Nils Petter Molvaer nem mindennapi figura, ezért az április 16-i sepsiszentgyörgyi fellépése még különlegesebb eseménynek számított. Az eseményt egyaránt tarkították pozitív és negatív élmények, de önmagában nem mindennapi, hogy ilyen kaliberű és minőségű előadó lépjen fel Sepsiszentgyörgyön.

Molvaer azon nagyon kevés alkotók közé tartozik, akik azzal büszkélkedhetnek, hogy stílust teremtettek. Az 1960-ban Sula szigetén született norvég jazz-trombitás, zeneszerző és producer az egyik legelső, aki olyan egymástól távol esőnek tűnő műfajokat hozott össze, mint a jazz és az elektronikus zene, azonbelül pedig a drum’n’bass, az IDM és az electronica műfaját. Ez a megközelítés már az 1997-es debüt albumán, a Khmer című lemezen megjelent és annyira újszerűen hatott, hogy máig ez a legismertebb és legelismertebb lemeze. Az album nem mindennapi módon keveri a jazz, a rock, az elektronikus hangtájképek és a hip-hop elemeit. Ezek már első hallásra könnyen felismerhetővé tették alkotásait, még azelőtt, hogy ellepték volna a piacot a hasonló próbálkozások.

Ez a lemez nem csak általában volt különleges, hanem a kiadója, az ECM számára is, ugyanis ők sok klasszikusabb és kísérletibb jazzlemezt is megjelentettek, de ilyet még soha. Az elektronikus zene viszont eddig teljes mértékben idegen számukra, így két lemez után Molvaer ott is hagyta őket. Azóta amellett, hogy saját lemezeit kiadja, rengeteget kollaborál (pl. Eivind Aarset gitárossal, Zakir Husseinnel, Bill Laswell-lel, hogy csak a legnagyobbakat említsük), valamint színház- és filmzenéket ír.

Mindezek tükrében érthető volt, hogy reménykedve vártam az aznap esti koncertet. Tudom, tudom, „ne menjünk elvárásokkal” és a többi nonszensz álmély okoskodás, de attól még elvárásokkal rendelkezni a legtermészetesebb dolog. Ezen túllépve nem kell félreérteni, amit írni akarok, a koncert hatalmas élmény volt, épp csak többre vártam Molvaertől. A zenei anyaggal nyilvánvalóan semmi probléma nem volt. Már a nyitóhangokban olyan vastag drone-noise alapokat kevert trombitája alá, hogy olvadoztam a gyönyörtől. Molvaer az évek során egyre csak bővítette azokat a jazztől hagyományosan idegennek gondolt elemek tárházát, amelyeket felhasznál, így a fentebb említett műfajokon túl lehet már hallani nála ambient, drone, dark ambient, sőt egyenesen noise témázgatásokat is. Az már csak egy plusz volt, hogy mindezek az általában „anti-zene”, sőt némelyek szerint „anti-kultúra” elemek épp egy templomban szólaltak meg (bár a templom jelen esetben unitárius). A zene továbbá olyan szintű változatosságot és sokszínűséget mutatott fel, amelyet igazán kevés szólóelőadó tudhat a magáénak. Ha meg akarnám számolni, legalább 15 féle zenei műfaj (ismét tudom: „ne kategorizáljunk” és bla bla) fordult elő a koncerten, ráadásul úgy, hogy szervesen összeillett a jazzel.

Legszívesebben végigfeküdtem volna a tempolmi padban és úgy hallgattam volna a zenéjét. Azért mondom, hogy esetenként, mert Molvaer teljesen egyedül lépett fel, ami azt jelentette, hogy ő játszott – nyilván – a trombitáján is, valamint ő cserélgette laptopjáról az alapokat is. Sajnálatos módon ez szinte dalonként megtörte az amúgyminden konferelását nélkülöző koncert folyamát. Lehet azt mondani, hogy ez szőrszálhasogatás, viszont nagyon kizökkentő volt, hogy négy-öt percenként molyolt a laptopján és megszakadt a koncert úgy zenei, mint vizuális folyása. Másrészt zavaró volt, hogy nem igazán láttam egy irányt a koncert felépítésében, amitől úgy tűnt, hogy eléggé zavarosaz, amit hallok, akármennyire jó is. Emiatt a koncert kb. háromnegyedénél már igencsak fárasztott az egész, noha szeretem a zenéjét. Erre például azért érdemes vigyázni, mert voltam olyan jazz koncerten, Bohren & Und Der Club of Gore, akik az átlaghallgató számára talán fárasztóbb zenét játszanak, már csak annak monolitikus lassúsága okán is, ám mégis rövidebbnek és kerekebbnek tűnit pedig kétszer ennyit játszottak Pesten is, Bukarestben is, mint Molvaer Sepsiszentgyörgyön. Nyilvánvalóan teljesebb lett volna az élmény, ha nem egyedül jön, hanem a kísérőzenészeivel, de ez távolról sem a szervezőség mulasztása, ugyanis ez egy szólóturné része volt.

Mindezeket a kisebb dolgokat leszámítva a koncert roppant jó volt, nem csak azért, mert maga Molvaer és a zenéje is jó, hanem azért is, mert ezek a kísérletibb zenék és zenészek is kezdenek elérni hozzánk, noha volt már erre példa roppant jó itteni szervezőcsapatoknak köszönhetően (számomra ilyen téren a legpozitívabb példa eddig a tavalyi PulzArt fesztiválon a MIKROKOLEKTYW volt, ami eddigi egyik legnagyobb koncertélményem itthon). Le az összes kalappal a szervezők előtt, hogy a bukaresti Jazz in Church előadói közül elhozták többek közt Molvaert, aki minden ellenére nem csak egy nagyon jó koncertet adott, hanem még nagyon pozitív, mosolygós, közvetlen alaknak is bizonyult.

Az est negatív fénypontja számomra a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum zenetanára (!) volt, aki kifejtette igazán mélyenszántó véleményét, hogy „mán vártam, hogy legyen valami zene es” (sajnos szó szerint idézek), amire igazán kedvem lett mondani, hogy még csak meg sem érdemlik, hogy ilyen kaliberű és minőségű koncert legyen karnyújtásnyira tőlük. Ez a szégyen, amikor így állnak hozzá ahhoz, hogy egy zenész, aki stílust és műfajt teremt, egy személyben eljön, egyedül lép fel, és még ha nem is tökéletes a koncert, de még mindig többet lehetne tanulni belőle, mint az említett úriember egész munkásságából – ha van egyáltalán ilyen – , illetve egész tanári pályájából. Szántszándékkal akartam erre kitérni, nem azért, hogy soroljam a negatívumokat, vagy eltereljem a koncert nagyszerűségéről a figyelmet, hanem, hogy jelezzem, hogy milyen nehézségekkel küzd minden olyan szervező nem csak itt, hanem bárhol, amikor olyan eseményt szervez, amely túllép bizonyos mesterségesen megvont kulturális, művészeti, politikai vagy bármilyen határokon, és úgy gondolom, hogy szóvá is kell tenni ezt mindig. Legyen minden ilyen szóvá tétel egy nagy „hajrá!” mindazoknak, akik hajlandóak átlépni ezeket a határokat és leszervezni ilyen eseményeket.

Hogy ezek után visszatérjünk a pozitívumok sorába, álljon itt Nils Petter Molvaer és zenésztársai előadásában a Khmer lemeze teljes hosszában, élőben előadva a Jazz Baltica fesztiválról:

Immáron hét éve csináljuk ezt mindenen keresztül, néha összeszorított fogakkal, máskor ökölbe szorított kezekkel, de egyszer sem úgy, hogy akár egyikünk is ne tudná vállalni. Március 28-án egy újabb mérföldkövet léptünk át.

Még 2008-ban volt, hogy B. Szabó Zsolt létrehozta a MetroGnómot, amely Közép Kelet-Európa első és máig egyetlen kísérleti zenét sugárzó rádióműsora. Ez már a harmadik ilyen jellegű maraton, amelyet végigcsinálunk és egyben a leghosszabb is. Az első kettő egyenként nyolc órásak voltak, ez azonban egy teljes félnapos, tizenkét órás peremzenei műsor volt végig információkkal, kommentárral, bemutatással. Ez alkalommal nyolcan vezényeltük le a folyamatot, ellentétben az elsővel, amikor mindössze három ember bábáskodott felette, ami a végletekig kimerítő volt. Mindannyiunknak volt egy átfogó témája, amellyel dolgoztunk és amelyhez körülbelül ötven percnyi zenét válogattunk össze, kivéve egy műsorrészt, amelyhez százhúsz percnyi volt és még egyet, amelyhez viszont száznyolcvan. A zenelistákat nem részletezzük, mivel ez később külön nyilvánosságra kerül, ám ezek voltak a témák, műsorrészek, amelyeket a témavezető mindig két másik kollégával együtt mutatott be: Bodoki Halmen Zsolt indított egy órányi élőben alkotott granuláris szintézissel, amelyet az előző este rögzített field recording felvételeiből készített és amely tizenkét órán át szolgált “gumizeneként” a beszélgetéseinkhez, folyamatosan átalakulva és fejlődve, B. Szabó Zsolt az évek során felgyűlt legreprezentatívabb MetroGnóm-műfajokat részletezte, Brassay István egy élő kísérleti hip-hop mixet vezetett elő mindannyiunknak, újfent láttatva, hogy ez a műfaj nem csak a mainstream kliséiről szól, Balázs Ádám a hangszobrászatról beszélt és megalkotta az évtized (legalább!) kísérleti zenei beszólását a “kiállítás gépei”-ről szólva, Bakk-Dávid László a huszadik és huszonegyedik századok zeneszerzéséről próbált meg egy valamennyire átfogó képet adni, ám mivel ez az egyik legkomplexebb és legnehezebb tematika, őneki volt százhúsz percnyi zenéje az ötven helyett, Dimény Levente a hozzá legközelebb álló, kedvenc dark ambient tételeivel csalt libabőrt mindenki hátára, minekután Szabó Péter kísérleti jazz tételei rántottak vissza mindenkit a jelenbe, Ivácson András Áron olyan zenékkel próbált hajnali idegeinken táncolni, amelyek vagy zeneiségükben, vagy a zenéhez való hozzáállásuk hasonlóságában “zajnak”, vagy “zajzenének” nevezhetőek, ismét B. Szabó Zsolt tért vissza lezárni a kört, aki ezúttal a legfontosabb női kísérleti eőladókat hozta el, akik a műsor történetében fontos szerepet játszottak, végül pedig egy nagy közös műsorvezetés keretében mindenki bejátszotta és részletezte azon kedvenc kísérleti zenészeit, akiket a MetroGnóm által ismert meg.

Hamarosan egy MixCloud válogatásban hallhatjátok a teljes műsort, szöveg és kommentár nélkül, csak a dalokat, így mindenki zenelistáját nem részletezem most külön, inkább jöjjön pár hangulatkép, ami közben készült.:

Bodoki Halmen Zsolt élőben alkot.

B. Szabó Zsolt, Balázs Ádám és Ivácson András Áron a MetroGnóm legreprezentatívabb műfajait ismerteti.

Ivácson András Áron, Szabó Péter és Brassay István a kísérleti hip-hop körül pörög (a fekete lemez…).

Balázs Ádám, Bakk-Dávid László és Bodoki Halmen Zsolt a hangszobrászatot gyakorolja a “kiállítás gépeinek” segítségével.

Bakk-Dávid László, Balázs Ádám és Bodoki Halmen Zsolt a huszadik-huszonegyedik századi zeneszerzés csínjáról-bínjáról.

Dimény Levente, Ivácson András Áron és B. Szabó Zsolt a dark ambient frekvenciái között kóborol.

Szabó Péter, Bakk-Dávid László és Balázs Ádám a kísérleti jazz lüktetését tolmácsolja.

Ivácson András Áron, Bakk-Dávid László és Dimény Levente hajnalosan zajong, miközben Bodoki Halmen Zsolt monitorból “granuláris szintetizál”.

B Szabó Zsolt, Szabó Péter és Balázs Ádám “elővezeti” a MetroGnóm legfontosabb női kísérleti zenészeit.

Dimény Levente és Bakk-Dávid László szünetel.

Szabó Péter és Ivácson András Áron szünetel (és feszít).

Az egész éjszaka most is legalább olyan jól telt, mint eddig bármelyik korábbi alkalomkor, azzal a nagyon lényeges különbséggel, hogy lévén sokkal többen a stúdióban, megoszlott a munka és jóval kevésbé voltunk fáradtak a végére, mint korábban. Talán az egyetlen lényeges múlasztásunk, hogy nem készítettünk fényképet a két óriáspizzáról, ami tartotta bennünk a lelket reggelig…

A következő maratonig is maradunk, szerdáról szerdára, kísérleti zenékkel és a megszokott hozzáállással.

Üdv, a szerkesztőség.

Natural Snow Buildings: A Night Country (2014)

Elvétve a kísérleti zenevilág odvaiban olyan zenészek is rejtőzködnek, akiknek nem adatik meg egy perc nyugalom sem, szüntelenül kínozza őket a tehetség és számukra pillanatnyi elégtételnek egyetlen módja az, hogy alkossanak. Ennek ellenére alkotásaik közül szinte semmi sem kerül ki a napvilágra, a nagyvilág elé. A Natural Snow Buildings nevet eddig pontosan 20 nagylemez viseli és a lemezek már-már nevetségesen limitált példányszámban kerültek kiadásra. Az ilyen vaskos diszkográfiával rendelkező együttesek engem néha komolyan képesek elriasztani, majdhogy nem teljesen a zene minőségétől függetlenül. Most is abszolút zöldfülűként fogom megközelíteni a Natural Snow Buildings legfrissebb lemezét, az A Night Country-t.

Az NSB-ről megtudtam, hogy egy kétfejű francia kísérleti zenei formáció, melynek egyik felét Mehdi Ameziane képezi, a másikat pedig egy Solange Gularte nevű hölgy. Elmondásuk szerint ők valamikor 1997-ben találkoztak legelőször egy párizsi egyetem könyvtárában és egy évre rá máris lehetett őket látni együtt zenélni. Mehdi konyított a gitárhoz, Solange pedig már eleve képzett zenészként tevékenykedett. A lemezeik nagy részét saját maguk adták ki és a borítótól elkezdve ugyancsak mindent saját kezűleg készítettek – teljes mértékben független zenészek.

Mehdi és Solange

Mielőtt valaki netán háborogni kezdene a zene minősége miatt, megjegyezném, hogy ebben az esetben szándékosan lo-fi minőségű zenéről van szó (ami amúgy nem ritkaság, lásd pl. Library Tapes). Ennek is van egy bizonyos hangulata és egyféleképp személyesebbé teszi a zenehallgatás élményét, a közelség hatását kelti (hasonlóan a kézi kamerával készített filmekhez). Ebbe semmiképp nem érdemes belekötni, mert nekik ez tényleg jól áll. Ezt a zenét nyersen ajánlott fogyasztani.

Ha feltétlenül stílusokra kéne lebontsam ezt a zenemasszát, akkor azt mondanám, hogy az ambient, drone és a (neo)folk behátosok a legmeghatározóbbak. Bár legtöbbször elegyedett formában hallhatóak, a lemez tartalmaz hagyományosabb, folk-szerű dalokat is, mint a Where Your Body Split és az Eli’s Song. Ezeknél többek között Mehdi szerény gitárjátékait lehet hallani, amelyeket Solange keserédes dúdolásai kísérnek. Feltételezem, hogy ebben az esetben a szöveg kevésbé lényeges, az éneklés pedig csupán egy amolyan hangulatkeltő elem, bár mégis kissé irritál, hogy csak egy-egy szót tudok kivenni az egészből (főleg mivel közben mégis hallatszik, hogy Solange nem csak egyszerűen halandzsázik). Sajnos a gitárdallamok sem elég ötletesek ahhoz, hogy egyedül megállják a helyüket és sokkal jobban érvényesülnek olyan passzusoknál, ahol nem ők vannak előtérbe helyezve (konkrétan a Rusty Knives Valley dalra gondolok).

Az A Night Country erőssége főként azokban a dalokban rejlik, amelyek a drone felé húznak, ahol a hangszereket nem-hagyományos módon kezelik és amelyeknél a már említett elemek csak töltésként szolgálnak. Látszik, hogy ők ebben sokkal otthonosabban mozognak, bár igazából nem csodálkozok azon sem, hogy néha kimerészkednek más területekre is (több, mint 20 lemez után ez tökéletesen érthető). A lenti videón láthatjuk, hogy élőben hogyan hozzák létre ezt a drone-szerű hangzást:

Az utolsó dal viszont, a Gothic Suburbia ismét kitűnik a sorból épp amiatt, hogy ez immár egy langyos, teljesen letisztult ambient mű, tehát merőben eltér attól a nyers hangzástól, amihez az eddigi 70 perc alatt a fülünk már kezdett hozzászokni. Lehet, hogy ez valamilyen happy endet akar jelképezni a lemez végén, de mégsem illett bele az összképbe.

Néhol a Jim Jarmusch Only Lovers Left Alive filmjét kísérő muzsikára emlékeztet (amiről mellesleg, a zenéjén kívül, nem sok jót tudnék mondani) és a filmzenéhez való hasonlítás nem is annyira hülyeség. Ők maguk is számtalanszor beiktattak filmekre való utalásokat a zenecímekbe, de ugyanúgy zenéjük is nyilvánvalóan a horrorfilmeknek hódol és simán beleillene például egy John Carpenter filmbe.

Teljességében, mint egy összefüggő lemez A Night Country nem működik, de ennek ellenére, ha szétszedjük, akkor lehet benne találni több érdemre méltó részt is. Különösképp még a You´ll Become What You Fear the Most számot emelném ki, amelyik múlt héten elhangzott a MetroGnóm műsorban is és az abból készült mix itt meghallgatható:

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

Disappears: Irreal (2015)

Miközben a fejünket csóváljuk, látván, hogy többnél több kísérleti zenész kezdi elengedni magát és mindinkább a nagyközönség felé nyit, a hátunk mögött olyan hallatlan alkotások születnek, amelyek pont az ellenkező irányba mutatnak. A chicagói Disappears együttes azok közé sorolható, amelyek egyre inkább befele fordulnak, mintsem kifele és az új lemezükkel pedig bennébb merészkedtek, mint valaha.

De kik is ők? Az együttest Brian Case (vokál, gitár) és Graeme Gibson alapította, akikhez csatlakozott Jonathan Van Herik (gitár) és Damon Carruesco (basszus). Érdekességképp megemlítendő, hogy egy lemez erejéig a Sonic Youth-os Steve Shelley is beszállt, bár nem sokkal a Guider (2011) megjelenése után el is illant és helyébe Noah Leger lépett, aki mindmáig a Disappears egyik gitárosaként ismert. Ezenkívül nem sokat lehet tudni róluk, a honlapjuk pedig legalább annyira tartózkodó, mint maga a zenéjük.

Disappears

Minden egyes lemezük egyébként a Kranky kiadó alatt jelent meg és nem ez volt az első alkalom, hogy a Kranky olyan anyagot tol az orrom elé, amit ma már kedvencnek nevezhetek. Az Irreal pedig valóban majdnem mindent ver, amit eddig 2015-ben hallottam (kivéve az új Ricardo Donoso-lemezt, amiről már kifejtettem a véleményem itt).

Két hónappal az Irreal hivatalos megjelenése előtt ízelítőként felfedték az Another Thought című dalt, amely a FACT online folyóiraton keresztül került ki a világhálóra. Ez engem azon nyomban meggyőzött, már az első hallgatás során, és okot adott arra, hogy még türelmetlenebbül várjam a lemezt.

A teljes lemez végül változatosabbnak ígérkezett, mint amilyenre számítottam és ez többek között azt jelenti, hogy némely dalok több türelmet és hallgatást igényeltek a befogadáshoz, mint a már említett Another Thought. Ezt semmiképp sem negatívumként kell felfogni, bár az tény, hogy az előző lemezeihez képest az Irreal lényegesebben minimalisztikusabb, súlyosabb anyag, talán kényelmetlenebb is – sokat kér a hallgatótól, de sokat is ígér. Megtartották a már előző alkotásaikból ismert elemeket, de ennek az albumnak az esetében olyan mintha mindezeket felfokozták volna, tudatosan túlzásokba estek és véleményem szerint részben erről szól ez a lemez.

Első hallgatásra talán a primitív egyszerűsége a legszembetűnöbb, legalábbis az egyszerűség érzését kelti az erősen ismétlődő jellege miatt. Ez viszont csak a felszín. Ha jobban odafigyelünk, akkor észrevehető, hogy a különböző elemek milyen tökéletes összhangban vannak egymással annak érdekében, hogy megteremtsenek egyfajta disszonanciát: a monoton vokál, a végtelenségig ismétlődő precíz dobritmusok, az éles gitártónus, az elvont zeneszövegek. Nem annyira zenei disszonanciáról van szó, mintsem egy életérzésről, amit megkíséreltek megzenésíteni. Bár hordoz mindenfajta hatásokat, krautrocktól kezdve a post-punkig, mégis tematikailag és ami a zenei megoldásokat illeti kortársnak nevezhető a zenéjük.

A Pitchfork pont amiatt pontozta le, hogy a lemez „nem elég indulatos” (a Swans együttes zenéjéhez viszonyítva), bár szerintem ők épp ezt akarták zenében kifejezni: a teljes szenvtelenség állapotát. Értelmetlennek tűnik ezt ellenük fordítani.

Ricardo Donoso: Saravá Exu

Amióta novemberben felkerült a világhálóra a Vesperum, Ricardo Donoso legújabb lemezének a bemutatkozó dala, azóta folyton azt lestem, hogy mikor lesz elérhető a teljes lemez. Most pedig, hogy kikerült, azt mondhatom, hogy az elvárásaimat is túlhaladta és ez eddig a legizgalmasabb kísérleti elektronikus alkotás, amivel megismerkedhettem már ilyen korán 2015-ben.

Amíg vártam az új lemez megjelenését, kíváncsiságból végigfutottam Ricardo Donoso diszkográfiáján, és bár egyik album sem fogott meg annyira, mint most a Saravá Exu, érdekes volt megvizsgálni az előzményeket, amelyek idáig vezették a munkásságát. A saját neve alatt öt lemezt tud maga mögött (ha nem számoljuk bele a legfrissebbet) és ezek közül a 2014-es A Song For Echo áll legközelebb a Saravá Exu hangzásvilágához, bár az előbbi jóval nyugisabb és kevésbé provokatív. Ricardo Donosoról amúgy tudni kell, hogy ő egy képzett brazil zenész és zeneszerző, aki jelenleg Bostonban tartózkodik és a saját projektjén kívül egy Ehnahre nevezetű avant-death metál együttesben is zenél valamint a Perispirit kísérleti elektronikus duó egyik tagja.

Ricardo Donoso

A Saravá Exu mindenképp az eddigi legmerészebb alkotás, ami kikerült Donoso keze alól. Ezt már abból is láthattuk, hogy mikor elhangzott a MetroGnóm műsorban, akkor némi problémát okozott a lemez műfaji meghatározása. Véleményem szerint ez mindig egy jó pontnak számít, ha kísérleti zenéről van szó. Míg a Donoso előző lemezei többnyire a drone és az ambient műfajain belül mozogtak, a Saravá Exu mindezeket túlhaladta. Belekerültek többek között noise és techno elemek is, amelyek ötvöződtek ritualisztikus Candomblé ritmusokkal anélkül, hogy megtörjék a lemez természetes folyását. Ez legjobban a Conticinium dalnál érződik:

Összességében véve azt mondanám, hogy egy futurisztikus hangzással van felruházva és a tribális elemek finoman belesimulnak a zene szövetébe. Donosot mindig is érdekelte a múlt és a jövő közötti kapcsolat és ez a zenéjében is kifejezésre került.

Elmondása szerint ezzel az albummal megkísérelte megzenésíteni az afro-amerikai Quimbanda vallás mágikus rítusait. Mindegyik dal egy latin címet visel és a dalok címét követve láthatjuk, hogy az album végigvezet minket egy rituális időintervallumon, amely napnyugtától (Crepusculum) napkeltéig tart (Diluculum), bár ez a folyamat magában a zenében különösképp nem érzékelhető. Eléggé egységes a lemez hangulata, nem tartalmaz olyan dalokat, amelyek megtörnék ezt. Az egész tulajdonképp egy folyamatos lüktetés – a zajos és csendesebb részek egyfolytában váltogatják egymást és soha nem tisztul le teljesen, legalábbis annyira nem, hogy a hallgató tökéletes kényelemben érezhesse magát a lemez hallgatása közben (elvégre nem is az a célja, hogy álomba ringasson). Legfőbbképp dinamikusság jellemzi, a kiszámíthatatlan jellegének köszönhetően pedig a nyugtalanság, a feszültség érzését kelti. Legjobban azt szeretem benne, hogy teljes figyelmet igényel és nem hagy olyan könnyen elkalandozni a hallgatása közben, ami bizony ritkaság az effajta zenéknél.

Az egyetlen kifogásom az, hogy talán túl rövidre sikeredett (36 perc), de erre is van megoldás, hisz aki többre vágyik, annak ott van Detterence is, Donoso legelső lemeze, amit most átdolgozott és kiadott a Saravá Exuval egyidőben.

Machinefabriek – Drum Solos

A Machinefabriek néven alkotó Rutger Zuydervelt 2006-os első hivatalos lemezének megjelenése óta csak úgy ontja magából a kiadványokat, szólólemezek, kollaborációk, filmzenék hada áll már a háta mögött.

Egyik interjújában beszél arról, hogy nem szeretné, ha erre a hatalmas korpuszra egységes masszaként tekintenének, szerinte érdekesebb, ha minden kiadványát annak saját igényei, saját feltételei szerint közelítik meg. „Inkább szeretném meglepni az embereket, mint felépíetni egy egységes életművet.” – mondja. Emiatt a kijelentése miatt felmentve éreztem magam a kötelesség alól, hogy behatóbban megismerkedjek Zuydervelt munkásságával, így beértem egyik tavalyi lemezének, a Drum Solosnak meghallgatásával.

Rutger Zuydervelt

Mint a fentiekből is kitűnik, Zuydervelt neve eddig teljesen ismeretlen volt számomra. Azoknak, akik még hozzám hasonlóan vannak ezzel, elmondom, hogy egy holland, képzőművészeti egyetemet végzett zenészről van szó, aki eredetileg grafikusi tevékenysége mellett hobbiból kezdett zenét írni, ma viszont már a zenélésből él. (Lemezeinek borítóit természetesen még mindig magának készíti.) Kompozícióit leginkább az ambient, a drone, a noise, meg az elektroakusztikus címkékkel szokták illetni. Már ennyi előzetes információból is sejthető, hogy becsapós címe ellenére a Drum Solos nem virtuóz ritmusképletekről fog szólni, hanem sokkal inkább egy dobfelszerelés kínálta hangzásokkal való kísérletezésről. Ezt az előfeltételezést minden kétséget kizáróan erősíti meg egy, a Headphone Commute számára készített kiváló mix, amelyben Zuydervelt kedvenc dobosainak zenéit válogatta össze. Ebben Ringo Starr vagy John Bonham helyett olyan nevek tűnnek fel, mint Eli Keszler vagy Will Guthrie.

Machinefabriek – Drum Mix by Headphone Commute on Mixcloud

Velünk ellentétben Zuydervelt viszont saját bevallása szerint nemhogy virtuózan, de szinte semennyire nem tud dobolni. Ebből is következik, hogy amikor kibérelt magának egy dobszettet, elsősorban nem a benne szunnyadó ritmikai, mint inkább texturális lehetőségek érdekelték. Különböző hagyományos és kevésbé hagyományos megszólaltatási technikák segítségével külön-külön „feltérképezte” a szett egyes elemeit, begyűjtötte a keletkezett hangokat, majd ezekből utólag rakta össze, építette fel a „szólókat”. Szólók, mert egy szám csak egyetlen elem hangjait használja fel. (Sorrendben: hi-hat, cin, pergő, lábdob és cin megint.)

Az akusztikus megszólalás és az elektronikus utómunka organikus összefonódása szerintem a lemez legnagyobb erőssége. Nem nagyon lehet eldönteni, hogy a kettő között hol van a határ, így az egész anyag egy köztes, nem is teljesen természetes, nem is teljesen mesterséges térben lebeg. Az eldönthetetlenségre talán a legjobb példa a lemez legrövidebb száma, ami elvileg a lábdob hangjait használja fel, de minden van benne, csak döngő basszus nincsen. A kezdő ciripelés nyilvánvalóan modulált hang, de hogy a zörgés, kaparás hangjai mennyire lettek utólag megdolgozva, azt csak Zuydervelt tudja megmondani. Én simán el tudom képzelni, hogy ha benyúlnék a lábdob belsejébe, és egy ütővel elkezdenék hadonászni, vázat, membránt nem kímélve, nagyjából ilyesmi hangokat kapnék. De ugyanez a helyzet a cinek kaparásával vagy vonózásával, a pergősodrony sifitelésével vagy az állványok megszólaltatásával is.

A hangok részleteiben simán el lehet annyira merülni, hogy a játékidő fél órája észrevétlenül elrepüljön. De annak is élvezhető lehet a lemez, aki nem kíváncsi arra, hogy vajon mi honnan származik. A nyújtott, hullámzó hangok és az apró rezgések, kattogások hangulat szintjén is megteremtik a lebegés, talajtalanság, a nyugodt feszültség érzését. Annak, aki így, inkább az ambient, mint az experiment felől szeretné megközelíteni a lemezt, kezdésnek leginkább a záró, kimért és magasztos Cymbal II-t ajánlanám.

Terje Isungset & Arve Henriksen: World of Glass

Még egyszer pillantsunk vissza a remrég hátrahagyott évbe, hisz maradt ott még rengeteg olyan kísérleti zenei remekmű, amely mellett kár lenne szó nélkül elhaladni. Az egyik ezek közül kétségkívül a Terje Isungset és Arve Henriksen közös együttműködéséből született World of Glass (Üvegvilág) című lemez, ami nem hiába férkőzött be a 2014 legjobb gnóm albumai közé is. Isungset előző szerzeményeihez hasonlóan, ezt is átjárja az a dermesztő északi fagy, ami miatt gyakran jégzeneként említik a munkásságát, bár úgy gondolom, hogy a World of Glass kitűnik a többi közül épp Henriksen beavatkozásának köszönhetően és nem utolsó sorban amiatt, hogy ebben az esetben csakis üvegből készített hangszereket használtak.

Terje Isungset néhol a világ legkreatívabb ütőhangszeres zenészei közé sorolják s leginkább jégperkásként ismert. Ez pontosabban abból áll, hogy saját maga készíti a hangszereit – jégtömbökből faragja ki őket és ezeket felhasználva alkotja különleges zenéjét. Nevezhetjük őt egy téli szezonmunkásnak, hisz általában a téli időszakokban koncertezik és akkor is csak olyankor, amikor az időjárási körülmények tökéletesen megfelelnek. A jégből készített hangszereinek hangzása nagyban függ az időjárástól, valamint a jég minőségétől. Emiatt élőben többnyire improvizálni szokott, aminek ugyanúgy megvan a maga varázsa. Ilyen szempontból a World of Glass kivételnek számít, hiszen ahogy már említettem, ennél az albumnál üveghangszereken zenélnek és bár az összhatás meglehetősen hasonló a régiekhez, a koncertezés így kevésbé problémás.

Arve Henriksenről már többször lehetett olvasni itt a blogon (lásd: A piszkos tizenkettő és Kozmikus jazz) és ezért nem hinném, hogy hosszadalmas bemutatást igényelne. Ő a norvég kísérleti jazz egyik legkiemelkedőbb képviselője és zenéjének elsődleges ismérve a trombitája jellegzetes hangzásában rejlik, amellyel a japán sakuhacsi bambuszfuvolát kívánja imitálni. Ennél a lemeznél viszont ez nem hallható, mivelhogy Henriksen itt üvegkürtökön és üvegtrombitákon produkálja magát. Együtt Isungsettel feltárják előttünk az üveghangszerek gazdag hangzásvilágát.

Ez viszont nem az első alkalom, amikor együtt zenélnek, már 2000-ben is adtak ki egy albumot közösen Karl Seglemmel és azóta nem egyszer léptek fel együtt a színpadra. A World of Glass egyedisége inkább a hangszerelésben található és abban a lemez mögötti elgondolásban, hogy most leülnek zenélni azért, hogy megnézzék, mi mindent tudnak kihozni ezekből a hangszerekből. Egy olyan zenehallgatót pedig, aki oda szeret figyelni minden kis hangárnyalat változására, bizonyára le fogja foglalni ez a részletdús (bár a szpecifikus hangszerek által mégis korlátolt) alkotás.

Terje Isungset zenéjében néhol fellelhető a kísérleti jazz, a norvég és főleg a lapp népzene hatása, de a legnagyobb inspirációforrás számára mégis bizonyára a természet, valamint a természet hangjai, amelyeket folytonosan próbál utánozni. Többek között ettől lesz primitív és samanisztikus jellegű a zenéje, legalábbis én ezekkel a jelzőkkel illetném. Ha ebből a szempontból tekintünk a World of Glassre, akkor ez is egy tipikus Isungset-lemeznek nevezhető és mindenképp itt Henriksen csöppent bele az Isungset zenevilágába és nem fordítva. Az említett hatások egyszóval érződnek ennél is, bár az üveghangszerek miatt úgy összességében véve kissé szárazabbnak tűnik, mint bármi más, amit eddig kiadott. Ez viszont nem egy negatívum, a kristálytiszta hangzás nyilván szándékos és beleillik az összképbe. Ugyanúgy Henriksen improvizatív játéka is tökéletesen összhangban van Isungset absztrakt ritmusaival. Bár a régebbi lemezein is lehetett hallani fúvós hangszereket, a World of Glassnél sokkal jobban kitöltik a zenét és nyilván nagyobb hangsúly van fektetve rájuk (ha már Henriksen kezeli őket).

Azt nem mondanám, hogy ez lett a kedvenc Isungset-lemezem, azt a címet inkább a 2010-ben megjelent Winter Songs albumnak adnám, de attól még, ha nem is másért, de eredetiségéért megérdemli, hogy ott legyen a legjobb 2014-es kísérleti lemezei között.

Top 10, mert jól hangzik, és mert elméletileg az is. Csakhogy hat darab Top 10. Eleve nehéz legezni olyan embereknek, akik életében rendkívüli helyet foglal el a zene, nem is beszélve arról, hogyha még írniuk is kell róla. Szerki gyűlést sajnos nem tudtunk tartani, ahol kiveszekedjük az MGZone top 50 lemezét, így az lett a vége, hogy szépen mindenki megírta a tízes listáját, és a következőkben be is számol róla. Valójában, hogyha hihető impresszumot akartok olvasni a szerzőkről, azt gondolom, hogy az alábbi listákból minden kiderül, és nem csak, amennyiben nem egyenként nézitek a topokat, hanem össze is hasonlítjátok őket.

Rengeteg nagyszerű hanganyag jelent meg 2014-ben, így nem volt könnyű dolga senkinek, amikor tízre kellett sűríteni a dolgot. Ami az illeti, a legtöbb esetben nem is sikerült. A továbbiakban tehát az hat szerző Top 10 listáját követhetitek. Ezeket láttuk a legjobb kiadványoknak 2014-ben.

Engem a bőség zavara majdnem oda vezetett, hogy feladjam az alábbi lista elkészítését. Hogyha szempontok szerint kellene válogatni sem könnyítené meg a dolgom, nem beszélve a státusz kérdéséről, hogy most, mint a műsor vezetője, szerkesztője, a blog írója vagy mint magánszemély állítsam fel a top 10 kedvencet. Nem ment. Összezavart. Így született meg.

11.

A Silver Mt. Zion – Fuck Off Get Free We Pour Light On Everything (Constellation)

Efrim Manuel Menuck csapatának idei lemezét vártam leginkább. Mindennél jobban. Nem is csalódtam. Semmi újat nem hoztak, de benne van minden a lemezben, ami kell egy Silver Mt. Zion rajongónak. Amit a Constellation kiadó és a zenekar képvisel, és ami hozzám talán a legközelebb áll, minden elemében megtaláltam a lemezen. Itt azonban 2014 legjelentősebb, legjobb lemezeit kellett listázni. Azért a tizenegyedik a lemez, mert nem tartom az év legjobb lemezének, ugyanakkor nem hagyhattam ki, mert számomra egyedi és különleges bármi, amit ez a csapat csinál, és épp emiatt összehasonlíthatatlan más zenékkel.

10.

Mono – The Last Down/Rays of Darkness (Temporary Residence)

Az év legjobb post-rock albumának tartom. Egyértelműen egy helyen kell beszélni a két lemezről és nem azért, mert egyszerre lett kiadva, hanem azért, mert egy elképesztően szép koncepció rejtőzik mögötte. Itt írtunk róla.

9.

Swans – To Be Kind (Young God Records)

Minden bizonnyal az idei év egyik legnagyobb kísérleti zenei robbanása, sőt sokak szerint az év albuma. Én ezt csak “Swans szemszögből” látom így, ugyanis mindamellett, hogy rendkívüli élmény volt végighallgatni, bár hányszor is tettem az év során, volt lemez, amely nagyobb hatással volt rám. Az biztos, hogy tökéletes mintapéldánya annak, hogy mit jelent kitartani valami mellett, ugyanakkor folyamatosan megújulni tudni. Michael Gira egy zseni. Pont.

8.

Jacaszek & Kwartludium – Catalogue Des Arbres (Touch)

A lengyel színtér legsokoldalúbb idei alkotása. Számomra a lemez, mint Jacaszek ars poétikájaként hatott. Régóta követem a munkásságát, és mindaz, ahová el szeretett volna jutni hangzásban és koncepcióban egyaránt, benne van az anyagban. Itt írtunk róla.

7.

Oren Ambarchi – Quisotism (Editions Mego)

A legnyitottabb Ambarchi album. Ez nem azt jelenti, hogy korlátoltnak tartanám az eddigieket, sőt. Bátor és színes a koncepció, sikkes a hangzás, változatos a hangszerelés. Ennyire még nem ragadtam rá lemezére (kedvencemként tartom számon), mint erre. Tele van rejtekhelyekkel, talán pont a hangszerelés miatt, és igen, leginkább hangzásában találom egyedinek. Itt írtunk róla.

6.

Hauschka – Abandoned City (Temporary Residence Limited)

Hauschka legújabb vallomását én visszatérésként fogadtam. Egyre többen alkalmazzák a preparált hangszereket, és egyre nehezebben lehet közöttük olyan zenét találni, aminek megvan az éle és a sajátos íze. Nagyon féltem néhány évvel ezelőtt, hogy ez az él elveszik az elektronikában, amit egyre hangsúlyosabban használt a lemezein. Ezen a lemezen azt érzem, hogy végre sikerült megtalálni a hauschkás középutat. Itt olvashattok bővebben a lemezről.

5.

Einsturzende Neubauten – Lament (BMG)

Miután először hallgattam meg az albumot, az az érzés kerített hatalmába, mint a Swans lemeznél: életre kelt a zenetörci egy olyan része, amit minden porcikámmal tisztelek. Úgy fogalmaztam, hogy azt tudja Blixa, amit Trent Reznor nem: megújulni úgy, hogy valami olyat hoz, ami komplexitásában, hangzásában, koncepciójában és üzenetében is újszerű és teljes egész, ugyanakkor utóízében van valami nagyon erős történelmi hitelesség. Itt találjátok a lemez bemutatóját.

4.

A Winged Victory For The Sullen – ATOMOS (Erased Tapes Records)

Az ATOMOS nekem a reményt hozta el. Hogy lesz egy következő AWVFTS lemez is, és, hogy van tovább. Első albumukat, amikor megjelent, nagy érdeklődés övezte. Új volt és szép, de hallottunk már olyant. Az ATOMOS-ban benne van minden, amit hiányoltam az elsőből. Érett és az idén megjelent egyik legszebb muzsika. Itt írtunk róla.

3.

Piiptsjilling – Molkedrippen (Spekk)

Valójában két lemezzel jöttek egyszerre a srácok, két különböző kiadónál, és mindkettőnek bronzérem jár, de nem akartam többet csalni a top 10-el, mint amennyit eddig és ezután csalok. Olyan ez a lemez, mint a borítója: tiszta és zavaros egy időben, egyszerű és összetett, szépen zajos. Hogyha lehet a drone-t komponálni, akkor a Piiptsjilling végleg beírta magát a drone zeneszerzők nagykönyvébe. Nem robban, de minden pont jó ebben a zenében, és ne feledkezzünk meg a költészet oldaláról sem, ami “márkajegy” a kvartetnél, és ezúttal is sikerült tökéletes ágyat vetni a szöveg világának, amiből egy szót sem értek, mégis velejéig átjárt.

2.

Saåad – Deep/Float (Hands In The Dark)

A drone-dark ambient világ luxuscikke számomra az első Saåad LP minden tekintetben. Olyan ez, mint amikor kóstolót kapunk valamiből, aminek az ízét nem tudjuk elfelejteni, majd egyszer csak jön egy teljes csomag belőle és a végtelenségig habzsolhatunk. A lemez hömpölygően mély színekkel és hangulattal hozza a lelki válság teljes színskáláját, és nem úgy teszi, hogy a vénánkat bámulva hallgatjuk, hanem ehelyett inkább ringatónak nevezném a hatást, amit kelt. Ebben az évben nem nagyon találkoztam érzékenyebb hangulattal egy lemezen sem.

1.

Mohammad – Lamnè Gastama (Antifrost)

A második része a földrajzi-zenei utazásnak-tanulmánynak hozta számomra a legmeghatóbb zenei élményt idén. Az athéni duó minden munkáját csodálattal fogadtam az elmúlt öt évben, és bátran megelőlegezem a jövő évi listavezető album kitüntetésével a sorozat harmadik részét. De várjuk ki a végét türelemmel. Az elején említettem, hogy sokat bajlódtam azzal, hogy milyen státuszból kell megírni egy ilyen listát. Ez a vége kőkemény Zsoltból született.

0.

Wist Rec. – The Unofficial Countryside (Wist Rec.)

Az utolsó utáni lehetőségét nem tudtam kihagyni. Ez valójában legyen egy zárójel. Az év kiadványa számomra, kétség kívül a Wist Recording koncepciója. Zene filozófiám tükörképe. Nincs is értelme itt ömlengeni, ha már egyszer megtettem ITT.

Annak ellenére, hogy ez a lista nem rangsor, hanem egyenlő értékű lemezek halmaza, mégis van egy ív, ami végigvonul a teljes felsoroláson. Év vége van és hoztam nektek tíz idei lemezt, amelyek messzemenően jobbak, mint az új Pink Floyd album.

10.

Zu & Eugene Robinson – The Left Hand Path (Trost)

Nem volt vitás, hogy ennek a lemeznek itt a helye: a Zu zseniális, Eugene Robinsonnak pedig párja nincs a feszültségkeltésben, így nagyon hosszú ideje, évek óta az első lemez, ami igazán kényelmetlen helyzetbe tudott hozni, és ez a legnagyobb, amit egy műalkotás tehet. Ezen a lemezen tökéletesen keveredik a noise, a jazz, az ambient, a komolyzene, a country és a blues, valamint a Robinson által hozott küzdősportok feszültsége egy olyan egésszé, amelyért a legtöbb zenekar a fél veséjét odaadnál. Ezek az arcok pedig megcsinálták izzadtságú erőlködés nélkül. A lemezről itt írtam hosszabban.

9.

Swans – To Be Kind (Young God Records)

Mit lehetne még elmondani a SWANS-ról, amit eddig még nem mondtunk? Zseniálisak, hatalmasak, kíméletlenek és óriásit zenélnek: legendák. Michael Gira egyik példaképem, verseit, novelláit, szövegeit fordítottam magyarra régebb, kérdéses volt a helyük ezen a listán? Pár évvel ezelőtt megvolt az a hihetetlen élményem, hogy élőben beszélgettem vele és noha csak telefonon sajnos, nem személyesen, olyan sziklaszilárd karakter, hogy kábelen keresztül is éreztem, hogy azonnal agyonnyom személyének súlya.

8.

Lawrence English – A Wilderness of Mirrors (ROOM40)

English nem csak az egyik legkíválóbb ambient-drone-noise zenész, hanem az egyik legkíválóbb elme is, aki kísérleti zenében utazik. Szerencsére soha nem fosztja meg hallgatóit attól, hogy komolyan kidolgozzon egy koncepciót vagy komolyan válaszoljon egy interjúkérdésre. Az egyik legkoncepcióközpontúbb zeneszerző, aki jelenleg a szintéren mozog nem csak kísérleti, hanem bármilyen zenei téren. Itt írtam ismertető róla.

7.

NG4 Quartet: Keith Rowe, Anthony Taillard, Emmanuell Leduc, Julien Ottavi – A Quartet for Guitars (Mikroton)

A cím ellenére távolról sem kell hagyományos zenére számítani Keith Rowe-tól és a köréje gyűlt zenészektől. Noha a legzeneibb produktuma eddig, még mindig teljesen EAI, tökéletesen mikrohang és abszolút különleges. Az EAI számomra a létező legkedvencebb zenei műfaj, az amelyet a legszívesebben hallgatok és noha külön nem recenzáltam ezt a lemezt, itt olvashattok egy általános áttekintést az EAI-ról. Érdemes türelmet és időt fordítani rá, függőséget okozhat.

6.

Frank Bretschneider/Steve Roden – Suit Nuit (LINE/Volume)

Ezen a lemezen oly természetesen találkozik az EAI és a glitch, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a műtőasztalon, Precíz, különleges és lenyűgöző. Leginkább azért érdekes ez a lemez, mert az EAI első látásra a ritmus teljes hiányáról szól, a glitch pedig szintén csak első látásra semmiről csakis a ritmusról. Ennek a két eltérő zenefilozófiának az ötvözése nem volt egyszerű, ám Bretschneider és Roden probléma nélkül vette az akadályokat.

5.

Death Grips – The Powers that B disc 1: Niggas on the Moon (szerzői kiadás)

Mivel dupla CD-s és a második még nem jelent meg, a Death Grips avant-noise-kollázs-hip-hop trio utolsó lemeze még nem is teljes, de a Niggas on the Moon című első CD alapján simán borítékolható az egyik legkísérletibb hip-hop előadó helye e listán. Az egyik legbizarrabb entitás ők, akikkel valaha találkoztam, kezelhetetlen zeneanarchisták, kísérleti előörsök. Értelemszerűen recenzió még nem született a lemezről, de itt olvasható egy ismertetőm a zenekarról.

4.

Fennesz – Bécs (Editions Mego)

Christian Fenneszt azt hiszem senkinek nem kell bemutatni, aki amúgyis érdeklődik ezen zenei irányzatok iránt. Ám már kevesebben vannak, akik lemezről lemezre fejlődnek és alakítják munkásságukat, aminek ékes bizonysága a Bécs című album. Azonnal felismerhető, hogy kinek a munkáját halljuk, mégis újított ismét, hiszen a megszokott microglitch és drone elemek mellé jó adag kollázszene hangzás/hatás is került, ami csak tovább szélesíti az általa amúgy is előszeretettel feszegetett korlátokat.

3.

Radian/Howe Gelb – Radian verses Howe Gelb (Radian Releases)

A Radian már önmagában is az egyik legérdekesebb zenekar, az ők általuk megalkotott kollázs zene senki másra nem jellemző, teljesen egyedi stílusuk van, amit még egy plusz Howe Gelb avant-americana karakterrel is megfejeltek az új lemezükön. Milyen a zenei hangok közé szorulva énekelni, egyáltalán milyen az a zene, amely inkább szól a hangok közötti szünetről, mint a magáról a hangokról? Erről a nem mindennapi kollaborációról itt számoltam be.

2.

OrenAmbarchi – Quisotism (Editions Mego)

Amikor először hallottam ezt a lemezt, arra gondoltam, hogy már nagyon ideje volt valakinek kiadni ezt a művet, ami úgy nyúl vissza az elektronikus zene komolyzenei alapjaihoz, hogy közben nem naftalinszagú múlt-, avagy Reich-idézés. Számomra egészen gyerekkori zenei emlékeket idézett fel ez az album, mégsem nosztalgia ízű, hanem a hagyományos eszköztárral teljes mértékben jövőbe néző: retro-avantgarde, ahogy az NSK tagjai mondanák. Az albumról itt jegyeztem le pár gondolatot.

1.

Einsturzende Neubauten – Lament (BMG)

Amolyan késő érkező, a többi listás után érkezett meg, de amint a mondás is van: utolsókból lesznek az elsők és nem véletlenül, hiszen a Neubauten nem csak az év, de számomra az évtized lemezét tette le az asztalra. Itt olvasható a részletekbe menő indoklásom, hogy miért jobb, nem csak az új Pink Floyd “nagy legenda” idei lemezénél, de idén számomra bármi másnál is.

Bár elég sok zenét hallgatok, amíg el nem kezdtem gnómra írni, nem gondoltam, hogy év végén abból a sokból top is kell legyen. Valahogy sikerült mégis összeszedni azokat, amik szerintem az év legnagyobb dobásai. Van itt olyan is, amin meglepődtök majd, de nekem ezek az év legjobbjai.

10.

Jon Batiste, Chad Smith, Bill Laswell – The Process ( M.o.d. Technologies)

Mert egy valószínütlen felállásból is születhetnek nagyon érdekes dolgok.

9.

Michael Wollny Trio – Weltentraum (ACT)

8.

Eyot – Similarity ( Ninety and Nine Records)

Mert ezek a szerb srácok a new wave jazz legtehetségesebb képviselői közé tartoznak, és alig vártam az új albumot.

7.

Marcin Wasilewski Trio & Joakim Midler – Spark of Life (ECM)

6.

Nguyen Le – Celebrating The Dark Side Of The Moon (ACT)

Mert a Dark side of the Moon egy mestermű, és mert ez a vietnámi gitáros olyan tökös és ötletes hangzással terelte át a progresszív rock és kísérleti jazz fusion kategóriába az albumot, hogy megérdemli a top10- séget; mert bár a Pink Floyd kiadott az idén egy lemezt (amiról itt írtunk) az eddig lemezekről lemaradt anyagból, az tuti nem kerül senki top10- ébe az idén.

5.

Pat Metheny Unity Group – Kin (Nonesuch)

Mindenki alig várja, hogy a Pat Metheny Group újra összeálljon. Én is. Az Imaginary Day Live című koncertfelvétel miatt hallgatok jazzt… de addig is a Unity Group is tökéletesen megteszi. Nincs ezzel semmi baj.

4.

Foo Fighters – Sonic Highways (RCA)

Mert felnőtt, egyre kevésbé nyálas, és mert Dave Grohl a király.

3. 

Sebastian Spanache Trio – A Pasha’s Abstinence ( Fiver House Records)

Mert hazai (temesvári ) zenészektől ilyet még nem hallottam. Ötletes, eredeti és világszínvonal. Nyakatekert ritmusok, mindannyiuknak metronóm van a fülében a koncerteken, nagyon profik. Mert az előző albumukhoz (Humanized) képest óriásit fejlődtek.

2.

U2 – Songs of Innocence (Island, Interscope)

Mert nekem eddig az összes nagyon bejött, és marad a tőlük megszokott minőség. Kicsit nosztalgikus, mert ha premisszaként elfogadjuk, hogy stílust teremtettek, akkor negyven év alatt sikerült visszajutni a gyökerekhez. Leírták az U-t. És bár az iTunes- os ingyen terjesztés megosztotta a népet kicsit, bátor húzás volt.

1.

Snarky Puppy – We Like It Here (Ropeadope)

Big band filing, szokatlanul sok zenész, funky- groovy dolgok nagyon fiatal és nagyon tehetséges zenészektől. Gyönyörű harmóniák és óriási zenei ötletek. Nem véletlenül kaptak az idén Grammy-t. Én ilyesmit még nem hallottam. Zseniális.

Először is azzal kezdeném, hogy a fanyalgókkal ellentétben engem eddig érdekeltek az év végi toplisták, de az utóbbi napokban olyan sokat láttam már, hogy teljesen elment a kedvem tőlük, és, ha még egyet meglátok, esküszöm tökön szúrom magam. Remélem a kedves olvasók többsége még nincs ennyire kiábrándulva.

Némi vita előzte meg azt, hogyan is kellene lezavarni ezt az egész évértékelősdit úgy, hogy értelme és haszna is legyen, és én örvendek annak, hogy a más oldalakon látható, teljesen elinflált ötvenes meg százas listák helyett a szűk tizesek mellett maradtunk, még ha ilyeneket összeállítani sokkal több fejtörést is igényel, és végül én személy szerint a saját listámmal nem is vagyok túlzottan elégedett. Legalább mindenkinek jól meg kellett gondolnia, hogy mit emel ki az egész éves termésből.

1.

Swans – To Be Kind (Young God Records)

A Swans első helyezése számomra egy pillanatig sem volt kérdés. Azt ugyan még képtelenség megítélni, hogy a a To Be Kind a teljes, harminc éves Swans életmű legjobb albuma-e, de nekem az az érzésem, hogy tíz év múlva, mikor majd tisztábban látunk, eséllyel pályázhat a címre. A további helyezettek nyugodtan felcserélhetőek.

2.

Godflesh: A World Lit Only by Fire (Avalanche Recordings)

Leszarom, ki mit gondol a Godflesh újjáalakulásáról, az Az A World Lit Only by Fire egy nagyszerű album jó dalokkal, ami ízig-vérig hű a zenekar saját életművéhez, és ilyenre bizony kevés együttes képes azok közül, amelyek másfél évtizedes kihagyás után térnek vissza. Emellett, ha összehasonlítom más nagy múltú együttesek idei albumával, mondjuk a Laibach-tól a Spectre-vel, az új Einstürzende Neubautennel vagy a Skullflower Draconis-ával, az év ziccerét kihagyó Scott Walker és Sunn O))) kollaborációról nem is beszélve, akkor még egyértelműbb, hogy a Godflesh-nek van itt a helye, és nem a többieknek.

3.

White Suns: Totem (Flenser Records)

Az év legkegyetlenebb noise rock albuma, pont. Szétbomlasztja az elmét, elzárja az ereket, felrobbantja a szívet és teleszarja kátránnyal a lelket. Ajánlom szeretettel az élményt mindenkinek.

4.

Merkabah: Moloch (Instant Classic)

Az Instant Classic kiadót mindenképpen akartam szerepeltetni legalább egy kiadvánnyal. A lengyel Merkabah egy sludge-súlyba hajló, post-hardcore és noise rock hatásokat integráló avantgarde jazz zenekar. Akinek van fogalma a lengyel jazz színtérről, az pontosan tudhatja, milyen minőségre számíthat. Amúgy ez az album a listában simán kicserélhető lehetne az Instant Classic egy másik idei kiadványával; az Innercity Ensemble második albuma hasonlóan magas színvonalat képvisel. A Merkabah-élménnyel rokon, szintén emlékezetes albumot adott ki idén a Narcosatanicos, a The Budos Band és a Death Blues is.

5.

Goat: Commune (Sub Pop)

A Commune ugyan nem ér fel a két évvel ezelőtti World Music-hoz, de a svéd zenekar még így is az év legjobb psych lemezét készítette el. Sokat töprengtem rajta, de máig nem jutott eszembe a műfajában semmi, ami veszélyeztethette volna a listás helyezését.

6.

Black Rain: Dark Pool (Blackest Ever Black)

Az elektronikus zene idén számomra a dark ambient/industrial és a sötétebb techno lemezekről szólt. Szubjektív tetszési index alapján a Black Rain-albumot válogattam be, de ha objektíven szemlélem, akkor a Xhin Claw Eyes EP-je, az SHXCXCHCXSH Linear S Decoded c. albuma, a Vesseltől a Punish, Honey, az új Ben Frost, a Black Swantól a Tone Poetry, Andy Stott Faith in Strangers-e vagy az Eomac-tól a Spectre hasonlóan magas minőséget képvisel.

7.

Gazelle Twin: Unflesh (Anti-Ghost Moon Ray Records)

A szélesebb tömegeknek gyártott, de azért elborult elektronikus zenék közül egyértelműen az idei Gazelle Twin vitte a prímet, de közel áll hozzá a szinte még gyerek, 1990-ben Venezuelában született Alejandro Ghersi (színpadi nevén Arca) XEN c. albuma.

8.

Clipping: CLPPNG (Sub Pop)

2014. az experimental hip-hop szempontjából is emlékezetes év volt. A Death Grips, a Ratking, a Shabazz Palaces (de az ebbe a sorba illő Run the Jewels is) mind nagyon jó albumot adott ki, de ezek közül én messze a Clippinget pörgettem idén a legtöbbet.

9.

Exit Oz: Împământenit (szerzői kiadás)

Mivel már korábban tudtam róla, hogy Szabó Péter, a Metrognóm jazz-felelőse a fontos ACT- és ECM-kiadványokat fogja szerepeltetni a listáján, így inkább én erre a temesvári formációra hívnám fel a figyelmet. Egyrészt azért, mert büszkék lehetünk arra, hogy ennek az ún. “dark” jazznek, amit egész Kelet-Közép-Európában alig játszik valaki (hirtelen most csak az orosz Povarovo és a lengyel Żółte Światło jut eszembe), végre van hazai képviselője, másrészt azért, mert lazán beelőzi a stílusteremtő Bohren & der Club of Gore idei lemezét.

10.

Sajnálom, hogy végül az EP-ket külön nem listázzuk, mert egy összesített szűk tizes lajstromban, ha valamennyire objektívek kívánunk maradni, értelemszerűen a negyedórás kiadványoknak nem sok esélyük van a nagylemezekkel szemben. Mivel azonban a texasi Street Sects idén három, egymáshoz kapcsolódó EP-t adott ki, és számomra ezek voltak az év legszórakosztatóbb noise anyagai, így a hármat egyben nem érzem indokolatlannak szerepeltetni.

Az év filmzenéje: Stephen O’Malley, Oren Ambarchi & Randall Dunn: Shade Themes From Kairos (Drag City)

Az év újrakiadása: March 15: Our Love Becomes A Funeral Pyre (Svart Records)

Az év videoklipje: Roll The Dice: Assembly

Utolsó megjegyzés: A Psychic TV Snakes c. lemeze annyira későn futott be, hogy egy felületes hallgatásnál több nem jutott neki, annyiból pedig nem tudtam megítélni, hogyan sikerült.

10.

Brett Naucke: Seed (Spectrum Spools)

Nehezen tudtam eldönteni, hogy ki és mi kerüljön a tízedik helyre, de végül egy olyan zenésznél maradtam, akinek nevével csupán ez évben találkoztam legelőször. Brett Naucke-nek sikerült egy olyan hangzásvilágot teremtenie, amiben az organikus tökéletesen ötvöződik az elektronikussal. Bár az elgondolás mögötte nem feltétlenül újszerű, mégis neki jobban összejött, mint sok másnak előtte.

9.

Loscil: Sea Island (Kranky)

Loscil-t bár már régebbről ismerem, eddig egy albumát sem hallgattam végig annyiszor, mint a “Sea Island”-et. Itt szerencsére még minden rendben van, Loscil még nem “kurvult” el és továbbra is magasan tartja a mércét. Valami friss fuvallat járja át az egész albumot.

8.

Ben Forst: A U R O R A (Bedroom Community)

Ben Frost bebizonyította a legújabb lemezével, hogy ő bizony nem fél kísérletezni és letérni a már agyontaposott utakról. Ezt az alkotói bátorságot nagyon tudom értékelni, főleg mivel ez kezd mindinkább ritkasággá válni még a kedvenceim között is. Lehet, hogy egyesek számára túl drasztikus volt a változás, de én örömmel fogadtam.

7.

Marcus Fjellström – Lichtspiel Mutation 2: Alechsis

Fjellström újra lázálomba ringat minket a legfrissebb szerzeményeivel, de úgy, hogy közben nem is kívánsz felébredni belőle. Legalábbis én így jártam.

6.

Terje Isungset & Arve Henriksen: World of Glass (All Ice Records)

Akik számára ismert e két név, azok szerintem egyáltalán nem csodálkoznak azon, hogy ez a lemez helyet kapott a listán. Isungset a jég-perkás és Henriksen a kísérleti dzsesszista: külön-külön is sokszor csodákat művelnek, de együtt mindent überelnek.

5.

Lawrence English: Wilderness of Mirrors (Room40)

Már az első hallgatás után tudtam, hogy ez ott lesz valahol az idei kedvenceim között. Ha a megfelelő körülmények között hallgatod (azaz fejhallgatón keresztül és viszonylag magas hangerővel), akkor a masszív hanghullámok képesek megbizseregtetni ez egész tested. Óriási élmény hallgatni ezt a lemezt.

4.

Arve Henriksen: Cosmic Creation (Rune Grammofon)

Henriksen az idén 3 új lemezzel jelentkezett és bár igazából a Chron is megállná a helyét a top 10 között, a Cosmic Creation talán mégis egységességében felülmúlja. Mindenképp ez az eddigi kedvenc Arve Henriksen-lemezem, de hogy miért, arról már írtam itt.

3.

Otto Totland: Pinô (Miasmah/Sonic Pieces)

Otto Totland könnyed zongoradallamai a Deaf Center duóban már rég magukkal ragadtak, tehát várható volt, hogy Totland debütáló lemeze sem fog hidegen hagyni. Ez tűnik most számomra a legtökéletesebb téli albumnak és egyhamar nem fogom félretenni. A már majdnem nevetséges egyszerűsége miatt könnyen kritizálható, de ez mit sem ront az összhatáson.

2.

Erik K Skodvin: Flame (Miasmah/Sonic Pieces)

Skodvin a munkássága során kifejlesztette saját zenei stílusát, melyet akusztikus drone-nak titulált és azt hiszem, hogy ezzel a lemezzel el is érte a csúcsot és tökéletesítette az említett stílust.

1.

Pjusk: Solstøv (12k)

Bevallom, hogy kezdtem azt gondolni, hogy a Pjusk zenekar is már félig halott s ezután csak az önmaga ismétlésére lesz képes. A kételyeim viszont egyből feloszlottak, amikor megjelent a Solstøv lemez, ami a Pjusk és a Silent Orchestra közötti együttműködésnek a gyümölcse. Úgy látszik, hogy a zenekarnak szüksége volt egy ilyesfajta együttműködésre ahhoz, hogy egy kicsit felfrissítse a hangzását. Ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy kiadja az év legjobb kísérleti ambient lemezét.

Sajnos én egyedül rá kell cáfolnom arra az egyébként bizonyára roppantul valós tényre, hogy rengeteg izgalmas új kiadvány látta meg a napvilágot 2014-ben. Talán én vagyok az egyetlen gnómer, aki úgy hallgat sok-sok zenét, hogy közben kevés frissen kiadott anyaggal találkozik. De sebaj, ha Zsolt megengedte magának, hogy a saját top 10-ét kiegészítse, adattassék meg nekem is, hogy én egy rövidke top10-zel (azaz top 5-tel) álljak elő. Szó sincs róla, hogy keveslem a többiek által sokra tartott kiadványokat, pusztán nem volt időm meghallgatni mindet.

5.

William Ryan Fritch – Heavy (Lost Tribe Sound)

Egyik első írásom szólt erről a roppant eklektikus, mégis szerves egészet alkotó anyagról. Továbbra is állítom, hogy ez – minden zenei tökéletlensége ellenére – egy nagyon izgalmas anyag, sajnos azonban az ezt megelőző illetve az ezt követő EP-k a Leave Me Sessions-sorozatból pont sokszínűségben nem ütik meg ezt a szintet.

4.

Wesseltoft, Berglund, Schwarz – Trialogue (Jazzland)

Észrevételnül mászik a bőröd alá, aztán annyira magával ragad, hogy sokáig nem tudod kivakarni a bőröd alól. post-Esbjorn Svensson éra egyik abszolút pozitív eredménye.

3.

Mono – The Last Down/Rays of Darkness (Temporary Residence)

Az egyik legcsodásabb post-rock konceptalbum, amit valaha hallottam. Tipikusan az az eset, amikor nem külön-külön érdemes meghallgatni az egyes dalokat, hanem a teljes duplaalbumot kell végighallgatni, mert csakis akkor válik érthetővé a szerzők célja.

2.

Arvo Part – Polyphony (Hyperion)

Arvo Pärt kétségtelenül az egyik legnagyobb kortárs zeneszerző. Sokat is agyaltam rajta, hogy nem-e illetné meg őt az első helyezés, ám sajnos más szempontokat is figyelembe kellett vegyek (pl hogy ez az album semmiképpen nem egy olyan kiadvány, amely kizárólag csak új műveket, vagy legalább új köntösben bemutatott műveket tartalmaz).

1.

Pain of Salvation – Falling Home (InsideOut)

Aki ismer valamennyire, valószínű nem lepődik meg túlságosan, hogy kissé szájhúzós kritikám ellenére, a Pain of Salvation futott be elsőnek. Sajnos, nem teljesen új anyaggal, de még mindig több újdonsággal, mint az Arvo Pärt-korong, és ez a szerencséjük (kac-kac). Anélkül, hogy tudnám, még mi minden várható jövő ilyenkorig, én nagyon boldog lennék, ha a 2015-ös topot is ők vezetnék, ezúttal egy valóban új, friss és felkavaróan zseniális koncepcióval.

Ez ennyi volt! Nagyon köszi minden egyes idelátogatónak és támogatónak az idei start bizalmat. Jövőben is lökjük a rizsát a legelvetemültebb zenei cuccokról, csak bírjátok tartani az iramot. BTW, az idei év végére sincs még felpattintva a pont és nincs lehúzva a giccses karácsonyi redőny, úgyhogy szörcsöljetek bennünket. Ja, és nagyon nagy köszi a Transindex krúnak, hogy befogadta ezt a piszkos társaságot!

Richard Skelton

Richard Skelton folytatja azt az irányt, amit 2009-ben a Landings lemezzel elkezdett: az észak-angliai vad tájak továbbra is sóhajtoznak Skelton legújabb albumán, a Form Themselves Into Streamsen.

Ismét egy olyan zenészről van szó, aki messze túllépte a klasszikus műfaji határokat és egy olyan csúcsra vergődött fel, ahol teljesen egyedül áll. Számomra legalább mindenképp egyedülálló az, amit ő eddig művelt, úgy a zene, mint egyéb művészeti ágak terén is. Merthogy amellett hogy zenét szerkeszt, Skelton nemegyszer villogtatta tehetségét íróként is, nem beszélve a képzőművészeti alkotásairól, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz a zenei élményhez, amelyet a hallgatói számára szánt. Ezek a sokféle művészi megnyilvánulások ugyanis nem elválasztandók, hanem legtöbb esetben azért születnek, hogy kiegészítsék egymást. Ez látható a Landings esetében is: a lemezhez egy könyv is párosult, amelynek címe megegyezik a lemezével és Skelton személyes blogján található leírás szerint e könyvben egymásba fonódik a művész narrációja a tájéval, annak topográfiájával, történelmével és helységneveivel.

Landings

Azért is érdemes előbb a Landings lemezről beszélni, mert igazából ennél talált rá saját hangjára és ahogy már említettem, minden, amit azóta alkotott, ennek a folytatásaként fogható fel. Itt fellelhető elsődleges formájában az a fájdalmasan őszinte pátosz, amely jellemzi egész eddigi munkásságát. Skelton 2005-ben, a felesége elhunytát követően kezdett el zenét komponálni. Mondhatni, hogy a zenében lelt menedékre a felmérhetetlen tragédia elől. Létrehozta a Sustain-Release kiadót, a legelső lemezeit saját maga adta ki olyan nevek alatt, mint Heidika, A Broken Consort, Carousell, Riftmusic vagy Clouwbeck. Az itt megjelent lemezeket pedig posztumusz együttműködéseknek nevezett, mivel ezek esetében a felesége műalkotásait használta fel lemezborítóként.

Elsődleges szándéka az volt, hogy a bizonyos helyekhez fűződő emlékeit próbálja zenében felidézni és megörökíteni. Az a keserédes nosztalgikus hangulat pedig, amely az emlékekhez kötődő elkötelezettségéből fakad, mindmáig érzékelhető a szerzeményein. A hely és emlékezet közti viszony kérdése több szinten is megmutatkozott nála, sőt, Skelton odáig fokozta, hogy a felidézendő tájékról különböző természeti leleteket gyűjtött: fadarabkákat, tobozokat vagy faleveleket és beillesztette őket a lemez csomagolásába. Az őt körülvevő észak-angliai vad természet kifogyhatatlan forrás számára, amelyből örökösen ihletet merít. Egy folytonosan visszatérő motívum nála a folyam, az a szerény természeti erő, mely néhol képes életre kelteni Nyugat-Pennine kietlen tájait.

Dobozos összeállítás

Alapvetően akusztikus hangszereléssel éri el azt az összetéveszthetetlen hangzást, ami minden egyes projektjéből kisugárzik. Preferált hangszere a hegedű, de multiinstrumentalista révén hasznát veszi az akusztikus gitárnak is, mely egy rusztikus szférába emeli hangzásvilágát. A háttérben néhol a zongora hangja is fellelhető, de az csupán kiegészítésként szolgál és soha nem veszi át a vezérhangszer szerepét. A vonóshangszerek finom rezgései azt az érzést keltik, hogy bármelyik pillanatban a csendbe veszhet el az egész, bár végül mindig kitartanak a dal végéig.
Azt is meg kell említeni, hogy zenéjét gyakran ötvözi a közvetlen környezetéből felvett hangokkal (field recording) és ezáltal tökéletesen megeleveníti a nyirkos láprétek elővilágát.
Noha alapjában véve egyszerűség jellemzi a zenéjét, a végtelen drone-szerű hangrétegek képtelenné teszik a kibogozását. Ilyen szempontból az ambient és a drone műfajaihoz áll legközelebb, bár sokan a kortárs komolyzenéhez sorolják be, amivel én személy szerint nem értek egyet.

Ami a legfrissebb lemezét illeti, a Form Themselves Into Streams (Folyamokká változtatják önmagukat) nem hozott nagy meglepetéseket számunkra, viszont nem is veszített egy cseppet sem minőségéből, tartja ugyanazt a szintet, amit a Verse of Birds (2012), vagy akár a Landings (2009) elért. Ez így teljesen rendjén van és nincs különösebb okom panaszra, még nem mondhatom azt, hogy elegem van ebből a már megszokott hangzásból, ami tőle várható. Eddig mindegyik lemez között voltak árnyalati eltérések, bár azért kíváncsi vagyok, hogy meddig fogja bírni követni ezt az ösvényt. Egy idő után csak le fog kelleni térjen. Elmondása szerint az albumon található dalok már 2007 és 2008 között megíródtak és eredetileg egy hosszú zeneszámot képeztek, de 2013-ban újra elővette és átdolgozta őket, végül pedig egy öt részre felosztott formában jelentek meg. Ez magyarázatot ad arra, hogy miért ennyire szokatlanul rövid a lemez, csupán 33 perces. Emiatt könnyen többször is újrahallgatható és bár már számtalanszor megtettem, még nem vettem észre, hogy veszített volna valamit is hatásából. Tehát ha ez elnyeri tetszésed, akkor nagy az esélye annak, hogy Skelton többi szerzeményei is fognak tetszeni.

Mellesleg ebben a listában kapott helyet Richard Skelton legfrissebb lemeze.

Arve Henriksen: Cosmic Creation

Ahogy sok más zenei műfaj terén, Észak-Európa megtalálta egyéni, specifikus hangját a jazz sokrétegű világában is. Egyik legkiemelkedőbb képviselője kétségkívül Arve Henriksen, a hírhedt norvég trombitás, aki idén rendkívül produktívnak mutatkozott s három új lemezzel gazdagította a már amúgy is gazdag diszkográfiáját. A három közül a legfrissebb a Cosmic Creation, mely egy új irány felé mutat, ahol a merész kísérletezésnek még több helye van, mint ezelőtt.

Arve Henriksen egy folytonosan visszatérő alanya a MetroGnóm műsornak és ez nem csupán a véletlennek köszönhető: legutóbb a Supersilent együttes kapcsán volt megemlítve, melynek Henriksen az egyik alapító tagja. A neve alatt eddig mindössze nyolc lemez jelent meg, de legalább ugyanennyi született különböző zenei együttműködésekből is, nem beszélve az irtó termékeny Supersilent zenekarról. Saját lemezei, egy kivétellel, a Rune Grammofon kiadójánál jelentek meg, mely elsősorban a legmerészebb norvég kísérleti zenészek munkáit szándékszik támogatni. Ez máris sokat mond arról, hogy milyen kaliberű zenésszel állunk szemben.

Arve Henriksen

Őt nem olyan zenésznek kell elképzelni, aki valahol egy füstös kávézóban óvatosan és közömbösen végzi a dolgát a háttérben, háttérzenét kínálva az ugyanannyira közömbös közönségnek. Ez a jazz-t nem kedvelők jazz-e. Őszintén szólva nem is szívesen rakom a jazz-pecsétet Arve Henriksen munkásságára, inkább nevezném egyszerűen kísérleti zenének, melyben néhol fellelhető a jazz zeneműfaj hatása is. Különösképp a legújabb alkotásaival bizonyította be, hogy valójában milyen messzire mer elrugaszkodni a megszokott műfaji korlátoktól. Ez neki soha nem jelentett problémát, de a Chron és Cosmic Creation című lemezek esetében az alkotói merészsége talán még jobban megmutatkozik.
Különben Henriksennek mint zenésznek a legfontosabb ismérve a hangszerkezelése ugyanis trombitájával a japán sakuhacsi fuvola hangzását próbálja utánozni.

Ami a Cosmic Creation albumot illeti, már az első hallgatás után felfigyeltem arra, hogy a cím milyen tökéletesen visszaadja a tartalmat és az átfogó hangulatvilágot. Ez eddig nem volt megfigyelhető egyik előző albumánál sem, hogy a különöző elemek ennyire harmóniában legyenek egymással. Általában mindig volt egy-két kakukktojás a dalok között és ezt mindig is furcsálltam, viszont a Cosmic Creationnél érződik, hogy ez a lemez tudatosan egységként volt teremtve és nem véletlenszerűen követik egymást a számok. Az előző lemezeihez képest hangzásában ez sokkal elektronikusabb és elvontabb is, egy nem létező tudományos-fantasztikus filmnek a betétzenéjeként képzelhető el a legkönnyebben. Újszerűsége ebben is megmutatkozik, hisz ki tudna elképzelni egy sci-fit, amelyben jazzszerű zene szól a háttérben?!

Ha feltétlenül műfajilag kellene jellemezni a Cosmic Creationt, akkor mondhatjuk, hogy ez a lemez valahol az ambient, drone, jazz és az elektronikus zene valószínűtlen metszéspontjánál található. Számomra ilyen formában a legemészthetőbb a „jazz” , bár ez nem azt jelenti, hogy az effajta zene kényelmesen és könnyedén befogadható. Ha például hattérzeneként próbálod hallgatni, akkor több, mint valószínű, hogy egy idő után inkább irritáló lesz, mintsem kellemes, annak ellenére, hogy tartalmaz nyugis részeket és úgy összességében nézve csendesnek, csendesen kaotikusnak nevezhető. Természetesen nem dallamos zenéről van szó és az ambientnek azt a sajátosságát kölcsönözte, hogy hangtájakat (soundscape) fest a hallgató számára. Általában a már ismert környezetünkből való hangok s zajok beiktatása által képződnek ezek a hangtájak, itt viszont ismeretlen gépek által produkált futurisztikus zajok ötvöződnek a trombita gyöngéd hangjával, ami akarva-akaratlanul arra késztet, hogy földönkívüli tájakon merengj.