Nils Petter Molvaer nem mindennapi figura, ezért az április 16-i sepsiszentgyörgyi fellépése még különlegesebb eseménynek számított. Az eseményt egyaránt tarkították pozitív és negatív élmények, de önmagában nem mindennapi, hogy ilyen kaliberű és minőségű előadó lépjen fel Sepsiszentgyörgyön.

Molvaer azon nagyon kevés alkotók közé tartozik, akik azzal büszkélkedhetnek, hogy stílust teremtettek. Az 1960-ban Sula szigetén született norvég jazz-trombitás, zeneszerző és producer az egyik legelső, aki olyan egymástól távol esőnek tűnő műfajokat hozott össze, mint a jazz és az elektronikus zene, azonbelül pedig a drum’n’bass, az IDM és az electronica műfaját. Ez a megközelítés már az 1997-es debüt albumán, a Khmer című lemezen megjelent és annyira újszerűen hatott, hogy máig ez a legismertebb és legelismertebb lemeze. Az album nem mindennapi módon keveri a jazz, a rock, az elektronikus hangtájképek és a hip-hop elemeit. Ezek már első hallásra könnyen felismerhetővé tették alkotásait, még azelőtt, hogy ellepték volna a piacot a hasonló próbálkozások.

Ez a lemez nem csak általában volt különleges, hanem a kiadója, az ECM számára is, ugyanis ők sok klasszikusabb és kísérletibb jazzlemezt is megjelentettek, de ilyet még soha. Az elektronikus zene viszont eddig teljes mértékben idegen számukra, így két lemez után Molvaer ott is hagyta őket. Azóta amellett, hogy saját lemezeit kiadja, rengeteget kollaborál (pl. Eivind Aarset gitárossal, Zakir Husseinnel, Bill Laswell-lel, hogy csak a legnagyobbakat említsük), valamint színház- és filmzenéket ír.

Mindezek tükrében érthető volt, hogy reménykedve vártam az aznap esti koncertet. Tudom, tudom, „ne menjünk elvárásokkal” és a többi nonszensz álmély okoskodás, de attól még elvárásokkal rendelkezni a legtermészetesebb dolog. Ezen túllépve nem kell félreérteni, amit írni akarok, a koncert hatalmas élmény volt, épp csak többre vártam Molvaertől. A zenei anyaggal nyilvánvalóan semmi probléma nem volt. Már a nyitóhangokban olyan vastag drone-noise alapokat kevert trombitája alá, hogy olvadoztam a gyönyörtől. Molvaer az évek során egyre csak bővítette azokat a jazztől hagyományosan idegennek gondolt elemek tárházát, amelyeket felhasznál, így a fentebb említett műfajokon túl lehet már hallani nála ambient, drone, dark ambient, sőt egyenesen noise témázgatásokat is. Az már csak egy plusz volt, hogy mindezek az általában „anti-zene”, sőt némelyek szerint „anti-kultúra” elemek épp egy templomban szólaltak meg (bár a templom jelen esetben unitárius). A zene továbbá olyan szintű változatosságot és sokszínűséget mutatott fel, amelyet igazán kevés szólóelőadó tudhat a magáénak. Ha meg akarnám számolni, legalább 15 féle zenei műfaj (ismét tudom: „ne kategorizáljunk” és bla bla) fordult elő a koncerten, ráadásul úgy, hogy szervesen összeillett a jazzel.

Legszívesebben végigfeküdtem volna a tempolmi padban és úgy hallgattam volna a zenéjét. Azért mondom, hogy esetenként, mert Molvaer teljesen egyedül lépett fel, ami azt jelentette, hogy ő játszott – nyilván – a trombitáján is, valamint ő cserélgette laptopjáról az alapokat is. Sajnálatos módon ez szinte dalonként megtörte az amúgyminden konferelását nélkülöző koncert folyamát. Lehet azt mondani, hogy ez szőrszálhasogatás, viszont nagyon kizökkentő volt, hogy négy-öt percenként molyolt a laptopján és megszakadt a koncert úgy zenei, mint vizuális folyása. Másrészt zavaró volt, hogy nem igazán láttam egy irányt a koncert felépítésében, amitől úgy tűnt, hogy eléggé zavarosaz, amit hallok, akármennyire jó is. Emiatt a koncert kb. háromnegyedénél már igencsak fárasztott az egész, noha szeretem a zenéjét. Erre például azért érdemes vigyázni, mert voltam olyan jazz koncerten, Bohren & Und Der Club of Gore, akik az átlaghallgató számára talán fárasztóbb zenét játszanak, már csak annak monolitikus lassúsága okán is, ám mégis rövidebbnek és kerekebbnek tűnit pedig kétszer ennyit játszottak Pesten is, Bukarestben is, mint Molvaer Sepsiszentgyörgyön. Nyilvánvalóan teljesebb lett volna az élmény, ha nem egyedül jön, hanem a kísérőzenészeivel, de ez távolról sem a szervezőség mulasztása, ugyanis ez egy szólóturné része volt.

Mindezeket a kisebb dolgokat leszámítva a koncert roppant jó volt, nem csak azért, mert maga Molvaer és a zenéje is jó, hanem azért is, mert ezek a kísérletibb zenék és zenészek is kezdenek elérni hozzánk, noha volt már erre példa roppant jó itteni szervezőcsapatoknak köszönhetően (számomra ilyen téren a legpozitívabb példa eddig a tavalyi PulzArt fesztiválon a MIKROKOLEKTYW volt, ami eddigi egyik legnagyobb koncertélményem itthon). Le az összes kalappal a szervezők előtt, hogy a bukaresti Jazz in Church előadói közül elhozták többek közt Molvaert, aki minden ellenére nem csak egy nagyon jó koncertet adott, hanem még nagyon pozitív, mosolygós, közvetlen alaknak is bizonyult.

Az est negatív fénypontja számomra a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum zenetanára (!) volt, aki kifejtette igazán mélyenszántó véleményét, hogy „mán vártam, hogy legyen valami zene es” (sajnos szó szerint idézek), amire igazán kedvem lett mondani, hogy még csak meg sem érdemlik, hogy ilyen kaliberű és minőségű koncert legyen karnyújtásnyira tőlük. Ez a szégyen, amikor így állnak hozzá ahhoz, hogy egy zenész, aki stílust és műfajt teremt, egy személyben eljön, egyedül lép fel, és még ha nem is tökéletes a koncert, de még mindig többet lehetne tanulni belőle, mint az említett úriember egész munkásságából – ha van egyáltalán ilyen – , illetve egész tanári pályájából. Szántszándékkal akartam erre kitérni, nem azért, hogy soroljam a negatívumokat, vagy eltereljem a koncert nagyszerűségéről a figyelmet, hanem, hogy jelezzem, hogy milyen nehézségekkel küzd minden olyan szervező nem csak itt, hanem bárhol, amikor olyan eseményt szervez, amely túllép bizonyos mesterségesen megvont kulturális, művészeti, politikai vagy bármilyen határokon, és úgy gondolom, hogy szóvá is kell tenni ezt mindig. Legyen minden ilyen szóvá tétel egy nagy „hajrá!” mindazoknak, akik hajlandóak átlépni ezeket a határokat és leszervezni ilyen eseményeket.

Hogy ezek után visszatérjünk a pozitívumok sorába, álljon itt Nils Petter Molvaer és zenésztársai előadásában a Khmer lemeze teljes hosszában, élőben előadva a Jazz Baltica fesztiválról:

Charleworld

Szeptember 28-án megvolt az a kivételes lehetőségem, hogy nem csak élőben láthattam előadás közben Charlemagne Palestine-t, de még el is beszélgettem vele interjú közben, amiből annál sokkal több lett, de előbb némi előzmény.

A beszámoló mellé ajánlom ezt a darabját hallgatni, az egyik legszebbje:

Charlemagne Palestine amerikai „minimalista” zeneszerző, előadóművész, performer, képzőművész és plüsskészítő, aki az egyik legextravagánsabb személyiség, akivel életemben dolgom volt. Élete korai szakaszában éveki kántorkodott egy manhattani zsinagógában, amelyek egyben megadták zenéjének alaphatásait is: hosszú, akár több órásra nyúló, ritualisztikus, szakrális zene nyomait mutató, általában egy, maximum két hangszerre írt művek. Eleinte harangjátékokat írt, ám hamar elérte az elektronika őt is a hatvanas években: mágnesszalag-manipulációval, korai szintetizátorokkal írt zenei darabokat. Legismertebb munkái mégis az intenzív zongoraművek, amelyek során folyamatosan lenyomva tartja a rezonanciapedált és miközben a zongora lassacskán elhangolódik egy sor olyan hangot és hangzást hallhatunk, amelyeket normális esetben sosem hallanánk egy zongorából. Meg nem értettségéhez nem csak nehezen megközelíthető zenéje, hanem személyisége is hozzájárult: a cowboy kalapok, a színes ingek, a plüssállatok, a szenvtelenül szürcsölgetett konyak, amelyből adott esetben a közönséget is megkínálja, alapból kizárták a merev formalitásokhoz szokott helyekről, noha külföldön már évtizedek óta teltházas eseteket ad koncerttermekben és templomokban. Annál is inkább különleges volt a mostani esemény, hogy először járt Magyarországon, az Ultrahang Fesztiválon, és a budapesti Vakok Iskolájának Nádor termében tartotta nem mindennapi koncertjét. Jómagam több, mint tíz éve hallgatom a zenéjét és egyike azon kortárs zeneszerzőknek, akiket ha törik, ha szakad meg akartam valahol nézni élőben, és amikor kiderült, hogy Pesten fog fellépni, azonnal tudtam, hogy csak a részleteket kell letárgyalni, de hogy ott leszek, az holtbiztos. Érdekes paradox helyzet volt, mert mivel vajmi keveset lehet tudni a magánéletéről (én például egész találkozásunkig nem tudtam, hogy házas), egész jelenségével csakis a zenén keresztül volt kapocs, így egyszerre voltak hatalmas, ha nem is elvárásaim, de elképzeléseim (mert a zenéje számomra valami hihetetlen élmény mindig) és semmiféle elvárásaim, mert „titkolózása” miatt nem tudhattam, hogy mire számítsak, bármi legyen is az.

Az interjú a koncert napján volt és a szokásos komplikációkkal kezdődött, ugyanis a Vakok Iskolája körül még számos ilyen jellegű épület található Vakok Intézetétől egészen a Vakok Kórházáig. Ahogy lenni szokott, richtig nem oda érkeztünk meg Bodoki Halmen Zsolttal, ahová kellett volna, akinek innen is köszönöm a tengersok türelmet és segítséget a diktafon körüli macerákkal. Amikor végre megérkeztünk a Nádor teremhez a Vakok Iskolájában, Charlemagne már javában hangolt, amely, amint azt láthattuk, egy teljességgel külön fogalom az ő esetében és nagyon örvendek, hogy ott lehettem e folyamat közben is, mert nagyban hozzájárul a személyiségének megértéséhez. A megbeszélt időpont szerint délután ötre kellett a Nádor teremnél lennünk, de az interjúra csak 7 körül került sor a hangolás miatt, amit a következőképpen kell elképzelni. Charlemagne lefixál két billentyűt az orgonán, amely nem csak a hangoláshoz, hanem a koncerthez is kell, avagy az alaphang már koncert előtt három órát szól, amire nem csak behangol, hanem ő is, és az a kevés más ember, aki még ott volt, hangulatba kerül. Charlemagne és a hangmérnökök a különböző hangszerek hangolásával van elfoglalva, külön esemény, amikor két fadarabot kér, hogy tudja lefixálni a két másféle hangolású zongora (egy Steinway és egy Bösendorfer) rezonancia pedáljait, mindeniket kipróbálja a csemballóval és a mikrofonokkal egyetemben, mindeközben végig konyakozik egy kristálypohárból. Számomra az egyik legérdekesebb és leggroteszkebb pillanat az volt, amikor ez a – mint később az interjúból kiderült – nagyon szerethető köpcös kis alak a szakrális freskókkal díszített teremben a fején két egymásra húzott baseballsapkában és ezek tetején egy cowboykalapban, egy fekete-fehér csíkos felsőben, színes sálban, tűzpiros nadrágban és sportcipőben megy körbe és falsettoban énekel, hogy bemérje a terem hangvisszaverő képességét. Mindeközben instrukciókat ad a feleségének, hogy miként és hogyan helyezze el a Charlemagne által „Szentségecskéknek” becézett plüssállatokat, amelyeket hol beszerez, hol maga készít. Ez volt az első erős élményem vele kapcsolatban. Amúgy ő maga egy rendkívül közlékeny, nyitott, kedves alak, aki azonnal megkért, hogy tegezzem, és megköszönte, hogy ötszáz kilométert utaztam, hogy találkozzak vele.

Charlemagne Palestine a háttérben hangol, miközben a felesége a színpadot dekorálja. Fotó: Ivácson András Áron.

Ezek után következett az interjú, amikoris egyszer jön le a színpadról, én meg állok az ajtóban és hirtelen eszébe jut, hogy miért vagyok ott. Rögtön szól is, hogy menjünk át a másik terembe, amely az öltözőjének volt átalakítva és meg is ejthetjük a beszélgetést. Itt némi diktafonos malőr után helyre is áll minden és kezdetét veszi eddigi életem legszórakoztatóbb interjúja. Charlemagne egyenes, nagyon intelligensen humoros, folyamatosan szavakat és fogalmakat talál ki, szóvicceket improvizál, és mindeközben felépít egy komolyan vehető zenei koncepciót, még akkor is, ha többször elmondja, hogy nem szereti a koncepteket. Szintén kihagyhatatlan, hogy egész interjú alatt végig mogyorót majszol, ami nagyon viccesen hangzik a felvételen. Pontosan annyira extravagánsan viselkedik, amennyire elvártam már a hangolás és a kinézet alapján. Ha valami nem tetszik, azt megmondja, izgága, folyamatosan közbevág a kérdéseimbe, de nem rosszindulatból, csak valami nincs ínyére, amit megemlítek (pl. az „improvizáció” és „minimalista” szavak különösen irritálták) és közben olyan történetei vannak, amelyektől az állam a padlót verte, persze csak ha nem kellett épp a nevetéstől reszketnie. Egy nagyon nyitott, kedves embert ismertem meg benne, akinek viszont mindenkiről megvan a nem mindig épp pozitív véleménye, de ezt is képes humorosan, játékosan kifejezni – ezeket hallhatjátok, olvashatjátok az interjúban is, itt nem térek ki részletekre. Az interjú végén ért a legnagyobb meglepetés, ugyanis azért, hogy háláját fejezze ki, hogy ennyit „utaztam érte”, megbontott egy üveg vörösbort és koccintani hívott a feleségével együtt, engem is, valamint Zsoltot is. Ráadásul nekem abba a kristálypohárba töltött, amelyet a koncerten is használt a nyitó és záró kristálypohár + falsetto „ceremóniáiban”, amit büszkén el is mondott akkor helyben. Aztán persze egyet fotózkodni is kellett nyilván, az ember szeretné, ha az ilyen élmények hosszabban megmaradnának.

Charlemagne Palestine és jómagam interjú közben. Fotó: Bodoki Halmen Zsolt.

A koncertről zenei szemszögből beszámolni nem az én tisztem, ugyanis zenész sem vagyok (a szó klasszikus értelmében), sem zenéhez értő nem vagyok (a szó szakmai-technikai értelmében, noha zenetörténeti, zenefilozófiai ismereteim jócskán vannak). Mindössze megpróbálom megfogalmazni azt az élményt, amit a koncert nyújtott nekem, annak fényében, hogy szerencsére korábban megismertem őt és előadásának minden ritualisztikusságában láttam a humort, amit a legvégén ő maga is zseniálisan megcsillantott. A terembe lépve a délutánról már ismert orgonahang fogadott, a színpadon maga Palestine tesz-vesz, az emberek pedig a terem különböző pontjain, székeken vagy a földre helyezett párnákon ülnek. A teremben szinte vaksötét van, csak a színpadon van kevés fény, hogy Charlemagne láthassa, mit kell épp tennie. Az interjúhoz képest semmi nem változott: ugyanúgy a kalapok, ugyanúgy a sálak, a plüssállatok, a színes ingek és persze a konyak. A koncert lefolyása a következőképpen nézett ki: először a már korábban is említett kristálypohár-falsetto-orgona bevezető ceremóniára került sor. Ez után a Steinway zongorához ült, persze némi szünettel, hogy a folyamatosan szóló orgona átvezesse a különböző hangzásokat, stádiumokat. A Steinway után a Bösendorfer zongora következett, amelyen akárcsak korábban a Steinway-en, a csak rá jellemző intenzív stílusban játszott, ám a különböző zongora és a különböző hangolás eltérő hatást nyújtott. A zongorák után a csemballóhoz ült és egy olyan intenzív tételt adott elő, szintén a csak rá jellemző stílusában, hogy ilyet ritkán lehet hallani, nem hogy látni. Itt kezdtek igencsak érdekessé válni a dolgok. A még mindig szóló orgona hangjára a laptopjához ült, amihez egy mini-keverőpultot kötöttek és különböző elektronikus zajokat varázsolt elő, ilyen-olyan morajlásokat, nők megvágott nyögéseit (noha nem lehetek ebben biztos, úgy hangzott, mintha valami Hentaiból vágta volna ki őket), egy francia állomás hangjait utasokkal és bemondónővel együtt, majd végül ezeket is és az orgonát is. Ekkor következett a záró ceremónia ismét kristálypohár-falsetto-orgona felállításban, ámde itt behozott egy új elemet is, ami egyszerre volt humoros és nagyon abszurd, a szó Camus-i vagy Sartre-i értelmében. Mint ismeretes, rengeteg plüssállatot gyűjt és koncert közben a színpad előtt egy szék állt, amin egy nyitott bőrönd tele volt ilyenekkel. Ennek a záró ceremóniának a végén kiválasztott két darabot – egy-egy türkizkék maci ölel egy-egy kisebb piros mackót – amelyeket ha megnyomott, akkor hangot adtak ki. A ceremónia végén ezt a két plüssöt kétoldalról az arcához emelve nyomogatta és falsettóban velük énekelt. Számomra az egyszerre volt komoly és humoros, egyrészt vicces utalás lehetne Morton Feldman fajsúlyos Three Voices című darabjára, azonban másrészt mindenféle egzisztencialista kommentárban megjelenő abszurd és közönyös életszemlélet tökéletes megtestesülése volt, ahogy ez a nagyon szerethető, csiri-csáré, köpcös figura falsettóban énekel kétt plüssmackóval, fején két baseballsapkával és egy cowboykalappal.

Charlemagne Palestine koncert közben. Fotó: Csatári Gergely.

Könnyeden és nyugodtan mondhaton, hogy eddigi életem leghatalmasabb koncertélménye volt, amely még a már kétszer látott Bohren & Der Club of Gore-t is meghaladja. Charlemagne Palestine nem egyszerű koncert volt, nem megszokott, nem egy „zenekar”, akik felmennek a színpadra, lejátszák, amit kell és lemennek. Ez az ember egy jelenség, minden porcikájában és minden mozdulatában. Hatalmas élmény volt látni és hallani, még inkább beszélgetni vele. Olyan élmény volt, amelyet soha nem fogok elfeledni. Charlemagne személyesen is, majd a koncert másnapján tartott előadásban is felemlegetett („…my new friend from Transylvania…”), valamint mindkét esetben elmondta, hogy inspiráló hatással volt rá, hogy képes voltam ennyit utazni azért, hogy beszéljek vele és meghallgassam élőben.

Nos, legalább most elmondhatom, hogy fordítva is történt, azok után, hogy közel tíz éve inspirált nem egy és nem két dologra.