Immáron hét éve csináljuk ezt mindenen keresztül, néha összeszorított fogakkal, máskor ökölbe szorított kezekkel, de egyszer sem úgy, hogy akár egyikünk is ne tudná vállalni. Március 28-án egy újabb mérföldkövet léptünk át.

Még 2008-ban volt, hogy B. Szabó Zsolt létrehozta a MetroGnómot, amely Közép Kelet-Európa első és máig egyetlen kísérleti zenét sugárzó rádióműsora. Ez már a harmadik ilyen jellegű maraton, amelyet végigcsinálunk és egyben a leghosszabb is. Az első kettő egyenként nyolc órásak voltak, ez azonban egy teljes félnapos, tizenkét órás peremzenei műsor volt végig információkkal, kommentárral, bemutatással. Ez alkalommal nyolcan vezényeltük le a folyamatot, ellentétben az elsővel, amikor mindössze három ember bábáskodott felette, ami a végletekig kimerítő volt. Mindannyiunknak volt egy átfogó témája, amellyel dolgoztunk és amelyhez körülbelül ötven percnyi zenét válogattunk össze, kivéve egy műsorrészt, amelyhez százhúsz percnyi volt és még egyet, amelyhez viszont száznyolcvan. A zenelistákat nem részletezzük, mivel ez később külön nyilvánosságra kerül, ám ezek voltak a témák, műsorrészek, amelyeket a témavezető mindig két másik kollégával együtt mutatott be: Bodoki Halmen Zsolt indított egy órányi élőben alkotott granuláris szintézissel, amelyet az előző este rögzített field recording felvételeiből készített és amely tizenkét órán át szolgált “gumizeneként” a beszélgetéseinkhez, folyamatosan átalakulva és fejlődve, B. Szabó Zsolt az évek során felgyűlt legreprezentatívabb MetroGnóm-műfajokat részletezte, Brassay István egy élő kísérleti hip-hop mixet vezetett elő mindannyiunknak, újfent láttatva, hogy ez a műfaj nem csak a mainstream kliséiről szól, Balázs Ádám a hangszobrászatról beszélt és megalkotta az évtized (legalább!) kísérleti zenei beszólását a “kiállítás gépei”-ről szólva, Bakk-Dávid László a huszadik és huszonegyedik századok zeneszerzéséről próbált meg egy valamennyire átfogó képet adni, ám mivel ez az egyik legkomplexebb és legnehezebb tematika, őneki volt százhúsz percnyi zenéje az ötven helyett, Dimény Levente a hozzá legközelebb álló, kedvenc dark ambient tételeivel csalt libabőrt mindenki hátára, minekután Szabó Péter kísérleti jazz tételei rántottak vissza mindenkit a jelenbe, Ivácson András Áron olyan zenékkel próbált hajnali idegeinken táncolni, amelyek vagy zeneiségükben, vagy a zenéhez való hozzáállásuk hasonlóságában “zajnak”, vagy “zajzenének” nevezhetőek, ismét B. Szabó Zsolt tért vissza lezárni a kört, aki ezúttal a legfontosabb női kísérleti eőladókat hozta el, akik a műsor történetében fontos szerepet játszottak, végül pedig egy nagy közös műsorvezetés keretében mindenki bejátszotta és részletezte azon kedvenc kísérleti zenészeit, akiket a MetroGnóm által ismert meg.

Hamarosan egy MixCloud válogatásban hallhatjátok a teljes műsort, szöveg és kommentár nélkül, csak a dalokat, így mindenki zenelistáját nem részletezem most külön, inkább jöjjön pár hangulatkép, ami közben készült.:

Bodoki Halmen Zsolt élőben alkot.

B. Szabó Zsolt, Balázs Ádám és Ivácson András Áron a MetroGnóm legreprezentatívabb műfajait ismerteti.

Ivácson András Áron, Szabó Péter és Brassay István a kísérleti hip-hop körül pörög (a fekete lemez…).

Balázs Ádám, Bakk-Dávid László és Bodoki Halmen Zsolt a hangszobrászatot gyakorolja a “kiállítás gépeinek” segítségével.

Bakk-Dávid László, Balázs Ádám és Bodoki Halmen Zsolt a huszadik-huszonegyedik századi zeneszerzés csínjáról-bínjáról.

Dimény Levente, Ivácson András Áron és B. Szabó Zsolt a dark ambient frekvenciái között kóborol.

Szabó Péter, Bakk-Dávid László és Balázs Ádám a kísérleti jazz lüktetését tolmácsolja.

Ivácson András Áron, Bakk-Dávid László és Dimény Levente hajnalosan zajong, miközben Bodoki Halmen Zsolt monitorból “granuláris szintetizál”.

B Szabó Zsolt, Szabó Péter és Balázs Ádám “elővezeti” a MetroGnóm legfontosabb női kísérleti zenészeit.

Dimény Levente és Bakk-Dávid László szünetel.

Szabó Péter és Ivácson András Áron szünetel (és feszít).

Az egész éjszaka most is legalább olyan jól telt, mint eddig bármelyik korábbi alkalomkor, azzal a nagyon lényeges különbséggel, hogy lévén sokkal többen a stúdióban, megoszlott a munka és jóval kevésbé voltunk fáradtak a végére, mint korábban. Talán az egyetlen lényeges múlasztásunk, hogy nem készítettünk fényképet a két óriáspizzáról, ami tartotta bennünk a lelket reggelig…

A következő maratonig is maradunk, szerdáról szerdára, kísérleti zenékkel és a megszokott hozzáállással.

Üdv, a szerkesztőség.

John Zorn

John Zornt a dzsesszisták és a zeneakadémisták többsége szereti nem komolyan venni, de azért mindenképp a számon tartható kategóriába sorolják. Örülök a szakértelmüknek és néha hasznát is veszem, de ettől függetlenül az én szemszögemből John Zorn a 21. századi művészet egyik legmeghatározóbb figurája. Na jó, egy „legtermékenyebb”-ben kiegyezhetünk, ami részben engem igazol. Amúgy csak egy katonanacis zsidó pasas, aki megváltoztatta a világ zenéről alkotott képét.

Most kezdhetném a történetet onnan, hogy ’53-ban született Yorkban és kisfiúként gitározni meg fuvolázni tanult, kirúgták zeneszerzésszakról, hatással voltak rá a 20. század legnagyobb zeneszerzői, stb., de ezeknek az infóknak többségét megtaláljátok a Wikipédián.
Az izgi történet a ’80-as években kezdődött, amikor Zorn létrehozta a Tzadik kiadót, ami mindmáig a kortárs kísérleti zene melegágya és a kortárs zenei világ talán leghűségesebb tükre. A Tzadik meglátásom szerint Zorn búvóhelyeként szolgált a kezdetekkor, ugyanis bármi, amit munkássága alatt művelt, szöges ellentétben állt bármilyen nemű zenei konvencióval, így ezzel a kiadóval gyakorlatilag biztosította függetlenségét a mainstream zenei világtól. Akkor még használatos volt a downtown music megnevezés volt Amerikában, ami jellegét tekintve csak kicsiben különbözik a kísérleti zenei megnevezéstől, de eredetét nézve a fluxusból eredeztethető, egyik úttörője pedig Yoko Ono volt.

Zorn ekkor kezdte megjelentetni műveit. Kezdetekben leginkább free-jazz és improvizációs kollektívákban zenélt altszaxofonon (korunk legnevesebb zenészeivel) és mások mellett Morricone-művek átiratával botránkoztatta a diszkózó Amerikát, és kicsit sem mellékesen, neves filmstúdiókat, akikkel korábban együtt dolgozott (pl. WB). A Tzadik létrejöttétől már nagyon nehéz átfogóan beszélni a munkásságáról, mert nem csak mint zenészről és zeneszerzőről, de mint producerről, mentorról, kiadóalapítóról, kurátorról, stb. beszélünk.

Fölösleges lenne felsorolni a zenészek neveit, akikkel együtt dolgozott az idők során, és végtelen a zenei műfajok sora, melyekbe dobozolhatóak a munkái, ugyanis a free-jazztől a templomi zenén és a klezmeren keresztül a világzenéig és a metálig mindenben kipróbálta magát. Én pontosan ebben látom John Zorn nagyságát, hogy nem hagyta magát és munkásságát meghatározni és behatárolni, hanem inkább olyan zenészeknek hagyott teret, olyan előadókat segített és olyan projektekben vett részt, amelyek számbavételekor könnyen megtalálhatjuk a zeneiség igazi, legmélyebb értelmét. És a legszebb, hogy mindezt nem szavakkal érte el, mert soha nem majomkodott a médiában, és nem találtam olyan anyagot, ahol a zene lényegiségét ecsetelné, mint most én. Hanem John Zorn csak simán dolgozott, dolgozni hagyott és egész életében csak azt csinálta, amit szeretett, és ez soha nem egyezett a komfortzónájával.

A zsidó kultúrához kötőtő kíváncsisága és elszántsága különben végig követi munkásságát és ez egy igen fontos tétel a Tzadik polcain is, „Radikális Zsidó Kultúra” címszó alatt. A zsidó kultúra gyökereinek feltérképezését és kortárs módon való tálalását egyik legfontosabb céljaként említi. Zorn nevét szeretik rövidebb leírásokban a Masada projekthez kötni, amihez még hozzátartozik egy tucat zenei nagyágyú neve, a kezdetekben megírt 200 zenemű és nem utolsó sorban lehetőség arra, hogy bármilyen zenész feldolgozhassa azokta. Számtalan projektnek a kitalálója és menedzsere, amelyek a kiadó égisze alatt kísérleteznek a klezmer zene, a jazz és a komolyzene határain belül.

A Tzadik nem csupán egy kiadó, hanem leginkább egy fórum, ami első sorban megbízható forrást kínál a zene kedvelőinek és lehetőséget azoknak, akik a zenét nem kereseti, hírnévszerzési lehetőségként látják, hanem úgy tekintenek rá, mint mindenkori önkifejezési formára, és a világért sem hagynám ki a mondatból a kortárs szócskát, amit bár szerteszét szaggat a média és az ömlesztett zenegyártás és -hallgatás, hasonló csatornákon még mindig tükörtisztán képes hordozni az adott kor társadalmának és környezetének üzeneteit, csak meg kell tudni hallani.

Zorn az utóbbi időben inkább belekényelmesedett a zeneszerzés nyugodt világába és hagyja, hogy az általa kiépített világ ontsa a termékeit. A kényelem szó talán mégsem a legtalálóbb, mert épp annyira radikális a kottában, mint szaxival a kezében. Ezt bizonyítják a kvartettek, kamarazenekari művek, filmzenék, melyeket olyan filmekhez írt, amiket soha az életben nem fogunk látni (nekem még nem sikerült egyet sem), ambient munkák, kórusművek, stb. A legutóbbi kísérlete inspirálta a fenti mesémet.

John Zorn – Simulacrum

A Simulacrum album talán az egyik legjobb anyag a fent leírtak ábrázolására, Zorn nagyszerűségére, nyughatatlanságára, mérhetetlen profizmusára, és arra, hogy semmivel nem elégszik meg. A lemez a ő nevével van fémjelezve, de ő valójában nem zenél, hanem a komponálásért és hangszerelésért felel.

The Illusionist

Ezúttal is három olyan embert talált a projekt megvalósításához, akik nem félnek a szokatlantól, rendkívül jó és elismert zenészek a saját területükön és kicsit sem áll távol tőlük a kísérletezgetés. Hogyha csak ketten lettek volna: Kenny Grohowski (Abraxas) dobos, aki inkább a finomkább rock műfajokhoz szokott és Matt Hollenberg (Cleric) heavy metál gitáros, akkor a Simulacrum megtalálta volna méltó helyét a metáltörténelemben, mint egy 21. századi alaptétel, ami összegzi és ötvözi a progresszív rock zenét, a még fiatalnak számító tech-rockot és a matekmetált is. De a kész ételhez még kellett egy hozzávaló, hogy a dolog igazán Zornhoz méltó és egyedülálló lehessen. Ez a hozzávaló az utóbbi időben egyre többet lóg Zornnal, ha épp nem csattanó maszlaggal repül a srácokkal, és egyre inkább mint kísérleti jazz-billentyűst emlegeti a szakma. John Medeskit a Medeski, Martin & Wood jazz trióból ismerheti a nagyvilág leginkább, és korunk egyik legtehetségesebb jazz-billentyűse. Mindhármuk komfortzónáján kívül esik ez a zene, és véleményem szerint innen jön az a ritkán tapasztalható lendület, ami az albumot végig kíséri.

Snakes and Ladders

Ez a brutális orgonarészlet teszi ezt a művet igazi unikummá és alaptétellé. Természetesen Medeski a két rockos pasas mellé hoz egy nagyon fincsi jazz-ambient-blues színt, ami még inkább fokozza az ízeket. Mindenesetre, hogyha létezik metál-jövőkép, azt most Zorn 43 percben megalkotta. Van benne minden, ami egy mai minőségi metál albumhoz kell a blast beattől a dinamikán keresztül a zúzásig, a dallamos gitárvinnyogástól a matekritmusokig, de van még valami, ami teljesen unikummá varázsolja a történetet, és ez a szabad szellemmel komponált csend, jazz, blues, ambient és sorolhatnám a következő cikk végéig.

Paradigm Shift

A történet nem ért véget, mert ez a lemez egy trilógia része és el sem merem képzelni, hogy a már felvett második és a megírt harmadik tétel mit hoz még. Mindenképp 80 percnyi ámulatot és vér profizmust. Talán nem könnyen emészthető a hanganyag az emésztés hagyományos értelmében, de az egyik legizgalmasabb rock-metál tétel, amit a metálos fejemmel valaha hallottam. Nem utolsó sorban ez is egy tökéletes torzó John Zorn munkásságának nagyszerűségéről, a szabad szellemiségről, a határok nélküli elfogulatlanságról, a zene lényegiségéről és a kísérleti zene mindenkori fontosságáról. Hogyha így túlcsordul, akkor maradjunk annyiban, hogy majdnem 21. századi rock-himnusz.

Opal Illusions by Metrognóm on Mixcloud

Egy meleg szoba, a fejhallgató biztonsága, a lebbenő csend a bútorokon, pattanásig feszülő kíváncsiság a belső fülben és az ablakból beszűrődő tavaszodó utca unott hangjai. Ebben a környezetben vártam, hogy végre hozzámérjen az új Lawrence English hanganyag. PLAY.

Többféle zenehallgatás létezik, de alapvetően két nagy kategóriába soroljuk őket: passzív és aktív. Előbbi népszerűségének örvend a popszakma, utóbbi hanyatlásáért nem fogannak gyerekek Bach zenéjére. Talán a leggyakrabban nekem feltett kérdés valaha az, hogy milyen zenét hallgatok. Válaszom általában: nem mindegy?! Senki nem kíváncsi viszont arra, hogy hogyan hallgatom, milyen hozzáállásom az engem körülvevő hangokról. Ez az, ami számít, és ezt hivatott segíteni több, mint hat éve a MetroGnóm, ezen belül az MGZone, és ezzel kísérletezik English.

Lawrence English

A field recording fogalmát már jól ismerhetik azok, akik olvassák az oldalt. Eléggé „divatos” fogalommá nőtte ki magát az elmúlt húsz évben a kísérleti zenei berkekben és nem csak. Általában referencia hanganyagként használják a zenészek vagy éppen aláfestésként. Vannak persze olyanok, akik elsődlegesen felvett hangokkal dolgoznak. Néhányukat megismerhettétek a bálnás hanganyag hallgatása közben. Fontos, hogy nem az interneten is fellelhető természeti hangokról beszélek, melyeket „relaxációs” hanganyagokként ismer a közönség.

English munka közben

Lawrence English: Wilderness of Mirrors albuma 2014 egyik legmarkánsabb szerzeménye. Még ki sem hűlt a lemez élménye, itt egy újabb nagyszerű anyag, a Viento. Az évek során rengeteg nagyszerű koncepcióban kaptuk az albumokat, és egy folyamatosan megújulni és frissülni tudó alkotót ismerhettünk meg, aki rendkívül érzékenyen foglalkozik a befogadó direkt tapasztalásával, sőt a zeneszerzési folyamat egy igen fontos részeként tekint a zenehallgatásra. Szerinte a fül és a fülhallgató valamint a mikrofon is épp úgy része az alkotási folyamatnak, mint maga a hanganyag.

A Viento egy olyan zenehallgatási módot segít, ahol a hallgató nemcsak aktív, de résztvevő is, általa születik meg a teljes mű. Ettől lesz mindenki számára egyedi élmény a lemez hallgatása. A megszokottól eltérően itt a koncepció rendkívül egyszerű. English ott kezeli a hanganyagot, ahol kell: kint hagyja az ablakon kívül. A mi dolgunk behozni.

A lemezen két felvétel hallható. Mindkettő filed recording, azaz természetben felvett hang. A patagóniai és antarktiszi hóvihar hangjai az egyetlen előadók az albumon. Téved az, aki úgy gondolja, hogy inkább kimegy a levegőre, és belehallgat a természetbe, és ugyanott van. A hanganyagok felvételi körülményei gondosan meg lettek szerkesztve, csak a hangforrás adott, de azt ki kell találni, hogy mit akarunk felvenni, és mindezt egy nagyon komplex folyamat követi, különleges technikai eszközökkel és professzionális, precíz stúdiómunkával. A felvett hangok semmilyen módon nincsenek manipulálva, a felvétel lényege, hogy minél tisztábban és élethűbben közvetítse a rögzített hangokat.

Ez nem a foteles zenehallgatás története tehát. Igen, a szoba adott esetben megvan, viszont attól kezdve, hogy a lemez elindul, amennyiben képesek vagyunk csak a fagyott táj hóviharának és gyilkos szelének hangjára figyelni, perceken belül megtörténik a csoda. Meleg kis kuckónkba beengedünk valami nagyon távoli világot, a fagyos őrület találkozik a fűtött nyugalommal, és elkészül Lawrence English legújabb lemeze, mellyel ő egyszerűen a telet akarta a mikrofonba zárni.

Én kíváncsi lennék, hogy amennyiben ráveszitek magatokat arra, hogy csak a hanganyagra szenteljetek néhány percet, miket tapasztaltok. Belőlem cikk kategóriában ennyi jött ki, különben novellát kellett volna írnom. Rossz novellát.

Shadows Of The Wind by Metrognóm on Mixcloud

Natural Snow Buildings: A Night Country (2014)

Elvétve a kísérleti zenevilág odvaiban olyan zenészek is rejtőzködnek, akiknek nem adatik meg egy perc nyugalom sem, szüntelenül kínozza őket a tehetség és számukra pillanatnyi elégtételnek egyetlen módja az, hogy alkossanak. Ennek ellenére alkotásaik közül szinte semmi sem kerül ki a napvilágra, a nagyvilág elé. A Natural Snow Buildings nevet eddig pontosan 20 nagylemez viseli és a lemezek már-már nevetségesen limitált példányszámban kerültek kiadásra. Az ilyen vaskos diszkográfiával rendelkező együttesek engem néha komolyan képesek elriasztani, majdhogy nem teljesen a zene minőségétől függetlenül. Most is abszolút zöldfülűként fogom megközelíteni a Natural Snow Buildings legfrissebb lemezét, az A Night Country-t.

Az NSB-ről megtudtam, hogy egy kétfejű francia kísérleti zenei formáció, melynek egyik felét Mehdi Ameziane képezi, a másikat pedig egy Solange Gularte nevű hölgy. Elmondásuk szerint ők valamikor 1997-ben találkoztak legelőször egy párizsi egyetem könyvtárában és egy évre rá máris lehetett őket látni együtt zenélni. Mehdi konyított a gitárhoz, Solange pedig már eleve képzett zenészként tevékenykedett. A lemezeik nagy részét saját maguk adták ki és a borítótól elkezdve ugyancsak mindent saját kezűleg készítettek – teljes mértékben független zenészek.

Mehdi és Solange

Mielőtt valaki netán háborogni kezdene a zene minősége miatt, megjegyezném, hogy ebben az esetben szándékosan lo-fi minőségű zenéről van szó (ami amúgy nem ritkaság, lásd pl. Library Tapes). Ennek is van egy bizonyos hangulata és egyféleképp személyesebbé teszi a zenehallgatás élményét, a közelség hatását kelti (hasonlóan a kézi kamerával készített filmekhez). Ebbe semmiképp nem érdemes belekötni, mert nekik ez tényleg jól áll. Ezt a zenét nyersen ajánlott fogyasztani.

Ha feltétlenül stílusokra kéne lebontsam ezt a zenemasszát, akkor azt mondanám, hogy az ambient, drone és a (neo)folk behátosok a legmeghatározóbbak. Bár legtöbbször elegyedett formában hallhatóak, a lemez tartalmaz hagyományosabb, folk-szerű dalokat is, mint a Where Your Body Split és az Eli’s Song. Ezeknél többek között Mehdi szerény gitárjátékait lehet hallani, amelyeket Solange keserédes dúdolásai kísérnek. Feltételezem, hogy ebben az esetben a szöveg kevésbé lényeges, az éneklés pedig csupán egy amolyan hangulatkeltő elem, bár mégis kissé irritál, hogy csak egy-egy szót tudok kivenni az egészből (főleg mivel közben mégis hallatszik, hogy Solange nem csak egyszerűen halandzsázik). Sajnos a gitárdallamok sem elég ötletesek ahhoz, hogy egyedül megállják a helyüket és sokkal jobban érvényesülnek olyan passzusoknál, ahol nem ők vannak előtérbe helyezve (konkrétan a Rusty Knives Valley dalra gondolok).

Az A Night Country erőssége főként azokban a dalokban rejlik, amelyek a drone felé húznak, ahol a hangszereket nem-hagyományos módon kezelik és amelyeknél a már említett elemek csak töltésként szolgálnak. Látszik, hogy ők ebben sokkal otthonosabban mozognak, bár igazából nem csodálkozok azon sem, hogy néha kimerészkednek más területekre is (több, mint 20 lemez után ez tökéletesen érthető). A lenti videón láthatjuk, hogy élőben hogyan hozzák létre ezt a drone-szerű hangzást:

Az utolsó dal viszont, a Gothic Suburbia ismét kitűnik a sorból épp amiatt, hogy ez immár egy langyos, teljesen letisztult ambient mű, tehát merőben eltér attól a nyers hangzástól, amihez az eddigi 70 perc alatt a fülünk már kezdett hozzászokni. Lehet, hogy ez valamilyen happy endet akar jelképezni a lemez végén, de mégsem illett bele az összképbe.

Néhol a Jim Jarmusch Only Lovers Left Alive filmjét kísérő muzsikára emlékeztet (amiről mellesleg, a zenéjén kívül, nem sok jót tudnék mondani) és a filmzenéhez való hasonlítás nem is annyira hülyeség. Ők maguk is számtalanszor beiktattak filmekre való utalásokat a zenecímekbe, de ugyanúgy zenéjük is nyilvánvalóan a horrorfilmeknek hódol és simán beleillene például egy John Carpenter filmbe.

Teljességében, mint egy összefüggő lemez A Night Country nem működik, de ennek ellenére, ha szétszedjük, akkor lehet benne találni több érdemre méltó részt is. Különösképp még a You´ll Become What You Fear the Most számot emelném ki, amelyik múlt héten elhangzott a MetroGnóm műsorban is és az abból készült mix itt meghallgatható:

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

Mayhem – Csihar Attila

Mostanság divat olyan magyarokról írni, akiket magyar nyelvterületen a kutya sem ismer, de jelentős ismertségre tettek szert a nagyvilágban. Vannak azonban olyanok, akik még ezekből a divatos cikkekből, összesítésekből is kimaradnak, holott több százezren ismerik az arcukat a világon. Hogyha foglalkozna a magyar média vagy a bulvár Csihar Attilával, minden bizonnyal a rossz fiúk sorát gazdagítaná, elvégre a világ egyik legismertebb és legszélsőségesebb black-metál bandájának, a Mayhemnek az énekese. Szóval, lehet, hogy a nevét nem ismerik, de ezrek nőttek fel azokon kultikus metál zenéken, melyekhez köze volt vagy van. Emellett Csihar együtt zenélt a kísérleti zenei világ legnagyobb ikonjaival. Egy igazi kalandor, egy vokál-diktátor, akinek munkásságára és zenei hozzáállására méltán felnézhetne az egyre mélyebbre merülő magyar zenei porond. Nem teszi és ez Csihar Attilát a legkevésbé sem zavarja. Korábban értük el telefonon és kérdeztük zenei projektjeiről, művészetéről és természetesen a magyar média csendjéről.

Csihar Attila

• Black metállal kezdtél. Hogyan kerültél kapcsolatba a kísérleti zenével?

Ez egy érdekes történet. Először heavy-metállal kezdtem. Az volt az első, szívemet megérintő zenei műfaj, kb. 10-12 éves koromban. 14 évesen, amikor egyre extrémebb zenéket kezdtünk hallgatni és érdeklődni utánuk, volt először is egy Bathory lemez, amin volt egy kísérletezős intró, majd volt a Celtic Frost zenekar és van bene egy 6-8 perces tétel, amit nevezhetünk kísérleti zenének. Ehhez kötném a legelső találkozásokat. Nem sokkal később, ahogy a Tormentor elindult, nem voltunk egy tipikus heavy-metál zenekar. Ekkor különben ez az egész gothic műfaj még nem is létezett. A punk barátaimmal kezdtem el zenéket cserélgetni, tőlük kaptam először Skinny Puppy-t, de ez még nem annyira extrém, viszont ebben az időszakban hallottam először Current 93-t és Coil-t vagy Diamanda Galast. Nekem valahogy így indult el ez a kísérleti zenei vonal.

Tormentor

• Hogyan kerültél kapcsolatba a Sunn O)))-val és milyen volt a közös meló?

Egy kiadót kerestem és Stephen O’Malley-vel készítettem régebb egy interjút ’95 körül, és akkor vele kapcsolatban voltam. Ő ajánlotta a Southern Lordot, ők meg érdeklődtek. Egy válogatás lemezt szerettem volna kiadatni velük, és ez meg is történt. Akkor küldtek ők nekem ilyen zenéket. Stephen-nek volt egy zenekara, még csak a Flight of the Behemoth volt meg ezek a régi demók, és akkor készült el a White 1 lemez, ami az első komolyabb Sunn lépés. Akkor került szóba a közös munka kérdése. 2001-ben készítettük az első közös dalokat, a Decay-t vagy The Symptoms Of Kali Yuga-t. Ez annyira tetszett a kiadónak, hogy felkerült a válogatás lemezükre. Szóval így indult ez a történet és akkor volt nekik az első európai turnéjuk a White 1-el, és ott szálltam be először élőben. Az első koncertünkön, ami Linz-ben volt, azt hiszem kb. 7 ember volt összesen. Nyilván ez engem nem fogott vissza, sőt, annál lelkesebben tudtam bekapcsolódni az ügybe. Ezután természetesen nyílegyenesen kezdett ez a dolog fölfele menni, mert a Sunn O))) olyan zenekar, hogy igazából élőben jön le, hogy mi is ez valójában. Érdekes még, hogy lekéstem az ATP Fesztiválon a közös fellépést, amikor meg odaértem, azzal fogadtak, hogy az Earth lemondta a fellépést, így a helyükben fogunk zenélni főszínpadon, 4000 ember előtt. Ez azért már érdekes történet, ugyanis mindez egy hét leforgása alatt történt, azaz hét nap alatt lett hét emberből több ezer.

• Hogy jött össze a 6 Fahrenheit Skyquake lemez?

Volt egy felkérésünk, Banks Violette amerikai modern szobrászművész londoni installációjához kellett zenét szerkesszünk. Banks hófehér szobrokból megalkotta a teljes Sunn backline-t pódiumokon, hatalmas hangfalakkal, az egész előtt meg egy fekete széttört koporsó volt elhelyezve. Mi az alsó szinten játszottunk élőben egy ugyanolyan színpadon. Én egy fehér koporsóból énekeltem. Remegett az épület a hangerőtől, a látogatók meg csak az üres pódiumokat látták.

Ezt majd egy másik közreműködés követte, ahol gyakorlatilag hatalmas tükrök voltak, amelyeket fém csövekkel hűtöttek mag fűtöttek egyszerre, így olyan volt az egész, mintha izzadtak volna a tükrök. Ahhoz írtuk a 6 fahrenheit-t, azaz a lemez egy rövidített része az egésznek, mivel a teljes produkció kb. 8 óra.

• Jarboe-val milyen volt együtt dolgozni?

A 80-as évek elején már nagyon szerettem a Swans-t. Valahogy érthetetlen módon, ő keresett meg engem a Season of Mist-en, a kiadónkon keresztül, és felkért egy közreműködésre, amit nagy megtiszteltetésként fogadtam. Ő nagyon komolyan áll a dolgokhoz, nagyon aktívan figyeli a közönséget és teljesen spirituális kontextusa van a koncertjeinek. Ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni, hogy egy nagyon kedves és kellemes személyiség. Kétszer is felléptünk élőben.

• A Void Ov Voices egy saját projekt, és teljesen más világ, mint bármi, amihez addig közöd volt. Mi hívta életre?

Vannak vízióim. Ez egy régi vízió, hogy valami olyat próbáljak ki, amiben csak a hangomat használom, természetesen kísérleti jellegben gondolkodva. Sokáig visszatartott a gondolat, hogy számítógépen dolgozzak, aztán jöttek az új hardware-k, saját memóriával és szoftokkal rendelkezek…sz’al a loop station-ről beszélek, ezt használom. Elég hírtelen jött a dolog. Kapcsolatban álltam a Bohren und der Club of Gore-al, ők hívtak meg egy moszkvai fellépésre. Akkor már nem volt visszaút, megrendeltem a pedálokat és jó lett a vége, azt hozta a dolog, amit vártam tőle.

• Mayhem, Tormentor, Sunn O))), Jarboe, Void Ov Voices, mind más hangzásvilág és hangulat, te meg mindben különböző énektechnikákat használsz és széles nagyon a skála. A projektek hozzák a technikát vagy konceptuálisan kidolgozod és gyakorlod?

Mind a kettő igazából. A 90-es évek elején volt egy Jézus Krisztus Szupersztár felkérésem, és akkor mentem el először énektanárhoz, hogy valami közöm legyen a klasszikus opera technikához. Ott hallottam először különböző speciális légzéstechnikákról és ez egy olyan dolog, hogy az egész testedet igénybe veszi. Később ezeket gyakoroltam és próbáltam átültetni a saját stílusomba, de ez nem egy rövid folyamat, olyan, mint amikor egy hangszert építesz, hogy aztán bármit eljátszhass vele. A technika valójában csak egy alap, sokkal fontosabb a tudatállapot és az atmoszféra, amit a közönséged létrehoz.

• Károgás, hörgés, morgás, üvöltés. Miért?

Ezt a zene hozza. Egyszerűen ez passzol hozzá. Persze mindez lehet cirkusz és parádé, ugyanakkor lehet súlya és ereje. Itt is az számít, hogy az előadó milyen tudatállapotban csinálja ezt, és mennyire színtisztán nyitott erre a dologra. Ez egy elég extrém formája az éneklésnek és torok meg adottság kell hozzá, na meg persze közönség, ami most már van. Én szürreálisnak érzékelem, olyan kicsit ez, mint a horror filmek, mint egy Bosch, Munch, Giger festmény. Az emberek manapság sok mindent elfojtanak, stresszben élnek, félelemben, ez már társadalmi jelenség. Ezek az elfojtott indulatok gyakran előtörnek különböző formában, és a mi koncertjeinken ezt a fajta elfojtott félelmet és stresszt elő lehet hozni, szépen levezetjük közösen. Érdekes kérdés, hogy ezek a félelmek miért vannak elrejtve. Mindenkinek megvan a sajt válasza, mi a zenénkkel válaszolunk. Az embereknek szembesülniük kell a félelmeikkel, magasabb tudatra kell ébredni.

• Miért nem szerepelsz a magyar médiában, hiszen ki lehet jelenteni, hogy az egyik legismertebb magyar ember vagy a világban?

Ez egy érdekes dolog. A Tormentort ismerték, de ott is a zenekart, nem engem. Én nem vagyok híve a médiában való nyomulásnak. Mindig egy saját ritmusban csinálom a dolgaimat. Ritka az interjú felkérés, volt néhány, de hát ez az országra jellemző, mindenki a saját dolgával van elfoglalva és az úgymond sztárokkal. Ez egy belső kör, amiben én semmiképp nem szeretnék részt venni, ez a mainstream. Nekem nem egy életcél, hogy itthon bizonyítsak, és kellemesen megnyugtat, amikor hazajövök, hogy egyszerűen, csendben tudok lenni. Akik fontosak, tudják, ki vagyok. Különben sem szeretek úgy létezni az emberek között, hogy folyton arról van szó, hogy épp mi van velem meg a Mayhemmel. Nem érzem magam különbnek vagy másabbnak a hallgatóságomtól.

Tētēma – Geocidal

Mike Patton legenda, akárhonnan is nézzük. Azóta, hogy 1981-ben feltűnt a Faith No More élén, sok minden történt, ami hozzájárult ahhoz, hogy tényleg legendát faragjunk belőle. Anthony Pateras legalább ugyanennyire kiváló zeneszerző, zongorista és elektroakusztikus zenész. Közös lemezük csemege a javából, noha igencsak aggódtam megjelenése előtt.

Számomra Patton vonzereje nem feltétlen abban rejlik, hogy szinte bármit képes kiénekelni. Viszont az éneklés mellett dalszerző és zeneszerző is, és mindezeken belül százféle műfajban alkotott már nagyot: végtelen kísérletező, az egyik legelvetemültebb avantgardista, akivel találkozni lehet a kortárs zene terén, amit az alábbi kottából nézett, John Cage-re hajazó, vokálmű is bizonyítja. Ezt jó barátjával és zenésztársával, John Zornnal szerezte közösen a Moonchild nevű zenekari projektjük keretében:

Patton legelborultabb kísérletei John Zorn multitalentum, jazzlegenda, kortárs zeneszerő, általános zseni stb. közreműködésével készültek. Ezek a lemezek többféle formát öltöttek a legnyakatekertebb „káoszjazz” lemezektől (Moonchild), a saját neve alatt megjelenő lemezeken át egészen a Masada-sorozatig. A Moonchild végletekig felfokozott zenéje ezerféle elemből táplálkozik a jazztől, progresszív rocktól kezdve a komolyzenén és blues-on keresztül egészen noise, drone és industrial zenékig. Zorn saját neve alatt megjelenő lemezek általában a jazz és a komolyzene határán születnek, ám általában ezek foglalják magukba a legtöbb nem-zenei, konceptuális kísérletezést is: erre például szolgálnak az olyan koncerteket, amikor a zenészek random módon húznak kártyát, amelyekre hangszer, hangszín, tempó és időtartam van írva. A Masada sorozatban Zorn a saját gyökereinek számító zsidó klezmer hatásokat ülteti át jazz, valamint komolyzenei környezetbe. Mindezeknek a lemezeknek fontos társszerzője és segítője Patton, aki legalább ilyen változatosan áll hozzá a végeredményhez a hangja által.

Ugyanakkor Patton is rengeteget kísérletezik más területeken. A Fantomas nevű projektjének ahány lemeze, annyi vetülete és még egy lemezen belül is szinte annyi dal, amennyi műfaj és hangulat. A The Director’s Cut című lemezen tizenhat filmhez írt zenét a legváltozatosabb film- és zeneműfajokat érintve, amelyek hatással voltak rá: a leheletfinom jazztől a komolyzenén és kóruson át az idegbeteg noise-grindcore-metálig mindenféle fellelhető itt, akár egy dalon belül is. Ennyire elvetemült Omen filmzene feldolgozást nem minden nap hallani, ez biztos:

Ezzel szemben a számomra legkedvesebb Fantomas lemez a Delírium Cordia mindössze egy 75 perc hosszú dalból áll, amiben szintén minden műfaj keveredik, amivel valaha foglalkozott Patton, de most sokkal harmonikusabban, koncepciózusabban, mint bárhol máshol. A lemez hű a címéhez: Patton elmondása szerint egy olyan film vagy konceptalbum zenéjeként kell felfogni, amely az érzéstelenítés nélkül műtétről szól. A különböző zenei szegmenseket ambient részek tagolják, amelyekben különböző műtőszobában hallható hangok fokozzák az amúgy sem egyszerű hangulatot. Elég érdekes élmény egy zongora/metál téma és egy gregorián kórus között újjáélesztés, valamint szikék, csipeszek hangját hallgatni. A lemez az egyik legkülönlegesebb, amivel találkoztam és pontosan azért, mert mint maga Patton is, kategorizálhatatlan, maximum annyira, hogy „kísérleti zene”, viszont annyira változatos, kimunkált és szélsőséges, hogy nehéz egyetlen más stílust ráhúzni.

Anthony Pateras 1979-ben született ausztrál zeneszerző, elektronikus és elektroakusztikus zenész, valamint zongorista, aki mindezeket a műfajokat és eszközöket keverve alkot sajátságos zenéket, videoinstallációkat, film- és videozenéket, valamint kurátori és megnyitói munkáihoz háttérzenéket. Tētēma zenekar nevét is ő adta. A kifejezés eredetileg Antonin Artaud Fragmentations című művében szerepel: Artaud a nyílt lánggal kétszer kiégetett nyílt seb leírásakor használja ezt a szót. Egyik legérdekesebb lemeze az Errors of the Human Body, amely a komolyzene és az elektroakusztikus zene határmezsgyéjén létezik és nem véletlenül szerepel egy axolotl a borítón. Ennek a kis lénynek az a tulajdonsága, hogy ha valamelyik végtagját elvesztené, képes azt újranöveszteni, nem csak a farkát, hanem bármelyik végtagját. Maga a zene is ilyen, kifejlett témákkal indítanak a darabok, „leszakadnak” dallamok, részek, újraindulnak és máshová fejlődnek.

Ilyen előzmények után nagyon vártam, hogy mit hoznak ki a közös munkából, habár az előzetes hírek és részletek, valamint a legutóbbi MetroGnómban hallott dal kissé aggodalommal töltött el, ugyanis ebben eléggé dominánsan megjelentek világzenei témák és attól lehetett tartani, hogy az egész lemez elmegy ebbe az irányba. A világzene iránti antipátiám már jó évtizedes, de szerencsére egy-két részletet leszámítva alig hallható ilyesmi a Geocidal lemezen. Annak ellenére, hogy az album szó szerint egy zenei kavalkád, mégsem a színpompa az első, ami eszembe jutott hallgatása közben. Ahogy már a zenekar neve és a lemez címe is utal rá, annak ellenére, hogy valóban rengeteg zenei műfaj és téma megfordul a palettán, ezek nagy része vagy a szürke számtalan árnyaltában ragyog ezüstösen, vagy mindenképp egy nyomottabb, árnyékosabb irányvonalon halad. Egyenlő arányban oszlanak meg az elektronikus és analóg hangzások, anélkül, hogy egyik is felülkerekedne, ugyanakkor mindehhez még hozzá kell adnunk Patton eszméletlen vokálteljesítményét, amely egymagában legalább annyira változatos, mint maga az egész zene.

Az album ugyan tavaly decemberben jött ki, de még most is megérdemli a figyelmet. Az alkotók neve garancia. Ha valami teljesen sajátságosat, teljesen egyedit és mégis abszolút minőségit akarsz, ki ne hagyd a Geocidal-t!

Janek Schaefer

Feltaláló, építész, dj, producer, hangmérnök, hangszobrász stb. Hogyha létezik élő legenda az avantgárd kísérleti underground világában, akkor Janek Schaeferel kezdődik a sor. Többnyire egyedi és különleges zenészeket mutatunk be a műsorban és a blogon is egyaránt, akikről majdnem minden esetben elmondható, hogy saját stílusukban valami maradandót és rendkívülit alkottak, természetesen mindezt szuperlatívuszokban, ami a blog szerzőinek zene iránti elkötelezettségéből fakad. Ezért bocsi az egész banda nevében. Most is egy hasonszőrű óda következik.

Schaefer a valóságból táplálkozva alkotja meg a saját absztrakt zenei világát: kortárs, fura, utópikus vagy épp hagyományos. Ennek a zenének műfajba sorolása majdnem lehetetlen és teljes mértékben fölösleges, mivel minden lemez mögött egy teljesen más koncepció, élethelyzet vagy érzés rejtőzik, ami azért különbözteti meg Janek kiadott munkáit, mert mindet különböző módon állítja elő.
Már fiatal korában megszállottja volt a zajoknak és a mögöttük, bennük rejlő zeneiségnek. Aztán építészeti egyetemen kötött ki, egyetemista évei alatt alkotta meg a legmaradandóbb és formabontóbb projektjét: egy Self Storage című csoportos kiállításra, amelynek Brian Eno és Laurie Anderson volt többek között a kurátora, elküldött postán egy kazettás hangfelvevőt, ami az utazás alatt vételezte az érzékelhetőbb és hangosabb hangforrásokat (pl. a postai alkalmazottak kora reggeli káromkodásait), így a 15 órás utazásból lett 72 percnyi hanganyag. A „csomag” érkeztekor vált kész alkotássá, rögtön a kiállítás részévé vált, majd limitált változatban kiadták Recorded Delivery címmel. Brian Eno elmondása szerint a valaha megalkotott egyik legszellemesebb és legérdekesebb kísérlet a sound-art területén.

Ez a munka alapozta meg valójában Schaefer zenei karrierjét, amely fáradhatatlanul a mikro- és makrohangok tanulmányozásából, természetüknek megismeréséből áll. Idővel a legelismertebb kortárs Musique concrete-alkotóvá nőtte ki magát, létrehozva saját stúdióját és kiadóját az audiOh!Recordingsot.
Hangkísérletei során építette meg a tri-fonikus lemezlejátszót, aminek három fejével egy időben tudja a felvett hangokat három féle módon manipulálni.Ez a kísérlete bekerült a Guinness-rekordok könyvébe is, mint a világ legsokoldalúbb zenelejátszója.

Schaefer és a tri-fonikus lejátszó

Mindehhez az apadhatatlan kíváncsisághoz és kreativitáshoz még hozzáadódnak a különleges field recording technikák. Ezzel az eszköztárral elméletileg minden létrehozható, amit kortárs hangkísérlet alatt értünk. Nem mellékes, ahogyan az elején is említettem, a koncepcionális gondolkodása Schaefernek, ami minden munkájának alapját képezi. Egyik legjellegzetesebb munkáját, az Extended Play című hanginstallációt első gyermekének születése inspirálta, azaz a történet ennél természetesen érdekesebb. Párhuzamot vont a modern londoni kényelemben és biztonságban szülő anya és saját édesanyja között, aki közvetlen veszélyeknek kitéve a varsói bizonytalan, harsány világban szülte meg fiát. Alapul egy második világháborús lengyel katonadal szolgált, amelyből írt egy 10 perces kamarazenei művet csellóra, zongorára és hegedűre. Ezt bakelit lemezekre felvette és a térben elhelyezett háromszor három számú lejátszón lejátszotta. A lejátszókra mozgásérzékelőt szerelt, amelyek leállították és elindították a felvételt, valahányszor egy látogató elsétált mellettük. Az eredmény ép ésszel felfoghatatlan, mert valójában a mű ötször született újra, míg véget ért: átírás, vételezés, lejátszás, a lejátszás megszakításaival létrejövő, időeltolódásokból születő végeredmény, majd mindennek az albumra szerkesztése, ami megint egy külön história, ugyanis szerette volna, hogyha a felvétel minél hitelesebben tükrözte volna az installáció és élő performansz jellegét.

Az Extended Play performansz

Janek Schaefer – Vinyl Cello Duo

Az album öt dalt tartalmaz: a hangszereket egyenként, amint a lejátszott anyag folyton meg-meg szakad, az egész performansz hanganyagát egészben Acoustic Ensemble címmel, amely a legjellegzetesebb tétel az albumon, abból kifolyólag, hogy gyakorlatilag a látogatók szabták meg az elemek egyenkénti hosszát és eltolódását, létrehozva egy teljesen új végterméket (így lett a mű 24 perc hosszú). A végére felvett és összevágott néhány rádiós zajforrást és kódolt üzenetet, ami egyenes utalás a Conet Projectre, ezzel húzva alá a koncepció üzenetét.

Janek Schaefer – Acoustic Ensemble

Lassan regényt lehetne írni a teljes munkásságáról, de hadd említsek még meg kettőt, egészen röviden:
Philip Jack avantgárd lemezlovassal közösen felvett hanganyaguk, a Songs for Europe két hatalmas történelmi erőt állít egymással szembe és egymás mellé. Athén és Isztambul múltját és jelenét különböző, a helyszínen felvett hangokból, archív zenei részletekből tették össze, természetesen lemezlejátszókon. Schaefer drónos világa és Phil őrült dj-technikája domborítja ki a több évszázados vérfolyót, két birodalom tündöklését, bukását, múltját és jelenét. Kihagyhatatlan.

Charlemagne Palestine-t már ismerhetitek a műsorból és a blogról is. Kettejük zenei filozófiájának találkozása önmagáért beszél úgy gondolom.

Egy kísérleti zenei génpörkölt – így tudnám leginkább jellemezni Schaefer munkáját.
Félkegyelmű zeneprosti. Így éreztem magam, amikor lemaradtam az október 4-i pesti fellépéséről.
Ja, és egy érdekes felfedezés: Janek Schaefer a Transindex portugáliai képriportjában.

Az aktuális műsor zenéiből készült mix:

A Theory of Loneliness by Metrognóm on Mixcloud

Ismét egy rendkívül pozitív hangvételű kritika következik, mert valahogy így dobta a gép, hogy egyre nagyszerűbb projekteket kell bemutassak. Az alábbiakban az említett kiadó legutóbbi koncepcionális kiadványáról írok néhány sort, és fontosnak tartom megjegyezni, hogy a cikk leghasznosabb célja, hogy szolgáltatja az eddig egyedülálló online felületet, ahol néhány hanganyag végighallgatható, ugyanis első kézből, a kiadótól kaptam hanganyagot.

A Wist Rec. ír-kanadai kiadó bármilyen mércével mérve is a legegyedibb, legkülönlegesebb és legkevésbé népszerű kiadók közé tartozik. Minderről nem a végtermékek gondoskodnak, hanem a kiadó filozófiája, azaz az egyszerűség, a természetesség, az eredetiség és alázat az analóg zenei eszközökkel szemben. Éppen ezért nem igazán van náluk leszerződött művész, többnyire egy-egy munkát gondoznak előadónként. Olyan neves zenészeket sorakoztat a kiadó archívuma, mint a Tape Loop Orchestra, The Frozen Vaults, Loscil, Danny Norbury, stb. Amúgy nagyon nehéz információt találni róluk, sőt a saját honlapjuk is egy egyszerű blog, egyszerű bejegyzésekkel, ami felületével és nyers hangulatával már mindent elárul a kiadó által képviselt értékekről. Azaz majdnem mindent, hiszen a kiadványok egyenként mind külön koncepciót képviselnek az esetek legnagyobb többségében, ugyanakkor egy dolog közös bennük: az egyszerű hangzás, a zene textúrájára fektetett nagyobb hangsúly és a koncepció kiemelt fontossága. Több projektet is meghirdettek már, amelyekbe több előadó is beszállt. Ilyen például a The Book Report Series, amely esetében a zenészek egy általuk választott klasszikus regénynek vagy novellának alkották meg a zenéjét, nem az érzelmek, hanem a textúrák mentén. A textúrákra fektetett rendkívüli hangsúly amúgy csak egy kiadvány esetében maradt el, a Wist Ed. névre keresztelt pályázatban az a kikötés, hogy minden résztvevő előadó vagy banda egyetlen nagyon fontos és meghatározó élethelyzetet vagy munkafolyamatot kell hangokba szerkesszen. Az első szerzeményért a Fan felelt a Songs for Marie Bashkirtseff című anyaggal melynek háttere, koncepciója és hangzása külön cikket érdemelne, ezzel azonban várunk a következő lemezig, amelyről az Aidan Baker alapította doom-drone duó, a Nadja felel.

Egész hosszan tudnék áradozni a nagyszerű kiadványokról, amelyek a Wist Rec.-hez köthetők, de most az egyik legutóbbival szeretném folytatni, amely az írás alapját is képezi, és amely valójában mindent elmond a kiadó filozófiájáról, amit eddig kihagytam. A The Unofficial Countryside egy hétlemezes koncepcionális válogatás, amelyhez az alapakkordot Richard Mabey újságíró, rádiós, szerkesztő ’73-ban megjelent azonos című útinaplója adta. Mabey a vidéki élet megszállottja volt, élő kapocs kultúra és természet között; olyan orgánumoknak dolgozott, mint a BBC, a The Times, The Guardian, stb. A The Unofficial Countryside a városi terjeszkedés nyomvonalait követve, a nyomorban és gazban kereste az életet, burjánzó síneken, aknamezőkön és elhagyatott épületekben kutatott a szépség után.

Richard Mabey

Mabey munkáját alapul véve a kiadó megszerkesztett egy hét részből álló zenei útinaplót, amely hangba foglalja az urbanizáció nyomait, de nem a nyomort és az elmúlást emeli ki, hanem a túlélést, a láthatatlan szépséget, az apró mozzanatokat. A projektben részt vevő hét előadó bejárta a saját útját, általuk választott kihalt városok menti területeken vagy épp a városok elhagyott negyedeiben, majd ehhez készítettek hangulatképeket 20-20 percben. A Ruhe barangolása a Heritage címet kapta: a városnegyedek észrevétlen lakóit, a madarakat emeli ki környezetükből, hangsúlyozza fenségességüket és magányukat egyaránt. Mint ahogy a legtöbb Wist Rec. kiadványban, itt sem maradhat el a field recording, ami a hanganyag alapját képezi, mindezt pedig színezi Bryan Ruhe ambient eszköztára: különböző „tape” technikák és élő hangszerek digitális processzálása. Már az első 20 percen érződik az a rendkívüli finomság, ahogy a különböző szerzők hozzányúlnak hangokhoz, érzelmekhez, hangulatokhoz.

Ruhe – Heritage

Ian Hawgood a London és Tokyo között ingázó folktronika zseni ezúttal is az oldschool eszközeihez nyúl. Tokyo zúgait zenésítette meg négy részben szintén filed recording technikákat és 4-track tape technikát alkalmazva, ami az ’50-es években szolgált szimultán hangfelvételek készítésére. Ez is nagyon mély és gondosan szerkesztett ambient világ nagyon finom hangfelvételekkel, mint a tücsökhangba komponált metrófék hangja.

Ian Hawgood – Four Parts One,One Parts Four

A dél koreai Sima Kim magnószalag technikákat alkalmazva alkotta meg a szett legnyugisabb mozzanatát. Az idő múlását és leállását szerkesztette egy rendkívül kellemes, hömpölygő ambientbe. Ilyenszerű nyugodt, precíz ambient minimalizmust rég nem hallottam. Érdemes megjegyezini, hogy a fiatal koreai srác célja mindig is az éberség hangjai csendjei közti részek megalkotása volt. A kis keleti John Cage.

Sima Kim – Music For Stints

Ezt a hanganyagot bocsátotta rendelkezésemre a kiadó, de ezzel a hárommal sem tudok betelni. A további négy hanganyagból egy-egy részletet meghallgathattok az alábbi lejátszóban. Nacht Planck, Sub Loam, Sxa Ormbjüment és Gentlemen részei is híven követik a fent említett és hallott zenei finomságot, az érzékeny textúrák vonalait és a természetes, egyszerű hangalkotás technikáinak használatát.

Az sem mellékes, hogy a kiadványt kézzel készített fa dobozban, hét, egyenként szintén kézzel készített és égetéses módszerrel díszített fa CD-tokban terjesztik, természetesen csökkentett példányszámban (melyből egy remélhetőleg úton van a polcom fele). Amúgy az összes kiadványuk egyedi és kézzel készített. Figyelemre méltó a kiadó, hiszen elsősorban nem zenéivel, hanem hozzáállásával vált igazán különlegessé: kézzel fogható, egyszerű, földszagú és mindenek előtt alázatos.

Arve Henriksen: Cosmic Creation

Ahogy sok más zenei műfaj terén, Észak-Európa megtalálta egyéni, specifikus hangját a jazz sokrétegű világában is. Egyik legkiemelkedőbb képviselője kétségkívül Arve Henriksen, a hírhedt norvég trombitás, aki idén rendkívül produktívnak mutatkozott s három új lemezzel gazdagította a már amúgy is gazdag diszkográfiáját. A három közül a legfrissebb a Cosmic Creation, mely egy új irány felé mutat, ahol a merész kísérletezésnek még több helye van, mint ezelőtt.

Arve Henriksen egy folytonosan visszatérő alanya a MetroGnóm műsornak és ez nem csupán a véletlennek köszönhető: legutóbb a Supersilent együttes kapcsán volt megemlítve, melynek Henriksen az egyik alapító tagja. A neve alatt eddig mindössze nyolc lemez jelent meg, de legalább ugyanennyi született különböző zenei együttműködésekből is, nem beszélve az irtó termékeny Supersilent zenekarról. Saját lemezei, egy kivétellel, a Rune Grammofon kiadójánál jelentek meg, mely elsősorban a legmerészebb norvég kísérleti zenészek munkáit szándékszik támogatni. Ez máris sokat mond arról, hogy milyen kaliberű zenésszel állunk szemben.

Arve Henriksen

Őt nem olyan zenésznek kell elképzelni, aki valahol egy füstös kávézóban óvatosan és közömbösen végzi a dolgát a háttérben, háttérzenét kínálva az ugyanannyira közömbös közönségnek. Ez a jazz-t nem kedvelők jazz-e. Őszintén szólva nem is szívesen rakom a jazz-pecsétet Arve Henriksen munkásságára, inkább nevezném egyszerűen kísérleti zenének, melyben néhol fellelhető a jazz zeneműfaj hatása is. Különösképp a legújabb alkotásaival bizonyította be, hogy valójában milyen messzire mer elrugaszkodni a megszokott műfaji korlátoktól. Ez neki soha nem jelentett problémát, de a Chron és Cosmic Creation című lemezek esetében az alkotói merészsége talán még jobban megmutatkozik.
Különben Henriksennek mint zenésznek a legfontosabb ismérve a hangszerkezelése ugyanis trombitájával a japán sakuhacsi fuvola hangzását próbálja utánozni.

Ami a Cosmic Creation albumot illeti, már az első hallgatás után felfigyeltem arra, hogy a cím milyen tökéletesen visszaadja a tartalmat és az átfogó hangulatvilágot. Ez eddig nem volt megfigyelhető egyik előző albumánál sem, hogy a különöző elemek ennyire harmóniában legyenek egymással. Általában mindig volt egy-két kakukktojás a dalok között és ezt mindig is furcsálltam, viszont a Cosmic Creationnél érződik, hogy ez a lemez tudatosan egységként volt teremtve és nem véletlenszerűen követik egymást a számok. Az előző lemezeihez képest hangzásában ez sokkal elektronikusabb és elvontabb is, egy nem létező tudományos-fantasztikus filmnek a betétzenéjeként képzelhető el a legkönnyebben. Újszerűsége ebben is megmutatkozik, hisz ki tudna elképzelni egy sci-fit, amelyben jazzszerű zene szól a háttérben?!

Ha feltétlenül műfajilag kellene jellemezni a Cosmic Creationt, akkor mondhatjuk, hogy ez a lemez valahol az ambient, drone, jazz és az elektronikus zene valószínűtlen metszéspontjánál található. Számomra ilyen formában a legemészthetőbb a „jazz” , bár ez nem azt jelenti, hogy az effajta zene kényelmesen és könnyedén befogadható. Ha például hattérzeneként próbálod hallgatni, akkor több, mint valószínű, hogy egy idő után inkább irritáló lesz, mintsem kellemes, annak ellenére, hogy tartalmaz nyugis részeket és úgy összességében nézve csendesnek, csendesen kaotikusnak nevezhető. Természetesen nem dallamos zenéről van szó és az ambientnek azt a sajátosságát kölcsönözte, hogy hangtájakat (soundscape) fest a hallgató számára. Általában a már ismert környezetünkből való hangok s zajok beiktatása által képződnek ezek a hangtájak, itt viszont ismeretlen gépek által produkált futurisztikus zajok ötvöződnek a trombita gyöngéd hangjával, ami akarva-akaratlanul arra késztet, hogy földönkívüli tájakon merengj.

Andrea Belfi: Natura Morta

A Miasmah Kiadó eddig csakis olyan zenészeket karolt fel, akik tényleg képesek egy újszerű hangzásvilág teremtésére. Szerencsére Andrea Belfi is egy ilyen kivétel. Legújabb alkotása, a Natura Morta nem más, mint egy csendes elektroakusztikus kavalkád. Transzba ejtő ritmusaival és rezgéseivel ismeretlen partok felé irányítja a hallgatót, ha az bátran el meri engedni magát, hogy magukkal sodorják a hanghullámok.

Andrea Belfi egy olasz ütőhangszeres zenész, akinek nevéről csak tavaly hallottam először, amikor is összeállt a B/B/S/ szupertrió és kiadta első nagylemezét. Belfi ugyanis e bandában együtt zenél a drone/ambient két nagy virtuózával, Erik Skodvinnal (Svarte Greiner, Deaf Center) és Aidan Bakerrel (Nadja). Amit ők együtt művelnek, az kétségkívül rendkívüli, de Belfi bebizonyította, hogy egyedül is megállja a helyét a kísérleti zene világában. A Natura Morta ennek remek bizonyítéka, s habár kissé más jellegűek, az előző lemezeit sem szabad figyelmen kívül hagyni. Összesen ötöt adott ki, melyek közül a legutolsó 2012-ben jelent meg s a Wege címet viseli. Ezenkívül olyan zenészekkel is játszott együtt, mint pl. Machinefabriek vagy BJ Nilsen.

Ha feltétlenül össze akarjuk vetni valamivel a Natura Morta zenevilágát, akkor elmondhatjuk, hogy a B/B/S/-hez áll legközelebb. Mindenképp jobban hasonlít erre, mintsem az előző szerzeményeire. Feltételezem azt is, hogy a zenekarhoz való csatlakozása pozitívan és ihletően hatott rá.

A hat dalt tartalmazó Natura Morta egy idegen és kietlen tájat fest, melyből az ember saját magát rekesztette ki. A minimalista dobritmusok meglehetősen rideg hangulatot idéznek, tehát semmiképp sem valami szívmelengető drone/ambient zenéről van szó, bár ha egyszer a hatása alá kerít, akkor nem kívánsz kikerülni alóla, hanem élvezed fogságod minden percét. Addiktív anélkül, hogy különösképp melodikus lenne, ezért igazából fel sem tűnik a zene ismétlődő jellege. Noha véletlenül bukkantam rá, engem már az első hallgatásnál lebilincselt s képtelen voltam leállni a nyitódal után.

Andrea Belfi

Az elektronikus beütések is arra szolgálnak, hogy még jobban elidegenítsék a hallgatót a felvázolt tájtól. Azt gondolnád, hogy effajta zenével képtelenség természetképet „festeni”, noha a lemez különlegessége részben épp a különböző elemek valószínűtlen keveredésében rejlik. Itt kiemelném a negyedik dalt, amelynek címe Forme creano ogetti: talán ebben a legnyilvánvalóbb az album sajátossága – a háttérben tücsökciripeléshez hasonló hangok hallhatóak, melyek fokozatosan egy teljesen szintetikus lüktetéssé alakulnak át.

Ha megfigyeljük a lemezborítót és a lemez címét (lefordítva: ‘csendélet’), akkor nyilvánvaló a festészethez való kötődés. A természet viszont már nem idillikus és érintetlen, hanem hordozza az ember által hátrahagyott mély nyomokat – itt a természetes összemosódik a szintetikussal, amit zeneileg az akusztikus és elektronikus elemek keveredése hatásosan érzékeltet.