Drendrendrendrerendrerendkívül jó hír a metál zene rajongóknak! Három év csend után, jövőre várható új Meshuggah lemez. Legutóbbi Koloss lemezüket már felélték  a matekriff-őrültek, de minden bizonnyal itt a ráadás. Tomas Haake, a zenekar dobosa tett fel a Youtube-ra egy videót a stúdióból. Hogyha megosztjátok, ütőt nyerhettek. Döhööö. Whiplash. Hogy gnómos-e a Meshuggah? Nem, de jó!

A Kranky hónap végén hozza az új Benoit Pioulard lemezt, Sonnet címmel. Semmi újdonság elöljáróban: instru és field drecording + Pioulard. Készítettek azonban az egyik dalhoz, a So Etched In Memory-hoz videót, ami inkább pop-os szokás, de tetszik, a videó meg még inkább.

Március 30-ig kell várni az albumra, de addig is van még egy dal, amit meg lehet hallgatni. Písz.

Új Charlemagne Palestine kiadvány a láthatáron! A mágust még 2013-ban hívták meg zenélni London egyik legkúlabb helyére a Cafe Oto-ba. A második estén együtt zenélt a Time Machine Orchestraval, azaz a Grumbling Fur-búl ismert Daniel O’Sullivannel (ez volt az első alkalom, hogy O’Sullivan ezen a néven lép fel), és a produkció annyira meggyőzőre sikeredett, hogy április 2-án szét is szórják 500 példányban. Egy részlet már hallgatható az anyagból.

Április 20-tól rendelhető a MERZXIU lemez. Jamie Stewart a Xiu Xiu-ból az utóbbi években koncept és kollaboráció lemezeket adott ki, és nem meglepő, hogy egymásra találtak a japán noise legendával, Masami Akita-val, azaz Merzbow-val. A MERZXIU két dalt tartalmaz, a lemez mindkét felén 1-1-t és kicsit sem meglepő, hogy 1000 példányban hozzák ki.

A faji egyenlőség jegyében született a kollaboráció a SUUUNS és a Jerusalem in My Heart között. Utóbbinak eddig egyetlen lemeze nagyon meggyőző volt, hiszen több évet váratott magára, mivel a kollektíva első sorban élő performanszokkal foglalkozik. A kollaboráció sem friss. 2012-ben találkoztak először, akkor vették fel a dalokat, és 2014-ben került sor az utómunkálatokra. A lemez várhatóan április 14-én jön.

Terje Isungset & Arve Henriksen: World of Glass

Még egyszer pillantsunk vissza a remrég hátrahagyott évbe, hisz maradt ott még rengeteg olyan kísérleti zenei remekmű, amely mellett kár lenne szó nélkül elhaladni. Az egyik ezek közül kétségkívül a Terje Isungset és Arve Henriksen közös együttműködéséből született World of Glass (Üvegvilág) című lemez, ami nem hiába férkőzött be a 2014 legjobb gnóm albumai közé is. Isungset előző szerzeményeihez hasonlóan, ezt is átjárja az a dermesztő északi fagy, ami miatt gyakran jégzeneként említik a munkásságát, bár úgy gondolom, hogy a World of Glass kitűnik a többi közül épp Henriksen beavatkozásának köszönhetően és nem utolsó sorban amiatt, hogy ebben az esetben csakis üvegből készített hangszereket használtak.

Terje Isungset néhol a világ legkreatívabb ütőhangszeres zenészei közé sorolják s leginkább jégperkásként ismert. Ez pontosabban abból áll, hogy saját maga készíti a hangszereit – jégtömbökből faragja ki őket és ezeket felhasználva alkotja különleges zenéjét. Nevezhetjük őt egy téli szezonmunkásnak, hisz általában a téli időszakokban koncertezik és akkor is csak olyankor, amikor az időjárási körülmények tökéletesen megfelelnek. A jégből készített hangszereinek hangzása nagyban függ az időjárástól, valamint a jég minőségétől. Emiatt élőben többnyire improvizálni szokott, aminek ugyanúgy megvan a maga varázsa. Ilyen szempontból a World of Glass kivételnek számít, hiszen ahogy már említettem, ennél az albumnál üveghangszereken zenélnek és bár az összhatás meglehetősen hasonló a régiekhez, a koncertezés így kevésbé problémás.

Arve Henriksenről már többször lehetett olvasni itt a blogon (lásd: A piszkos tizenkettő és Kozmikus jazz) és ezért nem hinném, hogy hosszadalmas bemutatást igényelne. Ő a norvég kísérleti jazz egyik legkiemelkedőbb képviselője és zenéjének elsődleges ismérve a trombitája jellegzetes hangzásában rejlik, amellyel a japán sakuhacsi bambuszfuvolát kívánja imitálni. Ennél a lemeznél viszont ez nem hallható, mivelhogy Henriksen itt üvegkürtökön és üvegtrombitákon produkálja magát. Együtt Isungsettel feltárják előttünk az üveghangszerek gazdag hangzásvilágát.

Ez viszont nem az első alkalom, amikor együtt zenélnek, már 2000-ben is adtak ki egy albumot közösen Karl Seglemmel és azóta nem egyszer léptek fel együtt a színpadra. A World of Glass egyedisége inkább a hangszerelésben található és abban a lemez mögötti elgondolásban, hogy most leülnek zenélni azért, hogy megnézzék, mi mindent tudnak kihozni ezekből a hangszerekből. Egy olyan zenehallgatót pedig, aki oda szeret figyelni minden kis hangárnyalat változására, bizonyára le fogja foglalni ez a részletdús (bár a szpecifikus hangszerek által mégis korlátolt) alkotás.

Terje Isungset zenéjében néhol fellelhető a kísérleti jazz, a norvég és főleg a lapp népzene hatása, de a legnagyobb inspirációforrás számára mégis bizonyára a természet, valamint a természet hangjai, amelyeket folytonosan próbál utánozni. Többek között ettől lesz primitív és samanisztikus jellegű a zenéje, legalábbis én ezekkel a jelzőkkel illetném. Ha ebből a szempontból tekintünk a World of Glassre, akkor ez is egy tipikus Isungset-lemeznek nevezhető és mindenképp itt Henriksen csöppent bele az Isungset zenevilágába és nem fordítva. Az említett hatások egyszóval érződnek ennél is, bár az üveghangszerek miatt úgy összességében véve kissé szárazabbnak tűnik, mint bármi más, amit eddig kiadott. Ez viszont nem egy negatívum, a kristálytiszta hangzás nyilván szándékos és beleillik az összképbe. Ugyanúgy Henriksen improvizatív játéka is tökéletesen összhangban van Isungset absztrakt ritmusaival. Bár a régebbi lemezein is lehetett hallani fúvós hangszereket, a World of Glassnél sokkal jobban kitöltik a zenét és nyilván nagyobb hangsúly van fektetve rájuk (ha már Henriksen kezeli őket).

Azt nem mondanám, hogy ez lett a kedvenc Isungset-lemezem, azt a címet inkább a 2010-ben megjelent Winter Songs albumnak adnám, de attól még, ha nem is másért, de eredetiségéért megérdemli, hogy ott legyen a legjobb 2014-es kísérleti lemezei között.

Anjou: Anjou

A cím inkább reményt fejez ki, mintsem rejtett iróniát, esetleg szójátékot. Remélem ugyanis, hogy ez a projekt nem hagy bennünket egyetlen kiadott hanganyaggal, de a jelek nem ezt mutatják, és a későbbiekben az is kiderül, mire gondolok. Az is fontos, hogy az alábbiakban inkább lelkesedésem próbálom szavakba önteni, ugyanis a kritikához túlságosan magával ragadott az Anjou első lemeze.

Elfogultságom első sorban abból adódik, hogy a hanganyagon nagyon érződik, hogy volt vele dolgozva. Egész pontosan az ex Labradfordos duó, Robert Donne és Mark Nelson négy évnyi munkája van benne, és ez meg is látszik a végeredményen. Egy koherens, komplex, kifinomult munka, melynek részleteibe hosszasan el lehet merülni. 2001 óta, amikor utoljára együtt dolgozott a két tag a Labradford “fixed::context” albumán, először dobtak piacra olyan lemezt, aminek ismétlésébe nem lehet beleunni.

A módszer többnyire szintetikus, számítógépes programokkal generált hangokból dolgoztak, és mindehhez hozzáadódnak az élő hangszerek, és kész a komplex őrület. A hangzás negyszerűségét három hozzávaló adja: a zajok, az ambient ékek és a dallam. Ebből a háromból rajzolódik ki az egyedi textúra, amire mindkét előadó évek óta törekedett. Én úgy érzem, hogy valami olyat alkottak, amit mindeddig csak megközelítettek a létező összes szempontból. Van még egy fontos alkotóelem, amit eddig tudatosan nem említettem, és ez az ütős hangszerek használata, amiről Steven Hess gondoskodott a lemezen, akit leginkább a Locrianből ismerhettek, de dolgozott Fennesz-el és a Pan Americannel is. Gyakorlatilag ez a három arc körbekollaborálta egymást az évek alatt. Nelson 90′-ben alapította a Labradfordot, és nemsokára rá megalakult az egyszemélyes Pan American is, aminek a hatását jobban lehet érezni az Anjou zenéjében, mint a Labradfordét. Donne a Breadwinner-ben zenélt, és mielőtt csatlakozott volna a Labradforhoz, tett egy kitérőt és Adam Wiltzie-vel (Stars Of The Lid) szórakoztak kicsikét az Aix Em Klemm-ben, de időközben kollaborált a Pan Americannel is. Követhető? Nem baj.

Steven Hess

Hess a legjobb perkásként van számon tartva a szakmában, és ezt bizonyítja az is, amit az Anjou-ban véghezvitt.

Még a cikk elején említettem, hogy nem hiszem, hogy rövid távú projektben gondolkodnának az embereink, mégpedig azért nem, mert húsz év barátság, együtt zenélés után, hozzánk vágtak egy olyan hanganyagot, amit négy éven keresztül készítettek elő, ebből következik, hogy hosszú távra csomagoltak. Az Anjou zenéje mindenképp elhagyja a megszokott Labradford köröket, és át is lép rajtuk, úgyhogy már csak egy dolog miatt rághatjuk a körmeinket, és az nem más, mint az elkurvulás (MTV). De én ettől nem féltem a dolgot.

Itt találjátok a csomagot, amibe belekerült ez a nagyszerű, friss album.