A Symphony #2 for Dot Matrix Printers borítója

Léteznek kísérleti zenék és olyan kísérletek, amelyek noha zeneiek formájukban, tartalmukban és koncepciójukban is valójában annyira távol állnak mindentől, amire általában használjuk a „zene” megjelölést, hogy a legtöbben nem tudunk mit kezdeni velük. Ez utóbbiból mutatunk most be egyet:

A [The User] élőben.

A [The User] egy kortárs két tagú alkotócsoport, akik régi dot matrix nyomtatókat használnak felettébb elidegenítő ipari-glitch zenéjük megalkotására. Tomas McIntosh építész és installáció művész, valamint Emmanuel Madan zeneszerző és hangszobrász egy reggeli mellett döntötte el, hogy együtt akarnak dolgozni és nem is akármilyen formában. Elmondásuk szerint azzal a céllal alkotnak, hogy hangba formálják az emberi éntapasztalat, a kultúra és a technológiai rendszerek összefüggéseit. Legismertebb munkájuk, ám távolról sem a legambíciózusabb, a két lemezből álló Symphony for Dot Matrix Printers, amely során különböző írásjeleket és írásjelek különböző szekvenciáit nyomtatják ki, amiből összeáll egy egész, noha idegen és rideg ritmusképlet.

Print 1, Symphony #1 for Dot Matrix Printers:

A tételeket hallgatva az lehet a benyomásunk, hogy itt valami vágás trükk lehet a dologban, azonban szó sincs erről. Amin több élőben bemutatott Dot Matrix Installation-jükben is látható volt, minimum 4-5, de adott esetben több nyomtatón is dolgoznak, atomprecízen kiszámítva, hogy mikor melyik mit nyomtasson, azért hogy kijöjjön az általuk kívánt ritmusképlet.

Print 3, Symphony #1 for Dot Matrix Printers:

Van egyfajta ironikus fintora annak, hogy az übercsillogó ultratechnológia által digitálisan létrehozott elektronikus (tánc)zene, de még akár kísérleti zene (glitch, IDM stb.) korában egyrészt ennyire analóg módszerrel, másrészt egy olyan technológiával hozzanak létre ilyen jellegű zenét, amely így nem csak felfogásában, de módszerében és eszköztárában is ezek nagyapja lehet.

Print 5, Symphony #1 for Dot Matrix Printers:

A [The User] pontmátrix nyomtatóinak és az ezeken létrehozott zenének sokkal több köze van egy Arthur Honeggerhez, vagy még inkább egy Luigi Russolóhoz és az általuk létrehozott „klasszikus zajzenéhez”, mint a jelenkor nagyon sokszor sajnos giccsig polírozott elektronikus zenéihez. Ez az igazi „retro-avantgarde” (Laibachtól kölcsönözve), mert visszanyúl egy klasszikus elgondoláshoz és egy klasszikus eszközhöz, (de nem a már használt klasszikus eszközökhöz), így elkerülve a megúszás csapdáját, teljesen előremutatót és különlegeset alkotott. A technológia és a művészet ilyen jellegű összefonódása egyáltalán nem új dolog. Az imént említett svájci avantgarde zeneszerző, Honegger, például a Pacific 231 című művében egy azonos nevű gőzvonat hangját, mozdulatait, formáját, jellegét próbálta megragadni, míg Luigi Russolo olasz futurista zeneszerző, akit a zajzene első igazi képviselőjének tartanak, saját készítésű géphangszerekre írt zenét, amelyek sokszor az egész színpadot elfoglalták. Több koncertje kudarcba fulladt, amikor a dühös hallgatók megrohamozták a színpadot és megpróbálták összetörni a hangszereit.

Luigi Russolo különböző zaj- és géphangszerei között.

Manapság kevésbé kell egy kísérleti zenész ilyesmitől féljen, habár számos olyan ország van, ahol a zajzene – szándékosan tágan értelmezett – bármilyen formája tiltva van. Ennek a felszabadult légkörnek lehet negatív hatása is, ugyanis egy idő után annyira telítődik a piac, hogy még a hallgatók is elkezdenek leszűkülni egy-egy műfajra, zenére, előadóra (amit különben Theodor Adorno szociológus zseniálisan előrelátott a Fétisjelleg a zenében és a zenei hallás regressziója című írásában), mert egyszerűen nem marad idő meghallgatni mindent és az érdeklődés is elhal a rengeteg fércmunka miatt, így ezek nem mozdítanak ki a komfortzónánkból. Úgy tűnik tudatosan, szinte izomból kell zenét hallgatni, ha az ember újat akar felfedezni a szürke epigonok végeláthatatlan óceánjában.

A Symphony #2 for Dot Matrix Printers élőben teljes hosszában:

Symphony #2 for Dot Matrix Printers – [The User] from Undefine on Vimeo.

A [The User] pedig pontosan ilyen újítás minden téren. Koncepciójában már csak azért is sajátságos, mert korábban elkezdték, mint a világhálón feltűnő „xy ultrasláger régi technológiával előadva xoxo” típusú videók, valamint ezekkel ellentétben a duó tételei mind saját szerzemények, amelyek ritmusképletét – lévén egyikük ráadásul még építész is – matematikailag megszerkesztik. Annak ellenére, hogy a legtöbb ember első reakciója az volna, hogy „hát ilyet én is tudok”, én kétségbe vonnám ezt a felszínes megítélést. Először is végig kell próbálni, hogy melyik írásjel vagy írásjel szekvencia milyen hangot ad ki, ezeket ritmikailag, zeneileg, hangzásilag társítani azokhoz, amelyekhez passzolnak, aztán az egész koncepciónak egy ívet, haladási irányt szerkeszteni és folytathatnám. Nem egyszerű munka létrehozni egy ilyen alkotást, és noha nem is egyszerű elsőre meghallgatni, ugyanis az igazi ritmusfinomságok csupán 3-4 hallgatás után kezdenek elkülönülni, mindenképp megéri. Teljesen sajátságos élmény. Zene, filozófia, nyelv, írás, technológia és még számtalan értelmezési terület metszéspontján helyezkedik el a [The User], akárcsak egy pókra hasonlító nanobot.

A Symphony #2 for Dot Matrix Printers egyik változatának a mozzanatainak sorrendje.

Zu & Eugene Robinson – The Left Hand Path

El tudjátok képzelni, hogy milyen volna, ha gonosz zeneterrorista bácsik elrabolnának, egy sötét szobában székhez kötöznének, ezután pedig betennék az egyik legkülönlegesebb, de kategorizálhatatlan zenét, amelyben a lassú jazztől a komolyzenén és a barokkon keresztül az ambient zajig minden előfordul?

Közben pedig valaki folyamatosan a suttogástól az éneklésen keresztül egészen a morgásig és üvöltésig produkálja magát és az összhatás olyan, mintha az illető minden percben gyomorszájon vágna. Ha nem tudjátok elképzelni, hogy milyen lehet ez, hallgassátok meg a Zu és Eugene Robinson The Left Hand Path című lemezét és azonnal hiperreálban tapasztalhatjátok mindezt.

A Zu egy atipikus trió: a Róma melletti Ostia városkából származó alakulat az elektromos bőgő, dob, bariton szaxofon és elektronika felállásban zenél, és rengeteg más mindennel is kiegészítik hangzásukat, ha a koncepció úgy követeli. Nem igazán szeretik a határokat, játszottak már avant-jazz, post-metált, post-rockot, noise-t, meg noise-metál-rock keveréket, ambientet és még a power electronicsba is bele-belenyúltak. A zenekar tagjai kapcsán szándékosan nem említek neveket ugyanis ritkán stabil a felállásuk hosszabb időn keresztül és inkább úgy létezik, mint egy megállóhely, egy átutazási pont hasonló gondolkodású és hasonlóan nyitott zenészek számára. Magyar vonatkozásában érdekes, hogy rövid ideig Pándi Balázs ultraprecíz nyolckarú dobgépezet is játszott velük. Ennek ellenére az alapító és általában konstans tagok közé sorolható Luca Mai a bariton szaxofonos, Massimo Pupillo az elektromos bőgős valamint Gabe Serbian dobos, végül pedig az elektronikát az kezeli koncerten, akinek épp nincs dolga a dal adott részében. 1999-es megalakulásuk óta tizennégy albumot tettek le az asztalra a legszerteágazóbb stílusokban, ami nem kis teljesítmény. A kollaborációikon kívül a zenéjük teljesen instrumentális, vizuálisabbak, mint a legtöbb dalaikban regényeket felvonultató zenekar. Érthető, hogy John Zorn szerint a zenekar „egy expresszív és erőteljes zenét alkot, amely szinte bárkit lemos a színről a mai zenekarok közül.”

Eugene Robinson legalább ennyire radikális figura. Egy született konfliktualista, azaz nem fél a súrlódásoktól, ugyanakkor ha kiszabott magának egy célt, akkor nyílegyenesen menetel afelé, mint egy hadsereg, kíméletlenül félresöpörve mindenkit az útjából. Karrierjét testépítőként kezdte, majd professzionális küzdősportolóként folytatta és így jutott el a zenéig, amelybe rengeteg mindent átvitt a kemény, testet-elmét megdolgozó feszültségből (és fegyelmezettségből!), amit a különböző mérkőzésein tapasztalt. Egyébként, amikor nem a zenével foglalkozik, Eugene mai napig aktívan küzd a ringben és ír is a témáról. Niko Wennerrel közösen alapították az Oxbow-t 1989-ben, amely nevéhez hűen (a szarvasmarha nyakára tett járom) egyrészt pontosan ennyire letaglózó, másrészt pontosan ennyire adja a hangulatot, hogy miként kéne kordában tartani a marhákat a környezetünkben. Ez az egyetlen zene szerintem, amely ostoba múltidézés és a régiek kopírozása nélkül képes legitimen játszani a modernizált blues-t, úgy, ahogy azt a 21. században játszani kell, ám mindezt ötvözve száz másik stílus elemeivel a noise-tól (Niko Wenner „zenei palindromjai”) a rockig, a jazzig, a komolyzenéig, sőt még a country-ig is. Az alapításkor szándékosan más megközelítést akartak alkalmazni, mint korábbi zenekaraikban, ami Eugene esetében azt jelentette, hogy a stúdiófelvételekkor improvizálta a szövegeket, ezeket később sem tanulta meg, hanem koncertről koncertre improvizált (noha persze sorok értelme azonos maradt). Azonban az előadónk nem csak zenével foglalkozik, hanem az újságírással (egy riportkönyv a mindenféle legális és illegális küzdősportok világáról) és írással (egy kődurva regény és egy túlfűtött színházdarab) foglalkozó óriás kifejezetten árnyalt gondolkodással rendelkezik.

A „talált szövegei” általában két ember közti viszonyok lehetőségeinek nyers és húsbavágó tálalása (én eddig szerelmes dalban csupán az Oxbow She’s a find című dalában hallottam pofaátrendezésre tett utalást: ”Hey son, I’ll help you fix your face…”), de eközben mégis messze állnak a kokó-szex-erőszak-irodalom mély pöcegödreitől. Robinson egy kíméletlenül egyenes és fájdalmasan nyers alak, akivel lehet, de nem igazán érdemes játszadozni. Ezt az az eset is mutatja, amikor azok után, hogy egy riporter többszöri figyelmeztetés után is magánéletéről kérdezősködött, kifejezetten sértő felhanggal, Eugene nemes egyszerűséggel egy profi balhorgott vitt be az illetőnek, ami egyből knock out lett. Koncerten is egy igazi jelenség. Minden Oxbow koncert végére általában a legtöbb ruhájától megszabadul és magából kikelve énekel, prüszköl, morog, sír, suttog és károg, gond nélkül váltogatva hangját mindezek között, fülei a régi küzdő időkből maradt szokás szerint szigetelőszalaggal vannak leragasztva a sérülések ellen, ám mindezek nélkül is impozáns látvány volna ez a kimunkált testű és televarrt szekrényméretű alak.

Ezek után mi is lehetne a The Left Hand Path című album legjellemzőbb momentuma, mint a The Relaxing című dalban az ideges férfihang, amely folyamatosan azt kérdezgeti, hogy „Are you frustrated…?”. Valahogy az egész lemez hangulatát tükrözi ez a sor. A dalok többsége pár másodperctől három és fél percig terjed, aminek következtében még az olyan dalok is, amelyek finom ambient témákat kevernek komolyzenei hangszerelésekkel olyan hatást keltenek, mintha ama bizonyos gyomorszájütések lennének, amelyekről a cikk elején beszéltem. Ezekben Robinson a sarokba szorított állat, aki éppen csak féken tartott kontrollált káoszával vesz részt mindenben, de különösen az olyan dalokban, mint Phone call from a well dressed man, a We’re all friends, a Near to sleep, a Pinning the soul to the body vagy a korábban említett The Relaxing című számban. Egy lobbanékony koktél ez a lemez. Az ember önkéntelenül is elkezdi a szoba árnyékos sarkait fürkészni, hogy nem les-e rá onnan Eugene, hogy a legmegfelelőbb pillanatban rárontson. Az, hogy ez a két legenda közös munkájának gyümölcse fenyegető hangulatot áraszt, enyhe kifejezés. Nagyon rég nem találkoztam olyan zenével, ami legalább minimálisan is kényelmetlen helyzetbe tudott volna hozni, de ennek az albumnak sikerült. Ez pedig számomra minden művészetben a legfontosabb: soha nem azt várom a művészettől, hogy kikapcsoljon. Épp ellenkezőleg, egyedül azt a művészetet tartom bármire is, ami bekapcsol, megindít bennem egy gondolatsort, egy élményt, egy állapotot, ahelyett, hogy kikapcsolna és ellazítana. Bárkinek ajánlott, aki próbára akarja tenni magát a különféle zenei és állapotbéli extrémitások terén, mindenkinek, aki az érzékelés külső határainak feltérképezésére vállalkozik. Nem fogtok csalódni.

Faust: Just Us

Mivel fogalmam sincs, hogy kikből állhat a Metrognóm közönsége, azt sem tudhatom, egy átlagos ‘gnóm zenei műveltsége milyen irányú és meddig terjed. Ez okozott némi fejtörést, mire dönteni tudtam, mivel lenne érdemes indítani egy ilyen nagy múltú, több mint negyven éves, zenetörténeti szempontból borzasztó fontos de alulértékelt és a széles tömegek számára kevésbé ismert együttes új albumáról szóló cikket. Végül azt ítéltem a leghasznosabbnak, ha nem csak a Just Us-szal kapcsolatos véleményemet foglalom szavakba, hanem a lemez megjelenésének apropóján bővebben írok a zenekar munkásságáról meg arról, hogy mi is ez a „krautrock”. Biztos, ami biztos, azért tömören fogalmaztam.

Az 1969-es megalakulásuk idején a rossz nyelvek nem átallották a Faustot egy mesterségesen kreált együttesnek tartani; ennek a tényalapja annyi, hogy a tagságot Uwe Nettelbeck, akkoriban elismert filmkritikus és szélsőbalos újságíró (az ő lapjában publikált többek között a RAF egyik alapítója, Ulrike Meinhof) toborozta két már működő zenekar felállásából a Polydor kiadó azon igényére, hogy legyen már egy (nyugat)német zenekar, amelyik ugyan nem másolja a brit és amerikai rockbandákat, de mégis felveheti a versenyt a globális színteret uraló angolszászokkal szemben. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik és a lényeg is inkább az, hogy bármi is volt a kiadó eredeti szándéka, a Faust az első pillanattól kezdve egy saját vízióval rendelkező és önjáró, felfogásában anarchista kollektívaként működő zenekar volt, így felülről jövő kézi vezérlésnek vagy bármilyen, kívülről érkező tömegigényt kielégítő elvárásnak és kiadói nyomásnak esélye sem volt.

Eredeti felállás Uwe Nettelbeck-kel

Nevetséges, de a Faust zenéjét még ma, az együttes létrejötte után több, mint negyven évvel is krautrocknak nevezik, ez a ’60-as és ’70-es évek fordulóján az NSzK-ban kibontakozó irányzat azonban ma műfajmegjelölésként teljesen nonszensz. Negyven évvel ezelőtt még meg lehetett jelölni olyan stiláris elemeket, fel lehetett fedezni bizonyos dalszerkesztési elveket, attitűdbeli hasonlóságokat,  – a progresszív rockzene ötvözését az akkori elektronikus zenével, free jazz-zel és Stockhausenre meg más kortárs zeneszerzőkre emlékeztető, bizarr musique concrète kísérletekkel vagy az improvizatív hangszeres játékkal történő pszichedelikus élményre való törekvéseket és dadaista illogikát  – amelyek megfosztották ezt a típusú rockzenét a hagyományos beat és rock&roll feelingtől összekötve az akkori nyugat-német „színtér” egymásról amúgy mit sem tudó képviselőit; de ez a maroknyi, mára ikonikussá vált előadó – köztük a Can, a Neu, az Amon Düül vagy a Kluster – egymáshoz képest annyira különböző zenét játszott, hogy már akkoriban is, (túl azon, hogy a kraut szó pejoratív jelzőként használatos, magyarul kb. a “fricc” a megfelelője) problémás volt ennek a címkének a használata. Ráadásul a zenekarok többsége a ’70-es évek közepére fel is oszlott, így érthetetlen számomra, komoly ember miért krautrockozik 2014-ben.

Természetesen egy erősebb globális pozíciókat ambicionáló multi számára, mint amilyen a Polydor volt, a Faust nem volt elég populáris, a szaklapok hiába dicsérték az egekig a zenekar első két lemezét, a kiadó elégedetlen volt a százezres nagyságrendű eladásokkal, a zenekar pedig megunva az állandó kiadói szekálást inkább lelépett az akkoriban formálódó Virginhez (ahhoz a Virginhez, amit később az EMI, pár éve pedig a Universal kebelezett be). Az érdekellentétek itt is hamar felszínre törtek, így az együttes brahiból egy nyers stúdiófelvételekből kollázsolt anyagot adott le album gyanánt (The Faust Tapes), amit a kiadó kénytelen volt példányonként mindössze 48 pennyért értékesíteni. Az ára miatt mindenki vakon megvette, de senki nem bírta végighallgatni. Viszont még abban az évben, 1973-ban elkészült a zenekar Faust IV-re keresztelt, máig legsikeresebb és definitívnek tartott albuma.

Nem sokkal ezt követően, annak eredményeként, hogy a Virgin is próbálta a zenekart populáris irányba tolni és nem volt hajlandó kiadni a következő lemezüket, a Faust 1975-ben egyszerűen feloszlott, majd csak a ’90-es években, az eredeti felállás három tagja, Zappi Diermaier dobos, Jean-Hervé Peron gitáros és Hans Joachim Irmler orgonaművész aktivizálta újra a csapatot. Új zenészekkel kiegészülve kiadtak négy önálló stúdióalbumot, amelyek ugyan megadják ugyanazt a Faust-élményt mint a korábbiak, de jelentőségükben azokkal már nem vethetőek össze. A mérsékelt áttörést az experimentális hip-hop duó, Dälekkel való kollaboráció, a 2004-es Derbe Respect, Alder jelentette, amivel képesek voltak egy új generációt megszólítani, és elérhetetlen közegekbe behatolni úgy, hogy egyébként maga az album végtelenül kompromisszummentes, nagyon nehezen emészthető és az életmű legnyomasztóbb darabja volt. Nagyjából az album megjelenése környékén történt egy szép csavar a zenekar történetében, ami amúgy nem példa nélküli újjalakuló zenekarok esetében; 2003-2004-től kezdve két Faustról beszélhetünk, az egyiket Irmler működteti (az ő zenekara 2010-ben adott ki egy albumot Faust is Last címmel), a másik leágazáson pedig Zappi és Peron indult el szintén Faust név alatt. Az elmúlt tíz év alapján a Zappi-Peron páros bizonyult produktívabbnak, készítettek közös lemezt a Nurse With Wounddal (Disconnected, 2007.), önállóan pedig a Just Ust is számolva a harmadik albumuknál járnak.

Az album deklarált koncepciója a Just Us tizenkét tételét nem tekinti kész daloknak, hanem inspiratív vázlatoknak szánja, amelyeket a duó reményei szerint a kreatívabb hallgatóik arra fognak felhasználni, hogy rájuk alapozva elkészítsék azok egyéni verzióit. Nem interjúztatják halálra a csapatot, de abban a két francia cikkben, amit olvastam, ezzel magyarázzák a szellősebb dalok mögötti elgondolást. Nos, én ezt az egészet kicsit zavarosnak és erőltetettnek, több helyen pedig következetlennek érzem.

Faust: Just Us promo-CD hátoldala

Ebből a szempontból már a 2009-es C’est Com… Com… Complique és a 2011-es Something Dirty dalai is hasonlóak voltak, már azokon az anyagokon is több helyen lehetett észlelni vázlatosságot és félkész témákat, még ha nem is ilyen mennyiségben. Emellett a dalok kb. fele van annyira sűrűn hangszerelt, hogy azok már nem sok teret engednek egy harmadik félnek belepiszkítani. A nyitó Gerubeit pl. egy olyan zajos neo-psych rock szám, amihez hasonlót az utóbbi években a Moon Duotól hallhattunk; ezt újraírni vagy feldolgozni lehet, de kiegészíteni szükségtelen. Aztán a klipesített Sur le Ventre-re igaz, hogy minimalista és repetitív, de nekem egy komplett motorikus krautrock dalnak tűnik, a Gammes is egy kész tribal/világzene-trip, amit loopolva simán lehetne egy órán keresztül is hallgatni, vagy ott az albumot záró, konkrét ívvel rendelkező post/math-rock Ich sitze immer noch, amihez szintén nincs mit hozzátenni. Félkésznek mondható az egy perces Cavaquiñho, ez tulajdonképpen egyetlen téma ismételgetéséből áll; e köré tényleg fel lehet építeni egy dalt, de ezt így feltenni egy albumra váz nélkül értelmetlennek látom. A koncepcióba ténylegesen illő szerzemények közé mindössze a piano-jazzes Nur Nous és az elektroakusztikus zenékre meg avantgarde musique concrète-ra emlékeztető zegzugos dalok, a 80mhz, a Palpitations, az Ich bin ein Pavian és a Der Kaffe kocht tartozik. Ezekben az esetekben a zenekar már képes szolgáltatni egy valós keretet és hagynak annyi üres teret is, amivel már lehet mit kezdeni, de az előbbiek vagy az impro-jazzes Nähmaschine hallgatása közben is folyton arra gondolok, ha élőben hallanám ezeket ugyanígy, semmi hiányérzetem nem volna.

Igazából azt sem értem, ha a Just Ust tényleg egy open source albumnak szánták, akkor miért nem éltek az internet adta lehetőségekkel, sőt kifejezetten elzárkóztak előlük és a lemez megjelenése előtt csak töredékeket, részleteket tettek elérhetővé a teljes számok helyett. Az ilyen teaser-szerű előzetesek ma már egy átlagos album esetében is szokatlannak számítanak.

Röviden, nem hiszek ebben a körítésben, de ami a lényeg, hogy a folyamatosan kizökkentő próbatermi zörejek, a kiszámíthatatlan témaváltások és Peron német és francia nyelvű szavalásai így együtt viszont a teljes albumon fenntartják a hamisítatlan klausztrofób Faust-feelinget, a hallgatónak végig olyan érzése lehet, mintha egy szűk szobába lenne összezárva a zenekarral, vagyis, a negatívumok valamint annak ellenére, hogy gyengébb az album, mint a korábbi kettő, ez még mindig egy elégségesen szórakoztató, pozitív összegű játszma. Különösebben nem vagyok csalódott (eleve nem voltak lehetetlen elvárásaim), de némi cinizmussal annyit azért hozzátennék, ha legközelebb nagyobb örömet akarnak szerezni a rajongóknak, akkor ne rájuk bízzák a dalok befejézését.

Dag Rosenqvist

Dag Rosenqvist különleges zenész. Elmondása szerint végtelenül személyes kapcsolat fűzi a zenéhez, ám nem ettől különleges, hiszen minden zenész ezt mondja. Attól különleges, hogy az ő esetében ez így is van.

Kénytelen vagyok azonban némileg negatív lenni, ugyanis annak ellenére, hogy új lemezének témája roppant mód közel áll hozzám, számomra ez az album nem működik. Annak ellenére sem, hogy látom benne a koncepciót, és hogy a zene némileg visszaadja a koncepciót, ám a Music in three movements for when the world falls apart mégsem hozza azt a minőséget, amit megszokhattunk Rosenqvisttől.

Jasper TX – Help them die:

Dag Rosenqvist svéd zenész, Jasper TX név alatt a legsúlyosabb elektronikus, ambient, drone lemezeket hozta ki, mindig szem előtt tartva a minőséget egy olyan műfajban, ami a legtöbb ember számára mindössze kellemetlen (háttér)zaj. Ebben tett le az asztalra olyan alkotásokat, amelyek zeneileg is zajos természetük ellenére végtelenül törékenyek voltak, amint már a címek is jelezték: I’ll be long gone before my light reaches you, A Darkness, An Index of Failure, A Voice from Dead Radio. Ügyel arra, hogy zenéjéből átsüssön valami roppant negatív, anélkül, hogy irritálóan patetikussá, megsavanyodottá, öregessé válna. Igaz, a A Darkness című második lemezének, amelyen először kristályosodott ki elképzelése arról, hogy milyen zenét is szeretne alkotni, némelyik témája egészen lírai hangulatot üt meg, de mindezeket különböző drone-ambient és más elektronikus zajhatásokba ágyazza, mint például a Better days to come című tételben, akusztikus gitáron előadott altatódal dallama tűnik fel zajjal körítve.

Jasper Tx – Better Days to Come

Már ennyiből is látszik, hogy nagyon közel állnak Rosenqvisthez az apokaliptikus témák, ami számomra külön vonzerő, ugyanis őt és Lustmordot leszámítva kevés igazán minőséget produkáló „sötétebb” drone, de különösen ambient zeneszerző futkos körbe a világban, hacsak nem számoljuk ide Vladimir Hirschet is, aki inkább komolyzenét szerez ambient hatásokkal. Legyen szó akár a Jasper TX-ről, akár a most már saját neve alatt megjelenő albumairól, mindig is belengte őket valamiféle nyugtalanító hangulat és mégis képes volt megfogni, akár szépségével, akár erejével. Az ereje pedig abból származott, hogy az elektronikus hangok és zajok, amelyeket használt, egyáltalán nem a bevált zörejek, morajlások, lüktetések voltak, hanem szinte orvosi precizitással megszerkesztett drone és ambient alapú, de mégis egyfajta hiba- és kollázsesztétikával rendelkező zene – egészen mostanáig.

Jasper TX – All i could never be:

Az új lemez három hosszú tételt rejt magában, amelyek alig különböznek egymástól, és bár az album rendelkezik egy ívvel, mindennek ellenére mégis túlságosan semmilyennek találom. Szívesen hallgatok bizonyos monoton zenéket, pl. La Monte Young többórás tambura drone-jait, vonósnégyesre írt témáit vagy trombitaműveit, amelyekben akár másfél órán keresztül az égadta világán semmi nem változik, de sajnos ez az új Rosenqvist-lemez sehogy sem tud megfogni, egyszerűen üres. Igaz, az ambient műfajnak sok esetben az üres tér hangulatának a megteremtése – ambience, mint térbeliség – a célja. Ebben a műfajban és ehhez a (tér)témához sokkal érdekesebben nyúlt Jacob Kirkegaard, aki a Four Rooms lemezéhez Chernobylban és Pryiatban készített field recording anyagokat, amelyeket némi utómunkával egészített ki. A lemez roppant exkluzív kiadás, hiszen mindössze ötven darab készült, mindegyik számozott kazettára kerül, sem CD-t, sem LP-t nem nyomtak belőle. Mindegyik darabhoz egy kézzel készített metszet tartozik, amelyet személyesen annak készítenek, aki megrendelte az albumot és az egészet kézzel varrt filcbe csomagolják. Mindebből inkább azt a következtetést tudom levonni, hogy a külcsín nagyobb lett, mint a belbecs, ugyanis a zene távolról sem mutat annyi textúrát, annyi anyagiságot, annyi hangzást és színt, mint a „dobozolása”.

Dag Rosenqvist – Are there tigers on the moon?:

Az album első tétele a kis híján fél órás Embers and Ashes, amely egyfajta alapozó. Egyetlen drone halad végig a tételen, amely leheletnyit is alig változik, viszont sajnos maga a frekvencia, a hang már ezerszer elhangzott nem csak Rosenqvistnél, de általában a műfajban. Így 29 perc és 49 másodperc alatt semmi érdekes nem történik. A második tétel, a Are there tigers on the moon?, folytatja ezt az irányt, ám az ebben szereplő drone, ami mint később kiderül, valójában kettő, még arcatlanabb, mint az első tételben hallható. Sajnálatos módon a nagyon tipikus „földmorajlás-drone” kerül terítékre, ám a probléma ismét az, hogy azon kívül, hogy a tíz perces hossza végére egyre több echo kerül rá és egyre térbelibbnek tűnik a hang, az égadta világon semmi nem változik, ráadásul a legvégén még ez a térbeliség is eltűnik és maradunk egy semleges hanggal. A harmadik és egyben utolsó tétel az I am lost without you és noha a 19 perces tartamának nagyrésze alatt folytatja az eddig felvázolt sémát, miszerint egy kifejezetten semleges drone-t addig tartunk ki, ameddig már értelmetlenné válik, a végén mégis megindul valami és a lemez utolsó perceiben megváltozik a séma. Többféle zaj, morajlás, lüktetés tűnik fel, de ha koncepció is pl. a világ széthullása utáni újjáéledésének megjelenítése, az kifejezetten törékeny. Annál is inkább, hogy amondó vagyok, hogy a világvégét, nem feltétlenül az üresség és a közel néma csend fejezi ki a legjobban és még csak nem is a szélfúvás, de ezt, vagy ennek szimulációját legalább bőven megkapjuk a lemeztől.

Dag Rosenqvist – The Procession – Become the End

Nem esik jól negatívan gondlkoznom erről a lemezről: Dag Rosenqvistre mindig is felnéztem a korábbi lemezein tanúsított kompromisszummentessége, elkötelezettsége és minőségi produktumai miatt. Minden korábbi lemezén továbblépett valamilyen szinten, most azonban, noha nem olyan, mint az előző zseniális Fall into Fire, mégsem a jó irányba indult szerintem. Olyan szinten tette minimalistává a zenéjét, ami nem minimalista, sem jellegében, sem műfajában, hanem egész egyszerűen semleges és semmitmondóan üres.

A music in three movements for when the world falls apart exkluzív csomagolása.

Egyedül annyit tehetünk, hogy kivárjuk, hátha következőleg sokkal jobban fog teljesíteni.

Robert Rich: Somnium

Vannak előadók, zeneszerzők, zenészek, akik nem elégszenek meg a zenehallgatás bejáratott módszereivel. Ők azok, akik mindig új utakat keresnek, nem csak azért, hogy újabb kihívásra találjanak, hanem azért is, hogy a hallgatónak valami olyan különleges élményt nyújtsanak, amelyet senki mástól nem kaphatna. Robert Rich is ezek a zeneszerzők közé tartozik, akár saját művel áll elő, akár valakivel együtt alkot.

Robert Rich kortárs zeneszerző, aki leginkább az ambient és drone műfajokon belül tevékenykedik, de ez nem merül ki a kellemesen „úszkáló” hangok „lebegtetésében”, mint ahogy ez sokszor történik. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy még ebben az első látásra könnyen maxolhatónak tűnő műfajból is valami teljesen egyedit tud kihozni és nem ragad meg az ambient alapadottságainál. A zenéhez vezető útja sem mindennapi: saját elmondása szerint fiatal korában egyáltalán nem szerette a zenét, sőt, kifejezetten kerülte. Aztán 11-12 éves korában elkezdett különböző szobanövényeket és virágokat nevelni, amelyeknek – az akkori trendek szerint – komolyzenét játszott magnószalagról, ami következtében elkezdett érdeklődni előbb a zene, majd később a minimalista, a mindig pontos céllal és koncepcióval rendelkező zene és zeneszerzés iránt. Tizenhárom éves korában elkezdte összeállítani az első szintetizátorait és olyan hatásokat mond magáénak, mint Charlemagne Palestine, John Cage, Terry Riley, a Cluster vagy Klaus Schulze.

A következő nagy lépés számára az volt, amihez a mai napig is kötik a nevét: a Sleep Concert sorozat a nyolcvanas években. Az élő előadások során – a koncert kifejezés erős lenne erre – alvászavaros, félálomban lévő vagy egyenesen alvó embereknek szerkesztett egész éjszakás „zenei környezetet”, ahogy ő nevezte ezeket. Ezekben a művekben vagy élőben kifejlődő darabokban olyan frekvenciákat használt, amelyek befolyásolják az REM és a REM-közeli állapotban az agyhullámokat és így elősegítik az alvás kialakulását. Ebben az időszakban négy fő művet alkotott ezzel a metódussal, majd másfele fordult az érdeklődése. Ezek a művek a Sunyata (1982), Trances (1983), Drones (1983) és Live (1984).

Sajnos ezekből a művekből csak részletek maradtak fenn: annyi, amennyit akkoriban egy magnószalagra rögzíteni lehetett (ezért is térek rá a hasonló metóduson alapuló művére). Ezen a fő és a nevével egyértelműen összeforrt csapásirányon kívül, egyéb kísérletei is voltak, amelyekben az adott tér akusztikájához igazította a hangokat, az organikus és mechanikus hangok, zajok keverésével foglalkozott, különböző tiszta hangolásokkal működő field recordingokat (természetben felvett hangokat) készít, sőt, saját hangszereműveiben is  felhasznál. Mindenképp elmondható, hogy az egyik legalkalmazkodóbb szerző, aki nem hagyja magát beskatulyázni.

Rich egészen 2001-ig várt, hogy visszatérjen ahhoz, amiben a legjobb, és amitől elválaszthatatlan a neve. Erre elsősorban technikai okai voltak, ugyanis az volt a terve, hogy ismét ír egy művet alvászavarral küzdő embereknek, valamint tart egy sleep concertet is. Ennek eredménye lett a Somnium című, hétórás mestermű, amelyet hossza miatt nem is audio, hanem egyenesen DVD-lemezen adtak ki, mivel annak nincsenek akkora kompressziós korlátozásai. Akárcsak a nyolcvanas években, ennek a műnek is az a lényege, hogy hatást gyakoroljon az agyhullámokra az ébrenlétből az alvásba való átmenetkor, amit különböző alig és egyáltalán nem hallható, de az agy által érzékelhető frekvenciák segítségével ért el. Ennek érdekében hallgatás közben ajánlatos a hangerőt épp az észlelhetőség határán tartani és a hangfalakat a hallgató ágya körül elhelyezni, mert egy egyszerű kis laptop hangfalán keresztül semmilyen hatást nem fog tenni, mivel ezek képtelenek kiadni azokat a frekvenciákat, amelyeket Rich belekomponált a műbe. A lemez szerkezete is követi a kiszabott célt: az eleje, az első tíz perc, egy aktívabb rész, ami arra szolgál, hogy a hallgató beállíthassa a hangerőt és elkezdhessen elmélyülni az egyre halványuló hangtextúrákban. A következő részek egyre halkulnak és nagyrészt elektronikus és természetes drone-ok (természetes drone a szél, vagy a vízhullám pl.), amelyekhez minimális akusztikus hangok és field recording-ok csatlakoznak, amik közé beszövi Rich azokat a frekvenciákat, amelyek elősegítik a REM fázisú alvást. A hanganyag vége pedig egyre élettelibb míg végül a madarak hangjával és egyéb reggeli hangokkal segíti elő a felébredést.

Robert Rich a stúdióban.

Nagyon különleges hanganyag – arról nem is beszélve, hogy a Flaming Lips 7 Skies H3 anyagáig a leghosszabb piacra dobott lemez titulussal is büszkélkedhetett, noha a Flaming Lips kiadványa nem hivatalos megjelenés, így talán még mindig a Somnium vezeti ezt a listát. De ne feledjük: olyan zenével állunk szemben, amelynek az alvászavar gyógyítási kísérletében még szociális és orvostudományi implikációi is vannak, messze túlhaladva mindenféle New Age szinti-prüntyögést és szélcsengő-rázást. Májusban fedeztem fel a lemezt és azóta a szó legszorosabb értelmében minden egyes éjszaka erre alszom, és még mindig nem unom (és nem csak azért, mert nagy részét átalszom, hanem azért is, mert tényleg elősegíti az alvást, ha megfelelő módon van hallgatva – 5+1/mélynyomó, jó minőségű fülhallgató stb.).

Az egyik legkedvesebb lemezem: nem csak zseniális koncepciójú lemez, hanem csodaszép is. Érdemes nappal is hallgatni, mondjuk olvasás közben, ki van próbálva így is, tökéletesen háttérben marad, és nem válik zavaróvá. Robert Rich olyan zenét tett le az asztalra, amivel örökre beírta magát az ambient, valamint az általános zenetörténetbe.

Itt pedig álljon mindenki rendelkezésére ez a hétórás mestermű, jó alámerülést:

Az alábbi lejátszóban meghallgathatjátok a műsor dalaiból készült összeállítást, amelyben helyet kapott a “Somnium “ is.