Nils Petter Molvaer nem mindennapi figura, ezért az április 16-i sepsiszentgyörgyi fellépése még különlegesebb eseménynek számított. Az eseményt egyaránt tarkították pozitív és negatív élmények, de önmagában nem mindennapi, hogy ilyen kaliberű és minőségű előadó lépjen fel Sepsiszentgyörgyön.

Molvaer azon nagyon kevés alkotók közé tartozik, akik azzal büszkélkedhetnek, hogy stílust teremtettek. Az 1960-ban Sula szigetén született norvég jazz-trombitás, zeneszerző és producer az egyik legelső, aki olyan egymástól távol esőnek tűnő műfajokat hozott össze, mint a jazz és az elektronikus zene, azonbelül pedig a drum’n’bass, az IDM és az electronica műfaját. Ez a megközelítés már az 1997-es debüt albumán, a Khmer című lemezen megjelent és annyira újszerűen hatott, hogy máig ez a legismertebb és legelismertebb lemeze. Az album nem mindennapi módon keveri a jazz, a rock, az elektronikus hangtájképek és a hip-hop elemeit. Ezek már első hallásra könnyen felismerhetővé tették alkotásait, még azelőtt, hogy ellepték volna a piacot a hasonló próbálkozások.

Ez a lemez nem csak általában volt különleges, hanem a kiadója, az ECM számára is, ugyanis ők sok klasszikusabb és kísérletibb jazzlemezt is megjelentettek, de ilyet még soha. Az elektronikus zene viszont eddig teljes mértékben idegen számukra, így két lemez után Molvaer ott is hagyta őket. Azóta amellett, hogy saját lemezeit kiadja, rengeteget kollaborál (pl. Eivind Aarset gitárossal, Zakir Husseinnel, Bill Laswell-lel, hogy csak a legnagyobbakat említsük), valamint színház- és filmzenéket ír.

Mindezek tükrében érthető volt, hogy reménykedve vártam az aznap esti koncertet. Tudom, tudom, „ne menjünk elvárásokkal” és a többi nonszensz álmély okoskodás, de attól még elvárásokkal rendelkezni a legtermészetesebb dolog. Ezen túllépve nem kell félreérteni, amit írni akarok, a koncert hatalmas élmény volt, épp csak többre vártam Molvaertől. A zenei anyaggal nyilvánvalóan semmi probléma nem volt. Már a nyitóhangokban olyan vastag drone-noise alapokat kevert trombitája alá, hogy olvadoztam a gyönyörtől. Molvaer az évek során egyre csak bővítette azokat a jazztől hagyományosan idegennek gondolt elemek tárházát, amelyeket felhasznál, így a fentebb említett műfajokon túl lehet már hallani nála ambient, drone, dark ambient, sőt egyenesen noise témázgatásokat is. Az már csak egy plusz volt, hogy mindezek az általában „anti-zene”, sőt némelyek szerint „anti-kultúra” elemek épp egy templomban szólaltak meg (bár a templom jelen esetben unitárius). A zene továbbá olyan szintű változatosságot és sokszínűséget mutatott fel, amelyet igazán kevés szólóelőadó tudhat a magáénak. Ha meg akarnám számolni, legalább 15 féle zenei műfaj (ismét tudom: „ne kategorizáljunk” és bla bla) fordult elő a koncerten, ráadásul úgy, hogy szervesen összeillett a jazzel.

Legszívesebben végigfeküdtem volna a tempolmi padban és úgy hallgattam volna a zenéjét. Azért mondom, hogy esetenként, mert Molvaer teljesen egyedül lépett fel, ami azt jelentette, hogy ő játszott – nyilván – a trombitáján is, valamint ő cserélgette laptopjáról az alapokat is. Sajnálatos módon ez szinte dalonként megtörte az amúgyminden konferelását nélkülöző koncert folyamát. Lehet azt mondani, hogy ez szőrszálhasogatás, viszont nagyon kizökkentő volt, hogy négy-öt percenként molyolt a laptopján és megszakadt a koncert úgy zenei, mint vizuális folyása. Másrészt zavaró volt, hogy nem igazán láttam egy irányt a koncert felépítésében, amitől úgy tűnt, hogy eléggé zavarosaz, amit hallok, akármennyire jó is. Emiatt a koncert kb. háromnegyedénél már igencsak fárasztott az egész, noha szeretem a zenéjét. Erre például azért érdemes vigyázni, mert voltam olyan jazz koncerten, Bohren & Und Der Club of Gore, akik az átlaghallgató számára talán fárasztóbb zenét játszanak, már csak annak monolitikus lassúsága okán is, ám mégis rövidebbnek és kerekebbnek tűnit pedig kétszer ennyit játszottak Pesten is, Bukarestben is, mint Molvaer Sepsiszentgyörgyön. Nyilvánvalóan teljesebb lett volna az élmény, ha nem egyedül jön, hanem a kísérőzenészeivel, de ez távolról sem a szervezőség mulasztása, ugyanis ez egy szólóturné része volt.

Mindezeket a kisebb dolgokat leszámítva a koncert roppant jó volt, nem csak azért, mert maga Molvaer és a zenéje is jó, hanem azért is, mert ezek a kísérletibb zenék és zenészek is kezdenek elérni hozzánk, noha volt már erre példa roppant jó itteni szervezőcsapatoknak köszönhetően (számomra ilyen téren a legpozitívabb példa eddig a tavalyi PulzArt fesztiválon a MIKROKOLEKTYW volt, ami eddigi egyik legnagyobb koncertélményem itthon). Le az összes kalappal a szervezők előtt, hogy a bukaresti Jazz in Church előadói közül elhozták többek közt Molvaert, aki minden ellenére nem csak egy nagyon jó koncertet adott, hanem még nagyon pozitív, mosolygós, közvetlen alaknak is bizonyult.

Az est negatív fénypontja számomra a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum zenetanára (!) volt, aki kifejtette igazán mélyenszántó véleményét, hogy „mán vártam, hogy legyen valami zene es” (sajnos szó szerint idézek), amire igazán kedvem lett mondani, hogy még csak meg sem érdemlik, hogy ilyen kaliberű és minőségű koncert legyen karnyújtásnyira tőlük. Ez a szégyen, amikor így állnak hozzá ahhoz, hogy egy zenész, aki stílust és műfajt teremt, egy személyben eljön, egyedül lép fel, és még ha nem is tökéletes a koncert, de még mindig többet lehetne tanulni belőle, mint az említett úriember egész munkásságából – ha van egyáltalán ilyen – , illetve egész tanári pályájából. Szántszándékkal akartam erre kitérni, nem azért, hogy soroljam a negatívumokat, vagy eltereljem a koncert nagyszerűségéről a figyelmet, hanem, hogy jelezzem, hogy milyen nehézségekkel küzd minden olyan szervező nem csak itt, hanem bárhol, amikor olyan eseményt szervez, amely túllép bizonyos mesterségesen megvont kulturális, művészeti, politikai vagy bármilyen határokon, és úgy gondolom, hogy szóvá is kell tenni ezt mindig. Legyen minden ilyen szóvá tétel egy nagy „hajrá!” mindazoknak, akik hajlandóak átlépni ezeket a határokat és leszervezni ilyen eseményeket.

Hogy ezek után visszatérjünk a pozitívumok sorába, álljon itt Nils Petter Molvaer és zenésztársai előadásában a Khmer lemeze teljes hosszában, élőben előadva a Jazz Baltica fesztiválról:

John Zorn

John Zornt a dzsesszisták és a zeneakadémisták többsége szereti nem komolyan venni, de azért mindenképp a számon tartható kategóriába sorolják. Örülök a szakértelmüknek és néha hasznát is veszem, de ettől függetlenül az én szemszögemből John Zorn a 21. századi művészet egyik legmeghatározóbb figurája. Na jó, egy „legtermékenyebb”-ben kiegyezhetünk, ami részben engem igazol. Amúgy csak egy katonanacis zsidó pasas, aki megváltoztatta a világ zenéről alkotott képét.

Most kezdhetném a történetet onnan, hogy ’53-ban született Yorkban és kisfiúként gitározni meg fuvolázni tanult, kirúgták zeneszerzésszakról, hatással voltak rá a 20. század legnagyobb zeneszerzői, stb., de ezeknek az infóknak többségét megtaláljátok a Wikipédián.
Az izgi történet a ’80-as években kezdődött, amikor Zorn létrehozta a Tzadik kiadót, ami mindmáig a kortárs kísérleti zene melegágya és a kortárs zenei világ talán leghűségesebb tükre. A Tzadik meglátásom szerint Zorn búvóhelyeként szolgált a kezdetekkor, ugyanis bármi, amit munkássága alatt művelt, szöges ellentétben állt bármilyen nemű zenei konvencióval, így ezzel a kiadóval gyakorlatilag biztosította függetlenségét a mainstream zenei világtól. Akkor még használatos volt a downtown music megnevezés volt Amerikában, ami jellegét tekintve csak kicsiben különbözik a kísérleti zenei megnevezéstől, de eredetét nézve a fluxusból eredeztethető, egyik úttörője pedig Yoko Ono volt.

Zorn ekkor kezdte megjelentetni műveit. Kezdetekben leginkább free-jazz és improvizációs kollektívákban zenélt altszaxofonon (korunk legnevesebb zenészeivel) és mások mellett Morricone-művek átiratával botránkoztatta a diszkózó Amerikát, és kicsit sem mellékesen, neves filmstúdiókat, akikkel korábban együtt dolgozott (pl. WB). A Tzadik létrejöttétől már nagyon nehéz átfogóan beszélni a munkásságáról, mert nem csak mint zenészről és zeneszerzőről, de mint producerről, mentorról, kiadóalapítóról, kurátorról, stb. beszélünk.

Fölösleges lenne felsorolni a zenészek neveit, akikkel együtt dolgozott az idők során, és végtelen a zenei műfajok sora, melyekbe dobozolhatóak a munkái, ugyanis a free-jazztől a templomi zenén és a klezmeren keresztül a világzenéig és a metálig mindenben kipróbálta magát. Én pontosan ebben látom John Zorn nagyságát, hogy nem hagyta magát és munkásságát meghatározni és behatárolni, hanem inkább olyan zenészeknek hagyott teret, olyan előadókat segített és olyan projektekben vett részt, amelyek számbavételekor könnyen megtalálhatjuk a zeneiség igazi, legmélyebb értelmét. És a legszebb, hogy mindezt nem szavakkal érte el, mert soha nem majomkodott a médiában, és nem találtam olyan anyagot, ahol a zene lényegiségét ecsetelné, mint most én. Hanem John Zorn csak simán dolgozott, dolgozni hagyott és egész életében csak azt csinálta, amit szeretett, és ez soha nem egyezett a komfortzónájával.

A zsidó kultúrához kötőtő kíváncsisága és elszántsága különben végig követi munkásságát és ez egy igen fontos tétel a Tzadik polcain is, „Radikális Zsidó Kultúra” címszó alatt. A zsidó kultúra gyökereinek feltérképezését és kortárs módon való tálalását egyik legfontosabb céljaként említi. Zorn nevét szeretik rövidebb leírásokban a Masada projekthez kötni, amihez még hozzátartozik egy tucat zenei nagyágyú neve, a kezdetekben megírt 200 zenemű és nem utolsó sorban lehetőség arra, hogy bármilyen zenész feldolgozhassa azokta. Számtalan projektnek a kitalálója és menedzsere, amelyek a kiadó égisze alatt kísérleteznek a klezmer zene, a jazz és a komolyzene határain belül.

A Tzadik nem csupán egy kiadó, hanem leginkább egy fórum, ami első sorban megbízható forrást kínál a zene kedvelőinek és lehetőséget azoknak, akik a zenét nem kereseti, hírnévszerzési lehetőségként látják, hanem úgy tekintenek rá, mint mindenkori önkifejezési formára, és a világért sem hagynám ki a mondatból a kortárs szócskát, amit bár szerteszét szaggat a média és az ömlesztett zenegyártás és -hallgatás, hasonló csatornákon még mindig tükörtisztán képes hordozni az adott kor társadalmának és környezetének üzeneteit, csak meg kell tudni hallani.

Zorn az utóbbi időben inkább belekényelmesedett a zeneszerzés nyugodt világába és hagyja, hogy az általa kiépített világ ontsa a termékeit. A kényelem szó talán mégsem a legtalálóbb, mert épp annyira radikális a kottában, mint szaxival a kezében. Ezt bizonyítják a kvartettek, kamarazenekari művek, filmzenék, melyeket olyan filmekhez írt, amiket soha az életben nem fogunk látni (nekem még nem sikerült egyet sem), ambient munkák, kórusművek, stb. A legutóbbi kísérlete inspirálta a fenti mesémet.

John Zorn – Simulacrum

A Simulacrum album talán az egyik legjobb anyag a fent leírtak ábrázolására, Zorn nagyszerűségére, nyughatatlanságára, mérhetetlen profizmusára, és arra, hogy semmivel nem elégszik meg. A lemez a ő nevével van fémjelezve, de ő valójában nem zenél, hanem a komponálásért és hangszerelésért felel.

The Illusionist

Ezúttal is három olyan embert talált a projekt megvalósításához, akik nem félnek a szokatlantól, rendkívül jó és elismert zenészek a saját területükön és kicsit sem áll távol tőlük a kísérletezgetés. Hogyha csak ketten lettek volna: Kenny Grohowski (Abraxas) dobos, aki inkább a finomkább rock műfajokhoz szokott és Matt Hollenberg (Cleric) heavy metál gitáros, akkor a Simulacrum megtalálta volna méltó helyét a metáltörténelemben, mint egy 21. századi alaptétel, ami összegzi és ötvözi a progresszív rock zenét, a még fiatalnak számító tech-rockot és a matekmetált is. De a kész ételhez még kellett egy hozzávaló, hogy a dolog igazán Zornhoz méltó és egyedülálló lehessen. Ez a hozzávaló az utóbbi időben egyre többet lóg Zornnal, ha épp nem csattanó maszlaggal repül a srácokkal, és egyre inkább mint kísérleti jazz-billentyűst emlegeti a szakma. John Medeskit a Medeski, Martin & Wood jazz trióból ismerheti a nagyvilág leginkább, és korunk egyik legtehetségesebb jazz-billentyűse. Mindhármuk komfortzónáján kívül esik ez a zene, és véleményem szerint innen jön az a ritkán tapasztalható lendület, ami az albumot végig kíséri.

Snakes and Ladders

Ez a brutális orgonarészlet teszi ezt a művet igazi unikummá és alaptétellé. Természetesen Medeski a két rockos pasas mellé hoz egy nagyon fincsi jazz-ambient-blues színt, ami még inkább fokozza az ízeket. Mindenesetre, hogyha létezik metál-jövőkép, azt most Zorn 43 percben megalkotta. Van benne minden, ami egy mai minőségi metál albumhoz kell a blast beattől a dinamikán keresztül a zúzásig, a dallamos gitárvinnyogástól a matekritmusokig, de van még valami, ami teljesen unikummá varázsolja a történetet, és ez a szabad szellemmel komponált csend, jazz, blues, ambient és sorolhatnám a következő cikk végéig.

Paradigm Shift

A történet nem ért véget, mert ez a lemez egy trilógia része és el sem merem képzelni, hogy a már felvett második és a megírt harmadik tétel mit hoz még. Mindenképp 80 percnyi ámulatot és vér profizmust. Talán nem könnyen emészthető a hanganyag az emésztés hagyományos értelmében, de az egyik legizgalmasabb rock-metál tétel, amit a metálos fejemmel valaha hallottam. Nem utolsó sorban ez is egy tökéletes torzó John Zorn munkásságának nagyszerűségéről, a szabad szellemiségről, a határok nélküli elfogulatlanságról, a zene lényegiségéről és a kísérleti zene mindenkori fontosságáról. Hogyha így túlcsordul, akkor maradjunk annyiban, hogy majdnem 21. századi rock-himnusz.

Opal Illusions by Metrognóm on Mixcloud

Az amerikai If These Trees Could Talk post-rock brigád gitárosa, Cody Kelly a rocknreelreviews-nak adott interjúban bejelentette, hogy az idén új lemezzel jelentkeznek.
A gitáros szerint az új albummal progresszívebb irányt vesz a zenekar. “Az új dalok az eddigieknél komplexebb gitár- és dobjátékot tartalmaznak, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen elrugaszkodtunk volna az eredeti Trees-hangzástól. Remélhetőleg senki nem sz…ja össze magát, amikor a “progresszív” jelzőt használom, mivel ez tényleg csak a következő szintre való lépést jelenti számunkra zeneileg.” (a teljes, angol nyelvű interjút ITT olvashatjátok el)
A nemrég a Metal Blade-hez szerződött ohiói zenekar két korábbi albuma (2009-es Above The Earth, Below The Sky és 2012-es a Red Forest) is újrakiadásra került.

A finn Heroin&Your Veins megint megremegtet: Buñuel Andalúziai kutyáját kísérik saját szerzeményeikkel. A filmet amúgy ’29-ben rendezte Buñuel és Salvador Dalí. A Heroin &Your Veinstől nem idegen a hasonló próbálkozás, ugyanis magukat első sorban úgy határozzák meg, mint audio-vizuális kollektíva.

JAZZ IN CHURCH Bukarestben és Sepsiszentgyörgyön. Olyan ismerős ismeretlen hatalmasokkal ülhetünk egy templomban (Sepsiszentgyörgyi Unitrius Templom és a Bukaresti Evangélikus Templom), mint Nils Petter Molvaer, Louis Sclavis vagy Erik Truffaz. Facebook-eseményért KATT IDE.

Lawrence English előrukkolt egy régi-újjal. Megjelenik a The Peregrine albuma a Room40-nél, de most már digitális formátumban is. Kicsit hagyhatjuk porosodni régi lemezjátszónkat.

Lawrence English – The Peregrine

Még ki sem hűlt a Sarava Exu, Ricardo Donoso új albuma, máris jött egy új videó a Gallicinium dalhoz. A klipet Michael Formanski rendezte és átkozottul jó.

A Natural Snow Buildings francia kísérleti-zenész duó tavalyi, The Night Country albumát adta ki újra a Vulpiano Records. A lemez teljesen ingyen letölthető online MP3 és FLAC formátumban egyaránt. IDE kattintva le is tölthetitek.

Újra kiadja a legendás Sonic Youth legendás albumát, a Bad Moon Rising-ot. Április 12-én jelenik meg a dupla lemez 4 bónusz trekkel és meglepetésekkel. A zenekar további újra-kiadásokat is tervez a ’80-as évekből: jön még a Confuzion is Sex, az EVOL and Sister, és egy Screaming Fields of Sonic Love DVD, ami a zenekar korai videóit tartalmazza majd.

Remix lemezzel jön a Laibach. A kilenc dalos lemez remixeket tartalmaz a tavalyi Specre albumról igencsak érdekes alakok közreműködésével, úgy, mint Marcel Dettman vagy Dave Sumner aka Function. Ez utóbbit meg is osztották már a srácok.

Jön az új Richard Skelton album. A Belated Movements For An Unsanctioned Exhumation August 1st 1984 a második album, amit The Inward Circles néven ad ki. A lemezre március végéig kell várni.

A noise-rock és free-jazz rajongók legnagyobb örömére, hat év után jelentkezik első nagylemezével az olasz monstrum, a ZU. Az Ipecac kiadó hozza a lemezt márc. 23-án.

Wassily Kandinsky – Composition VIII

Kik ők? Eszembe jut róluk a Poirot-betétdal, a Porcupine Tree On the sunday of life című lemeze, a Hidden Orchestra (róluk itt olvashattok egy cikket), Yonderboi People always talk about the weatherje, a Muse és az Indulj el egy úton… kezdetű népdal. Wassily Kandinskytől, huszadik századi orosz festőtől és filozófustól kölcsönözték a nevüket.

Hát a The Kandinsky Effect. Egy párizsi- New York-i banda. A cikk legújabb lemezükről, a pár hete megjelent Somnambulistról szól. Nem tudom, követitek- e a Jazzmenet című műsorom az Erdély FM- en, minden esetre két hete ez az album indította el a legújabb tematikus adást a Jazzmeneten belül, az ExperiJazz Szerdát. Minden szerdán a Metrognóm után kísérleti jazzt hozok, így egészítve ki az idősávom előtt elhangzó más kísérleti zenéket. Nem mellesleg Polifoam ötlete volt a tematikus műsor, és úgy tűnik, bevált.

Colpalchi Distress Signal

A zene egy nyelv. Legalább is én ezt a következtetést vonnám le az első számbeli fura recsegések alapján. Olyan, mintha egy beszélt szöveg lenne, valamilyen kódolt nyelven. Morzéhez hasonlítható mondjuk és hangsúlyozza a ritmus fontosságát valamint a használt eszközök másodlagosságát. Repetitív, de a szaxofon egyre inkább kibontakozik, épül a szám, majd meglepően hirtelen lesz vége, de szinte észrevehetetlenül, hisz kezdődik is a második a szaxofon bekiabálásával. Progresszív basszus és földön túli szaxofon kombója ez, és egy kozmikus álomképet fest futurisztikus hangeffektejivel. Túlműködő fúziós reaktorok és félig mechanikus elektromosan táplált angolnák hangját idéző nagyon furcsa zene.

A téma gyönyörű és mégis olyan, még a legmagasabb kulminációknál is, mintha vissza lenne fogva – talán az álom fekete- fehérsége által korlátozva vagy a félig alvó agy képességeinek határai közé szorítva.

The Kandinsky Effect – Warren Walker, Gael Petrina, Caleb Dolister

A következő számokban találkozunk igencsak klasszikus építésű jazzalapokra adagolt hiphoppal (Loop) és szaxofoncserével szám közben (Flips).

Annabelle Chases a bug

Az Annabelle Chases a bug című dalban éreztem először, de aztán később is sokszor, hogy valami nagyon francia van a zenében. A Poirot- sorozat betétdalát jutatta eszembe ez a misztikus, végtelenül nagy és üres termet idéző hangzás. Hátborzongató néha.

A szaxofonista nagyon profin játszik a visszhanggal a Trits című számban, a lefogott hangok nem veszítik el szerepüket rögtön a megszólalás után, hanem rájuk épül mindig a következő ütem. Itt jutott eszembe a Porcupine Tree, amit biztos ismertek. A nyílt és egyszerű de mély hangzás valószínűleg az, ami miatt ezt húzta elő a zenés fiókomból.

Felépíteni egy számot, azt mindenképp tudnak – türelmes és visszafogott, mintha remélné közben, ha mondjuk egy improvizációról lenne szó, hogy a benntartott érzelem, mondanivaló felerősödve tör elő a semmiből- száműzetéséből. Könyörgő, bűnbánó és megint nagyon francia.

The Kandinsky Effect

Nekem valahogy sikerült egyre inkább a basszusra figyelni az album hallgatása közben, nagyon sok helyen egészen áttevődik a hangsúly, és mekkora klasszikus fílinggel, (és itt egy rövid kitérő, Al Di Meola játszik augusztus 15-én, a színháztéren a Harmonia Cordis Nemzetközi Klasszikus Gitárfesztiválon. Írjátok be a naplótokba!)  valami spanyol vagy portugál dallammal indít a basszus. Harmóniák :D:D:D:D. A kedvenceim.

A Taghzout című szám 50. másodpercénél a lemez eddigi legnagyobb napsütéses, felhőátszakítós, reményteli örömkiáltását hallhatjuk, majd újra 3 perc környékén. Határozott, céltudatos – funkos. Erőt sugároz, kitart, harcol a szaxofon. Itt volt nagyon Hidden Orchestrás nekem, ha gondoljátok olvassatok bele a cikkbe, amit róluk írtam vagy hallgassatok bele, ha nem is találtok hasonlóságot, akkor is mindenképp érdemes.

Persze sokat utalgatok, de annyira jól ragadták meg dolgokat és dolgozták ki őket, hogy mindenből belekerült a legjobb. És itt nem azt akarom mondani, hogy lopott az anyag vagy az ötlet. Csak teljesen kidolgozott, kész.

The Kandinsky Effect – Somnambulist (2015)

Nagyon tetszik a basszus, vagy ezt már mondtam? Tökéletesen kiegészíti a szaxofont, és bőven elég ez a két hangszer. Egy nagyon összeszokott trio érzését keltik az összhang miatt, tanítani lehetne ezt a zenét.

Muji

Szép keretbe zárja az egészet az utolsó szám, megint morzészerű telefonhívást hallunk, talán most érkezett el a címzetthez/fogadóhoz az üzenet, amit küldött a feladó az első számban. Amit pedig ezidáig hallottunk az az információ útja. Át a megmagyarázhatatlan és váratlan helyzeteken, át mindenen, amit az ember félig alvó agya össze tud dobni az elalvástól az ébredésig. Muse- os kicsit nekem.

Kár, hogy vége az albumnak, én nagyon hallgattam volna még.

Bár az álomképszerűség nekem nincs jelen végig, a lemez címéből az ‘ambulist’ rész vagyis az, ami a mozgást/ járást jelenti az alvajárásból mindenképp jellemző. Nagyon kemény haladás van. Folyton sodor magával. Vezetős-autós zene. És bárcsak lenne tovább…

Csak az érdekesség kedvéért itt egy videó, amiben Wassily Kandinsky festménye animálva lüktet a zenekar egyik korábbi albumán szereplő számra.

Az albumot meghallgathatjátok teljes terjedelmében úgy, ahogy Jazzmenetben volt, az én rövid kis kommentárommal az http://erdelyfm.ro/podcasts/ oldalon. Jazzmenet fül alatt keressétek a február 18-i adást.

Kammerflimmer Kollektief – Déssarroi (2015)

Vannak, akik írnak zenét, de nem adják ki CD-n vagy lemezen vagy kazettán, és nem csinálnak letölthető megvehető verziót sem belőle. Esetleg 50 példányt. Ami ugye semmi. Mert ez a filozófiájuk. Vannak, akik ingyen tolják mindenki képébe az anyagot, anélkül, hogy megkérdeznék, kell- e. Vannak, akik nyomnak CD-t és mp3-at, és mégsem hallgatja vagy veszi meg őket senki. Mi a közös bennük? Mind próbálnak olyan számokat pakolni egy-egy kiadványukra (vagy ki-nem-adványukra), amelyek összefüggő egységet alkotnak. A Kammerflimmer Kollektief viszont nem ilyen.

Zsolt dobta az asztalomra ezt az izét, amit én nem is neveznék lemeznek (a következőkben kiderül, miért is), és azt hiszem ő is meglepődik majd a véleményemen.A német banda legújabb, tizedik lemeze sehol sem érhető el teljes egészében, Soundcloudon található egyetlen szám, amit a műsorban is hallhattunk. A lényeg, hogy írtam nekik és a kiadónak, és voltak olyan kedvesek, hogy elküldték a lemezt. Szinte biztos vagyok benne, hogy közben röhögtek a markukba és ha tudnának magyarul kíváncsian várnák ezt a cikket, mert már most az elején őszinte leszek: nem volt könnyű írni róluk.

Mayhem

1996-ban alakultak és keményen dolgoznak azóta is a már-már védjegyükké vált stíluson, hangzáson, amit ők maguk úgy jellemeznek, mint valami, ami arra hivatott, hogy a hallgatót összezavarja, tévútra vezesse, meglepje. A Déssarroi című lemezük az idén jelent meg és már a címében viseli a banda hozzáállását, célját. A ‘déssarroi’ az ő értelmezésükben elveszettséget, eltévedést, összezavartságot (dezorientáció) jelent.
A látszólagos irány, amit a zene diktál, pusztán ezt a célt szolgálja. Nem kíván nagy felfedezésekre bírni, nem akar mutatni semmit, mondani semmit, csak összezavar és kidob mindig máshol a világban. Egyedül.

kutya, Heike Aumüller, Thomas Weber, Johannes Frisch – Kammerflimmer Kollektief

Az első számban a valahol nekem egy falusi környezetet idéz, mindenféle faszerkezetek ropognak, szúnyogháló nyikorog, padló ropog. Nagyon tetszik ez a hangulatkeltés, amelyben nincs sok szerepe a hangszereknek, és ha mégis hangszerekkel keltik ezeket a hangokat, akkor biztos vagyok benne, hogy nem rendeltetésszerűen használják őket. Mindenesetre ez a fapadosság a szó szoros és átvitt értelmében az egyedülléttel ötvözve igencsak összezavart engem, és mivel ösztönösen a miértjét kerestem, elég sokszor kellett meghallgatni ahhoz, hogy tegnap éjfélkor feladjam végül és belássam (a zenekar által küldött írásos hitvallás elolvasása előtt is már), hogy ezek csak kijátszák a hallgatót és csúfot űznek belőle.

Grundstürzend

Ha azt hinné az ember, hogy sikerült valamilyen képet kihámozni a zenéből, mint például a második számban, ami az én értelmezésemben valakinek egy napját mutatja be az ágyból való feltápászkodástól egészen a lefekvésig, amint egy égő kályhás szobában van. Szóval az téved. A kép nagyon homályos és zavart, bolhás-csíkos és sípoló, mint a közszolgálati televíziók adása késő éjszaka. Ha elég sokáig nézi az ember, belehallucinálhat bármit, de mint mindannyian tudjuk, nincs benne semmi. Csak a mondanivaló teljes hiánya, az információ teljes hiánya.

Itt szembesültem először a csendek fontosságával. Az első szám is egy 12 másodperces csenddel kezdődik, de mivel az az első szám, nem tulajdonítottam neki túl sok értelmet. Aztán a második vége ( utolsó kb. 20 másodperc) is csend, és folytathatnám, mert a lemez majdnem minden számában van csend. Képzelhetitek, hogy örvendtem, amikor ezt észrevettem, hisz amikor már ekkora ürességek vannak egy albumon, az tuti nem véletlen. És nem véletlen itt sem, csakhogy folyton szem előtt kell tartani, hogy ezek az alattomosan zseniális emberkék, akik összerakták a Déssaroit mindent megtettek annak érdekében, hogy elgondolkodtassanak anélkül, hogy bármilyen mondanivalót akartak volna közölni. Betettek egy sötét, üres szobába tapogatózni és elhitették velem, hogy nincs is sötét, és a szoba sem üres, csak azért, hogy reméljek és keressek. Pedig nincs is itt semmi.

Kammerflimmer Kollektief

Nagyon szaggatottak a számok, kicsit olyan érzést keltettek bennem, mint egy ceruzával rajzolt animációs film, melynek a framerate-jét folyton változtatják. Mintha egy füzetecskébe lett volna rajzolva az egész és a lejátszó (az ember, aki csúsztatja ujját a lapok szélén, hogy azok szépen sorban és egyenletesen pattanjanak ki a görbített tömbből) keze reszketne.

Minden számnak van egy háttere, amely különféle hangokból van összerakva, annak adván vásznat, amiről azt hittem, hogy a lényeg, de később rájöttem, hogy itt nincs ilyesmi. Nincs lényeg. Azok a rétegek is ugyanannyira fontosak, amelyek mondjuk egy Pink Floyd-lemez háttérzaját is képezhetnék, vagy mint amelyekben a kevésbé torzított illetve széteffektezett hangszerek játsszák dallamaikat. Együttes erővel érik el, sokadik hallgatásra (nálam legalább is), azt, amit a címben vállaltak.

Az ötödik számig még jegyzeteltem a benyomásaimat, az érzéseket, de mivel ez első hallásra történt, így nem is tartom fontosnak már, hogy miért gondoltam azt, hogy szerelmi bánata van vagy miért alkoholista az az egy szereplő, akit követ a lemez, mert nem is biztos, hogy létezik. Semmi sem az, aminek tűnik és nagy hiba bízni a zenében, mert ez nem akar nekünk semmi jót. Sötétben hallgattam tegnap este, és esküszöm, hogy megijesztett jó párszor. Kiszámíthatatlan és összezavaró.

Zurück zum Beton

A lemezt egy S.Y.P.H. – Zurück zum beton-feldolgozás zárja, mely valószínűleg a megnyugtatást szolgálna, ha bízna még az utolsó számra bárki is a Kammerflimmerben. Szép a női hang, de mélyen belül ez is ugyanúgy, mint a lemez többi darabja, csak azt szeretné, ha sosem érné el a talpa a hallgatónak a biztonságot nyújtó betont, a rendezett, utcás-tömbös várost, hanem mindig elveszve bolyongna az ijesztő, recsegő, üres erdőben.

Csúnyák és gonoszak, de nagyon tudnak zenét csinálni. Lázadók, mert nem közölnek, csak irányítanak egyenesen bele a rendesen megkevert semmibe. Furcsák, meglepőek, és engem is összezavartak. Tetszettek.

A Déssaroi című lemez első dala (a Mayhem) ebben a műsorban kapott helyet.

schnellertollermeier – X (2015)

Az igaz, hogy nem igazán volt eddig az én tisztem jazz-zenékről írni  – ehhez a szakavatott emberünk Szabó Peti kollégánk –, de nagyon örültem, amikor kérésemre átpasszolta nekem a feladatot, hogy írjak egy cikket 2015 első felének minden bizonnyal legőrültebb és egyben legzseniálisabb jazzlemezéről. Az avantgárd jazzért amúgy is megőrülök (jó értelemben, persze), de ilyesfajta zabolátlanságot, amely nem kis tudással párosul, még ebben a műfajban is ritkábban hallani. Hölgyeim, uraim, ők a Schnellertollermeier!

A magukat brutal jazznek aposztrofáló svájci zenekar tagjai Andi Schnellmann (basszusgitár), Manuel Troller (igen, összesen két ‘r’-rel!) (gitár) és David Meier (dob). 2006-ban ültek össze először azzal a közös vággyal, hogy olyan zenét kreáljanak, amelyben a hangszerek szerves egészet alkotnak egymással, ugyanakkor minden elemnek megvan a maga sajátos, jól körülhatárolt funkciója, fontossága. Ezen felül, mivel nem csak jazz-rajongók, hanem mindenféle zenét össze-vissza hallgatnak a punktól a Mr. Bungle-ig, elhatározták, hogy beleépítik zenéjükbe ezeket a hatásokat is. Így született meg a Schnellertollermeier. Ezt a két alapgondolatot, az évek során újra és újra átfogalmazták az egyes kiadványaikban, miközben lassacskán kiveszett zenéjükből a konkrét jazz-hatás (a debütálló Holz (2006) albumukon pl. még rendesen vannak klasszikusabb felépítésű nótácskák is).

Az X-en már csak nyomokban (inkább attitűdben) hallhatóak ki a jazz gyökerek, soha korábban nem tapasztalhatóan előtérbe kerültek a math-, art- és punk rock hatások. Amúgy a pofátlanul fiatal tagok egytől-egyig híres zenészek a svájci és európai jazzerek között, mindegyikük rengeteg zenésszel muzsikált már együtt az élete során.

Az anyag elég sokáig készült. 2013-ben fogott neki a csapat, s bár kétlem, hogy megfeszített munkában dolgoztak rajta, azért hallatszik a végeredményen, hogy egyetlen rendesen átgondolt, végigírt folyamatról van szó, nem pusztán egymásután pakolt dalokról. Minden számnak megvan a saját formája, első hallásra nem is igazán lehet számítani fogódzókra. Sokkal inkább úgy kell hallgatni, mintha egy kortárs komolyzenei műről lenne szó – kell hagyni, hogy meglepjen! Ez különösen igaz az első trackre, a címadó X-re, amely önmagában egy 20+ perces mű, érezhetően többtételes monstrum (ebből sajnos csak azt a tételt áll módunkban belinkelni, amely a műsorban is elhangzott, és amely egyébként utolsó trackként az albumon is rajta van).

Schnellertollermeier (b-j): Andi Schnellmann, David Meier, Manuel Troller

Ez után a minden kompromisszumot nélkülöző mű után már jóval rövidebb, ám nem kevésbé érdekes trackek következnek.

Mindjárt a második (Backyard Lipstick) egy alig két perces, relatív nyugalmasabb, fület pihentető szám, amely gyakorlatilag egyetlen, felhangokkal tilinkószerűen babráló témából áll. Semmi extra magamutogatás, szerintem részben pihenőtracknek rakták be másodiknak. De jól is esik, ami azt illeti. Amúgy ezen kívül, mint amilyen a Blackyard Lipstickben is hallható, még rengeteg olyan hangzásba botlunk az album során, amiket el nem lehet képzelni, hogy élőben hárman miként tudnak megszólaltatni, ám ez legyen másodlagos szempont, mivel igazából nem ez számít.

Egy újabb avantgárd őrület a Riot című gyönyörűség, amely jelenleg a személyes kedvencem az albumról. Talán ez a leginkább rock/metal orientált szerzemény az X-en, egyben a legviccesebb is, elképesztően sok zenei poénnal.

Az ezt követő Sing for Me ismét egy nyugisabb hangvételű mű. A vonóval megszólaltatott gitár már nem újdonság, de a dobos által (valszeg ugyancsak vonóval megszólaltatott) éles hangeffektusok már eléggé újdonságnak számítanak.

Nagyon jól felépített zenei folyamat, ami ugyancsak jól van elhelyezve az albumon, ugyanis utána ismét jön nagy csinnadrattával a matekóra, Massacre du Printemps címmel. Utolsó előtti mozzanatként  még egyszer felpörög a zenekar kereke, de ezúttal egy 5 perc 29 másodperces hosszú crescendóval. A számot roppant ötletesen, egyszerűen  ///\\\/// – nek nevezték el (igen, pontosan így, hogy  ///\\\///). Egy biztos, David Meier kíméletlen dobpergetése után már nem igazán lehet hangosabb egy ilyen zenekar.

A szám legvégén, múló emlékképként  visszatér pár másodperce az első téma, és ezzel eredetileg véget is ér a tulajdonképpeni album. Tökéletes zárás lehetne ez is, ám bónuszként megkapjuk még egyszer az X első tételét, nehogy elfelejtsük, mekkora zenészek is ezek a svájci őrültek.

Azt hiszem, ezzel a kiadvánnyal máris borítékolom magamnak az egyik év végi toplistás albumomat.

10/10

Tētēma – Geocidal

Mike Patton legenda, akárhonnan is nézzük. Azóta, hogy 1981-ben feltűnt a Faith No More élén, sok minden történt, ami hozzájárult ahhoz, hogy tényleg legendát faragjunk belőle. Anthony Pateras legalább ugyanennyire kiváló zeneszerző, zongorista és elektroakusztikus zenész. Közös lemezük csemege a javából, noha igencsak aggódtam megjelenése előtt.

Számomra Patton vonzereje nem feltétlen abban rejlik, hogy szinte bármit képes kiénekelni. Viszont az éneklés mellett dalszerző és zeneszerző is, és mindezeken belül százféle műfajban alkotott már nagyot: végtelen kísérletező, az egyik legelvetemültebb avantgardista, akivel találkozni lehet a kortárs zene terén, amit az alábbi kottából nézett, John Cage-re hajazó, vokálmű is bizonyítja. Ezt jó barátjával és zenésztársával, John Zornnal szerezte közösen a Moonchild nevű zenekari projektjük keretében:

Patton legelborultabb kísérletei John Zorn multitalentum, jazzlegenda, kortárs zeneszerő, általános zseni stb. közreműködésével készültek. Ezek a lemezek többféle formát öltöttek a legnyakatekertebb „káoszjazz” lemezektől (Moonchild), a saját neve alatt megjelenő lemezeken át egészen a Masada-sorozatig. A Moonchild végletekig felfokozott zenéje ezerféle elemből táplálkozik a jazztől, progresszív rocktól kezdve a komolyzenén és blues-on keresztül egészen noise, drone és industrial zenékig. Zorn saját neve alatt megjelenő lemezek általában a jazz és a komolyzene határán születnek, ám általában ezek foglalják magukba a legtöbb nem-zenei, konceptuális kísérletezést is: erre például szolgálnak az olyan koncerteket, amikor a zenészek random módon húznak kártyát, amelyekre hangszer, hangszín, tempó és időtartam van írva. A Masada sorozatban Zorn a saját gyökereinek számító zsidó klezmer hatásokat ülteti át jazz, valamint komolyzenei környezetbe. Mindezeknek a lemezeknek fontos társszerzője és segítője Patton, aki legalább ilyen változatosan áll hozzá a végeredményhez a hangja által.

Ugyanakkor Patton is rengeteget kísérletezik más területeken. A Fantomas nevű projektjének ahány lemeze, annyi vetülete és még egy lemezen belül is szinte annyi dal, amennyi műfaj és hangulat. A The Director’s Cut című lemezen tizenhat filmhez írt zenét a legváltozatosabb film- és zeneműfajokat érintve, amelyek hatással voltak rá: a leheletfinom jazztől a komolyzenén és kóruson át az idegbeteg noise-grindcore-metálig mindenféle fellelhető itt, akár egy dalon belül is. Ennyire elvetemült Omen filmzene feldolgozást nem minden nap hallani, ez biztos:

Ezzel szemben a számomra legkedvesebb Fantomas lemez a Delírium Cordia mindössze egy 75 perc hosszú dalból áll, amiben szintén minden műfaj keveredik, amivel valaha foglalkozott Patton, de most sokkal harmonikusabban, koncepciózusabban, mint bárhol máshol. A lemez hű a címéhez: Patton elmondása szerint egy olyan film vagy konceptalbum zenéjeként kell felfogni, amely az érzéstelenítés nélkül műtétről szól. A különböző zenei szegmenseket ambient részek tagolják, amelyekben különböző műtőszobában hallható hangok fokozzák az amúgy sem egyszerű hangulatot. Elég érdekes élmény egy zongora/metál téma és egy gregorián kórus között újjáélesztés, valamint szikék, csipeszek hangját hallgatni. A lemez az egyik legkülönlegesebb, amivel találkoztam és pontosan azért, mert mint maga Patton is, kategorizálhatatlan, maximum annyira, hogy „kísérleti zene”, viszont annyira változatos, kimunkált és szélsőséges, hogy nehéz egyetlen más stílust ráhúzni.

Anthony Pateras 1979-ben született ausztrál zeneszerző, elektronikus és elektroakusztikus zenész, valamint zongorista, aki mindezeket a műfajokat és eszközöket keverve alkot sajátságos zenéket, videoinstallációkat, film- és videozenéket, valamint kurátori és megnyitói munkáihoz háttérzenéket. Tētēma zenekar nevét is ő adta. A kifejezés eredetileg Antonin Artaud Fragmentations című művében szerepel: Artaud a nyílt lánggal kétszer kiégetett nyílt seb leírásakor használja ezt a szót. Egyik legérdekesebb lemeze az Errors of the Human Body, amely a komolyzene és az elektroakusztikus zene határmezsgyéjén létezik és nem véletlenül szerepel egy axolotl a borítón. Ennek a kis lénynek az a tulajdonsága, hogy ha valamelyik végtagját elvesztené, képes azt újranöveszteni, nem csak a farkát, hanem bármelyik végtagját. Maga a zene is ilyen, kifejlett témákkal indítanak a darabok, „leszakadnak” dallamok, részek, újraindulnak és máshová fejlődnek.

Ilyen előzmények után nagyon vártam, hogy mit hoznak ki a közös munkából, habár az előzetes hírek és részletek, valamint a legutóbbi MetroGnómban hallott dal kissé aggodalommal töltött el, ugyanis ebben eléggé dominánsan megjelentek világzenei témák és attól lehetett tartani, hogy az egész lemez elmegy ebbe az irányba. A világzene iránti antipátiám már jó évtizedes, de szerencsére egy-két részletet leszámítva alig hallható ilyesmi a Geocidal lemezen. Annak ellenére, hogy az album szó szerint egy zenei kavalkád, mégsem a színpompa az első, ami eszembe jutott hallgatása közben. Ahogy már a zenekar neve és a lemez címe is utal rá, annak ellenére, hogy valóban rengeteg zenei műfaj és téma megfordul a palettán, ezek nagy része vagy a szürke számtalan árnyaltában ragyog ezüstösen, vagy mindenképp egy nyomottabb, árnyékosabb irányvonalon halad. Egyenlő arányban oszlanak meg az elektronikus és analóg hangzások, anélkül, hogy egyik is felülkerekedne, ugyanakkor mindehhez még hozzá kell adnunk Patton eszméletlen vokálteljesítményét, amely egymagában legalább annyira változatos, mint maga az egész zene.

Az album ugyan tavaly decemberben jött ki, de még most is megérdemli a figyelmet. Az alkotók neve garancia. Ha valami teljesen sajátságosat, teljesen egyedit és mégis abszolút minőségit akarsz, ki ne hagyd a Geocidal-t!

Terje Isungset & Arve Henriksen: World of Glass

Még egyszer pillantsunk vissza a remrég hátrahagyott évbe, hisz maradt ott még rengeteg olyan kísérleti zenei remekmű, amely mellett kár lenne szó nélkül elhaladni. Az egyik ezek közül kétségkívül a Terje Isungset és Arve Henriksen közös együttműködéséből született World of Glass (Üvegvilág) című lemez, ami nem hiába férkőzött be a 2014 legjobb gnóm albumai közé is. Isungset előző szerzeményeihez hasonlóan, ezt is átjárja az a dermesztő északi fagy, ami miatt gyakran jégzeneként említik a munkásságát, bár úgy gondolom, hogy a World of Glass kitűnik a többi közül épp Henriksen beavatkozásának köszönhetően és nem utolsó sorban amiatt, hogy ebben az esetben csakis üvegből készített hangszereket használtak.

Terje Isungset néhol a világ legkreatívabb ütőhangszeres zenészei közé sorolják s leginkább jégperkásként ismert. Ez pontosabban abból áll, hogy saját maga készíti a hangszereit – jégtömbökből faragja ki őket és ezeket felhasználva alkotja különleges zenéjét. Nevezhetjük őt egy téli szezonmunkásnak, hisz általában a téli időszakokban koncertezik és akkor is csak olyankor, amikor az időjárási körülmények tökéletesen megfelelnek. A jégből készített hangszereinek hangzása nagyban függ az időjárástól, valamint a jég minőségétől. Emiatt élőben többnyire improvizálni szokott, aminek ugyanúgy megvan a maga varázsa. Ilyen szempontból a World of Glass kivételnek számít, hiszen ahogy már említettem, ennél az albumnál üveghangszereken zenélnek és bár az összhatás meglehetősen hasonló a régiekhez, a koncertezés így kevésbé problémás.

Arve Henriksenről már többször lehetett olvasni itt a blogon (lásd: A piszkos tizenkettő és Kozmikus jazz) és ezért nem hinném, hogy hosszadalmas bemutatást igényelne. Ő a norvég kísérleti jazz egyik legkiemelkedőbb képviselője és zenéjének elsődleges ismérve a trombitája jellegzetes hangzásában rejlik, amellyel a japán sakuhacsi bambuszfuvolát kívánja imitálni. Ennél a lemeznél viszont ez nem hallható, mivelhogy Henriksen itt üvegkürtökön és üvegtrombitákon produkálja magát. Együtt Isungsettel feltárják előttünk az üveghangszerek gazdag hangzásvilágát.

Ez viszont nem az első alkalom, amikor együtt zenélnek, már 2000-ben is adtak ki egy albumot közösen Karl Seglemmel és azóta nem egyszer léptek fel együtt a színpadra. A World of Glass egyedisége inkább a hangszerelésben található és abban a lemez mögötti elgondolásban, hogy most leülnek zenélni azért, hogy megnézzék, mi mindent tudnak kihozni ezekből a hangszerekből. Egy olyan zenehallgatót pedig, aki oda szeret figyelni minden kis hangárnyalat változására, bizonyára le fogja foglalni ez a részletdús (bár a szpecifikus hangszerek által mégis korlátolt) alkotás.

Terje Isungset zenéjében néhol fellelhető a kísérleti jazz, a norvég és főleg a lapp népzene hatása, de a legnagyobb inspirációforrás számára mégis bizonyára a természet, valamint a természet hangjai, amelyeket folytonosan próbál utánozni. Többek között ettől lesz primitív és samanisztikus jellegű a zenéje, legalábbis én ezekkel a jelzőkkel illetném. Ha ebből a szempontból tekintünk a World of Glassre, akkor ez is egy tipikus Isungset-lemeznek nevezhető és mindenképp itt Henriksen csöppent bele az Isungset zenevilágába és nem fordítva. Az említett hatások egyszóval érződnek ennél is, bár az üveghangszerek miatt úgy összességében véve kissé szárazabbnak tűnik, mint bármi más, amit eddig kiadott. Ez viszont nem egy negatívum, a kristálytiszta hangzás nyilván szándékos és beleillik az összképbe. Ugyanúgy Henriksen improvizatív játéka is tökéletesen összhangban van Isungset absztrakt ritmusaival. Bár a régebbi lemezein is lehetett hallani fúvós hangszereket, a World of Glassnél sokkal jobban kitöltik a zenét és nyilván nagyobb hangsúly van fektetve rájuk (ha már Henriksen kezeli őket).

Azt nem mondanám, hogy ez lett a kedvenc Isungset-lemezem, azt a címet inkább a 2010-ben megjelent Winter Songs albumnak adnám, de attól még, ha nem is másért, de eredetiségéért megérdemli, hogy ott legyen a legjobb 2014-es kísérleti lemezei között.

Erik Truffaz & Murcof – Being Human Being

Réges régen, egy messzi-messzi galaxisban kavargó csillagporfelhőben elkezdett valami összeállni. A végtelen csendjét, a folyamatos, nem szűnő vibrálást, megtörte az ősleves rotyogása, minden idők első hangjait keltve. Erik Truffaz és Murcof (Fernando Corona) egy hangrögzítő készülékkel ott álltak az idő kezdetén és az anyag, amit felvettek rákerült az idén megjelent Being Human Being című albumra.

Origin of the World

A maximális élmény érdekében ajánlom a fülessel vagy surround hangrendszerből való hallgatást.

Erik Truffaz ismert francia trombitás. Kísérleti zenét játszik, elektronikát, hip-hopot, egyházi dallamokat és még sok sok más stílus elemeit ötvözi jazzel is. December 21-én budapesten koncertezik a Bin- Jippel (Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint) az együttes legújabb lemezének premierén. Murcof felelős a Being Human Being effektjeiért, elektronikus-, ambient- és glitch jegyeiért. Az élő performanszokat Enki Bilal képeivel tették még hangulatosabbá, ő tervezte a borítót is. Ilyen messze azt hiszem még nem kalandoztam a jazztől, de azért nem tévedtem rossz helyre.

Erik Truffaz

Az Origin of The Worldben kívülről, távolról láthatjuk az alakuló világot. Az ürességet kitölti a hang, egyszer csak létezni kezd valami. A nézőpont folyton változik a számokkal, hol szemlélőként, hol résztvevőként lehetünk jelen a kezdetektől a bukáson keresztül az újrakezdésig.

Warhole

A lét elkerülhetetlen következménye a fejlődés és szerveződés utáni vágy. Annak ellenére, hogy minden mindig a lehető legkisebb energiaállapotba (és legnagyobb rendezetlenségig) „szeretne” jutni, sikerült építeni valamit, óriási energiabefektetéssel. Kattognak a fogaskerekek, ritmusos csákányütéseket hallok, a csille kereke nyikorog, dolgozni kell, bányára emlékeztető kép tárul elém a Warhole-ban. A kéreg alá nézve nyerek betekintést a dolgok működésébe. Apró gyenge lények tartják keservesen nehéz munkával a hátukon az új világot. A mélyből végül kihoz a lift, változik a nézőpont, újra látható az egész világ és a helye az univerzumban.

Hybridation

Szerintem sokáig hitte az ember, hogy egyedül van. Először azt, hogy egyedül van a falujában, majd ahogy nőtt a bejárt tér, a medence, a sziget és a kontinens. Mindig megdőltek ezek az elméletek, mindig találtunk embert, bárhova is mentünk (jó na… mindenhol, ahol lehet élni). A Földön kívüli életet viszont még nem találtuk meg. A Hybridationben azt hiszem bebizonyosodik, hogy valami van még rajtunk kívül az univerzumban. A kép olyan kicsit nekem, mint egy- egy Star Warsbeli jelenet, melyben két hajó találkozik. Mint oly sok filmben, itt sem a békés együttélés következik. Könyoröghetünk jelentéktelen életünkért, de nincs kegyelem.
A Chaos és And Nina című számokat nyugtalanság jellemzi. Ami épült most rombolódik, haldoklik a világ egy műtőasztalon. Lélegeztetőgép és szívmonitor. A pulzus stabil, de a rendből káosz lett, győz a mindent szétszedő, sorvasztó, gyilkos entrópia.

Philippe Garcia, Truffaz, Murcof

Elhagyva ezt az immár tönkretett világot felemel a The Eye egy olyan fényes, nyugodt helyre, ahonnan végignézte a teremtő a saját művének pusztulását. A zenei képen egy magasztos, csalódott, de reménykedő isteni jelenlét észlelhető. A felkelő nap beragyogja a teret és lezárja ezt a darabot.

Az ember úgy, ahogy magunk elé képzeljük általában, csak a Human being című számban jelenik meg. Szalad, övé a világ, talán ő egyedül kezdheti újra, ő új esélyt kap: újjáépítheti azt, ami lerombolódott.

Infinite abstract

Nem tudom, sikerül- e neki, az utolsó szám megint kietlen tájat mutat, talán a káros, rossz dolgok végtelen sorát ábrázolja, azokat a hibákat, amik minden lépten követnek azt várva, hogy építsünk, hogy lerombolhassák, hogy merjünk, és megfélemlítsenek, hogy akarjunk és ne engedjenek. Olyan, mintha félreállna a szemlélő, mert elvesztettük az újdonságunk miatt valamikor birtokolt érdekességünk. Itthagy száguldani a nap körül, azzal a galaxisunk közepén levő fekete lyuk körül, és galaxisunkkal a mindig táguló világegyetem ki tudja milyen új és felfedezetlen tájai felé, miközben ismétlődhet minden előlről.

A teljes műsort, melyben helyet kapott a Warhole, itt találjátok.

Radian és a jobbszélen: Howe Gelb.

Most megpróbálok legalább valamennyire tényszerű maradni és nem fogom azt mondani, hogy a legzseniálisabb, legjobb zenekar az amiről, most írni fogok. Egyszerűen csak annyit állítok, ami még valamennyire igazolható is: a Radian egy fenemód különleges zenekar.

A zenekar 1996-ban alakult Ausztriában három igencsak az avantgarde elképzelésekkel flörtölő zenészből. Martin Brandlmayr dobos, vibrafonművész, vágó és hangszerelő az alapító tag, aki az elektroakusztikus zene kedvelői számára nem ismeretlen. A zenekarból mostanra már kilépett Stefan Németh gitáros és szintetizátoros, de John Norman basszer továbbra is maradt. Már Németh helyébe Martin Siewert lépett, aki nem csak a Radianon ténykedik velük, hanem Brandlmayrrel közösen megjelentették az egyik legkülönlegesebb EAI-lemezt is – ez volt a Too Beautiful to Burn.

A Radian zenéje mindig John Cage filozófiájára emlékeztetett Főképp abban, hogy mennyire precízen mérik ki az általuk előadott hangok közti szüneteket. Emlékezzünk Cage azon előadásaira, amelyeknek kottákat szerkesztett és stopperórával mérte az előadását, előre tudva, hogy mint kell mondani 5 perc és 15 másodperckor és mi mást 5 perc és 2O másodperckor, leállva és újbólkezdve, ha túl korán vagy túl későn ért el a szövegben oda. Hasonlóképpen a Radian esetében is, addig fokozzák ezt a már amúgy is közel orvosi precizitást, mígnem a zenéjükben a szünetek szinte fontosabbá válnak, mint maguk a hangok, így lesz a csend fontosabb, mint a zene. Már az első albumukon megfigyelhető ez a hozzáállás, de igazából a második Rec.Extern című lemezük az, ahol először a csúcsra vitték ezt a stílust.

Zenéjük egyszerre minimalista, mégis dúsgazdag különféle hangokban, hangzásokban, amelyek ugyancsak teljesen egyediek. Nagyon kifinomultan keverik a velejéig hús-vér élő basszusgitár + dob és a végtelenségig rideg torzított gitár + elektronika felállást, ami első hallásra egy befejezetlen lemez hangzásának érzetét kelti, ám mégis minden kristálytiszta, az utolsó percig lekerekített, kidolgozott és megalapozott. Ezt a kontrasztot erősíti a keverés is, rátesz egy lapáttal ugyanis a basszusgitár + dob szekció abszolút vastagon, térbelien, hogy úgy fogalmazzak: zsírosan szól, tökéletesen beleilleszkedik az ember hallójárataiba, míg az elektronika + torzított gitár páros koponyatörően szárazan, ridegen, porosan szól, mintha kint hagyták volna a sivatagi napon, hogy az elképzelhetetlenségig kiszáradjon. Ez a paradox hangzás támasztja alá a végletekig kicsontozott és letisztított stílusukat, amelyben olyan műfajok keverednek, mint a rock, jazz, post-rock (nem a léleksimogató, édi-bédi, hanem a száraz, távolságtartó, erőteljes formája). A korai lemezeiken élőben, hangszereken játszott IDM-hatású témáik mára roppant komplex fúziós avant-jazz-elektronika monolitté váltak.

Ahogy eddig is minden lemezükön újítottak valamit, úgy az új lemez is tartogatott meglepetést, nem is akármilyet. Mindeddig a Radian úgy játszott post-rockot, hogy az érzelmektől általában már a csöpögősségig túlcsordult műfajba semmi emberre jellemző vonást nem engedtek. Zenéjük mindig is rideg volt, távolságtartó, idegen, nehezen emészthető és minden élő hangszer ellenére nagyon is gépies hatású. Számomra viszont mindezek vonzerőt jelentettek és nem taszító okot. Most azonban nem csak hogy némi emberi karaktert kezdtek adni a zenéjüknek, hanem egyenesen az emberi hangot és ennek alapból tartalomteremtő jellegét építették zenéjükbe. Nagyon is konkrét tartalomról beszélünk, ugyanis szöveggel ellátott énekről van szó, mégpedig Howe Gelb előadásában. Gelb az Americana és a country stílusok William Burroughs-a. Ahogy Burroughs volt az egyedüli beat, aki igazán sötét helyekre és radikális túlzásokba el mert menni, amelyekről Kerouac vagy Ginsberg még csak álmodni sem tudott volna, úgy Gelb is messze túllép a country és Americana zene Springsteen klónjainak hadán. A témák, amelyekkel foglalkozik messze emberibb dolgokról szólnak, mint az amerikai élet, a déli államok szépsége, a föderatív múlt siratása, miközben a zenéje annyira amerikai, mint az almás pite vagy a hamburger. A Radian jól választott alkotótársat magának: legalább annyira radikális fickó, mint ők maguk.

Gelb munkásságát mindössze szöveg tartalma miatt és hozzáállása kapcsán szerettem, de a zenéje nem az én világom. Viszont az új Radian lemezen a zene száz százalékban Radian, Gelb csak a szövegeket és a maga radikalizmusát hozta. A Radian verses Howe Gelb (igen, verses, nem versus) lemez talán az egyik legarcbamászóbb lemeze a zenekarnak, de nem a rock zenében annyira tipikus keménycsávó, férfi(asság)-centrikus formában, ahogy ezt sajnos megszokhattuk a legtöbb zenekartól. A Radian teljesen egyedien közelíti meg ezt a témát és a zenét, saját paradox jellege és széttördeltsége adja minden hangerejét, minden erejét, minden tomboló zaját, minden kontrollált káoszát. Nekem mindig Hajas Tibor performer sorai jutnak eszembe róluk, amelyeket a Virrasztás című performanszának szövegében írt: „Törékenységem totális tudatától vagyok sérthetetlen.” Talán ez a mondat lehetne a tökéletes leírása annak, amit a Radian zenében kifejez. A törékenység, a paradoxon, a szétziláltság zenébe öntése, amelynek olyan hatása van, mintha a zene egyik felét a próbateremben hagyták volna, a másik felét a stúdióban és a lemezre mindössze öt százaléka került volna: a leghangosabb, legkínosabb törékenység. Erre az alaphangulatra épít rá Howe Gelb még egy omladozó erődöt a maga szintén széttördelt és széttördeltségről szóló szövegtöredékeivel, amelyeket az általa eddig megszokott stílusnál is halványabban, melankolikusabban ad elő.

A Radian verses Howe Gelb lemez Saturated / Saturated beyond dala:

A Radian számomra az egyik legkedvesebb zenekar, ami elsősorban annak köszönhető, hogy bármihez, amihez hozzányúlnak, teljesen átitaják a saját stílusukkal. Az általuk használt stílusokat más is keverte, de ennyire lecsupaszítva, kicsontozva az abszolút minimális és esszenciális lényegükig, szinte az őket alkotó hangok közti szünetekig még eddig soha senki. A Radian zenéje az egyik élő példája annak az amúgy csupán adott kontextusokban igaz kijelentésnek, hogy a lényeg mindig egyszerű, hiszen az egyszerű lényeg mindig is komplex rendszereket takar. Az ő esetükben hangok, hangzások, témák, hozzáállások komplex rendszerét takarja, amelyet azonban egyetlen egyszerű, és precíz, szikár zenévé szerkesztenek.

A Radian igazi ínyencség, a szó legklasszikusabb értelmében, de ez nem szabad senkit eltántorítson tőlük, különösen az új lemezüktől nem, amely olyan érdekes fejlődési irányokat mutat, amelyekre szerintem senki sem számított tőlük. Ez a kiszámíthatatlanság a zenekar kontrollált káosza és egyben a legnagyobb vonzereje.