak a sorrendjüket meghatározó számot viselik s nem kaptak kifejezőbb címet. Én most nem is kívánom feldarabolni a lemezt és külön elemezni a részeit, hisz ezt nyilván arra szánták, hogy teljes egészében fogyasszuk. Ha sorrendben hallgatjuk a megszámozott darabokat, akkor amúgy nem is észlelhető az átmenetel közöttük, noha mindegyik résznek megvan a saját jellegzetessége.

A lemez nagy részét a vonóshangszerek dominálják, bár mindig csak az ambient szövetekkel a megkülönböztethetetlenségig keveredett formában hallhatóak. Néhol a zongora veszi át a vezetést és bizonyos részeknél még ektronikus beütések is jelen vannak, valamint különböző homályos emberi hangok és ismeretlen zajok tömik be a réseket. Ezek az elemek viszont összhangban vannak a lemez átfogó hangulatával, nem törik meg a folyását, az itt elképzelt hangzásvilágnak a természetes részeiként fogadjuk őket. S hogy milyen is ez az átfogó hangulat? Egyszóban: légies.

Lehet kellene beszélni a lemez gyengeségeiről is, de azt most inkább meghagyom másoknak, mert én nem találtam benne tökéletlenséget.