A Symphony #2 for Dot Matrix Printers borítója

Léteznek kísérleti zenék és olyan kísérletek, amelyek noha zeneiek formájukban, tartalmukban és koncepciójukban is valójában annyira távol állnak mindentől, amire általában használjuk a „zene” megjelölést, hogy a legtöbben nem tudunk mit kezdeni velük. Ez utóbbiból mutatunk most be egyet:

A [The User] élőben.

A [The User] egy kortárs két tagú alkotócsoport, akik régi dot matrix nyomtatókat használnak felettébb elidegenítő ipari-glitch zenéjük megalkotására. Tomas McIntosh építész és installáció művész, valamint Emmanuel Madan zeneszerző és hangszobrász egy reggeli mellett döntötte el, hogy együtt akarnak dolgozni és nem is akármilyen formában. Elmondásuk szerint azzal a céllal alkotnak, hogy hangba formálják az emberi éntapasztalat, a kultúra és a technológiai rendszerek összefüggéseit. Legismertebb munkájuk, ám távolról sem a legambíciózusabb, a két lemezből álló Symphony for Dot Matrix Printers, amely során különböző írásjeleket és írásjelek különböző szekvenciáit nyomtatják ki, amiből összeáll egy egész, noha idegen és rideg ritmusképlet.

Print 1, Symphony #1 for Dot Matrix Printers:

A tételeket hallgatva az lehet a benyomásunk, hogy itt valami vágás trükk lehet a dologban, azonban szó sincs erről. Amin több élőben bemutatott Dot Matrix Installation-jükben is látható volt, minimum 4-5, de adott esetben több nyomtatón is dolgoznak, atomprecízen kiszámítva, hogy mikor melyik mit nyomtasson, azért hogy kijöjjön az általuk kívánt ritmusképlet.

Print 3, Symphony #1 for Dot Matrix Printers:

Van egyfajta ironikus fintora annak, hogy az übercsillogó ultratechnológia által digitálisan létrehozott elektronikus (tánc)zene, de még akár kísérleti zene (glitch, IDM stb.) korában egyrészt ennyire analóg módszerrel, másrészt egy olyan technológiával hozzanak létre ilyen jellegű zenét, amely így nem csak felfogásában, de módszerében és eszköztárában is ezek nagyapja lehet.

Print 5, Symphony #1 for Dot Matrix Printers:

A [The User] pontmátrix nyomtatóinak és az ezeken létrehozott zenének sokkal több köze van egy Arthur Honeggerhez, vagy még inkább egy Luigi Russolóhoz és az általuk létrehozott „klasszikus zajzenéhez”, mint a jelenkor nagyon sokszor sajnos giccsig polírozott elektronikus zenéihez. Ez az igazi „retro-avantgarde” (Laibachtól kölcsönözve), mert visszanyúl egy klasszikus elgondoláshoz és egy klasszikus eszközhöz, (de nem a már használt klasszikus eszközökhöz), így elkerülve a megúszás csapdáját, teljesen előremutatót és különlegeset alkotott. A technológia és a művészet ilyen jellegű összefonódása egyáltalán nem új dolog. Az imént említett svájci avantgarde zeneszerző, Honegger, például a Pacific 231 című művében egy azonos nevű gőzvonat hangját, mozdulatait, formáját, jellegét próbálta megragadni, míg Luigi Russolo olasz futurista zeneszerző, akit a zajzene első igazi képviselőjének tartanak, saját készítésű géphangszerekre írt zenét, amelyek sokszor az egész színpadot elfoglalták. Több koncertje kudarcba fulladt, amikor a dühös hallgatók megrohamozták a színpadot és megpróbálták összetörni a hangszereit.

Luigi Russolo különböző zaj- és géphangszerei között.

Manapság kevésbé kell egy kísérleti zenész ilyesmitől féljen, habár számos olyan ország van, ahol a zajzene – szándékosan tágan értelmezett – bármilyen formája tiltva van. Ennek a felszabadult légkörnek lehet negatív hatása is, ugyanis egy idő után annyira telítődik a piac, hogy még a hallgatók is elkezdenek leszűkülni egy-egy műfajra, zenére, előadóra (amit különben Theodor Adorno szociológus zseniálisan előrelátott a Fétisjelleg a zenében és a zenei hallás regressziója című írásában), mert egyszerűen nem marad idő meghallgatni mindent és az érdeklődés is elhal a rengeteg fércmunka miatt, így ezek nem mozdítanak ki a komfortzónánkból. Úgy tűnik tudatosan, szinte izomból kell zenét hallgatni, ha az ember újat akar felfedezni a szürke epigonok végeláthatatlan óceánjában.

A Symphony #2 for Dot Matrix Printers élőben teljes hosszában:

Symphony #2 for Dot Matrix Printers – [The User] from Undefine on Vimeo.

A [The User] pedig pontosan ilyen újítás minden téren. Koncepciójában már csak azért is sajátságos, mert korábban elkezdték, mint a világhálón feltűnő „xy ultrasláger régi technológiával előadva xoxo” típusú videók, valamint ezekkel ellentétben a duó tételei mind saját szerzemények, amelyek ritmusképletét – lévén egyikük ráadásul még építész is – matematikailag megszerkesztik. Annak ellenére, hogy a legtöbb ember első reakciója az volna, hogy „hát ilyet én is tudok”, én kétségbe vonnám ezt a felszínes megítélést. Először is végig kell próbálni, hogy melyik írásjel vagy írásjel szekvencia milyen hangot ad ki, ezeket ritmikailag, zeneileg, hangzásilag társítani azokhoz, amelyekhez passzolnak, aztán az egész koncepciónak egy ívet, haladási irányt szerkeszteni és folytathatnám. Nem egyszerű munka létrehozni egy ilyen alkotást, és noha nem is egyszerű elsőre meghallgatni, ugyanis az igazi ritmusfinomságok csupán 3-4 hallgatás után kezdenek elkülönülni, mindenképp megéri. Teljesen sajátságos élmény. Zene, filozófia, nyelv, írás, technológia és még számtalan értelmezési terület metszéspontján helyezkedik el a [The User], akárcsak egy pókra hasonlító nanobot.

A Symphony #2 for Dot Matrix Printers egyik változatának a mozzanatainak sorrendje.

Death Grips – Jenny Death

A cikkem tárgya számomra egyszer „na végre” és kétszeresen „sajnos”. Az arány nem véletlen. A Death Grips végre visszatért, ám a Jenny Death című lemezük sajnos az utolsó, ugyanakkor visszalépést jelent az ezt megelőző Niggas on the Moonhoz képest.

Ha valaki nem olvasta még az előző cikkem a zenekarról, az blogon megtalálja, érdemes, mert az egyik legkülönlegesebb, legradikálisabb, legöntörvényübb csoportosulás, amelyet valaha a hátán hordott a Föld. Sok zenekarról hallottuk már ezt a véleményt, de a Death Grips tényleg mindig azt csinálta, amit épp akart, anélkül, hogy kiadónak, turnétársnak, barátnak, családnak, bárkink is adtak volna a véleményére. Anno, a No Love Deep Web című lemezük ismeretlen forrásból felkerült az internetre megjelenése előtt pár héttel és akkor a kiadó pert indított ellenük, azzal vádolva a bandát, hogy ők maguk tették fel a lemezt, annál is inkább, hogy a zenekar ezt nem is tagadta (igaz, nem is erősítette meg). Azonban most ők maguk emelték a tétet, ugyanis arra hivatkozva, hogy megjelenés előtt két héttel – állítólag tőlük független forrásból – felkerült ez az anyag is az internetre, ők maguk tették fel mindegyik dalt teljes hosszában, ingyen meghallgatható formában a YouTube-ra. Ennek apropóján úgy döntöttem, hogy egyenként, dalról dalra elemzem a hanganyagot. Azonban minden egyéb előtt hozzá kell tennem, hogy annak ellenére, hogy számomra kissé csalódás ez a lemez, azért még mindig toronymagasan elsuhan az általában öntömjénző vagy alaptalanul keménykedő szövegekkel, illetve holtunalmas és közönséges dallamokkal operáló átlag hip-hop felett. A Death Grips hip-hopja nem a bérelt ékszerek és autók csillogásának fényében dagonyázik, nem is a gettók mocskából erényt faragni próbáló álmoralizálásában. A Death Grips hip-hopba önti a totális egzisztenciális nyomort, annak minden „testi-lelki” velejárójával együtt, ami mellé olyan noise, glitch, aggro-tech és industrial alapokból táplálkozó zenét hoz, ami erőlködés nélkül kenterbe ver – szinte – bárki mást ebben a műfajban.

1. I break mirrors with my face in the United States

A lemez nagyon erősen indul, az első pillanatoktól szélsebesen tombolnak a különféle zajok, effektek, samplek, dobgépek, amire Stefan Burnett, azaz MC Ride, a tőle megszokott agresszív stílusban köpködi sorait különös tekintettel az „I break mirrors with my face in the United States, I don’t care about real life” párosra. A lemez legrövidebb dalaként tökéletes keresztmetszetét adja annak, hogy mit is szeretünk annyira ebben a zenekarban.

2. Inanimate Sensation

Ez volt az első dal, ami hivatalos klippel együtt megjelent a lemezből és hossza ellenére – hat perccel a lemez második leghosszabb dala – az egyik legjobb is. Visszavesznek a tempóból, a dal középtempón tapossa a hallgatót az aszfaltba, amelyhez MC Ride erőltetett és betorzított hümmögése adja az alapot. Amennyi témát, hangzást, variációt ebben a dalban elővezetnek, a legtöbb hip-hop előadó egész lemezén nem mutat fel ennyit. Burnett szintén egyik legváltozatosabb produkcióját hozza a suttogástól, a vicsorításon keresztül egészen a tőle ismert ritmikus bömbölésig. Klasszikus.

3. Turned Off

Ez a dal több szempontból is meglepetést okozott számomra. Először is azzal, hogy meglepően nyugodt, visszafogott az indulás, másrészt pedig mert hangzása kifejezetten noise-rock hatású. Azonban mindössze a dal feléig kell eljutnunk, hogy az egész lemez egyik legkaotikusabb, legzajosabb, legtöményebb ultra-aggrotech-hip hop dalává nője ki magát. Ride echo effekttel megtámogatott vokál támadása már csak hab a tortán, avagy cseresznye a habon, attól függ ki mekkora rajongója a zenekarnak.

4. Why a bitch gotta lie

Több szempontból is a klasszikus hip-hophoz legközelebb álló dal. Nyilván a Death Grips esetében ezt némileg átvitt értelemben kell érteni. Legelőször is a szöveg miatt, ugyanis ahogy már megszoktuk a zenekartól, általában mindent, amihez hozzányúlnak, a feje tetejére fordítanak. A dal témája kb. az, hogy mi lenne, ha egy az átlag hip-hop a nőket enyhén szólva leértékelő szövegére egy dühös választ írna. A téma szépen váltakozik a verzék és a refrén között, a verzék lévén a nő szemszöge, és ezt egy torzított gép hang adja, lévén a hip-hoptól teljesen idegen a nő (ennek szimbolikus értéke van) a refrén pedig az átlag rapper/férfi egyetlen válasza, amit egy nőnek adni tud: „why a bitch gotta lie?” Nem mindennapi zene, szóltam előre.

5. Pss Pss

A lemez talán legfurcsább dala. A szám alapját egy eltorzított emberi hang adja, amely úgy hangzik, mintha magnószalagra lenne véve, azt pedig a lejátszó behúzva, ami által a hang megnyúlik. Amolyan torz, ember és gép között lévő nyögés, sóhajtás hatása van. Erre érkeznek különböző szintetizátor dallamok, zörejek, torzított hangzások, valamint Ride egész lemezen hallható egyik legöblösebb bömbölése, beszéde, suttogása, valamint a legrímelőbb refrénje, ez pedig ritkaság tőle, hiszen általában két-három soronként rímelteti a szövegeket.

6. The Powers that B

Bizonyos értelemben ez a lemez címadó dala. Ez az utolsó lemez két CD-ből áll: az első az előző lemezük, a Niggas on the Moon, a Jenny Death  pedig a második. Mivel az előzőn nem volt ilyen című dal, a zenekar úgy gondolta, hogy ez a dal kéne reprezentálja a két CD-t egyszerre. Ez lett a legkísérletezőbb dal is. Az alap egy agresszív dobritmus, amire zörejek és flanger effektek tolulnak, Ride szinte katonásan pattogó szövegmondásával. A dalt számos törés és témaváltás teszi szinte konstruktivistán darabossá, ami csak tovább fokozza az amúgy sem barátságos hangulatot, amelyben végleg lemondtak minden felelősségről bárkivel szemben is: „I can’t know what I’m ’bout to do, what the fuck happened…I got the powers that B!!!”

7. Beyond Alive

A Turned Off-hoz hasonlóan dallamosan indul, azzal a különbséggel, hogy ez a dallamosság végig megmarad. Ez lehetne mindenképp a lemez egyik nagy slágere. A verzék alatt hatalmas és mézédesen ragacsos torzított gitárdallam szól, az átvezetőkben ez csak fokozódik, ahhoz, hogy a refrénben az egész kirobbanjon Burnett monoton szövegmondásával kontrtasztban. A dal fele után kevéssel olyan dallamos törés van, amire nem volt túl sok példa a zenekar eddigi munkásságában, és egyre csak dallamosabb és dallamosabb témák jönnek egészen a végéig.

8. Centuries of Damn

Mindenféle idegen, fémes zajjal indul ez a tétel, csak lassacskán kúsznak be ismerős szinti és egyéb hangok, közben pedig berobban Burnett: „Fuck the sun, fuck its kind, daylight sucks, waste of mine, fuck my mind, narrow my mind…”. A kvintesszenciája lehetne a totális egzisztenciális válságról szóló témáiknak, nyilván nem csak ebben a négy sorban. Ez ismét egy dallamosabb tétel annak ellenére, hogy, önpusztító értelemben, az egyik legagresszívebb szövegük. Ennek ellenére a dallamokkal karöltve, az üzenete pozitív: „I’ll pull my face out of the dirt slow…”

9. On GP

Kétségkívül a lemez legerősebb tétele. Eddig ugyanis noise-glitch-aggro-tech-industrial-hip hop volt a téma, itt azonban a szó legszorosabb értelmében egy végletekig tökös, arcbamászó noise-rock dalt kapunk, amire MC Ride olyan elánnal tolja a szöveget, ami bármelyik nyelvtörő becsületére válna. Az orgonás, zajos, slide-gitáros törésektől, amelyekre Ride szinte dallamosan adja elő magát, szó szerint a padlóig hasadt az arcom. Ez valami hihetetlenül jól működő újdonság, kár, hogy csak az utolsó lemezükön próbálkoznak ezzel az iránnyal. (remélhetőleg annyira kaotikusak, mint amennyire eddig ismertük őket és kihoznak egy egész lemezt ilyesmikkel, nem ártana). Ennél elementárisabb erejű a Death Grips sosem volt – és sajnos talán már sosem lesz.

10. Death Grips 0

A hattyúdal, a lemez utolsó tétele. Egy instrumentális zárás, amiben Ride-nak semmi szerepe nincs, mindenféle effekt, zaj, sample, dobgép, zörej, flanger, szinti, ami elképzelhető, hogy hatlemezes karrierjük alatt megszólalt bármely hanganyagukon, itt ismét szerepet kap. Szép lezárás, tőlük elvárhatóan kaotikus is, de nagyrészt lényegtelen, főleg, hogy a zenéjük egyik legfontosabb elemét, Mc Ride hangját nélkülözi. Mindössze érdekességként merülhet fel.

Mindent összevetve távolról sem annyira konceptuális vagy kísérleti album, mint a Niggas on the Moon. Az a lemez annyira kísérleti volt, hogy felszámolt dalszerkezettel, albumszerkezettel, kontinuitással, mindennel, nincsenek verzék, refrének, tagolások, hanem egyetlen totális kollázs-zajmasszaként működött, amely úgy tombol végig a hallgatón, mint egy féket vesztett TGV-szerelvény, de pontosan ettől az egyik kedvencem. Arról nem is beszélve, hogy Björk hangját samplezik mindenik dalban, noha ez az egyetlen kontextus, ahol az ő hangját el tudom viselni (egyébként falra mászok tőle). Ez az új lemez nem ezt a vonalat követi, azonban nem kell aggódni, még mindig magasan veri a hip-hop mezőny 95 százalékát a legmélyebb underground bugyraitól a legközönségesebb mainstream előadókig. Manapság talán csak az új Dälek-lemez parancsolhat megálljt a Niggas on the Moon  és a Jenny Death párosából álló The Powers that B-nek, de arról majd a maga helyén, a maga idejében. Addig is hallgassatok sok-sok Death Grips-et, még akkor is, ha kissé visszaléptek most, de mindössze a kísérletezésben, minőségben nem: az most is toronymagas, nem csak témákban, de hangzásban, keverésben, vastagságban, ridegségben és úgy egyáltalán a rájuk jellemző monolitikus masszivitásban.

Up the irons? Nem, kicsi barátaim, up all the fucking hands in the burning house!

Ghost Flute & Dice – melody is god

A Ghost Flute & Dice viszonylag új név a porondon. Előző albumát, a Music for Amplified Pianot ismerve valami zongoramágiára számítottam, hogyha egyáltalán számítottam bármire is. Helyette kaptam egy brutálisan strukturált, lélekfaló kortárs komolyzenei kompozíciót, és most is keresem az agyam darabkáit a szobában.

Ez az első lemez, amit előadótól kap a MetroGnóm ajándékba, és nagyon jól esett a gesztus, hogy Mikkel Almholt koppenhágai zenész habozás nélkül feldobta a postára. A román posta természetesen szétszedte a csomagot, de szerencsére nem sérült a lemez csomagolása, – ez legalább annyira sokatmondó, mint a hanganyag összes porcikája. Egy zongorahúrral összefogott műanyag tokba van rejtve a CD-tok, ami amellett, hogy zseniálisan néz ki, még praktikus is, ahogyan az alábbi bénázós videón láthatjátok.

A melody is god lemez zseniálisan szépen megkomponált, ízig-vérig avantgárd zenei vallomás. Laci és András segítségével összedobtam néhány kérdést, kritikát helyettesítendő, amelyekre Mikkel fénysebességgel válaszolt is. A beszélgetést olvasva csak reménykedhetek, hogy széthallgatjátok ezt a nagyszerű hanganyagot, ami egy darabban ad választ a „mi a kortárs kísérleti zene?” kérdésre.

Mikkel Almholt

• Minek köszönhető, hogy az első kiadott munka, a Music for Amplified Piano után, egy ennyire komplex, hangszerelt anyag következett?

Az volt az elképzelés, hogy legalább három rétege legyen minden dalnak. Legfelül egy dallam, középen a zongora kombinálva egyfajta akkord- és textúra-hatással, aztán az egészet körbefogja valamiféle akár elektronikus, akár field recording hangkörnyezet. Az ötletet a munkám közben jött, mivel hosszú időt töltök kint a természetben. A természet sosem olyan csendes, mint ahogy azt a tévében a dokumentumfilmek állítják, legalábbis nem itt, Dániában. Rengeteg elhagyatott helyen jártam már Dániában, de mindig hallatszott valahonnan egy távoli út és a forgalom hangja. Szóval ez az a háttér, ami elé elképzelem, hogy miként szólhatna az album és miként akarnám, hogy szóljon a zongora, amikor végre befejeztem a napi melót.

Persze ezeket a rétegeket különféle zenei hatások is érik, de erről beszéljünk majd később.

• Érdekes a projekted neve. Lehet, hogy tévedek, de az én értelmezésemben a „ghost flute” egy olyan képzeletbeli hangszer neve, amit te alkottál saját zenéd megszólaltatására, a „dice” (kockák) pedig egy kortárs módszer a zeneszerzéshez. Olvastam a bandcamp-profilodon, hogy rengeteg időt és kottapapírt fordítottál a melody is god megírására. Mennyi szerepe volt a véletlennek a kreatív folyamatban? Követtél-e valamely cage-i metódust?

Eredetileg a név vesszővel volt ellátva, így: ghost, flute & dice (ford.: szellem, fuvola & kockák). De ez eléggé bénán nézett ki, ráadásul internetes honlapokhoz aligha lett volna használható. Ám a név mögött rejlő egyik sztori az, hogy közvetlen mielőtt nekikezdtem volna ennek a szóló-projektnek, egy Honning & Mudder nevű zenekarban játszottam, ami az angol Honey & Mud (ford: Méz és Sár) dán megfelelője. Miután elegem lett a bandázásból és abból a zenéből, amelyet játszottunk, úgy véltem hogy a Ghost Flute & Dice megfelelő ellentétet képezne a Méz & Sárral szemben.

A véletlen szerepe többféleképpen fordul elő a zenémben. A zongorán megszólaltatott hangokat a különböző effektek előre ki nem számítható módon szabdalják fel, de a hegedűs és a szaxofonos is játszott improvizált részeket a felvételek során, amelyeket utólag szerkesztettem azért, hogy találjanak a már meglévő számstruktúrákhoz. Amúgy hosszú ideig a Sketches of Spain (Miles Davis egyik legendás albuma – szerk.) jelentette számomra a modellt arra, hogy a megszerkesztettség és az improvizáció hogyan is lélegezhetne együtt a zenémben.

• A lemez egy szépen felépített konstrukció egyenként szépen konstruált darabokból. A címek (kivéve az Audrey at the Mammoth) valójában zenei utalások, pl. a White-ban fehér zajt és a zongora fehér billentyűit használod, Chroma, Phrygian, stb. Kettő közülük (Sharp Minor és Flat Minor) motívumok szintjén is kapcsolódnak egymáshoz. Elmagyaráznád, akár dalonként ebben a logikát és a zenei utalásokat?

A dalok/darabok többféle skálát használnak. A Sharp Minor eolban van, míg a dallam egy szabályos négyütemes formulákban modulál közeli hangnemekbe. Ez az egész amolyan népies hatást kelt.

A Chroma kromatikus, és nincsen meghatározható ütemjelzése. Eléggé improvizáltnak tűnhet a hanganyag, de nagyjából le van írva, hogy mit kell játszania a szaxofonnak. A dallam saját maga augmentált változatával van ellenpontozva, ami azt jelenti, hogy van egy réteg, ami ugyanaz a dallam, nagyon hosszú hangokkal leírva. Valamint van egy réteg, ami viszont teljesen improvizált.

Az Audrey at the Mammoth pentaton dallamú egy olyan akkordsor fölött, amely nem egyezik a dallam hangnemével. Ez valami olyasmi, amit Wayne Shortertől tanultam el.

Phrygian frígben van, ugyancsak kötött ütemstruktúrával.

A White-ban a zongora fehérbillentyűi vannak használva, erősen rétegelt formában. Vagyis úgy gondolom, hogy a skála, amiben van, nevezhető ionnak is. A Flat Minor pedig ismét eolban íródott, de ezúttal az akkordmenet és a dallam tartalmazza a nónát, ami jazzes hatást kelt.

• Mennyire tudatos és mennyire intuitív az, amit csinálsz és mi vagy ki inspirál leginkább?

Jelenleg Morton Feldman a kedvenc zeneszerzőm. Azonban túl sok hatással nem volt erre a lemezre, mivel csak újabban kezdtem hallgatni a műveit.

Ezen a lemezen megpróbáltam keverni az összes korábbi hatásom. Dán himnuszok, elektronikus zene (glitch, IDM), rock, avantgárd, jazz, mind itt van. Például ahogy a zongora hangzik a Sharp Minor és Chroma tételekben, arra a cut-up eljárás volt hatással, amely az avantgárd zene sajátossága. Talán Webern volt az első, aztán a háború után elég sok avantgárd szerző használta (Stockhausen, Boulez stb.). Nem pontosan tudom miképp csatlakozik, de a free-jazzben és az elektronius zenében (pl. Oval) is megfigyelhető ez.

b:Danielle Dahl (szaxofon Chroma), Mikkel Almholt és Kristian Hverring (drone Phrygian és stúdió master)

• Rengeteg az ellentét a lemezen (rend-káosz, hangszerelés, stb.), ez mit képvisel?

Attól tartok a válaszaim túl hosszúak, szóval erre legalább már részben válaszoltam. Azt azonban elmondhatom, hogy egyensúlyra törekedtem a zenében. Egyensúly az improvizáció és kompozíció között, a mozdulatlanság és mozgás között, dallam, akkord és dalszerkezet egyik oldalon és hangkísérletezés a másikon. Utólag úgy gondolom, hogy Björk eléggé nagy hatással volt erre a lemezre. Az ő lemezein is rengeteg különböző zenét találsz, de egyensúlyban van elosztva minden eleme, így működik.

• A hangszereken túl, használsz preparációt, filed recordingot és drone-okat, stb. Kíváncsivá tettél, hogy miként látod ezeknek az eszközöknek a szerepét a kortárs komoly zenében.

A Chroma és a Flat Minor hangképeit Ole Grøndahl Jørgensen készítette, a Phrygian drone-ját Kristian Hverring. A Flat Minor és a Phrygian drone-jai mind kész darabok. Miközben dolgoztam a dallamaimon hallottam ezeket a darabokat és arra gondoltam, hogy tökéletesen passzolnak a dalaimhoz, szóval megkérdeztem, hogy használhatnám-e őket és ezek köré építettem a dalaimat. Végülis a dalok szerkezete egyenesen következik a drone-ok szerkezetéből.

Amikor „kortárs zenét” említesz, nem pontosan értem mire gondolsz. Ez után inkább úgy fogom értelmezni, hogy „minden zene, amit jelenleg készítenek”. Nem igazán hallgatok sem drone, sem ambient zenéket. Szeretem a hangzásukat, de az, hogy egyetlen hangot hallgassak egy fél órán keresztül, semmilyen szinten nem mozgat meg. Ezért szerkesztek rájuk dallamokat. Csupán az utóbbi időben hallottam pár field recording tételt.

Nem igazán tudok mit mondani arra, hogy mi ezeknek a szerepe a kortárs zenében. Azonban úgy gondolom, hogy a filmzenéknek nagyon hatásuk van erre, mint azt zeneszerzők és producerek beismerni szeretnék. Scott Walker jó példa: nagyon jó a zenéje és valószínűleg rengeteg Ligetit és Goreckit hallgatott, de legalább ennyire filmszerű is, amit csinál.

• Lenyűgöző a lemez csomagolása és ugyanakkor sokatmondó. Miért? Mesélj róla.

A barátnőmmel egyszerűen szeretünk borítókat készíteni. Idővel rájöttünk, hogy grafika az nem olyasmi, amiben bármelyikünk is kifejezetten jó volna, ezért aztán inkább a nyersanyagokra kezdtünk koncentrálni és arra, ahogy ezek egymáshoz viszonyulnak. Ennél az albumnál fene tudja miért, de műanyaggal akartam dolgozni. Vannak gyerekkori emlékeim olajba és mocsokba fulladt műanyagdarabokról és ezt akartam viszontlátni, miközben szép is kellett legyen és funkcionális, mint egy lemezborító. Arra gondoltunk, hogy végigsúroljuk smirglivel, amelyhez később rugót és záró mechanizmust adtuk. Minden a textúráról szól, arról hogy tapasztald meg a valóságot és ne egy képet láss róla. Továbbá a műanyagnak van ez az áttetsző hatása, hogy a zene valamiképpen egyszerre van kint és bent, és azt akartam, hogy a csomagolás kifejezze ezt.

• Mi az, amit üzenni szeretnél a zenéddel?

No, ez egy nagy falat. Azokat az alkotókat szeretem, akiken azt érzem, hogy nagyon keményen megdolgoztak azért, hogy megtalálják a saját hangjukat. Albert Ayler, John Coltrane, Scott Walker, Steve Reich, Robert Wyatt, Aphex Twin, Oval, Thelonius Monk, hogy csak párat említsek. Én is, hozzájuk hasonlóan, próbálom megtalálni a hangom. Létezik az irodalomelméletben a félreolvasás fogalma (Paul de Man – szerk.): arról szól, hogy a legtöbb könyv mindössze a hatásainak szándékosan előállított ellentéte. Amikor jó zenét hallok, egy adott személyt hallok. Szeretem az adott zenét, de nem szeretem a személyt. Tehát azon gondolkodom, hogy miként lehetne ezeket az ötleteket felhalmozni úgy, hogy visszaadják a személyt, aki vagyok. Ritkán hallok olyan zenét, amely zongorát használ, mert az annyira közel van ahhoz, amit én teszek. Általában nem tudom elviselni a zongora alapú zenéket, mert csakis arra tudok gondolni, hogy én miként csináltam volna másképp.

• Jövőkép?

Jelenleg a Problemes de Communication nevű nagyzenekarral fejezek be egy felvételt. Ez egy amolyan multimédia, zene és videó projekt. A videókat Thomas Bugaj készítette. Jacob Juhllel szintén dolgozom egy zene-videó projekten, aki a melody is god videóit készítette. Mindezek mellett épp felveszek dalokat egy szóló-zongora lemezhez. A melody is god pedig hamarosan kijön bakeliten is.

A műsor zenei kivonata, amelyben helyet kapott a Sharp Minor:

Shadows Of The Wind by Metrognóm on Mixcloud

Felicia Atkinson – Readymade Ceremony

Félicia Atkinson (1981) annyi mindennel foglalkozik egyszerre, hogy első látásra nehéz eligazodni munkásságán. Nem csak önmagában komplex személyiség, hanem egyszerre több olyan projektet is működtet, amelyek más kiváló zenészekkel hozzák kapcsolatba. Megpróbáltunk eligazodni: Atkinson többek között zenét és hangot, irodalmat, mozgásművészetet, performance- és akcióművészetet, képzőművészetet használ nem mindennapi gondolatai átadására. Elmondása szerint munkáiban, legyen szó zenei vagy vizuális munkákról, általában az improvizáció és kompozíció egyensúlya érdekli, valamint nagyon gyakran az utazásai és éjszakai gondolatai inspirálják őket. Jelenleg Párizs és Brüsszel között ingázva él és alkot.

Elsősorban a Je Suis Le Petit Chevalier nevű projektje kapcsán ismert, amelyet egészen 2014 végéig használt, amikor bejelentette, hogy többé nem használja ezt az alkotói álnevet. Úgy írta le a zenéjét, mint „absztrakt építészet”, amely által így szépen illeszkedik az úgynevezett hangszobrászat műfajába. Ezen projektjének alapja a minél hatalmasabb drone hangzások, amelyekre elektro-akusztikus improvizációk simulnak, mindenféle apró zörejek, zajok tarkítják, végül pedig Atkinson kifejezetten narratív szövegrészletei, amelyeket suttogva és olyan monotonan ad elő, amennyire csak tőle telik; ez adja meg végül a kegyelemdöfést az amúgy nem mindig teljesen negatív kisugárzású zenéjének. Egyenlő arányban találhatóak hangszerek és fieldrecording elemek a zenéjében, azonban a tételei általában lassú és lassan kibontakozó ambient és drone zenék.

Amikor először végighallgattam a már saját neve alatt megjelenő Readymade Ceremony című lemezét, felettébb meglepődtem és minél többet hallgattam, annál jobban tetszett,. Az ok egyszerű: korábbi munkái eléggé arctalannak tűnnek, miközben a nemrég megjelent lemez annyi új elemet hoz a már meglévők mellé, hogy jellegének módosítása nélkül teszi azt sokkal komplexebbé. A már ismert drone, ambient, soundscape és fieldrecording témák mellé számos glitch-, elektro-, ipari-, sőt, noise- és kollázszenei témák sorakoznak, amelyek nagyon szépen kibővítik az eddig kissé szürke világát. Üdvözlendő változás történt a szövegek terén is: esetükben az figyelhető meg, hogy sokkal direktebbek és sokkal inkább készek a konfrontációra, mint korábban, amikor a költői absztrakció kedvéért gyakran vérpadra került lényeges dolgok kimondása. Már az olyan dalcímek erről árulkodnak, mint az Against the Archive, a Carve the concept and the Artichoke, vagy a The book is the territory – ezek a címek már sokkal inkább irodalomelméleti, filozófiai, társadalomtudományi tartalmakról jeleznek, mintsem a végletekig absztrahált költői témákról, lásd például a L’Oeil című tétel olyan vezérmotívumait, mint az „I used to be played more often…”, vagy „This shouldn’t be a dialog…” és „Hanged by the showercurtain’s rope…”, amely sorokat Atkinson suttogva ismételget más kijelentésekkel együtt. Amolyan kommentárként is felfoghatóak a kiöregedő előadóművészek félelmeiről, ugyanakkor lehet valami teljesen banális értelmezése is, de pontosan ez a hétköznapi, életszagú, banális tragikum, avagy tragikus banalitás az, ami nagyon friss ezen a lemezen a korábbi néhol eléggé túlfűtött és világmegváltó absztrakt költészettel szemben.

Mindent összevetve, ez eddig Félicia Atkinson legjobb lemeze. Változatos, radikális, egyenes, nem bújik az említett műfaj(ok)ra általában annyira jellemző balladai homály mögé, hanem a sötét nyirkos titkokat kiteríti egymás mellé a napra szikkadni és elhalni. Nincs kegyelem. Ám a lemez a szép és az egymás mellé rendezés miatt nem egy felszínes vagdalkozás, hanem inkább egy nagyon érzékeny számvetés. Nagyon érdemes meghallgatni és időt szánni rá.

A lemez teljes hosszában meghallgatható Félicia Atkinson BandCamp oldalán, ITT.