Nils Petter Molvaer nem mindennapi figura, ezért az április 16-i sepsiszentgyörgyi fellépése még különlegesebb eseménynek számított. Az eseményt egyaránt tarkították pozitív és negatív élmények, de önmagában nem mindennapi, hogy ilyen kaliberű és minőségű előadó lépjen fel Sepsiszentgyörgyön.

Molvaer azon nagyon kevés alkotók közé tartozik, akik azzal büszkélkedhetnek, hogy stílust teremtettek. Az 1960-ban Sula szigetén született norvég jazz-trombitás, zeneszerző és producer az egyik legelső, aki olyan egymástól távol esőnek tűnő műfajokat hozott össze, mint a jazz és az elektronikus zene, azonbelül pedig a drum’n’bass, az IDM és az electronica műfaját. Ez a megközelítés már az 1997-es debüt albumán, a Khmer című lemezen megjelent és annyira újszerűen hatott, hogy máig ez a legismertebb és legelismertebb lemeze. Az album nem mindennapi módon keveri a jazz, a rock, az elektronikus hangtájképek és a hip-hop elemeit. Ezek már első hallásra könnyen felismerhetővé tették alkotásait, még azelőtt, hogy ellepték volna a piacot a hasonló próbálkozások.

Ez a lemez nem csak általában volt különleges, hanem a kiadója, az ECM számára is, ugyanis ők sok klasszikusabb és kísérletibb jazzlemezt is megjelentettek, de ilyet még soha. Az elektronikus zene viszont eddig teljes mértékben idegen számukra, így két lemez után Molvaer ott is hagyta őket. Azóta amellett, hogy saját lemezeit kiadja, rengeteget kollaborál (pl. Eivind Aarset gitárossal, Zakir Husseinnel, Bill Laswell-lel, hogy csak a legnagyobbakat említsük), valamint színház- és filmzenéket ír.

Mindezek tükrében érthető volt, hogy reménykedve vártam az aznap esti koncertet. Tudom, tudom, „ne menjünk elvárásokkal” és a többi nonszensz álmély okoskodás, de attól még elvárásokkal rendelkezni a legtermészetesebb dolog. Ezen túllépve nem kell félreérteni, amit írni akarok, a koncert hatalmas élmény volt, épp csak többre vártam Molvaertől. A zenei anyaggal nyilvánvalóan semmi probléma nem volt. Már a nyitóhangokban olyan vastag drone-noise alapokat kevert trombitája alá, hogy olvadoztam a gyönyörtől. Molvaer az évek során egyre csak bővítette azokat a jazztől hagyományosan idegennek gondolt elemek tárházát, amelyeket felhasznál, így a fentebb említett műfajokon túl lehet már hallani nála ambient, drone, dark ambient, sőt egyenesen noise témázgatásokat is. Az már csak egy plusz volt, hogy mindezek az általában „anti-zene”, sőt némelyek szerint „anti-kultúra” elemek épp egy templomban szólaltak meg (bár a templom jelen esetben unitárius). A zene továbbá olyan szintű változatosságot és sokszínűséget mutatott fel, amelyet igazán kevés szólóelőadó tudhat a magáénak. Ha meg akarnám számolni, legalább 15 féle zenei műfaj (ismét tudom: „ne kategorizáljunk” és bla bla) fordult elő a koncerten, ráadásul úgy, hogy szervesen összeillett a jazzel.

Legszívesebben végigfeküdtem volna a tempolmi padban és úgy hallgattam volna a zenéjét. Azért mondom, hogy esetenként, mert Molvaer teljesen egyedül lépett fel, ami azt jelentette, hogy ő játszott – nyilván – a trombitáján is, valamint ő cserélgette laptopjáról az alapokat is. Sajnálatos módon ez szinte dalonként megtörte az amúgyminden konferelását nélkülöző koncert folyamát. Lehet azt mondani, hogy ez szőrszálhasogatás, viszont nagyon kizökkentő volt, hogy négy-öt percenként molyolt a laptopján és megszakadt a koncert úgy zenei, mint vizuális folyása. Másrészt zavaró volt, hogy nem igazán láttam egy irányt a koncert felépítésében, amitől úgy tűnt, hogy eléggé zavarosaz, amit hallok, akármennyire jó is. Emiatt a koncert kb. háromnegyedénél már igencsak fárasztott az egész, noha szeretem a zenéjét. Erre például azért érdemes vigyázni, mert voltam olyan jazz koncerten, Bohren & Und Der Club of Gore, akik az átlaghallgató számára talán fárasztóbb zenét játszanak, már csak annak monolitikus lassúsága okán is, ám mégis rövidebbnek és kerekebbnek tűnit pedig kétszer ennyit játszottak Pesten is, Bukarestben is, mint Molvaer Sepsiszentgyörgyön. Nyilvánvalóan teljesebb lett volna az élmény, ha nem egyedül jön, hanem a kísérőzenészeivel, de ez távolról sem a szervezőség mulasztása, ugyanis ez egy szólóturné része volt.

Mindezeket a kisebb dolgokat leszámítva a koncert roppant jó volt, nem csak azért, mert maga Molvaer és a zenéje is jó, hanem azért is, mert ezek a kísérletibb zenék és zenészek is kezdenek elérni hozzánk, noha volt már erre példa roppant jó itteni szervezőcsapatoknak köszönhetően (számomra ilyen téren a legpozitívabb példa eddig a tavalyi PulzArt fesztiválon a MIKROKOLEKTYW volt, ami eddigi egyik legnagyobb koncertélményem itthon). Le az összes kalappal a szervezők előtt, hogy a bukaresti Jazz in Church előadói közül elhozták többek közt Molvaert, aki minden ellenére nem csak egy nagyon jó koncertet adott, hanem még nagyon pozitív, mosolygós, közvetlen alaknak is bizonyult.

Az est negatív fénypontja számomra a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum zenetanára (!) volt, aki kifejtette igazán mélyenszántó véleményét, hogy „mán vártam, hogy legyen valami zene es” (sajnos szó szerint idézek), amire igazán kedvem lett mondani, hogy még csak meg sem érdemlik, hogy ilyen kaliberű és minőségű koncert legyen karnyújtásnyira tőlük. Ez a szégyen, amikor így állnak hozzá ahhoz, hogy egy zenész, aki stílust és műfajt teremt, egy személyben eljön, egyedül lép fel, és még ha nem is tökéletes a koncert, de még mindig többet lehetne tanulni belőle, mint az említett úriember egész munkásságából – ha van egyáltalán ilyen – , illetve egész tanári pályájából. Szántszándékkal akartam erre kitérni, nem azért, hogy soroljam a negatívumokat, vagy eltereljem a koncert nagyszerűségéről a figyelmet, hanem, hogy jelezzem, hogy milyen nehézségekkel küzd minden olyan szervező nem csak itt, hanem bárhol, amikor olyan eseményt szervez, amely túllép bizonyos mesterségesen megvont kulturális, művészeti, politikai vagy bármilyen határokon, és úgy gondolom, hogy szóvá is kell tenni ezt mindig. Legyen minden ilyen szóvá tétel egy nagy „hajrá!” mindazoknak, akik hajlandóak átlépni ezeket a határokat és leszervezni ilyen eseményeket.

Hogy ezek után visszatérjünk a pozitívumok sorába, álljon itt Nils Petter Molvaer és zenésztársai előadásában a Khmer lemeze teljes hosszában, élőben előadva a Jazz Baltica fesztiválról:

Death Grips – Jenny Death

A cikkem tárgya számomra egyszer „na végre” és kétszeresen „sajnos”. Az arány nem véletlen. A Death Grips végre visszatért, ám a Jenny Death című lemezük sajnos az utolsó, ugyanakkor visszalépést jelent az ezt megelőző Niggas on the Moonhoz képest.

Ha valaki nem olvasta még az előző cikkem a zenekarról, az blogon megtalálja, érdemes, mert az egyik legkülönlegesebb, legradikálisabb, legöntörvényübb csoportosulás, amelyet valaha a hátán hordott a Föld. Sok zenekarról hallottuk már ezt a véleményt, de a Death Grips tényleg mindig azt csinálta, amit épp akart, anélkül, hogy kiadónak, turnétársnak, barátnak, családnak, bárkink is adtak volna a véleményére. Anno, a No Love Deep Web című lemezük ismeretlen forrásból felkerült az internetre megjelenése előtt pár héttel és akkor a kiadó pert indított ellenük, azzal vádolva a bandát, hogy ők maguk tették fel a lemezt, annál is inkább, hogy a zenekar ezt nem is tagadta (igaz, nem is erősítette meg). Azonban most ők maguk emelték a tétet, ugyanis arra hivatkozva, hogy megjelenés előtt két héttel – állítólag tőlük független forrásból – felkerült ez az anyag is az internetre, ők maguk tették fel mindegyik dalt teljes hosszában, ingyen meghallgatható formában a YouTube-ra. Ennek apropóján úgy döntöttem, hogy egyenként, dalról dalra elemzem a hanganyagot. Azonban minden egyéb előtt hozzá kell tennem, hogy annak ellenére, hogy számomra kissé csalódás ez a lemez, azért még mindig toronymagasan elsuhan az általában öntömjénző vagy alaptalanul keménykedő szövegekkel, illetve holtunalmas és közönséges dallamokkal operáló átlag hip-hop felett. A Death Grips hip-hopja nem a bérelt ékszerek és autók csillogásának fényében dagonyázik, nem is a gettók mocskából erényt faragni próbáló álmoralizálásában. A Death Grips hip-hopba önti a totális egzisztenciális nyomort, annak minden „testi-lelki” velejárójával együtt, ami mellé olyan noise, glitch, aggro-tech és industrial alapokból táplálkozó zenét hoz, ami erőlködés nélkül kenterbe ver – szinte – bárki mást ebben a műfajban.

1. I break mirrors with my face in the United States

A lemez nagyon erősen indul, az első pillanatoktól szélsebesen tombolnak a különféle zajok, effektek, samplek, dobgépek, amire Stefan Burnett, azaz MC Ride, a tőle megszokott agresszív stílusban köpködi sorait különös tekintettel az „I break mirrors with my face in the United States, I don’t care about real life” párosra. A lemez legrövidebb dalaként tökéletes keresztmetszetét adja annak, hogy mit is szeretünk annyira ebben a zenekarban.

2. Inanimate Sensation

Ez volt az első dal, ami hivatalos klippel együtt megjelent a lemezből és hossza ellenére – hat perccel a lemez második leghosszabb dala – az egyik legjobb is. Visszavesznek a tempóból, a dal középtempón tapossa a hallgatót az aszfaltba, amelyhez MC Ride erőltetett és betorzított hümmögése adja az alapot. Amennyi témát, hangzást, variációt ebben a dalban elővezetnek, a legtöbb hip-hop előadó egész lemezén nem mutat fel ennyit. Burnett szintén egyik legváltozatosabb produkcióját hozza a suttogástól, a vicsorításon keresztül egészen a tőle ismert ritmikus bömbölésig. Klasszikus.

3. Turned Off

Ez a dal több szempontból is meglepetést okozott számomra. Először is azzal, hogy meglepően nyugodt, visszafogott az indulás, másrészt pedig mert hangzása kifejezetten noise-rock hatású. Azonban mindössze a dal feléig kell eljutnunk, hogy az egész lemez egyik legkaotikusabb, legzajosabb, legtöményebb ultra-aggrotech-hip hop dalává nője ki magát. Ride echo effekttel megtámogatott vokál támadása már csak hab a tortán, avagy cseresznye a habon, attól függ ki mekkora rajongója a zenekarnak.

4. Why a bitch gotta lie

Több szempontból is a klasszikus hip-hophoz legközelebb álló dal. Nyilván a Death Grips esetében ezt némileg átvitt értelemben kell érteni. Legelőször is a szöveg miatt, ugyanis ahogy már megszoktuk a zenekartól, általában mindent, amihez hozzányúlnak, a feje tetejére fordítanak. A dal témája kb. az, hogy mi lenne, ha egy az átlag hip-hop a nőket enyhén szólva leértékelő szövegére egy dühös választ írna. A téma szépen váltakozik a verzék és a refrén között, a verzék lévén a nő szemszöge, és ezt egy torzított gép hang adja, lévén a hip-hoptól teljesen idegen a nő (ennek szimbolikus értéke van) a refrén pedig az átlag rapper/férfi egyetlen válasza, amit egy nőnek adni tud: „why a bitch gotta lie?” Nem mindennapi zene, szóltam előre.

5. Pss Pss

A lemez talán legfurcsább dala. A szám alapját egy eltorzított emberi hang adja, amely úgy hangzik, mintha magnószalagra lenne véve, azt pedig a lejátszó behúzva, ami által a hang megnyúlik. Amolyan torz, ember és gép között lévő nyögés, sóhajtás hatása van. Erre érkeznek különböző szintetizátor dallamok, zörejek, torzított hangzások, valamint Ride egész lemezen hallható egyik legöblösebb bömbölése, beszéde, suttogása, valamint a legrímelőbb refrénje, ez pedig ritkaság tőle, hiszen általában két-három soronként rímelteti a szövegeket.

6. The Powers that B

Bizonyos értelemben ez a lemez címadó dala. Ez az utolsó lemez két CD-ből áll: az első az előző lemezük, a Niggas on the Moon, a Jenny Death  pedig a második. Mivel az előzőn nem volt ilyen című dal, a zenekar úgy gondolta, hogy ez a dal kéne reprezentálja a két CD-t egyszerre. Ez lett a legkísérletezőbb dal is. Az alap egy agresszív dobritmus, amire zörejek és flanger effektek tolulnak, Ride szinte katonásan pattogó szövegmondásával. A dalt számos törés és témaváltás teszi szinte konstruktivistán darabossá, ami csak tovább fokozza az amúgy sem barátságos hangulatot, amelyben végleg lemondtak minden felelősségről bárkivel szemben is: „I can’t know what I’m ’bout to do, what the fuck happened…I got the powers that B!!!”

7. Beyond Alive

A Turned Off-hoz hasonlóan dallamosan indul, azzal a különbséggel, hogy ez a dallamosság végig megmarad. Ez lehetne mindenképp a lemez egyik nagy slágere. A verzék alatt hatalmas és mézédesen ragacsos torzított gitárdallam szól, az átvezetőkben ez csak fokozódik, ahhoz, hogy a refrénben az egész kirobbanjon Burnett monoton szövegmondásával kontrtasztban. A dal fele után kevéssel olyan dallamos törés van, amire nem volt túl sok példa a zenekar eddigi munkásságában, és egyre csak dallamosabb és dallamosabb témák jönnek egészen a végéig.

8. Centuries of Damn

Mindenféle idegen, fémes zajjal indul ez a tétel, csak lassacskán kúsznak be ismerős szinti és egyéb hangok, közben pedig berobban Burnett: „Fuck the sun, fuck its kind, daylight sucks, waste of mine, fuck my mind, narrow my mind…”. A kvintesszenciája lehetne a totális egzisztenciális válságról szóló témáiknak, nyilván nem csak ebben a négy sorban. Ez ismét egy dallamosabb tétel annak ellenére, hogy, önpusztító értelemben, az egyik legagresszívebb szövegük. Ennek ellenére a dallamokkal karöltve, az üzenete pozitív: „I’ll pull my face out of the dirt slow…”

9. On GP

Kétségkívül a lemez legerősebb tétele. Eddig ugyanis noise-glitch-aggro-tech-industrial-hip hop volt a téma, itt azonban a szó legszorosabb értelmében egy végletekig tökös, arcbamászó noise-rock dalt kapunk, amire MC Ride olyan elánnal tolja a szöveget, ami bármelyik nyelvtörő becsületére válna. Az orgonás, zajos, slide-gitáros törésektől, amelyekre Ride szinte dallamosan adja elő magát, szó szerint a padlóig hasadt az arcom. Ez valami hihetetlenül jól működő újdonság, kár, hogy csak az utolsó lemezükön próbálkoznak ezzel az iránnyal. (remélhetőleg annyira kaotikusak, mint amennyire eddig ismertük őket és kihoznak egy egész lemezt ilyesmikkel, nem ártana). Ennél elementárisabb erejű a Death Grips sosem volt – és sajnos talán már sosem lesz.

10. Death Grips 0

A hattyúdal, a lemez utolsó tétele. Egy instrumentális zárás, amiben Ride-nak semmi szerepe nincs, mindenféle effekt, zaj, sample, dobgép, zörej, flanger, szinti, ami elképzelhető, hogy hatlemezes karrierjük alatt megszólalt bármely hanganyagukon, itt ismét szerepet kap. Szép lezárás, tőlük elvárhatóan kaotikus is, de nagyrészt lényegtelen, főleg, hogy a zenéjük egyik legfontosabb elemét, Mc Ride hangját nélkülözi. Mindössze érdekességként merülhet fel.

Mindent összevetve távolról sem annyira konceptuális vagy kísérleti album, mint a Niggas on the Moon. Az a lemez annyira kísérleti volt, hogy felszámolt dalszerkezettel, albumszerkezettel, kontinuitással, mindennel, nincsenek verzék, refrének, tagolások, hanem egyetlen totális kollázs-zajmasszaként működött, amely úgy tombol végig a hallgatón, mint egy féket vesztett TGV-szerelvény, de pontosan ettől az egyik kedvencem. Arról nem is beszélve, hogy Björk hangját samplezik mindenik dalban, noha ez az egyetlen kontextus, ahol az ő hangját el tudom viselni (egyébként falra mászok tőle). Ez az új lemez nem ezt a vonalat követi, azonban nem kell aggódni, még mindig magasan veri a hip-hop mezőny 95 százalékát a legmélyebb underground bugyraitól a legközönségesebb mainstream előadókig. Manapság talán csak az új Dälek-lemez parancsolhat megálljt a Niggas on the Moon  és a Jenny Death párosából álló The Powers that B-nek, de arról majd a maga helyén, a maga idejében. Addig is hallgassatok sok-sok Death Grips-et, még akkor is, ha kissé visszaléptek most, de mindössze a kísérletezésben, minőségben nem: az most is toronymagas, nem csak témákban, de hangzásban, keverésben, vastagságban, ridegségben és úgy egyáltalán a rájuk jellemző monolitikus masszivitásban.

Up the irons? Nem, kicsi barátaim, up all the fucking hands in the burning house!

Ghost Flute & Dice – melody is god

A Ghost Flute & Dice viszonylag új név a porondon. Előző albumát, a Music for Amplified Pianot ismerve valami zongoramágiára számítottam, hogyha egyáltalán számítottam bármire is. Helyette kaptam egy brutálisan strukturált, lélekfaló kortárs komolyzenei kompozíciót, és most is keresem az agyam darabkáit a szobában.

Ez az első lemez, amit előadótól kap a MetroGnóm ajándékba, és nagyon jól esett a gesztus, hogy Mikkel Almholt koppenhágai zenész habozás nélkül feldobta a postára. A román posta természetesen szétszedte a csomagot, de szerencsére nem sérült a lemez csomagolása, – ez legalább annyira sokatmondó, mint a hanganyag összes porcikája. Egy zongorahúrral összefogott műanyag tokba van rejtve a CD-tok, ami amellett, hogy zseniálisan néz ki, még praktikus is, ahogyan az alábbi bénázós videón láthatjátok.

A melody is god lemez zseniálisan szépen megkomponált, ízig-vérig avantgárd zenei vallomás. Laci és András segítségével összedobtam néhány kérdést, kritikát helyettesítendő, amelyekre Mikkel fénysebességgel válaszolt is. A beszélgetést olvasva csak reménykedhetek, hogy széthallgatjátok ezt a nagyszerű hanganyagot, ami egy darabban ad választ a „mi a kortárs kísérleti zene?” kérdésre.

Mikkel Almholt

• Minek köszönhető, hogy az első kiadott munka, a Music for Amplified Piano után, egy ennyire komplex, hangszerelt anyag következett?

Az volt az elképzelés, hogy legalább három rétege legyen minden dalnak. Legfelül egy dallam, középen a zongora kombinálva egyfajta akkord- és textúra-hatással, aztán az egészet körbefogja valamiféle akár elektronikus, akár field recording hangkörnyezet. Az ötletet a munkám közben jött, mivel hosszú időt töltök kint a természetben. A természet sosem olyan csendes, mint ahogy azt a tévében a dokumentumfilmek állítják, legalábbis nem itt, Dániában. Rengeteg elhagyatott helyen jártam már Dániában, de mindig hallatszott valahonnan egy távoli út és a forgalom hangja. Szóval ez az a háttér, ami elé elképzelem, hogy miként szólhatna az album és miként akarnám, hogy szóljon a zongora, amikor végre befejeztem a napi melót.

Persze ezeket a rétegeket különféle zenei hatások is érik, de erről beszéljünk majd később.

• Érdekes a projekted neve. Lehet, hogy tévedek, de az én értelmezésemben a „ghost flute” egy olyan képzeletbeli hangszer neve, amit te alkottál saját zenéd megszólaltatására, a „dice” (kockák) pedig egy kortárs módszer a zeneszerzéshez. Olvastam a bandcamp-profilodon, hogy rengeteg időt és kottapapírt fordítottál a melody is god megírására. Mennyi szerepe volt a véletlennek a kreatív folyamatban? Követtél-e valamely cage-i metódust?

Eredetileg a név vesszővel volt ellátva, így: ghost, flute & dice (ford.: szellem, fuvola & kockák). De ez eléggé bénán nézett ki, ráadásul internetes honlapokhoz aligha lett volna használható. Ám a név mögött rejlő egyik sztori az, hogy közvetlen mielőtt nekikezdtem volna ennek a szóló-projektnek, egy Honning & Mudder nevű zenekarban játszottam, ami az angol Honey & Mud (ford: Méz és Sár) dán megfelelője. Miután elegem lett a bandázásból és abból a zenéből, amelyet játszottunk, úgy véltem hogy a Ghost Flute & Dice megfelelő ellentétet képezne a Méz & Sárral szemben.

A véletlen szerepe többféleképpen fordul elő a zenémben. A zongorán megszólaltatott hangokat a különböző effektek előre ki nem számítható módon szabdalják fel, de a hegedűs és a szaxofonos is játszott improvizált részeket a felvételek során, amelyeket utólag szerkesztettem azért, hogy találjanak a már meglévő számstruktúrákhoz. Amúgy hosszú ideig a Sketches of Spain (Miles Davis egyik legendás albuma – szerk.) jelentette számomra a modellt arra, hogy a megszerkesztettség és az improvizáció hogyan is lélegezhetne együtt a zenémben.

• A lemez egy szépen felépített konstrukció egyenként szépen konstruált darabokból. A címek (kivéve az Audrey at the Mammoth) valójában zenei utalások, pl. a White-ban fehér zajt és a zongora fehér billentyűit használod, Chroma, Phrygian, stb. Kettő közülük (Sharp Minor és Flat Minor) motívumok szintjén is kapcsolódnak egymáshoz. Elmagyaráznád, akár dalonként ebben a logikát és a zenei utalásokat?

A dalok/darabok többféle skálát használnak. A Sharp Minor eolban van, míg a dallam egy szabályos négyütemes formulákban modulál közeli hangnemekbe. Ez az egész amolyan népies hatást kelt.

A Chroma kromatikus, és nincsen meghatározható ütemjelzése. Eléggé improvizáltnak tűnhet a hanganyag, de nagyjából le van írva, hogy mit kell játszania a szaxofonnak. A dallam saját maga augmentált változatával van ellenpontozva, ami azt jelenti, hogy van egy réteg, ami ugyanaz a dallam, nagyon hosszú hangokkal leírva. Valamint van egy réteg, ami viszont teljesen improvizált.

Az Audrey at the Mammoth pentaton dallamú egy olyan akkordsor fölött, amely nem egyezik a dallam hangnemével. Ez valami olyasmi, amit Wayne Shortertől tanultam el.

Phrygian frígben van, ugyancsak kötött ütemstruktúrával.

A White-ban a zongora fehérbillentyűi vannak használva, erősen rétegelt formában. Vagyis úgy gondolom, hogy a skála, amiben van, nevezhető ionnak is. A Flat Minor pedig ismét eolban íródott, de ezúttal az akkordmenet és a dallam tartalmazza a nónát, ami jazzes hatást kelt.

• Mennyire tudatos és mennyire intuitív az, amit csinálsz és mi vagy ki inspirál leginkább?

Jelenleg Morton Feldman a kedvenc zeneszerzőm. Azonban túl sok hatással nem volt erre a lemezre, mivel csak újabban kezdtem hallgatni a műveit.

Ezen a lemezen megpróbáltam keverni az összes korábbi hatásom. Dán himnuszok, elektronikus zene (glitch, IDM), rock, avantgárd, jazz, mind itt van. Például ahogy a zongora hangzik a Sharp Minor és Chroma tételekben, arra a cut-up eljárás volt hatással, amely az avantgárd zene sajátossága. Talán Webern volt az első, aztán a háború után elég sok avantgárd szerző használta (Stockhausen, Boulez stb.). Nem pontosan tudom miképp csatlakozik, de a free-jazzben és az elektronius zenében (pl. Oval) is megfigyelhető ez.

b:Danielle Dahl (szaxofon Chroma), Mikkel Almholt és Kristian Hverring (drone Phrygian és stúdió master)

• Rengeteg az ellentét a lemezen (rend-káosz, hangszerelés, stb.), ez mit képvisel?

Attól tartok a válaszaim túl hosszúak, szóval erre legalább már részben válaszoltam. Azt azonban elmondhatom, hogy egyensúlyra törekedtem a zenében. Egyensúly az improvizáció és kompozíció között, a mozdulatlanság és mozgás között, dallam, akkord és dalszerkezet egyik oldalon és hangkísérletezés a másikon. Utólag úgy gondolom, hogy Björk eléggé nagy hatással volt erre a lemezre. Az ő lemezein is rengeteg különböző zenét találsz, de egyensúlyban van elosztva minden eleme, így működik.

• A hangszereken túl, használsz preparációt, filed recordingot és drone-okat, stb. Kíváncsivá tettél, hogy miként látod ezeknek az eszközöknek a szerepét a kortárs komoly zenében.

A Chroma és a Flat Minor hangképeit Ole Grøndahl Jørgensen készítette, a Phrygian drone-ját Kristian Hverring. A Flat Minor és a Phrygian drone-jai mind kész darabok. Miközben dolgoztam a dallamaimon hallottam ezeket a darabokat és arra gondoltam, hogy tökéletesen passzolnak a dalaimhoz, szóval megkérdeztem, hogy használhatnám-e őket és ezek köré építettem a dalaimat. Végülis a dalok szerkezete egyenesen következik a drone-ok szerkezetéből.

Amikor „kortárs zenét” említesz, nem pontosan értem mire gondolsz. Ez után inkább úgy fogom értelmezni, hogy „minden zene, amit jelenleg készítenek”. Nem igazán hallgatok sem drone, sem ambient zenéket. Szeretem a hangzásukat, de az, hogy egyetlen hangot hallgassak egy fél órán keresztül, semmilyen szinten nem mozgat meg. Ezért szerkesztek rájuk dallamokat. Csupán az utóbbi időben hallottam pár field recording tételt.

Nem igazán tudok mit mondani arra, hogy mi ezeknek a szerepe a kortárs zenében. Azonban úgy gondolom, hogy a filmzenéknek nagyon hatásuk van erre, mint azt zeneszerzők és producerek beismerni szeretnék. Scott Walker jó példa: nagyon jó a zenéje és valószínűleg rengeteg Ligetit és Goreckit hallgatott, de legalább ennyire filmszerű is, amit csinál.

• Lenyűgöző a lemez csomagolása és ugyanakkor sokatmondó. Miért? Mesélj róla.

A barátnőmmel egyszerűen szeretünk borítókat készíteni. Idővel rájöttünk, hogy grafika az nem olyasmi, amiben bármelyikünk is kifejezetten jó volna, ezért aztán inkább a nyersanyagokra kezdtünk koncentrálni és arra, ahogy ezek egymáshoz viszonyulnak. Ennél az albumnál fene tudja miért, de műanyaggal akartam dolgozni. Vannak gyerekkori emlékeim olajba és mocsokba fulladt műanyagdarabokról és ezt akartam viszontlátni, miközben szép is kellett legyen és funkcionális, mint egy lemezborító. Arra gondoltunk, hogy végigsúroljuk smirglivel, amelyhez később rugót és záró mechanizmust adtuk. Minden a textúráról szól, arról hogy tapasztald meg a valóságot és ne egy képet láss róla. Továbbá a műanyagnak van ez az áttetsző hatása, hogy a zene valamiképpen egyszerre van kint és bent, és azt akartam, hogy a csomagolás kifejezze ezt.

• Mi az, amit üzenni szeretnél a zenéddel?

No, ez egy nagy falat. Azokat az alkotókat szeretem, akiken azt érzem, hogy nagyon keményen megdolgoztak azért, hogy megtalálják a saját hangjukat. Albert Ayler, John Coltrane, Scott Walker, Steve Reich, Robert Wyatt, Aphex Twin, Oval, Thelonius Monk, hogy csak párat említsek. Én is, hozzájuk hasonlóan, próbálom megtalálni a hangom. Létezik az irodalomelméletben a félreolvasás fogalma (Paul de Man – szerk.): arról szól, hogy a legtöbb könyv mindössze a hatásainak szándékosan előállított ellentéte. Amikor jó zenét hallok, egy adott személyt hallok. Szeretem az adott zenét, de nem szeretem a személyt. Tehát azon gondolkodom, hogy miként lehetne ezeket az ötleteket felhalmozni úgy, hogy visszaadják a személyt, aki vagyok. Ritkán hallok olyan zenét, amely zongorát használ, mert az annyira közel van ahhoz, amit én teszek. Általában nem tudom elviselni a zongora alapú zenéket, mert csakis arra tudok gondolni, hogy én miként csináltam volna másképp.

• Jövőkép?

Jelenleg a Problemes de Communication nevű nagyzenekarral fejezek be egy felvételt. Ez egy amolyan multimédia, zene és videó projekt. A videókat Thomas Bugaj készítette. Jacob Juhllel szintén dolgozom egy zene-videó projekten, aki a melody is god videóit készítette. Mindezek mellett épp felveszek dalokat egy szóló-zongora lemezhez. A melody is god pedig hamarosan kijön bakeliten is.

A műsor zenei kivonata, amelyben helyet kapott a Sharp Minor:

Shadows Of The Wind by Metrognóm on Mixcloud

Alio Die & Lorenzo Montanà: Holographic Codex

A cím valójában egy John Cage idézet, mert az a zene, amiről írni készülök az ő munkásságát és hagyatékát juttatta eszembe. Mindjárt az is kiderül, hogy miért.

Nagyon hangosan kezdődött ez az év és már-már megrögzötten kerestem valami ismeretlen csendet, amibe belebújhatok és kint hagyhatom a sok szart, ami történik a világban. Az árnyékszék szerepe ezúttal Alio Die és Lorenzo Montanà szerzőpáros Holographic Codex munkáját illette meg, és azóta sem tudok lekattanni erről a szerről.

Stefano Musso a.k.a. Alio Die

Az Alio Die valójában Stefano Musso maszkja, amiben évek óta ijesztgeti és untatja a világot. Igen, ahogyan Dimény Levente barátom fogalmazott: „az utóbbi időben annyi lemeze jelent meg, hogy untam követni”. ’89-től muzsikál  és azóta több, mint 60 lemezt dobott „piacra”, ami az ambient műfajban nem kevés, de ahhoz mindenképp épp elég, hogy legalább fele középszerű, lilaködös liftzene legyen, amitől még a legelvetemültebb mezítlábas Sziget-lakónak sem mozdul a libidója. A másik felével azonban rendesen meghágta az ambient világot, leginkább közreműködései révén.

Az Alio Die ambient védjegye az organikus alkotási folyamat. Hogyha beírjuk Google-be, hogy ambient és a képekre keresünk rá, többnyire borzas férfiakat és nőket látunk egy kábel rengetegben valami nagyon elvont kivetített háttér előtt, amint az arcuk éppen a laptop képernyő fényében orgiázik. Na, Alio Die másképp fest: olyan, mintha Gandalf ülne valami szemétkupac tetején és diót hámozna. Ő ugyanis az esetek többségében a zenéihez természetes hangokat használ és saját készítésű hangszereket valamint természetesen field recording hívő is. Ezért nem lepett meg senkit, hogy a „természetbarát” Robert Richcsel is összemelegedtek néhány akkord erejéig.

Lorenzo Montanà állítólag IDM, ambient zenét gyárt és jártas a filmzene világában, de a kutya sem hallott róla, míg Tying Tiffanyvel közösen T.T.L. (Through The Lens) projektnév alatt ki nem hozták a Hunger Games egyik betétdalát. Azaz a kutya lehet, hogy hallott Montanàról, amennyiben ismerős számára Pete Namlook neve, akivel a Labirynth öt részes projektben dolgozott együtt.

Imádom a fúziót és leginkább ebben látom a zene menekülési ösvényét, bár nem beszélhetünk semminek a haláláról. Már sokszor mondtam, hogy a zaj lényegiségét valójában valami tükrében tudom értelmezni leginkább, de lehet, hogy nem is értelmezésről, hanem élvezetről kellene beszélni. Ja, élvezem, ha valami nagyon szépet pillanatokra szétkapnak a zajok. Ugyanakkor bármilyen műfaj vagy módszer találkozásánál fennáll a lehetősége annak, hogy páros víziókról beszélhessünk: a Holographic Codex ezt hozza leginkább, Musso adja a hömpölygő, organikus atmoszférát és Montanà teszi az egészet sérülékennyé a zajokkal és bítekkel.

Egy hömpölygő földönkívüli, kozmikus folyamnak látom ezt az albumot, ami mégis nagyon földi tud lenni. Kultikus és kortárs, ritualisztikus és profán egyszerre. És mindez úgy, hogy közben nem szakítja le az élmény a fejünket, csak úgy simán okés, amit hallgatunk. Szép és kész. Majdnem minden benne van ebben a muzsikában, amit Cage megálmodott: természet, mocsok, csend, zajok, koncepció, elmúlás, hagyomány és hangok. Rengeteg elem felfedezhető a zenében, mégsem éreztem hallgatás közben soknak vagy zsúfoltnak, mert mindennek megvan a tökéletes helye.
Szóval, lehet, hogy nem lesz az év albuma, de most pont jó.

Radian és a jobbszélen: Howe Gelb.

Most megpróbálok legalább valamennyire tényszerű maradni és nem fogom azt mondani, hogy a legzseniálisabb, legjobb zenekar az amiről, most írni fogok. Egyszerűen csak annyit állítok, ami még valamennyire igazolható is: a Radian egy fenemód különleges zenekar.

A zenekar 1996-ban alakult Ausztriában három igencsak az avantgarde elképzelésekkel flörtölő zenészből. Martin Brandlmayr dobos, vibrafonművész, vágó és hangszerelő az alapító tag, aki az elektroakusztikus zene kedvelői számára nem ismeretlen. A zenekarból mostanra már kilépett Stefan Németh gitáros és szintetizátoros, de John Norman basszer továbbra is maradt. Már Németh helyébe Martin Siewert lépett, aki nem csak a Radianon ténykedik velük, hanem Brandlmayrrel közösen megjelentették az egyik legkülönlegesebb EAI-lemezt is – ez volt a Too Beautiful to Burn.

A Radian zenéje mindig John Cage filozófiájára emlékeztetett Főképp abban, hogy mennyire precízen mérik ki az általuk előadott hangok közti szüneteket. Emlékezzünk Cage azon előadásaira, amelyeknek kottákat szerkesztett és stopperórával mérte az előadását, előre tudva, hogy mint kell mondani 5 perc és 15 másodperckor és mi mást 5 perc és 2O másodperckor, leállva és újbólkezdve, ha túl korán vagy túl későn ért el a szövegben oda. Hasonlóképpen a Radian esetében is, addig fokozzák ezt a már amúgy is közel orvosi precizitást, mígnem a zenéjükben a szünetek szinte fontosabbá válnak, mint maguk a hangok, így lesz a csend fontosabb, mint a zene. Már az első albumukon megfigyelhető ez a hozzáállás, de igazából a második Rec.Extern című lemezük az, ahol először a csúcsra vitték ezt a stílust.

Zenéjük egyszerre minimalista, mégis dúsgazdag különféle hangokban, hangzásokban, amelyek ugyancsak teljesen egyediek. Nagyon kifinomultan keverik a velejéig hús-vér élő basszusgitár + dob és a végtelenségig rideg torzított gitár + elektronika felállást, ami első hallásra egy befejezetlen lemez hangzásának érzetét kelti, ám mégis minden kristálytiszta, az utolsó percig lekerekített, kidolgozott és megalapozott. Ezt a kontrasztot erősíti a keverés is, rátesz egy lapáttal ugyanis a basszusgitár + dob szekció abszolút vastagon, térbelien, hogy úgy fogalmazzak: zsírosan szól, tökéletesen beleilleszkedik az ember hallójárataiba, míg az elektronika + torzított gitár páros koponyatörően szárazan, ridegen, porosan szól, mintha kint hagyták volna a sivatagi napon, hogy az elképzelhetetlenségig kiszáradjon. Ez a paradox hangzás támasztja alá a végletekig kicsontozott és letisztított stílusukat, amelyben olyan műfajok keverednek, mint a rock, jazz, post-rock (nem a léleksimogató, édi-bédi, hanem a száraz, távolságtartó, erőteljes formája). A korai lemezeiken élőben, hangszereken játszott IDM-hatású témáik mára roppant komplex fúziós avant-jazz-elektronika monolitté váltak.

Ahogy eddig is minden lemezükön újítottak valamit, úgy az új lemez is tartogatott meglepetést, nem is akármilyet. Mindeddig a Radian úgy játszott post-rockot, hogy az érzelmektől általában már a csöpögősségig túlcsordult műfajba semmi emberre jellemző vonást nem engedtek. Zenéjük mindig is rideg volt, távolságtartó, idegen, nehezen emészthető és minden élő hangszer ellenére nagyon is gépies hatású. Számomra viszont mindezek vonzerőt jelentettek és nem taszító okot. Most azonban nem csak hogy némi emberi karaktert kezdtek adni a zenéjüknek, hanem egyenesen az emberi hangot és ennek alapból tartalomteremtő jellegét építették zenéjükbe. Nagyon is konkrét tartalomról beszélünk, ugyanis szöveggel ellátott énekről van szó, mégpedig Howe Gelb előadásában. Gelb az Americana és a country stílusok William Burroughs-a. Ahogy Burroughs volt az egyedüli beat, aki igazán sötét helyekre és radikális túlzásokba el mert menni, amelyekről Kerouac vagy Ginsberg még csak álmodni sem tudott volna, úgy Gelb is messze túllép a country és Americana zene Springsteen klónjainak hadán. A témák, amelyekkel foglalkozik messze emberibb dolgokról szólnak, mint az amerikai élet, a déli államok szépsége, a föderatív múlt siratása, miközben a zenéje annyira amerikai, mint az almás pite vagy a hamburger. A Radian jól választott alkotótársat magának: legalább annyira radikális fickó, mint ők maguk.

Gelb munkásságát mindössze szöveg tartalma miatt és hozzáállása kapcsán szerettem, de a zenéje nem az én világom. Viszont az új Radian lemezen a zene száz százalékban Radian, Gelb csak a szövegeket és a maga radikalizmusát hozta. A Radian verses Howe Gelb (igen, verses, nem versus) lemez talán az egyik legarcbamászóbb lemeze a zenekarnak, de nem a rock zenében annyira tipikus keménycsávó, férfi(asság)-centrikus formában, ahogy ezt sajnos megszokhattuk a legtöbb zenekartól. A Radian teljesen egyedien közelíti meg ezt a témát és a zenét, saját paradox jellege és széttördeltsége adja minden hangerejét, minden erejét, minden tomboló zaját, minden kontrollált káoszát. Nekem mindig Hajas Tibor performer sorai jutnak eszembe róluk, amelyeket a Virrasztás című performanszának szövegében írt: „Törékenységem totális tudatától vagyok sérthetetlen.” Talán ez a mondat lehetne a tökéletes leírása annak, amit a Radian zenében kifejez. A törékenység, a paradoxon, a szétziláltság zenébe öntése, amelynek olyan hatása van, mintha a zene egyik felét a próbateremben hagyták volna, a másik felét a stúdióban és a lemezre mindössze öt százaléka került volna: a leghangosabb, legkínosabb törékenység. Erre az alaphangulatra épít rá Howe Gelb még egy omladozó erődöt a maga szintén széttördelt és széttördeltségről szóló szövegtöredékeivel, amelyeket az általa eddig megszokott stílusnál is halványabban, melankolikusabban ad elő.

A Radian verses Howe Gelb lemez Saturated / Saturated beyond dala:

A Radian számomra az egyik legkedvesebb zenekar, ami elsősorban annak köszönhető, hogy bármihez, amihez hozzányúlnak, teljesen átitaják a saját stílusukkal. Az általuk használt stílusokat más is keverte, de ennyire lecsupaszítva, kicsontozva az abszolút minimális és esszenciális lényegükig, szinte az őket alkotó hangok közti szünetekig még eddig soha senki. A Radian zenéje az egyik élő példája annak az amúgy csupán adott kontextusokban igaz kijelentésnek, hogy a lényeg mindig egyszerű, hiszen az egyszerű lényeg mindig is komplex rendszereket takar. Az ő esetükben hangok, hangzások, témák, hozzáállások komplex rendszerét takarja, amelyet azonban egyetlen egyszerű, és precíz, szikár zenévé szerkesztenek.

A Radian igazi ínyencség, a szó legklasszikusabb értelmében, de ez nem szabad senkit eltántorítson tőlük, különösen az új lemezüktől nem, amely olyan érdekes fejlődési irányokat mutat, amelyekre szerintem senki sem számított tőlük. Ez a kiszámíthatatlanság a zenekar kontrollált káosza és egyben a legnagyobb vonzereje.