Pain of Salvation – Falling Home

Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fogom halogatni, hogy  a Pain of Salvation új kiadványáról írjak. Ők a kedvenc zenekarom, de rá kellett jönnöm, hogy olykor az ember nehezen fogalmaz meg bármit is, amikor a kedvenceiről kell véleményt formálnia. De korrektül már most elárulom, hogy számos bajom van a Falling Home-mal, s bár sokak számára a kifogásaim  szinte mind csak apróságnak tűnhetnek, az önző elvárásaim miatt mégsem hunyhatok szemet fölöttük.

A tavaly eléggé megijedtem, amikor kiderült hogy a zenekar mastermindját, Daniel Gildenlöwöt is ugyanolyan  húsevő baktérium fertőzte meg, mint a slayeres Jeff Hannemant (RIP) is. Szerencsére, a svéd kórházak és az ottani orvosok nem a felkészületlenségükről híresek, így pár hónap lábadozás és egy hosszantartó, durva antibiotikumkezelés után Daniel egészségesen lépett újra ki az életbe.

Mielőtt ez a szerencsétlen fordulat megtörtént a főnök életében, a zenekar számos akusztikus koncertet adott, ahol már kísérleteztek saját dalaiknak újragondolásával. Ilyesféle gondolatkísérletet amúgy már egyszer csináltak 2003-ban – akkor az eskilstunai közönségüknek adtak egy akusztikus koncertet, amit később meg is jelentettek 12:5 címmel. Azóta azonban eltelt több mint 10 év és repertoárjuk is gazdagabb lett négy, igencsak figyelemre méltó albummal (2004-BE, 2007-Scarsick, 2010-Road Salt, 2011-Road Salt 2) szóval logikusnak hangzott a hír, mely szerint Pain of Salvationék akusztikus-turnéba kezdenek.

Daniel Gildenlöw

Azt már kevésbé vártam, hogy ezt a vonalat követve Daniel eljut odáig, hogy a turnén szerzett tapasztalatokat feldolgozva ismét kiadjon egy (semi-)akusztikus albumot, amin mindössze egyetlen új dal kap helyet, a két feldolgozás (Dio Holy Divere, Lou Reed Perfect Day című száma mellett) mellett mind csak régebbi dalok vannak (Entropia, Scarsick, Remedy Lane, Road Salt albumokról). Ráadásul Chain Slinget (a Remedy Lane-ről) már egyszer elsütötték a 12:5-nél is, annyi különbséggel, hogy akkor még Johann Hallgren zseniális hangja énekelte a refrént, nem pedig Ragnar (Zolberg), akinek a hangját valamiért mindmáig nem tudtam megszokni. Igaz, hogy nagyon jó énekes, de jellegtelen a hangszíne ahhoz képest, amilyen az elődjéé volt.

Ami nagyon szimpatikus az albumban, hogy nagyon szép, kiegyensúlyozott a hangképe. Hangulatilag érezni lehet Road Salt albumokat, bár mindenféle „koszt” leporoltak a róluk. Cserébe viszont dinamikailag talán az egyik legizgalmasabb albumuk.

Néhány dal struktúrája más, mint az eredetieké, de ez egyáltalán nem baj, hiszen csakis akkor van értelme csinálni egy ilyen albumot, ha merőben más megvilágításba kerül a zene. Az egyik ilyen nagyon mulatságos átdolgozás mindjárt az albumot indító Stress. Az eredeti egy teljesen skizoid hangulatú ultra-progresszív metál szerzemény, míg az új változatot mintha maga Richard Cheese dolgozta volna fel, csak úgy süt belőle az álkönnyedség a lounge-feeling és a gyorsan swingelő lüktetés miatt. A Road Saltos dalok többségénél (a Linoleumot kivéve) viszont érzem, hogy nem igazán volt értelme feldolgozni őket, mit sem veszítettek gyönyörűségükből, de nem nyújtanak szinte semmi újdonságot az új köntösükben. Helyettük sokkal inkább örültem volna néhány dalnak a One Hour By The Concrete Lake-ről (amely albumról már a 12:5-kor sem került fel egyetlen szám sem), vagy akár a legambiciózusabb albumukról , a BE-ről.

A két feldolgozással sem igazán tudtam mit kezdeni, megint csak ismételni tudnám magam, hogy miért nem inkább több saját dal kapott helyet.

Hanem a Scarsickes-dalok már megint telitalálatok voltak. A Mrs. Modern Mother Mary, Flame to The Moth és a Spitfall triója számomra az album fénypontjait jelentik. Az akusztikus változatokban sokkal inkább tud érvényesülni az a sűrű, olykor 18-as karikát igénylő szöveg, ami amúgy az egész Scarsick albumot jellemezte („And there on the flip-side of Caucasia we see Miss Modern Mary Magdalene gone Deep Throat On international cable TV”). Danielnek is több lehetősége van, hogy kidomborítsa vagy éppen más megvilágításba helyezze a mondanivalót. A Spitfall eredetileg egy erősen rap-orientált progmetal-dal, az új viszont folyamatosan változik sima spoken-wordből rapbe, onnan éneklésbe, miközben folyamatosan érezzük, hogy dinamikailag is emelkedik az egész.

Lezárásként a Falling Home egyetlen eredeti dalként mutatja meg, hogy Daniel hol is tart művészileg.

Összességében elmondható, hogy mint eddig bármi, amit kiadtak a kezükből, a jelen kiadvány is nagyon magas színvonalat képvisel. Sokkal több van benne, mint felszínes technikai magamutogatás, a dalok ugyanannyira telítettek érzelmekkel vagy éppenséggel szarkasztikusan kiüresedetté váltak az új formájukban.

Nem kételkedem Danielék őszinteségében, hogy most ez kellett nekik. Ez az „album” tényleg csak egy elvonulás, egy vadkempingezés, ahol nem érezni semmilyen nyomást, csak az örömzenélés folyik meg a sok-sok finom bor. Mint rajongó viszont már évek óta várom, hogy visszatérjenek egy igazán új koncepióval, egy új zenei iránnyal, ami aztán ismét felzavarja a vizet „progresszív körökben”. Ez a kiadvány viszont nem zavart semmilyen vizet (pláne itt nem, a Metrognómban) és nem is fog a legsűrűbben hallgatott PoS-albumaim között lenni. Ezennel bocsánatot kérek magamtól és minden érzékeny lelkű Pain of Salvation-fantől, hogy nem adok maximum pontot.

9,5/10