Godspeed You! Black Emperor

Márius 31-én jön az új, sorban a hatodik Godspeed You! Black Emperor lemez, természetesen a Constellation Records gondozásában és Asunder, Sweet and Other Distress a címe. A kísérleti zenei világ most tehát többek között ettől hangos, mindenki aktívan találgat és cikkez az egyetlen dalrészletből kiindulva, amit megosztott a banda. Mi egy Mike Moyával készült interjúval kedveskedünk.

Mike Moya neve nem biztos, hogy önmagában sokat mond, de ha kimondom, hogy Godspeed You!Black Emperor, HṚṢṬA, Set Fire To Flames, Molasses vagy Esmerine, akkor az már segítség. A sor egyébként hosszan folytatható, hogyha ezeknek az együtteseknek a többi tagját is egyenként említeném, ugyanis ezek a projektek jelentik a kanadai kísérleti zene magját. Ez a mag pedig egyre erősebben vállal részt az „új zenei massza” meggyúrásában világszerte. Fontos, hogy kollektíváról, nem együttesekről és egyéni előadókról beszélünk. Azaz egy termékeny kollektíváról. A GSYBE egyike az első bandáknak, akikre ráragasztották a post-rock megnevezést. Ezek után bármire, amihez Mike Moyanak köze volt, szeretik azt mondani, hogy post-rock, vagy „kicsit post-rockos”. Ivácson András barátommal megkérdeztük tőle, hogy mit gondol, nemcsak erről.

Mike Moya

• Mi a zenei filozófiád, ha van egyáltalán ilyesmi?

Nos, ez nehéz kérdés. Próbálom nem bezárni magam egyetlen elképzelésbe, megpróbálok minél nyitottabb lenni. Lényeges, hogy mindig próbálok olyan zenét írni, amiről azt gondolom, hogy még nagyon kevesen tudják  meghallgatni. Máskor meg olyan dallamos dolgokat írok, ami már majdnem pop, szóval… Ha meg kellene fogalmaznom egy filozófiámat, a következő volna: „Próbálok nyitottnak maradni zeneszerzés közben.”

Molasses

• A GSYBE kezdtél, majd jött a Set Fire To Flames és a HṚṢṬA, Molasses, stb. Úgy tűnik, hogy két részre osztottad a zenei tevékenységedet: míg a HṚṢṬA sokkal rockosabb, a Set Fire to Flames sokkal ambientesebb. Tudnád-e ezeket jellemezni?

Egyszerűen arról van szó, hogy megpróbálok minél kevésbé korlátolt lenni a zeneszerzésben, szóval van, amikor egy projektnek ki kell jelölj egy bizonyos határt, de voltak olyan dalok, amelyek már nem passzoltak egyiknek vagy másiknak a zenei világába. Például a korai HṚṢṬA esetében elkezdtünk rockosabb dolgokat játszani, és a Set Fire To Flames egy igazán mókás projekt volt, mivel rengetegen voltunk a zenekarban, nem mindig volt teljes csapatmunka, hanem inkább 3-4 ember improvizált, majd később összeraktuk. Az első lemezen pl. tizenegyen vagy tizenhárman voltunk, nem is emlékszem pontosan. Semmi sem volt előre megkomponálva, a stúdióban születtek a dalok improvizáció során.

• Amikor kezdtétek a GSYBE-t, ez a post-rock címke koránt sem voltolyan komplex, mint manapság, mégis a GSYBE-t az alapító zenekarok közé sorolják. Hogyan jutottatok el ehhez a komplex zenei kifejezésformához?

Érdekes, mert a Godspeed kezdeteben nem volt olyan komplex, mármint maga a zene. Inkább egy totális drone zene volt. Az volt az első ötletünk, hogy csak egy hangot játszunk húsz percig, és nézzük meg, mi történik? Nagyon lassan alakult azzá a zenénk, ami mára már a nevünkkel egybeforrt. A komplexitás csak lassacskán kúszott be, mégpedig úgy, hogy ezeket a szélsőségesen minimalista témákat egymásra pakoltuk. Nem volt tudatos igény, hogy ez a zene ennyire komplex legyen, egyszerűen csak így alakult. Hiszen nem játszhattunk minden koncerten csak egy hangot, mert az embereknek egy idő után már nem lett volna meglepetés a dolog.

• Mi a véleményed a post-rock címkéről?

Igazán nem szeretem ezt a kifejezést, mert úgy gondolom, hogy nem jelent eleget ahhoz, hogy minden zenét lefedjen, amit jellemeznek vele. A HṚṢṬA-t post rocknak nevezik, akárcsak a Set Fire To Flamest, a Tortoise-t vagy a Balmorhea-t, miközben mind-mind teljesen más zenét játszunk. Úgy gondolom, hogy egész rendben volt az elején ez a kifejezés, de az idők során egyre inkább elvesztette értelmét. Sok Godspeed-dal például annyira rock, hogy ez a rockon túli leírás nem igazán talál rá, tudod, csak azért mert elektronikus gitár helyett hegedű van benne, attól még rock. Persze tudom, hogy nem mindig rockos, de vannak részei, melyek úgy hangzanak mind mondjuk a Hawk Wind vagy más ’70-es évekbeli space-rock bandák zenéi. Hogy mondhatod, hogy post-rock, ha egyszer rock?! Viszont ha az emberek ennek akarják nevezni, akkor egészségükre!

• A klasszikus hangszerek használata a modern zenében mindig kockázatos. Szerinted van-e kompromisszum ezen a téren, és ha igen, akkor az mit jelent vagy mit jelenthetne?

Nem hiszem, hogy van kompromisszum, de nagyon érdekes kombinációnak találom. Úgy gondolom, hogy míg ezek a hangszerek valami érdekeset hoznak létre együtt, addig hiteles! Ha viszont mindenki egyszerre és egyfolytában játszik, akkor minden nagyon hamar korlátolttá válik. Fontos, hogy  érdekes maradjon a zene, de módjával akár az elektronikus elemeknek is legyen meg a helye.

Amint kijön az új lemez, rögtön röppen a kritika is. Lessétek!

Ismét egy rendkívül pozitív hangvételű kritika következik, mert valahogy így dobta a gép, hogy egyre nagyszerűbb projekteket kell bemutassak. Az alábbiakban az említett kiadó legutóbbi koncepcionális kiadványáról írok néhány sort, és fontosnak tartom megjegyezni, hogy a cikk leghasznosabb célja, hogy szolgáltatja az eddig egyedülálló online felületet, ahol néhány hanganyag végighallgatható, ugyanis első kézből, a kiadótól kaptam hanganyagot.

A Wist Rec. ír-kanadai kiadó bármilyen mércével mérve is a legegyedibb, legkülönlegesebb és legkevésbé népszerű kiadók közé tartozik. Minderről nem a végtermékek gondoskodnak, hanem a kiadó filozófiája, azaz az egyszerűség, a természetesség, az eredetiség és alázat az analóg zenei eszközökkel szemben. Éppen ezért nem igazán van náluk leszerződött művész, többnyire egy-egy munkát gondoznak előadónként. Olyan neves zenészeket sorakoztat a kiadó archívuma, mint a Tape Loop Orchestra, The Frozen Vaults, Loscil, Danny Norbury, stb. Amúgy nagyon nehéz információt találni róluk, sőt a saját honlapjuk is egy egyszerű blog, egyszerű bejegyzésekkel, ami felületével és nyers hangulatával már mindent elárul a kiadó által képviselt értékekről. Azaz majdnem mindent, hiszen a kiadványok egyenként mind külön koncepciót képviselnek az esetek legnagyobb többségében, ugyanakkor egy dolog közös bennük: az egyszerű hangzás, a zene textúrájára fektetett nagyobb hangsúly és a koncepció kiemelt fontossága. Több projektet is meghirdettek már, amelyekbe több előadó is beszállt. Ilyen például a The Book Report Series, amely esetében a zenészek egy általuk választott klasszikus regénynek vagy novellának alkották meg a zenéjét, nem az érzelmek, hanem a textúrák mentén. A textúrákra fektetett rendkívüli hangsúly amúgy csak egy kiadvány esetében maradt el, a Wist Ed. névre keresztelt pályázatban az a kikötés, hogy minden résztvevő előadó vagy banda egyetlen nagyon fontos és meghatározó élethelyzetet vagy munkafolyamatot kell hangokba szerkesszen. Az első szerzeményért a Fan felelt a Songs for Marie Bashkirtseff című anyaggal melynek háttere, koncepciója és hangzása külön cikket érdemelne, ezzel azonban várunk a következő lemezig, amelyről az Aidan Baker alapította doom-drone duó, a Nadja felel.

Egész hosszan tudnék áradozni a nagyszerű kiadványokról, amelyek a Wist Rec.-hez köthetők, de most az egyik legutóbbival szeretném folytatni, amely az írás alapját is képezi, és amely valójában mindent elmond a kiadó filozófiájáról, amit eddig kihagytam. A The Unofficial Countryside egy hétlemezes koncepcionális válogatás, amelyhez az alapakkordot Richard Mabey újságíró, rádiós, szerkesztő ’73-ban megjelent azonos című útinaplója adta. Mabey a vidéki élet megszállottja volt, élő kapocs kultúra és természet között; olyan orgánumoknak dolgozott, mint a BBC, a The Times, The Guardian, stb. A The Unofficial Countryside a városi terjeszkedés nyomvonalait követve, a nyomorban és gazban kereste az életet, burjánzó síneken, aknamezőkön és elhagyatott épületekben kutatott a szépség után.

Richard Mabey

Mabey munkáját alapul véve a kiadó megszerkesztett egy hét részből álló zenei útinaplót, amely hangba foglalja az urbanizáció nyomait, de nem a nyomort és az elmúlást emeli ki, hanem a túlélést, a láthatatlan szépséget, az apró mozzanatokat. A projektben részt vevő hét előadó bejárta a saját útját, általuk választott kihalt városok menti területeken vagy épp a városok elhagyott negyedeiben, majd ehhez készítettek hangulatképeket 20-20 percben. A Ruhe barangolása a Heritage címet kapta: a városnegyedek észrevétlen lakóit, a madarakat emeli ki környezetükből, hangsúlyozza fenségességüket és magányukat egyaránt. Mint ahogy a legtöbb Wist Rec. kiadványban, itt sem maradhat el a field recording, ami a hanganyag alapját képezi, mindezt pedig színezi Bryan Ruhe ambient eszköztára: különböző „tape” technikák és élő hangszerek digitális processzálása. Már az első 20 percen érződik az a rendkívüli finomság, ahogy a különböző szerzők hozzányúlnak hangokhoz, érzelmekhez, hangulatokhoz.

Ruhe – Heritage

Ian Hawgood a London és Tokyo között ingázó folktronika zseni ezúttal is az oldschool eszközeihez nyúl. Tokyo zúgait zenésítette meg négy részben szintén filed recording technikákat és 4-track tape technikát alkalmazva, ami az ’50-es években szolgált szimultán hangfelvételek készítésére. Ez is nagyon mély és gondosan szerkesztett ambient világ nagyon finom hangfelvételekkel, mint a tücsökhangba komponált metrófék hangja.

Ian Hawgood – Four Parts One,One Parts Four

A dél koreai Sima Kim magnószalag technikákat alkalmazva alkotta meg a szett legnyugisabb mozzanatát. Az idő múlását és leállását szerkesztette egy rendkívül kellemes, hömpölygő ambientbe. Ilyenszerű nyugodt, precíz ambient minimalizmust rég nem hallottam. Érdemes megjegyezini, hogy a fiatal koreai srác célja mindig is az éberség hangjai csendjei közti részek megalkotása volt. A kis keleti John Cage.

Sima Kim – Music For Stints

Ezt a hanganyagot bocsátotta rendelkezésemre a kiadó, de ezzel a hárommal sem tudok betelni. A további négy hanganyagból egy-egy részletet meghallgathattok az alábbi lejátszóban. Nacht Planck, Sub Loam, Sxa Ormbjüment és Gentlemen részei is híven követik a fent említett és hallott zenei finomságot, az érzékeny textúrák vonalait és a természetes, egyszerű hangalkotás technikáinak használatát.

Az sem mellékes, hogy a kiadványt kézzel készített fa dobozban, hét, egyenként szintén kézzel készített és égetéses módszerrel díszített fa CD-tokban terjesztik, természetesen csökkentett példányszámban (melyből egy remélhetőleg úton van a polcom fele). Amúgy az összes kiadványuk egyedi és kézzel készített. Figyelemre méltó a kiadó, hiszen elsősorban nem zenéivel, hanem hozzáállásával vált igazán különlegessé: kézzel fogható, egyszerű, földszagú és mindenek előtt alázatos.