Natural Snow Buildings: A Night Country (2014)

Elvétve a kísérleti zenevilág odvaiban olyan zenészek is rejtőzködnek, akiknek nem adatik meg egy perc nyugalom sem, szüntelenül kínozza őket a tehetség és számukra pillanatnyi elégtételnek egyetlen módja az, hogy alkossanak. Ennek ellenére alkotásaik közül szinte semmi sem kerül ki a napvilágra, a nagyvilág elé. A Natural Snow Buildings nevet eddig pontosan 20 nagylemez viseli és a lemezek már-már nevetségesen limitált példányszámban kerültek kiadásra. Az ilyen vaskos diszkográfiával rendelkező együttesek engem néha komolyan képesek elriasztani, majdhogy nem teljesen a zene minőségétől függetlenül. Most is abszolút zöldfülűként fogom megközelíteni a Natural Snow Buildings legfrissebb lemezét, az A Night Country-t.

Az NSB-ről megtudtam, hogy egy kétfejű francia kísérleti zenei formáció, melynek egyik felét Mehdi Ameziane képezi, a másikat pedig egy Solange Gularte nevű hölgy. Elmondásuk szerint ők valamikor 1997-ben találkoztak legelőször egy párizsi egyetem könyvtárában és egy évre rá máris lehetett őket látni együtt zenélni. Mehdi konyított a gitárhoz, Solange pedig már eleve képzett zenészként tevékenykedett. A lemezeik nagy részét saját maguk adták ki és a borítótól elkezdve ugyancsak mindent saját kezűleg készítettek – teljes mértékben független zenészek.

Mehdi és Solange

Mielőtt valaki netán háborogni kezdene a zene minősége miatt, megjegyezném, hogy ebben az esetben szándékosan lo-fi minőségű zenéről van szó (ami amúgy nem ritkaság, lásd pl. Library Tapes). Ennek is van egy bizonyos hangulata és egyféleképp személyesebbé teszi a zenehallgatás élményét, a közelség hatását kelti (hasonlóan a kézi kamerával készített filmekhez). Ebbe semmiképp nem érdemes belekötni, mert nekik ez tényleg jól áll. Ezt a zenét nyersen ajánlott fogyasztani.

Ha feltétlenül stílusokra kéne lebontsam ezt a zenemasszát, akkor azt mondanám, hogy az ambient, drone és a (neo)folk behátosok a legmeghatározóbbak. Bár legtöbbször elegyedett formában hallhatóak, a lemez tartalmaz hagyományosabb, folk-szerű dalokat is, mint a Where Your Body Split és az Eli’s Song. Ezeknél többek között Mehdi szerény gitárjátékait lehet hallani, amelyeket Solange keserédes dúdolásai kísérnek. Feltételezem, hogy ebben az esetben a szöveg kevésbé lényeges, az éneklés pedig csupán egy amolyan hangulatkeltő elem, bár mégis kissé irritál, hogy csak egy-egy szót tudok kivenni az egészből (főleg mivel közben mégis hallatszik, hogy Solange nem csak egyszerűen halandzsázik). Sajnos a gitárdallamok sem elég ötletesek ahhoz, hogy egyedül megállják a helyüket és sokkal jobban érvényesülnek olyan passzusoknál, ahol nem ők vannak előtérbe helyezve (konkrétan a Rusty Knives Valley dalra gondolok).

Az A Night Country erőssége főként azokban a dalokban rejlik, amelyek a drone felé húznak, ahol a hangszereket nem-hagyományos módon kezelik és amelyeknél a már említett elemek csak töltésként szolgálnak. Látszik, hogy ők ebben sokkal otthonosabban mozognak, bár igazából nem csodálkozok azon sem, hogy néha kimerészkednek más területekre is (több, mint 20 lemez után ez tökéletesen érthető). A lenti videón láthatjuk, hogy élőben hogyan hozzák létre ezt a drone-szerű hangzást:

Az utolsó dal viszont, a Gothic Suburbia ismét kitűnik a sorból épp amiatt, hogy ez immár egy langyos, teljesen letisztult ambient mű, tehát merőben eltér attól a nyers hangzástól, amihez az eddigi 70 perc alatt a fülünk már kezdett hozzászokni. Lehet, hogy ez valamilyen happy endet akar jelképezni a lemez végén, de mégsem illett bele az összképbe.

Néhol a Jim Jarmusch Only Lovers Left Alive filmjét kísérő muzsikára emlékeztet (amiről mellesleg, a zenéjén kívül, nem sok jót tudnék mondani) és a filmzenéhez való hasonlítás nem is annyira hülyeség. Ők maguk is számtalanszor beiktattak filmekre való utalásokat a zenecímekbe, de ugyanúgy zenéjük is nyilvánvalóan a horrorfilmeknek hódol és simán beleillene például egy John Carpenter filmbe.

Teljességében, mint egy összefüggő lemez A Night Country nem működik, de ennek ellenére, ha szétszedjük, akkor lehet benne találni több érdemre méltó részt is. Különösképp még a You´ll Become What You Fear the Most számot emelném ki, amelyik múlt héten elhangzott a MetroGnóm műsorban is és az abból készült mix itt meghallgatható:

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

Treha Sektori – Severh Sehenh

„A kortárs művészet legfőbb lényege, hogy nem hagy pártatlanságot” – mérgezett meg ezzel a gondolattal évekkel ezelőtt Ivácson András Áron barátom. Ez a gondolat képezi az alapját mindennek, amivel foglalkozom. Egy merev, véres gerinc, amit semmi nem tudott eddig meghajlítani, egy fokmérő, ami már összenőtt minden érzékszervemmel. A Treha Sektori úgy sétált át ezen a mérőn, hogy közben észre sem vettem, hogy megérkezett. Azaz már megint egy olyan zene, ami képes nem nekem, hanem bennem szólni.

Imádom az érzékszervek buja orgiáját, amikor a festmény egyszercsak történetté alakul, amikor a sorok egy könyvben egyszer csak felcsendülnek és amikor a zene egyszer csak képpé elevenedik. Úgy is mondhatjuk, hogy egy elszállt vizuális alkat vagyok. Valószínüleg így van.
Ebben a fent leírt „hálószobában” találkoztam Dehn Sora francia képzőművész zenéjével, aki becsületes szakmáját tekintve fotós-grafikus, és többek között albumborítókat is tervez. Több évnyi alkotás után gondolta úgy, hogy a képzeletét ki is hangosítaná, amire rögtön le is csapott a francia ambient-piac, később pedig a doom-,drone-metál legnagyobb ágyúi, a Neurosis és az Amenra. Sora azóta oszlopos tagja a Church Of Ra kollektívának is, ahonnan gyakorlatilag duvad a finom sötétség megállás nélkül.

Szóval az már tiszta, hogy egy sötét muzsikáról beszélünk, ami egy képzőművész fejéből pattant ki. De amennyiben a Treha Sektoriról van szó, semmiképp nem szabad kihagyni a ritualisztikus hangzást és a misztikus környezetet. Most akinek beugrott a kelta elemekkel teleszegecselt punchill-out, rögtön törölje.
Már számtalan cikket írtunk az ambient műfajában íródott és elképzelt falánkságokról, sőt a dark ambient is volt néhányszor már terítéken: pont ez a szép a történetben, hogy nem lehet látni a végét, azaz azt a pontot, ahol már ismételnénk magunkat, mert számtalan nagyszerű előadó tartozik azok csoportjába, akik a csenden keresztül látják a zenét.

A Severh Sehenh Treha Sektori harmadik albuma, hogyha nem számoljuk az Amenraával közösen tavaly kiadott, split lemezt. Az albumon egyetlen 38 perces dal van, amit teljes hosszában, a cikk végén linkelt lejátszóban meghallgathattok, ahogy tettük a legutóbbi műsor záróakkordjaként is.
Az album nyitánya csendes és hömpölygő, szépen megszerkesztett, a műfajra jellemző folyékony struktúrával. Majd egyre inkább pofon üti ezt a csendet egy-egy cintányérral vagy nagy dobokkal. Ettől a ponttól kezdődik minden, ami Treha Sektori jellemzőként írható le: a zene textúrája megmarad elegánsnak, annak ellenére, hogy fájdalmas arányokban használja a drone-t, a zajokat, a visszhangzó, torzított emberi hangot, stb.

A Severh Sehenh misztikusabb, mint az előző két album. A használt torzított hangok mintha egy fajta vallásos lemondásról, romlásról mesélnének, a hovatartozás megsemmisüléséről. A zene tónusai a múlt és a jövő vízióját kötik össze, megteremtve a születés előtti félelmet a kilátástalan jövőtől. Mégsem gondolom, hogy alapvetően negatív érzésekből táplálkozik, még akkor sem, hogyha feneketlenül mély és rohadtul sötét.
Amit azonban leginkább szeretek, az a Treha Sektori csendje, ami valójában nem is csend, hanem valamilyen fajta zenei feketelyuk: minden létező hangot elnyel, amelyek bentről próbálnak kitörni, mi pedig ennek a tompa zaját halljuk ideátról.

Ez nem a fájó sötétség és nem is az elmebetegség pincéje, hanem az a fajta sötétség, amiben az érzékszerveink erőre kapnak, amiben érezzük a levegő sűrűségét, amiben újraértékelünk és olyan világot festünk magunknak, amilyet csak akarunk. Ez a zene nem vezet tudatosan sehova, csak mankót ad a mindenséghez. Nekem sikerült megérezni benne az örökkévalóságig hömpölygő színtelen szabadságot és biztos vagyok benne, hogy ahányan meghallgatjátok a felvételt, (vagy itt beszélhetünk bármelyik munkájáról) szóval, mind-mind magatokkal visztek valami nagyon fontos batyut erre a zenei utazásra. One-way ticket!

The Theory of Nothing by Metrognóm on Mixcloud