A Symphony #2 for Dot Matrix Printers borítója

Léteznek kísérleti zenék és olyan kísérletek, amelyek noha zeneiek formájukban, tartalmukban és koncepciójukban is valójában annyira távol állnak mindentől, amire általában használjuk a „zene” megjelölést, hogy a legtöbben nem tudunk mit kezdeni velük. Ez utóbbiból mutatunk most be egyet:

A [The User] élőben.

A [The User] egy kortárs két tagú alkotócsoport, akik régi dot matrix nyomtatókat használnak felettébb elidegenítő ipari-glitch zenéjük megalkotására. Tomas McIntosh építész és installáció művész, valamint Emmanuel Madan zeneszerző és hangszobrász egy reggeli mellett döntötte el, hogy együtt akarnak dolgozni és nem is akármilyen formában. Elmondásuk szerint azzal a céllal alkotnak, hogy hangba formálják az emberi éntapasztalat, a kultúra és a technológiai rendszerek összefüggéseit. Legismertebb munkájuk, ám távolról sem a legambíciózusabb, a két lemezből álló Symphony for Dot Matrix Printers, amely során különböző írásjeleket és írásjelek különböző szekvenciáit nyomtatják ki, amiből összeáll egy egész, noha idegen és rideg ritmusképlet.

Print 1, Symphony #1 for Dot Matrix Printers:

A tételeket hallgatva az lehet a benyomásunk, hogy itt valami vágás trükk lehet a dologban, azonban szó sincs erről. Amin több élőben bemutatott Dot Matrix Installation-jükben is látható volt, minimum 4-5, de adott esetben több nyomtatón is dolgoznak, atomprecízen kiszámítva, hogy mikor melyik mit nyomtasson, azért hogy kijöjjön az általuk kívánt ritmusképlet.

Print 3, Symphony #1 for Dot Matrix Printers:

Van egyfajta ironikus fintora annak, hogy az übercsillogó ultratechnológia által digitálisan létrehozott elektronikus (tánc)zene, de még akár kísérleti zene (glitch, IDM stb.) korában egyrészt ennyire analóg módszerrel, másrészt egy olyan technológiával hozzanak létre ilyen jellegű zenét, amely így nem csak felfogásában, de módszerében és eszköztárában is ezek nagyapja lehet.

Print 5, Symphony #1 for Dot Matrix Printers:

A [The User] pontmátrix nyomtatóinak és az ezeken létrehozott zenének sokkal több köze van egy Arthur Honeggerhez, vagy még inkább egy Luigi Russolóhoz és az általuk létrehozott „klasszikus zajzenéhez”, mint a jelenkor nagyon sokszor sajnos giccsig polírozott elektronikus zenéihez. Ez az igazi „retro-avantgarde” (Laibachtól kölcsönözve), mert visszanyúl egy klasszikus elgondoláshoz és egy klasszikus eszközhöz, (de nem a már használt klasszikus eszközökhöz), így elkerülve a megúszás csapdáját, teljesen előremutatót és különlegeset alkotott. A technológia és a művészet ilyen jellegű összefonódása egyáltalán nem új dolog. Az imént említett svájci avantgarde zeneszerző, Honegger, például a Pacific 231 című művében egy azonos nevű gőzvonat hangját, mozdulatait, formáját, jellegét próbálta megragadni, míg Luigi Russolo olasz futurista zeneszerző, akit a zajzene első igazi képviselőjének tartanak, saját készítésű géphangszerekre írt zenét, amelyek sokszor az egész színpadot elfoglalták. Több koncertje kudarcba fulladt, amikor a dühös hallgatók megrohamozták a színpadot és megpróbálták összetörni a hangszereit.

Luigi Russolo különböző zaj- és géphangszerei között.

Manapság kevésbé kell egy kísérleti zenész ilyesmitől féljen, habár számos olyan ország van, ahol a zajzene – szándékosan tágan értelmezett – bármilyen formája tiltva van. Ennek a felszabadult légkörnek lehet negatív hatása is, ugyanis egy idő után annyira telítődik a piac, hogy még a hallgatók is elkezdenek leszűkülni egy-egy műfajra, zenére, előadóra (amit különben Theodor Adorno szociológus zseniálisan előrelátott a Fétisjelleg a zenében és a zenei hallás regressziója című írásában), mert egyszerűen nem marad idő meghallgatni mindent és az érdeklődés is elhal a rengeteg fércmunka miatt, így ezek nem mozdítanak ki a komfortzónánkból. Úgy tűnik tudatosan, szinte izomból kell zenét hallgatni, ha az ember újat akar felfedezni a szürke epigonok végeláthatatlan óceánjában.

A Symphony #2 for Dot Matrix Printers élőben teljes hosszában:

Symphony #2 for Dot Matrix Printers – [The User] from Undefine on Vimeo.

A [The User] pedig pontosan ilyen újítás minden téren. Koncepciójában már csak azért is sajátságos, mert korábban elkezdték, mint a világhálón feltűnő „xy ultrasláger régi technológiával előadva xoxo” típusú videók, valamint ezekkel ellentétben a duó tételei mind saját szerzemények, amelyek ritmusképletét – lévén egyikük ráadásul még építész is – matematikailag megszerkesztik. Annak ellenére, hogy a legtöbb ember első reakciója az volna, hogy „hát ilyet én is tudok”, én kétségbe vonnám ezt a felszínes megítélést. Először is végig kell próbálni, hogy melyik írásjel vagy írásjel szekvencia milyen hangot ad ki, ezeket ritmikailag, zeneileg, hangzásilag társítani azokhoz, amelyekhez passzolnak, aztán az egész koncepciónak egy ívet, haladási irányt szerkeszteni és folytathatnám. Nem egyszerű munka létrehozni egy ilyen alkotást, és noha nem is egyszerű elsőre meghallgatni, ugyanis az igazi ritmusfinomságok csupán 3-4 hallgatás után kezdenek elkülönülni, mindenképp megéri. Teljesen sajátságos élmény. Zene, filozófia, nyelv, írás, technológia és még számtalan értelmezési terület metszéspontján helyezkedik el a [The User], akárcsak egy pókra hasonlító nanobot.

A Symphony #2 for Dot Matrix Printers egyik változatának a mozzanatainak sorrendje.

Einstürzende Neubauten

Annak ellenére, hogy manapság már nehezen tudnám elképzelni az életem az Einstürzende Neubauten jelenléte nélkül, „kapcsolatunk” kifejezetten érdekesen indult.

2005 nyara, romániai zenebolt: CD-k közt válogatva megragadta a figyelmem egy akkor még számomra szinte kiejthetetlen nevű, ám annál érdekesebb borítójú lemez. A fedőképen egy lemezjátszó volt, amelyen egy ragasztószalaggal, műanyaggal stb., összetákolt dadaista szemétkupacot helyeztek. A dadaizmusa megragadt. Azóta, hogy az a lemez 2004-ben megjelent, sok zaj kifolyt az erősítőikből, de egyvalamiből sosem engedtek: a minőségből.

Az Einstürzende Neubauten az egyik legklasszikusabb ipari zenét játszó csoportosulás, amelyben a tagok nem csak többféle hangszeren, de többféle művészeti ágban is érdekeltek a zenétől kezdve a színházon, filmen és díszlettervezésen át egészen az irodalomig. A műfaj a legszélsőségesebb kísérleti zenei formák közé tartozik, amelyben minden zenekarnak kifejezetten erős ideológiai álláspontja van. Számomra, többek közt, ez is szimpatikus a műfajban: még csak véletlenül sem akarnak beállni a „valami mellett álljunk, ne valami ellen” álnaiv ideológiájának. A Neubauten még egy ilyen közegben is kétszeresen radikális tudott maradni, ugyanis egyrészt egy végletekig anarchista irányvonalat követtek mindig is (Anarchitektur címmel lemezt is jelentettek meg), ehhez viszont kapcsolódott egy roppant erős kulturális vonal is, amely a dadaizmusból és általában az összes avantgárd irányzatból táplálkozik egészen a mai napig.

Zeneileg egy kontrollált káosz , amelyben első hallásra minden összevisszaságnak tűnhet, de minél többet hallgatjuk, annál inkább kitűnik, hogy valójában mennyire megszerkesztett. Erre a hatásra rátesz az ipari zene jellemzőjeként a különböző anyaghulladékok felhasználása (fémlemezek, csövek, hordók, láncok, rugók, teleszkópok, fúrógépek, flexek stb.) és a nem-zenei-technológiák zenében való használata (pl., a Perpetuum Mobile című lemez első dalában a ritmust egy lélegeztető gép pumpája). A sajátkészítésű hangszereiket nem is lehet leírni: némelyik több méter magas hang/zajkeltő szerkezet, amely inkább hasonlít középkori kínzóeszközre, mint hangszerre. Minden kaotikus látszatuk ellenére mindig is volt egy roppant nagy adag kimértség és kifinomultság a zenéjükben, ami egyrészt a ritmikus elemek központi szerepének, másrészt viszont ezek a ritmuselemek közé igényesen beszerkesztett és kicsavart, nem mindennapi dallamoknak köszönhető. Ennek a változatosságnak köszönhető, hogy mindig képesek voltak megújulni és noha mindvégig van egy felismerhető Neubauten-stílus, mindig másképp közelítették meg a témáikat.

A Lament című új lemezük egy kifejezetten érdekes konceptalbum. Egyrészt, mert eddig ritkán volt rájuk jellemző az ennyire narratív történetmesélés, inkább csak egy-egy elképzelés, egy-egy paradigma különböző oldalait világították meg. Itt azonban egy könnyen kiolvasható ívvel állunk szemben. Maga a koncepció egyfajta történelem és metatörténelem, illetve alternatív történelem keveréke: különböző tárgyak segítségével keltett háborús zajokkal kezdődik a Kriegsmachinerie (Hadigépezet) című instrumentális tételben. Itt kezdetét veszi egy nem mindennapi utazás, amely már az ötödik tételben a jelenlegi politikai helyzet és az első világháború előestjének összevetésébe torkollik – nem ők az elsők, akik ezeket a szocio-politikai helyzeteket felvetik, de zenében mindenképp az elsők, akik hitelesen, komolyan és vállalhatóak mutatják be (felmerülhetne itt még a Laibach neve, de ők másképp foglalkoztak ezekkel a jelenségekkel). Ennek a történelmi analógiának a végigfuttatása mellett, egy érdekes metanarratíva is kiolvasható a dalokból. Ennek eseményei a William S. Burroughs regényeiből ismert interzónához hasonló fiktív térben játszódnak, ám itt ennek neve No Man’s Land és ez mindaz, ami maradhat egy esetleges újabb globális háború nyomaként: egy füstölgő romhalmaz, amely felett örvendezhetnek a semminek azok, akik túlélnék ezt a katasztrófát – erről szól a lemezt záró All of No Man’s Land is ours! című dal.

A lemezborító.

A bulvár pártpolitikát meghaladó metapolitika mindig is része volt a Neubauten munkásságának – ne feledjük dadaista anarchizmusukat, a korai lemezek kormányellenes mozzanatait, az anti-pszichiátriai álláspontjukat és még sorolhatnánk –, én viszont örvendek, hogy ezen a lemezen ezt még egy fokkal ki is élezték, fókuszálták. Engem mindig megnyugtat, ha egy művészeti produktum vagy egy alkotó nem zárkózik be a balladai homály lila ködjébe, hanem érzékenyen, de azért radikálisan, hitelesen és erőteljesen reagál/reflektál a lokális vagy globális környezete eseményeire.

The Wily-Nicky Telegrams az új lemezről:

A lemez narratíváját így lehetne röviden összefoglalni: a nyitás máris kettős, ugyanis az első dal fémtárgyak és hangszerek püföléséből áll (Kriegsmachinerie), amelynek a folytatása a Hymnen (Himnuszok), amely az erre a műfajra jellemző negédesen egyszerű és édes módon ünnepli a győzelmet, más szóval az démonizált ellenség fizikai megsemmisítését. A szövege olyan himnikus sorokat tartalmaz, amelyet az első világháború idejében több nemzet is magáénak vallott (pl. Anglia, Németország, Olaszország), azaz tökéletesen láttatja mindenféle nacionalizmus paradox nevetségességét. Ezután következik az album egyik legérdekesebb dala, a Willy-Nicky Telegrams, amely azonmód foglalja össze az első világháború előtti szocio-politikai klímát, mintha ezek hazavágyó katonák levelei lennének a már folyó háború lövészárkaiból, azoknak adván hangot, akik a legkevésbé akarták a háborút. Például több „levélben” is előkerülnek azok a cinikus és embertelen kifogások, amelyekkel háborúkat indítanak, mintha maguk a hatalmi szervezetek szólalnának meg a katonák szájából: ez a dadaista geg és a foucault-i mikrofizikai hatalom-elemzés egyetlen dalba sürítve. Hab a tortán, hogy a szövegkönyv szerint a levelezés a katonák aggodalmait tartalmazza „Kaiser Wilhelm” és „Nikolas Tsar” között. Az In Der Loopgraf egy minimalista átvezető, amelyben előbb kopogtatások hallhatóak, amely egyre inkább átmegy ritmikus, ritualisztikus dobolásba, miközben Blixa Bargeld arról kérdezőskökdik, hogy ugyan melyik „kamerád” ne szeretne táncolni és a divathoz találó flaskát vinni a frontra? A szöveg Paul van den Broeck flamand író munkáira alapoz, aki annyira dadaista volt, hogy belépett a háborúba, hogy „egyszemélyben vessen véget neki”. Ez után következő Der 1. Weltkrieg (Percussion version) a lemez leghosszabb és egyik legmegrázóbb dala is. Az alaptéma egy különböző perkuciós eszközökből és ritmushangszerekből, valamint vonósokból álló lüktetés, amelyről nehéz eldönteni, hogy katonai induló, báltermi ritmus, keringő vagy épp gyászmenet, mert mindezek eleméből hordoz magában különböző arányban. Azonban a nyomott hangulatra még rátesz egy lapáttal a szövegvilág, amelyben több nyelven felsorolja egy férfi és több női hang az Első Világháborúban résztvevő országokat, szétrombolt városokat, megrongált vagy teljesen elpuszított kulturális helyeket, műalkotásokat, elveszített nagy embereket, földönfutóvá tett közösségeket és így tovább, mindezt évről évre 1914-től 1918-ig. Bargeld megfogalmazásában: „Ez a statisztikai zene, ütemre mondjuk a szöveget, 4/4 a ritmus és 120 Bpm. Valójában statisztikai tánczene ez, mert megmozgat, vagy félelemből, vagy élvezetből kifolyólag.” Szükség is van arra a tizenhárom percre, amennyiből áll a dal.

On Patrol in No Man’s Land:

Itt következik az album csúcspontja, az On Patrol on No Man’s Land (Járőrözés a Senkiföldjén). Abban az alternatív történelemben, amelyben a harmadik világháború az első megismétlése, a konfliktus után mindössze egy füstölgő, kaotikus romhalmaz marad, amelyet önjelölt katonai egységek felügyelnek és járőröznek. A dal érdekessége, hogy a Harlem Hellfighters egyik dalának a továbbgondolása, akik az első világháborús amerikai hadsereg rezesbandája játszott. Véget ért mindkét világégés, keveset hagyott a túlélőknek. Az Achterland (Hátország) a második dal a lemezen, amely egy Paul van der Broeck szövegen alapszik és azt taglalja, hogy amikor a háború tönkretesz egy országot, akkor ott mindenki, nem csak az uralkodói réteg, hanem abszolút mindenki elkezd a másik vérén élni. A dal érdekessége a saját maguk által készített szögesdrót-hárfa használata, amelynek a hangja pont olyan, mint a neve: horzsol és tép. A lemez címadó dala három tételre van felosztva. Az első a Lament 1: Lament, amely a címéhez hasonlóan valóban egy kiáltás, egy kínszó, egy elpusztult világ siratása Blixa többszólamú „kórustémájával”, amely mindössze két szavat ismétel: Macht Krieg, amely külön-külön németül azt jelenti, hogy „hatalom” és „háború”, de egybeolvasbaazt jelenti: „csináljatok háborút!”. A második rész a Lament II: ABWÄRTSSPIRALE (Zuhanóspirál) is pontosan adja leképezi címet: dob és fémtárgyak kimért, félelmetes, katonás csattogása, köztük zenei kopárság és szinte semmi. A harmadik és egyben utolsó tétel a Lament III: Pater Pecavi egy megható és szép komolyzenei tétel rádióbeszélgetésekből kivágott részletekkel. A zenei alap a 16. századi zeneszerző Jacobus Clemens non Papa a tékozló fiúról szóló művének központi tétele drasztikusan lelassítva, hogy még erőteljesebben nyomjon még egy utolsót a hallgatón, ha az egyáltalán elért idáig. A How did I die? című dalban a címszereplő halott katona tudatja Ludendorff tábornokkal, hogy élete végéig kísérteni fogja nem szellemként, hanem lelkiismeretfurdalásként, mivel háborúba és halálba kergette őt. A dal végén már egy egész kórus énekli: „nem, nem haltunk még visszatértünk egy másik dallal, egy másik világ reményével!” A tétel a Kurt Tucholsky által írt Der Rote Melodie kifordítása és talán a lemez egyetlen pozitív kicsengésű dala, amely pozitivitása semmi iróniát, szatírát vagy cinizmust nem tartalmaz, pedig a szöveg különböző háborús halálnemek kommentárja, hogy élőlényeknek nem szabadna így veszniük. A Sag mir wo die Blumen sind (Mondd, hol vannak a virágok) a Marlene Dietrich által híressé tett német Peter Seeger-dal feldolgozásának feldolgozása, amelyben a hangszerek minimális szerepet játszanak, egyedül Blixa hangja van szabadjára engedve. A dal ott épül a koncepcióba, hogy a két háború közti időben Dietrich Amerikába költözött és a második világháború alatti explicit antináci attitűdje, valamint az amerikai hadsereghez való csatlakozása miatt sok német a mai napig is árulónak tartja. Az utolsó előtti tétel, a Der Beginn des Weltkrieges 1914 (Dargestellt unter Zuhilfename eines Tierstimmenimitators) (Az 1914-es világháború kirobbanása, egy állathang-imitátor által előadva) az album egyik legfurább tétele, hiszen valójában egy rövid spoken word/mono-rádiódráma Bargeld előadásában, felvonultatva hangjának és személyiségének szinten minden oldalát és formáját. A szöveget Joseph Plaut jegyzi, aki színész, költő és előadó volt, aki az első világháború után a feleségével dadaista kabarékat mutatott be Lippében. A szövegben, többféle állatimitáció hallható, Orwell Állatfarmjához hasonlóan. Végül az album zárótétele a keserédes, szomorkás All of No Man’s Land is ours (Senkiföldje teljes egészében a miénk) a lemez második Harlem Hellfighters-kifordítása, amelyben a győztesek örvendeznek a porig rombolt világ, a halott milliók, a még több földönfutóvá és tönkretett élet, végül pedig a megnyert háború romhalmaza felett. Azonban nem nyugszik meg a hallgató az album végével, ugyanis pontosan a metahistorikus szál miatt, amely összeköti az első világháborút és a jelenlegi szocio-politikai kíma miatti harmadik kirobbanását, főleg az okok könnyelműségét figyelembe véve: a lemez egy olyan ütéssel végződik, amelyet nem lehet egykönnyen elfeledni.

A témához igazodva, a lemez zeneileg is különbözik a korábbi nagyon emberközeli, már-már csak nyomaiban nevezhető ipari zenének. Egy nagyon egészséges, de nem nosztalgiaszagú visszakanyarodás történt a korai lemezek – mondjuk a Kollaps, vagy a Zeichnungen des Patientes O.T. – hangzásvilágához, ami azt jelenti, hogy egy végtelenül rideg, sivár világot mutat, amelyet szétrombolt a háború és utána is csak a foszforszag árad a talajból is. Mindaz, amit itt bemutattam mindössze kivonatolt vázlata annak a koncepciónak, ami az albumot övezi – részletekért érdemes meglátogatni a weboldalukat. Nem egy hagyományos Neubauten-lemezzel állunk szemben és végképp nem egy átlag hanganyaggal. A Lament, az utóbbi tíz év egyik legkomolyabb, legkoncepciózusabb kísérleti zenei produktuma. A lemezhez egy egész színházi produkció is társul, amelyet Diksmuide városi tanácsa (Belgium) rendelt a zenekartól. Korábban hasonló projektjük volt a Faustmusik és a Berlin Babylon is.

Irásom hosszúságából látható, érdemes komolyan foglalkozni a lemezzel. Hét éve jelent meg utolsó albumuk és egy olyan lemezzel robbantak most vissza a nem-mindennapi-zenék világába, amilyet kevesen képesek letenni az asztalra. Úgy gondolom, hogy az Einstürzende Neubauten eddig is az egyik legprominensebb és legigényesebb képviselője volt a kísérleti zenéknek, ám ezzel az új konceptművel egy olyan monolitet alkottak, amely garantálja, hogy örökre fennmarad a nevük a mindenféle elvetemült zenék történetében.

Így legyen, kétség és kifogás nélkül megérdemlik minden egyes hátralévő pillanatát egy ilyen

The Soft Pink Truth: Why Do the Heathen Rage?

Drew Daniel, a baltimore-i Matmos kísérleti electronica duó egyik fele még a kétezres évek elején hozta létre a The Soft Pink Truth nevű projektjét, méghozzá azzal a céllal, hogy egy baráti fricskára válaszolva megmutassa Matthew Herbertnek, igenis tud ő house lemezt producelni. A 2001-2003 közötti időszakban megjelent három, a kritika által elismert EP meg egy nagylemez, de Daniel ennyivel nem zárta le a projektet. 2004-ben kiadott egy Do You Want New Wave or Do You Want the Soft Pink Truth című feldolgozásalbumot, amelyen nyolcvanas évekbeli punk rock és hardcore punk klasszikusokat, köztük Crass, Rudimentary Peni és Minor Threat dalokat fordított ki önmagukból az elektronikus zenei közeg táncparkettjeire szánva. Az albumnak elég nagy visszhangja lett, az indie sajtó imádta, a true punk-arcok egy része pedig halálosan gyűlölte, de azt ők sem vonták kétségbe, hogy a szerző nem a műfaj ismerője és rajongójaként nyúlt volna ezekhez a dalokhoz.

Azt követően, hogy a lemez körüli hisztéria elcsendesedett, Danielből irodalomprofesszor és Shakespeare-kutató lett, zenei téren pedig újra a Matmos vált abszolút prioritássá. Tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét előálljon a The Soft Pink Truth-szal és annak eddigi legmeredekebb vállalkozásával. Daniel, önmagát black metal rajongónak vallva, ezúttal ennek a műfajnak az ikonikus dalait disszektálta; nyilván önkényes módon, de nem annyira önkényesen, ahogy azt elsőre gondolnánk. Bölcsen felismerte azt, hogy önmagában a black metal kliséit felnagyítva gúnyolódni a mémek, mash-upok, az intertextualitás-fetisizmus, a kulturális recycling és a háttérkontextusok szatirikus csere-beréjének korában teljesen érdektelen volna, ugyanis erre számtalan kísérlet volt már korábban is, és elég hozzá a szubkultúra felületes ismerete. Daniel nem egy együgyű, ignoráns troll, ezek az átdolgozások nem egyszerűen a black metalt parodizálják. Kiérződik belőlük a műfaj iránti szeretet, érezni rajtuk, hogy Daniel ténylegesen érti ennek a zenének a lényegét és rendeltetését (nem véletlenül nincs a dalok közt Cradle of Filth, Dimmu Borgir vagy egyéb szimfonikus, szintetizátoros, ún. progresszív vagy női énekkel kacérkodó előadó), a dalok pedg felfoghatóak féltő és jó szándékú kritikaként a műfajhoz köthető, esetenként tényleg nevetséges külsőségekkel és zavaros világnézeti mixekkel szemben, ezzel párhuzamosan pedig képes fricskázni a felszínes gúnyolódókat és a jóképű emo-hipster black metalosokat is. Ezt a többszörös csavart a Venom-feldolgozáshoz készült videoklipben egyértelműen sikerült megmutatni.

A black metal iránt elfogultként, a lemez meghallgatása előtt magam is szkeptikus voltam a szerző motivációit illetően, Daniel viszont nem egyszerű cultural tourist, annál mélyebbre megy, de sajnos nem elég mélyre. Pusztán a zenei megoldásokat szemlélve semmi úttörő nincs a lemezen, a beatek és dallamok a keret lehetőségeihez mérten próbálnak igazodni a dalok eredetijéhez; hallhatunk industrial/gabber témákat (Venom), trap beateket és rave szintiket (Beherit), pop-house-t (Sarcófago) és IDM-alapokat (Sargeist) itt-ott tényleg vicces mintákkal (I’ve Got the Power és Rihanna). A hallgatóbarát megszólalás miatt a feldolgozások szövegcentrikusabbá váltak, az alkotói várakozásoknak megfelelően kellemetlen tapasztalat pl. a Sarcófago Ready to Fuck című dalának sorait („Stand up to see my penetrator hammer, he will make your dreams turn to reality.”) negédeskedő női hang tolmácsolásában hallgatni, de kellemes meglepetés, hogy a zenei környezet teljes cseréjének ellenére a Venom, a Beherit, a Darkthrone, a Mayhem és a Hellhammer átdolgozásaiban elég sokat sikerült megőrizni az autentikus black metal atmoszférájából. Van azonban néhány koncepcióba nem illő elem is. Értem én Daniel szándékát, hogy próbált vegyesen válogatni, a black metal első korszakából úgy, mint a második hullámból és újabb zenekaroktól is, de pl. a side-projectnek indult Sargeist – vagy a 2005-ben egyetlen lemezt kiadott UN –átdolgozások a műfaj kritizálása szempontjából teljesen érdektelenek, a black metal miliőjébe ugyan illeszkednek, de annak kialakításában ezeknek a zenekaroknak nem volt szerepük. Az album végén pedig Seth Putnam hírhedt vicczenekarát, az Impaled Northern Moonforestet feldolgozni egy Rihanna mintával túlságosan barbár hatásvadászat mondjuk a Buried by Time and Dust (Mayhem) vagy Beholding the Throne of Might (Darkthrone) szofisztikált iróniájához képest.

Drew Daniel

További negatívum, hogy Daniel arányt tévesztve, túlságosan és sztereotipizáló egyszerűsítéssel nyúl bele a black metal szubkultúrájának szexualitásképébe. Érteni vélem, hogy őt, mint homoszexuális férfit, aki szereti ezt a hangzást és hallgatja ezt a zenét, zavarja, ha kedvelt zenekarai megnyilvánulásaiban homofóbiát vagy imidzsében ns-beütést észlel, de erre azzal reagálni, hogy a black metalt a rockzenéből külön kiemelve ráhúzza a vizes lepedőt, és arról hímsoviniszta és látens homoszexuális képet sugall (ld. a provokatív borítót), egyszerűen fals és igazságtalan. Nem tagadom, valóban kimutatható a jelenség, ha valaki nagyon utána néz, de ebben a kérdésben a black metal egyáltalán nem elutasítóbb mint a heavy metal egyéb alműfajait képviselő szereplők. Hiába volt rá példa, sosem volt általános az, hogy ártatlan melegeket belezzenek ki norvég erdőkben és Gaahlt sem azért rúgták ki a Gorgorothból, mert „egy mocskos buzi”. Közhellyel élve, azt is mondhatnám, történelmileg úgy alakult, hogy a rockzenét alapvetően az európai kultúrkörből jövő heteroszexuális fehér emberek alakítják, még akkor is, ha lehet hozni ellenpéldaként szenzációvá dagasztott coming-outokat, magát Jimi Hendrixet vagy bizonygatni a fekete blues gyökereket, amitől egyébként ez a zene már annyira eltávolodott és többszörösen átértelmeződött, hogy ennyi erővel a klasszikus zenét is lehetne nevesíteni mint előfutárt. Ezek okait lehet boncolgatni, Daniel viszont nem ezt teszi, hanem kinyilatkoztat és primitív stílusban árnyékboxol. Érintettsége okán abszolút érthető reakció, de fontos rögzíteni, hogy túl éles szögből nézi ezt a problémát. Ugyan azzal sem értenék egyet, de, ha már kifizetődőnek tartotta lemenni bulvárszintre, jogosabbnak éreztem volna, ha a műfajban sokkal nagyobb prevalenciával bíró, magát túlságosan komolyan vevő pozőr sátánizmust figurázta volna ki.

Drew Daniel

Daniel attitűdjéből, szatirikus átdolgozásai minden pozitívuma ellenére, keveslem az önreflexiót, helyette inkább egyfajta sértettséget érzek egy olyan ember részéről, aki rajong egy önmagát szegregáló közeg (ma már ez sem tekinthető igaznak) iránt, amiről azt feltételezi, hogy rajongásához közömbösen, személyéhez pedig elutasítóan viszonyulna. Ha túl komolyan venném ezt a lemezt, olyan nagy szavakat is használhatnék, hogy ezt a belső ellentmondást és gyötrődést messianisztikus szintre emeli azzal, hogy címnek a Zsoltárok 2.1-et választotta, ebben a narratívában önmagát Dávidnak gondolva, akit Absolon náci, homofób, szupergonosz sátánista black metalosai üldöznek.

Nehéz úgy tekinteni erre az albumra, mintha nem önmaga számára készült volna, érteni ugyanis kevesen fogják. Az elektronikus tánczenék kedvelői a szerzővel összekacsintva, cinikusan röhöghetnek rajta, de aligha fogják tudni, min is röhögnek, a black metalosok pedig ugyanazt a kívülről érkező támadást érezhetik benne, amihez már hozzászoktak. A két világ közti átjárás minimális, és az a helyzet, hogy azok pedig, akik kellően nyitottak egy ilyen interpretációra, fel fogják ismerni a koncepció ellentmondásait és a gondolati kohézió hiányát. Mindent összegezve, az album több egyszerű trollkodásnál, de a zseniálistól is legalább ennyire messze áll.