Taka

Takaakira “Taka” Goto a MONO, japán post-rock banda alapítója és gitárosa, de találóbb, hogyha simán zeneszerzőként említem, mert az az anyag, amit kiadni készül akkor igazán szép, hogyha félretesszük a MONO-t.

Ugyanakkor az is elmondható, hogy pontosan a MONO-hoz viszonyítva értékelhető igazán. Nem tudom hogy van ez a dolog, mert még nem tudtam eldönteni. Igazából bírom, hogyha egy kultikus banda egy tagja szóló lemezzel jelentkezik: olyan ez kicsit, mintha bonctan órán lennék, az asztalon pedig a szeretett zene legkülönösebb szerveit kapkodná ki valaki. Én köszönöm, hogy Taka beenged valahová, amit régóta rejteget a világ elől. Abban a megtiszteltetésben is részem van, hogy a lemez megjelenése előtt (ápr.27) több, mint egy hónappal hallhattam a Classical Punk and Echoes Under The Beauty-t, első és egyelőre utolsó szóló lemezét.

MONO

Nemrég került fel a netre az első dal a lemezről és értelemszerűen nagyon szólt a műfaj kedvelői körében, meg merem kockáztatni, hogy nem csak. A lemezen szereplő dalokat amúgy 2003-ban szerezte Taka, és máig nem osztotta meg a világgal, mert úgy gondolta, hogy annak pont elég az, amit a MONO nyújt. Fogalmam sincs, hogy mi okból döntött mégis úgy, hogy legszemélyesebb zenébe öntött pillanatait mégis bedobja a közösbe. A lemezt Lars von Trier Breaking the Waves (Hullámtörés) című filmje ihlette, és mind a bejelentés alapján, mind a teljes hanganyagot meghallgatván el tudom mondani, hogy veszettül személyes, sokkal intuitívebb, mint bármi, amit eddig hallottam a MONO-tól, de semmi értelme hasonlítgatni, mert ez az anyag egy teljesen személyes utazás. Ezt dalt osztotta meg eddig a nagyközönséggel:

Míg a lemez meg nem jelenik, addig tartogatom a róla szóló kritikát, és természetesen a dalokat is. Április 27-én folytatjuk tehát, mert nem lenne korrekt úgy többet írni, hogy még semmi infó vagy kritika nem jelent meg róla, és olyan hivatkozás sem lenne, ahonnan kimásoljam.

A lemez borítója