Death Grips – Jenny Death

A cikkem tárgya számomra egyszer „na végre” és kétszeresen „sajnos”. Az arány nem véletlen. A Death Grips végre visszatért, ám a Jenny Death című lemezük sajnos az utolsó, ugyanakkor visszalépést jelent az ezt megelőző Niggas on the Moonhoz képest.

Ha valaki nem olvasta még az előző cikkem a zenekarról, az blogon megtalálja, érdemes, mert az egyik legkülönlegesebb, legradikálisabb, legöntörvényübb csoportosulás, amelyet valaha a hátán hordott a Föld. Sok zenekarról hallottuk már ezt a véleményt, de a Death Grips tényleg mindig azt csinálta, amit épp akart, anélkül, hogy kiadónak, turnétársnak, barátnak, családnak, bárkink is adtak volna a véleményére. Anno, a No Love Deep Web című lemezük ismeretlen forrásból felkerült az internetre megjelenése előtt pár héttel és akkor a kiadó pert indított ellenük, azzal vádolva a bandát, hogy ők maguk tették fel a lemezt, annál is inkább, hogy a zenekar ezt nem is tagadta (igaz, nem is erősítette meg). Azonban most ők maguk emelték a tétet, ugyanis arra hivatkozva, hogy megjelenés előtt két héttel – állítólag tőlük független forrásból – felkerült ez az anyag is az internetre, ők maguk tették fel mindegyik dalt teljes hosszában, ingyen meghallgatható formában a YouTube-ra. Ennek apropóján úgy döntöttem, hogy egyenként, dalról dalra elemzem a hanganyagot. Azonban minden egyéb előtt hozzá kell tennem, hogy annak ellenére, hogy számomra kissé csalódás ez a lemez, azért még mindig toronymagasan elsuhan az általában öntömjénző vagy alaptalanul keménykedő szövegekkel, illetve holtunalmas és közönséges dallamokkal operáló átlag hip-hop felett. A Death Grips hip-hopja nem a bérelt ékszerek és autók csillogásának fényében dagonyázik, nem is a gettók mocskából erényt faragni próbáló álmoralizálásában. A Death Grips hip-hopba önti a totális egzisztenciális nyomort, annak minden „testi-lelki” velejárójával együtt, ami mellé olyan noise, glitch, aggro-tech és industrial alapokból táplálkozó zenét hoz, ami erőlködés nélkül kenterbe ver – szinte – bárki mást ebben a műfajban.

1. I break mirrors with my face in the United States

A lemez nagyon erősen indul, az első pillanatoktól szélsebesen tombolnak a különféle zajok, effektek, samplek, dobgépek, amire Stefan Burnett, azaz MC Ride, a tőle megszokott agresszív stílusban köpködi sorait különös tekintettel az „I break mirrors with my face in the United States, I don’t care about real life” párosra. A lemez legrövidebb dalaként tökéletes keresztmetszetét adja annak, hogy mit is szeretünk annyira ebben a zenekarban.

2. Inanimate Sensation

Ez volt az első dal, ami hivatalos klippel együtt megjelent a lemezből és hossza ellenére – hat perccel a lemez második leghosszabb dala – az egyik legjobb is. Visszavesznek a tempóból, a dal középtempón tapossa a hallgatót az aszfaltba, amelyhez MC Ride erőltetett és betorzított hümmögése adja az alapot. Amennyi témát, hangzást, variációt ebben a dalban elővezetnek, a legtöbb hip-hop előadó egész lemezén nem mutat fel ennyit. Burnett szintén egyik legváltozatosabb produkcióját hozza a suttogástól, a vicsorításon keresztül egészen a tőle ismert ritmikus bömbölésig. Klasszikus.

3. Turned Off

Ez a dal több szempontból is meglepetést okozott számomra. Először is azzal, hogy meglepően nyugodt, visszafogott az indulás, másrészt pedig mert hangzása kifejezetten noise-rock hatású. Azonban mindössze a dal feléig kell eljutnunk, hogy az egész lemez egyik legkaotikusabb, legzajosabb, legtöményebb ultra-aggrotech-hip hop dalává nője ki magát. Ride echo effekttel megtámogatott vokál támadása már csak hab a tortán, avagy cseresznye a habon, attól függ ki mekkora rajongója a zenekarnak.

4. Why a bitch gotta lie

Több szempontból is a klasszikus hip-hophoz legközelebb álló dal. Nyilván a Death Grips esetében ezt némileg átvitt értelemben kell érteni. Legelőször is a szöveg miatt, ugyanis ahogy már megszoktuk a zenekartól, általában mindent, amihez hozzányúlnak, a feje tetejére fordítanak. A dal témája kb. az, hogy mi lenne, ha egy az átlag hip-hop a nőket enyhén szólva leértékelő szövegére egy dühös választ írna. A téma szépen váltakozik a verzék és a refrén között, a verzék lévén a nő szemszöge, és ezt egy torzított gép hang adja, lévén a hip-hoptól teljesen idegen a nő (ennek szimbolikus értéke van) a refrén pedig az átlag rapper/férfi egyetlen válasza, amit egy nőnek adni tud: „why a bitch gotta lie?” Nem mindennapi zene, szóltam előre.

5. Pss Pss

A lemez talán legfurcsább dala. A szám alapját egy eltorzított emberi hang adja, amely úgy hangzik, mintha magnószalagra lenne véve, azt pedig a lejátszó behúzva, ami által a hang megnyúlik. Amolyan torz, ember és gép között lévő nyögés, sóhajtás hatása van. Erre érkeznek különböző szintetizátor dallamok, zörejek, torzított hangzások, valamint Ride egész lemezen hallható egyik legöblösebb bömbölése, beszéde, suttogása, valamint a legrímelőbb refrénje, ez pedig ritkaság tőle, hiszen általában két-három soronként rímelteti a szövegeket.

6. The Powers that B

Bizonyos értelemben ez a lemez címadó dala. Ez az utolsó lemez két CD-ből áll: az első az előző lemezük, a Niggas on the Moon, a Jenny Death  pedig a második. Mivel az előzőn nem volt ilyen című dal, a zenekar úgy gondolta, hogy ez a dal kéne reprezentálja a két CD-t egyszerre. Ez lett a legkísérletezőbb dal is. Az alap egy agresszív dobritmus, amire zörejek és flanger effektek tolulnak, Ride szinte katonásan pattogó szövegmondásával. A dalt számos törés és témaváltás teszi szinte konstruktivistán darabossá, ami csak tovább fokozza az amúgy sem barátságos hangulatot, amelyben végleg lemondtak minden felelősségről bárkivel szemben is: „I can’t know what I’m ’bout to do, what the fuck happened…I got the powers that B!!!”

7. Beyond Alive

A Turned Off-hoz hasonlóan dallamosan indul, azzal a különbséggel, hogy ez a dallamosság végig megmarad. Ez lehetne mindenképp a lemez egyik nagy slágere. A verzék alatt hatalmas és mézédesen ragacsos torzított gitárdallam szól, az átvezetőkben ez csak fokozódik, ahhoz, hogy a refrénben az egész kirobbanjon Burnett monoton szövegmondásával kontrtasztban. A dal fele után kevéssel olyan dallamos törés van, amire nem volt túl sok példa a zenekar eddigi munkásságában, és egyre csak dallamosabb és dallamosabb témák jönnek egészen a végéig.

8. Centuries of Damn

Mindenféle idegen, fémes zajjal indul ez a tétel, csak lassacskán kúsznak be ismerős szinti és egyéb hangok, közben pedig berobban Burnett: „Fuck the sun, fuck its kind, daylight sucks, waste of mine, fuck my mind, narrow my mind…”. A kvintesszenciája lehetne a totális egzisztenciális válságról szóló témáiknak, nyilván nem csak ebben a négy sorban. Ez ismét egy dallamosabb tétel annak ellenére, hogy, önpusztító értelemben, az egyik legagresszívebb szövegük. Ennek ellenére a dallamokkal karöltve, az üzenete pozitív: „I’ll pull my face out of the dirt slow…”

9. On GP

Kétségkívül a lemez legerősebb tétele. Eddig ugyanis noise-glitch-aggro-tech-industrial-hip hop volt a téma, itt azonban a szó legszorosabb értelmében egy végletekig tökös, arcbamászó noise-rock dalt kapunk, amire MC Ride olyan elánnal tolja a szöveget, ami bármelyik nyelvtörő becsületére válna. Az orgonás, zajos, slide-gitáros törésektől, amelyekre Ride szinte dallamosan adja elő magát, szó szerint a padlóig hasadt az arcom. Ez valami hihetetlenül jól működő újdonság, kár, hogy csak az utolsó lemezükön próbálkoznak ezzel az iránnyal. (remélhetőleg annyira kaotikusak, mint amennyire eddig ismertük őket és kihoznak egy egész lemezt ilyesmikkel, nem ártana). Ennél elementárisabb erejű a Death Grips sosem volt – és sajnos talán már sosem lesz.

10. Death Grips 0

A hattyúdal, a lemez utolsó tétele. Egy instrumentális zárás, amiben Ride-nak semmi szerepe nincs, mindenféle effekt, zaj, sample, dobgép, zörej, flanger, szinti, ami elképzelhető, hogy hatlemezes karrierjük alatt megszólalt bármely hanganyagukon, itt ismét szerepet kap. Szép lezárás, tőlük elvárhatóan kaotikus is, de nagyrészt lényegtelen, főleg, hogy a zenéjük egyik legfontosabb elemét, Mc Ride hangját nélkülözi. Mindössze érdekességként merülhet fel.

Mindent összevetve távolról sem annyira konceptuális vagy kísérleti album, mint a Niggas on the Moon. Az a lemez annyira kísérleti volt, hogy felszámolt dalszerkezettel, albumszerkezettel, kontinuitással, mindennel, nincsenek verzék, refrének, tagolások, hanem egyetlen totális kollázs-zajmasszaként működött, amely úgy tombol végig a hallgatón, mint egy féket vesztett TGV-szerelvény, de pontosan ettől az egyik kedvencem. Arról nem is beszélve, hogy Björk hangját samplezik mindenik dalban, noha ez az egyetlen kontextus, ahol az ő hangját el tudom viselni (egyébként falra mászok tőle). Ez az új lemez nem ezt a vonalat követi, azonban nem kell aggódni, még mindig magasan veri a hip-hop mezőny 95 százalékát a legmélyebb underground bugyraitól a legközönségesebb mainstream előadókig. Manapság talán csak az új Dälek-lemez parancsolhat megálljt a Niggas on the Moon  és a Jenny Death párosából álló The Powers that B-nek, de arról majd a maga helyén, a maga idejében. Addig is hallgassatok sok-sok Death Grips-et, még akkor is, ha kissé visszaléptek most, de mindössze a kísérletezésben, minőségben nem: az most is toronymagas, nem csak témákban, de hangzásban, keverésben, vastagságban, ridegségben és úgy egyáltalán a rájuk jellemző monolitikus masszivitásban.

Up the irons? Nem, kicsi barátaim, up all the fucking hands in the burning house!

Shabazz Palaces

November 12-én történelmi pillanat szemtanúja lehetett az emberiség, először landolt ember által készített leszállóegység egy üstökösön. Történelmi, de ha megkérdeznénk a járókelőket az utcán, kétlem, hogy sokan értesültek az Európai Űrügynökség volna sikeréről. Bár a Shabazz Palaces és az üstökösön való landolás között nincs közvetlen kapcsolat, mégis a legújabb albumuk jelentősége már most megkérdőjelezhetetlen, hiszen ha radar alatt is, de valami olyasmit hoztak létre, amire eddig nem volt példa hip-hop berkeken belül és nem csak. Utcai körkérdés? Teljesen fölösleges.

Hogy megértsük a történetet ugorjunk vissza az időbe a 80-es évek végére és képzeljük magunk elé a koszos New York-i utcákat, ahol már javában teret hódított a hip-hop szubkultúra. Az évtized vége fele új hangok jelentek meg és egyre sokrétűbb lett műfaj. Erre a korszakra tehető a jazz-rap kibontakozása, olyan előadókkal az élen mint a Gangstarr vagy a Native Toungues kollektívából ismert De La Soul, Jungle Brothers és az A Tribe Called Quest. Ezek a csapatok már megszokottá vált funk-lemezek helyett, jazzelőadók zenéit kezdték el mintázni, gyakran élő hangszerek kíséretében. A korszak megkerülhetetlen csapata volt a Digable Planets is.

A Digabe Planets 1989 körül alakult. A csapat két kritikailag elismert stúdióalbum és egy Grammy-díj után hamar felbomlott. Mindhárman külön folytatták, de egyiküket sem övezte szólóban a korábbi siker.

A történet azóta több szálon fut, amiből most mi csak egyet, az Ishmael “Butterfly” Butlerét fogjuk követni, aki a multi-instrumentalista Tendai “Baba” Maraire-val (aki történetesen a Mbira afrikai hangszert népszerűsítő Dumisani Maraire fia) mára Shabazz Palaces név alatt feszegetik a rap zene határait.

Ishmael “Butterfly” Butler

A csapat két szerzői kiadású kislemez és a 2011-ben megjelent első hivatalos albumuk után idén nyáron jelentkezett a Lese Majesty  című lemezükkel, amely egyrészt folytatása az elsőben elkezdett utazásnak viszont ezúttal még merészebbek, és eddig teljesen ismeretlen, saját ökoszisztémával rendelkező tájakra kalauzolnak.

Az album címe Lese Majesty a francia lèse-majesté-ből ered, ami felségsértést jelent. Egy interjúban elmondottak alapján azért választották ezt a címet, hogy felhívják a figyelmet a szociális média által egyre nagyobb teret kapó társadalmi jelenségre, amit én-mániaként lehet a legjobban jellemezni. A jelenség kis túlzással a személyi kultuszra emlékeztet, és ez az amire a zeneipar nagyobb hangsúlyt fektet, mint magára a zene minőségére. És valóban, Palaceer Lazaro (Ishmael “Butterfly” Butler) nagyon rafinált módon piszkálja a hasonló illúzióba ragadt ego-harcos előadókat, akik introspekció helyett egocentrizmusra nevelnek.

Shabazz Palaces – Lese Majesty album borító

A lemez hallgatása során dobjuk el a bevett szövegértelmezési módszereinket, Ishmael szövegeit ambiguitás jellemzi és inkább képekkel közöl, hangulatot fest, amit a hallgatóra bíz. Az albumot műfaji szempontból fölösleges behatárolni. Ettől az előadók is elhatárolódnak, hiszen szerintük ők nem tudatosan próbáltak egy más hangzást létrehozni hanem csupán azt tették ami nekik a legtermészetesebb. A legtöbb ami elmondható a lemezről, hogy teljes mértékben kísérleti hip-hop de úgy, hogy szinte már semmi nem emlékeztet hip-hopra. A műfaj közel 40 éves története során sokszor megújult, irányt váltott, de ennyire, bizony más törvényszerűségekkel rendelkező bolygóra még egyik előadó sem utazott.

Az aktuális műsor dalaiból készült mix:

Odd Journey by Metrognóm on Mixcloud

Death Grips

A Death Grips olyan csoportosulás volt (mert ők messze túl voltak egy „zenekar” határain), amelyből nagyon kevés van. Mind zenéjük, mind hozzáállásuk olyan szélsőségeket súrolt, amelyeket kevesen mernek feszegetni, ám MC Ride, Zach Hill és Andy Morin mind-mind veteránok, rengeteg megnyert csatával ki-ki a maga területén. Jellemzően az erős egyéniségek alkotta zenekarokra, ők sem tudták túl hosszan elviselni egymást. Annak apropóján vesszük elő munkásságukat, hogy új és egyben, sajnos, utolsó albumuk közeledik e hónapban, ám feloszlásukat már júliusban bejelentették.

MC Ride, azaz Stefan Burnett, amerikai rapper és festő, az egyik legextravagánsabb személyiség, aki a hip-hopban valaha feltűnt. Mielőtt továbbmennénk muszáj megjegyeznem, hogy a Death Grips az underground hip-hop undergroundja, fényévekre a prostis-autós-ékszeres-gettóraptől. Ahol a Death Grips működik, semmi sem az, aminek látszik, ám annál nagyobb súlya van. Nyoma sincs itt a hip-hop komikusságot súroló túlzásainak, a Death Grips mindig a legmélyebb árnyékokban menetel. Tökéletesen testesítik meg ezt az éthoszt MC Ride szövegei, kiállása, egész megjelenése és viselkedése. Szövegei nehezen kibogozható képekből kibontakozó sivár, nyomasztó tartalmukról a többi átlag rapperhez képest már messziről felismerhetőek; egymás utáni csavarokból, többszörös rímképletekből épít fel. Mindehhez egy olyan agresszív rapstílus tartozik, amely úgy adja elő a szövegeket, mintha egy sarokba szorult vagy ketrecbe zárt vadállat prüszköléseit hallanánk. MC Ride stílusában nem csak a sorvégi szótagok találtatása lényeges, hanem a szótagszámra, a hangok ritmizálására és egy-egy soron belül többféle ritmika alkalmazása is jellemző, ami miatt első hallásra úgy tűnhet, hogy csupán hablatyol össze-vissza. Szövegei szintén hozzák a „ketrecbe zárt vadállat”-hangulatot olyan témáikkal, mint a különböző szétrombolt terek párhuzamban a szétrombolt épelméjűséggel, a társadalmi kiszolgáltatottság (nem, nem a gettórap felszínes megközelítésében tálalja), az önrombolás, a közveszélyesség, a droghasználat se nem moralizáló, se nem dicsőítő, hanem kényelmetlenül naturalista leírása. A konfliktuskezelés legagresszívebb formáinak bemutatása („…eat eachother’s face off…”), a techno-futurizmus és transzhumanizmuson át, egészen az alig megfejthető absztrakt versekig, amelyek ennek ellenére még mindig rendelkeznek valamiféle fenyegető hatással, ami Ride irgalmatlanul agresszív előadásának következménye. Talán úgy lehetne egy mondatban leírni, hogy „a rappelés egy olyan zsigeri és költői formája, amely valahol rap, a hardcore punk és a spoken word között helyezkedik el.”

MC Ride láncát letépett előadását természetesen nem lehetett volna bármilyen zenével alátámasztani, de szerencsére a Death Grips e téren sem elégedett meg a klisék puffogtatásával. Nagyon egyszerűen úgy tudnám leírni, hogy az Alva Noto, a Khanate és az Oxbow keveréke. Aki ismeri ezeket a zenekarokat, most csak néz, mert nehéz első látásra ezeket együtt elképzelni, de finomíthatjuk, hiszen az Alva Noto és a Khanate együtt olyasmit adna, mint a Haxan Cloak és így tovább. Kissé pontosabban fogalmazva, zenéjük egyszerre elektronikus és élő (elektromos ritmusok, dobgépek és élő dobok keveréke), mindenféle mesterségesen létrehozott és gerjesztett, valamint hangszerrel létrehívott hang kakofóniája, amely egy olyan kontrollált káosz-szerű masszába áll össze, hogy tökéletesen megalapozza MC Ride súlyos hangulatú és előadású szövegvilágát. Andy Morin felel az elektronikáért, valamint a samplekért és a legfinomabb dallamoktól a legridegebb ipari zajokig mindent elővarázsol, amire szükség lehet Ride elborult világának megjelenítéséhez. Nem okoz neki gondot egy rideg elektronikába csomagolt távol-keleti hatású dallam, ahogy a kontaktmikrofon fémlemezen való végigrántásából származó könyörtelen feedback modulálása sem. Anno a rock zenészek tették tönkre hangszereiket a színpadon, Morin koncertenként elhasznált egy-egy iMac-et, amelyet vagy ő vagy Ride rombolt ripityára a fellépés végére. Nem úgy Zach Hill dobos, akinek cájgja alapból tartalmazott törött elemeket, például repedt, hiányos cintányérokat, amelyekből akár egyszerre négy-ötöt is egymásra pakolt egy állványra, hogy minél tompább, de sokszínűbb hangot adjanak ki. Annak ellenére, hogy kezdetben kényszerből játszott így, mert nem volt többre pénzük, később is megmaradt ez, mert szerettek volna minél szélsőségesebb hangzást elérni. Nem csak dobcájgja megviselt, a bőröket is rendesen gyötri a minél erőteljesebb hangzások érdekében és sokszor attól sem riad vissza, hogy ököllel vagy az öklébe szorított dobverővel merőlegesen sújtson le rájuk. Stílusa azért is egyedülálló, mert a műfajon belül unalomig megszokott, bárgyú klisé, a kettő-négy idegtépő fokozására alapuló „beat”-ek helyett teljesen egyedi stílusban dobol, ami annak ellenére, hogy néhol az ipari zene és a freejazz, vagy a Meshuggah ritmusvilágát idézi, mégis végig passzol az MC Ride és Andy Morin által már felkorbácsolt kontrollált káoszhoz. Ezek azok az elemek, amelyek miatt a Death Grips azon túl, hogy az egyik legjobb (industrial-noise-electro) hip-hop, egyenesen egy élmény és élőben lehetett igazán átvenni az egésznek a hangulatát.

Egy ilyen zenei és szövegi világ után már nem meglepő, hogy a való életben is hasonlóan szélsőséges gesztusok jellemezték őket. 2012-ben két albumot hoztak ki, előbb a The Money Store-t, amelynek egy harminc állomásos turnét terveztek, ám közben egyik napról a másikra abbahagyták a koncertezést és hazatértek, hogy befejezzék a második, No Love Deep Web című lemezüket. Mindössze annyi kommentárt fűztek az esethez, hogy „most jött elég ötletünk ahhoz, hogy befejezzük a szükséges munkálatokat”. Ezt a rajongók és az Epic Records kiadó egyaránt nehezményezte, de ez még mindig semmi ahhoz képest, ami ezek után következett: amikor befejeződtek a No Love Deep Web lemez munkálatai, az Epic Records bejelentette, hogy csupán 2013-ban jelenteti meg a lemezt, mire a zenekar fogta magát és a SoundCloudon, valamint különböző Torrent- és egyéb filemegosztó oldalakon keresztül teljesen ingyen elérhetővé tette az egész hanganyagot, effektív megakadályozva, hogy a kiadó akár egy centet is szerezzen az ők munkájukon. Ahogy MC Ride köpi oda az egyik dalukban: „Freelance motherfucker!!!” Az Epic Records azonnal felbontotta velük a szerződésüket, amit a zenekar különösebben nem vett szívére. A következő évben kijött egy érdekes kísérletük: egyik koncertjükön Zach Hill nem tudott fizikailag ott lenni, de egy kihangosított laptopról Skype-on keresztül dobolt, aminek az adatátvitel lassúságából adódó akadások egy sajátos hangulatot és kaotikus elemet kölcsönöztek. Szintén 2013-ban meghívásuk volt a Lollapalooza Fesztiválra, ám amikor nem jelentek meg azelőtt való este sem a fesztiválon vagy környékén és elérni sem lehetett őket, a szervezőség lemondta a koncertjüket. A feldühödött rajongók megrohamozták a színpadot és szétverték a felszerelésüket. Később kiderült, hogy a zenekar soha nem is tervezett fellépni a fesztiválon és a dobcájg, amit előre küldtek egy gyerek próbacájgja volt. 2014-ben turnéra indultak a Nine Inch Nails és a Soundgarden társaságában, de akárcsak korábban félúton egyik napról a másikra kiléptek a koncertsorozatból arra hivatkozva, hogy inkább az új lemezükön dolgoznának. Ez a Powers that B című duplalemez, amelynek első CD-je, a Niggas on the Moon június negyedikén jelent meg, a második CD, a Jenny Death megejelenése még nem tisztázott, de Facebook-oldalukon október 10-én jelentették be, hogy elkészültek vele.

Amint látható és hallgató, a Death Grips nem csak a hip-hopon, de általában a kísérleti zenék területén ínyencség, „szerzett ízlés”, ahogy az angolok fogalmaznak, ami többszörös hallgatást, odafigyelést és kitartást igényel, nem adja magát egyszerűen és főleg nem egyből. Nem bárgyú, nem felszínes, nem macsó, hanem súlyos, költői, absztrakt és törékeny is. Mindenik lemezük egy-egy sajátos kis „downward spiral”, csak épp – ha már említésre kerültek – a Nine Inch Nailsszel ellentétben a minőség nem csökkent szemernyit sem lemezről lemezre, a downward spiral lemezcím a Death Grips esetében nem lett profetikus. Szereted a hip-hopot? Szereted, ha nem kliséhalmazok, keménykedés, ostoba macsóság és felszínesség tolul az arcodba e műfaj hallgatása közben? Szereted, ha próbára teszi a tűrőképességedet és megkérdőjelez még hallgatóként is, nemhogy saját magát? Akkor a Death Grips-et neked találta ki MC Ride, Zach Hill és Andy Morin. Ásd mélyre magad munkásságukban, nem fogod megbánni. A No Love Deep Web lemezük most is teljesen ingyen letölthető a Last.fm profiljukról, szerintem a legjobb lemezük és tökéletes bevezető a munkásságukba, kár volna kihagyni.