Ricardo Donoso: Saravá Exu

Amióta novemberben felkerült a világhálóra a Vesperum, Ricardo Donoso legújabb lemezének a bemutatkozó dala, azóta folyton azt lestem, hogy mikor lesz elérhető a teljes lemez. Most pedig, hogy kikerült, azt mondhatom, hogy az elvárásaimat is túlhaladta és ez eddig a legizgalmasabb kísérleti elektronikus alkotás, amivel megismerkedhettem már ilyen korán 2015-ben.

Amíg vártam az új lemez megjelenését, kíváncsiságból végigfutottam Ricardo Donoso diszkográfiáján, és bár egyik album sem fogott meg annyira, mint most a Saravá Exu, érdekes volt megvizsgálni az előzményeket, amelyek idáig vezették a munkásságát. A saját neve alatt öt lemezt tud maga mögött (ha nem számoljuk bele a legfrissebbet) és ezek közül a 2014-es A Song For Echo áll legközelebb a Saravá Exu hangzásvilágához, bár az előbbi jóval nyugisabb és kevésbé provokatív. Ricardo Donosoról amúgy tudni kell, hogy ő egy képzett brazil zenész és zeneszerző, aki jelenleg Bostonban tartózkodik és a saját projektjén kívül egy Ehnahre nevezetű avant-death metál együttesben is zenél valamint a Perispirit kísérleti elektronikus duó egyik tagja.

Ricardo Donoso

A Saravá Exu mindenképp az eddigi legmerészebb alkotás, ami kikerült Donoso keze alól. Ezt már abból is láthattuk, hogy mikor elhangzott a MetroGnóm műsorban, akkor némi problémát okozott a lemez műfaji meghatározása. Véleményem szerint ez mindig egy jó pontnak számít, ha kísérleti zenéről van szó. Míg a Donoso előző lemezei többnyire a drone és az ambient műfajain belül mozogtak, a Saravá Exu mindezeket túlhaladta. Belekerültek többek között noise és techno elemek is, amelyek ötvöződtek ritualisztikus Candomblé ritmusokkal anélkül, hogy megtörjék a lemez természetes folyását. Ez legjobban a Conticinium dalnál érződik:

Összességében véve azt mondanám, hogy egy futurisztikus hangzással van felruházva és a tribális elemek finoman belesimulnak a zene szövetébe. Donosot mindig is érdekelte a múlt és a jövő közötti kapcsolat és ez a zenéjében is kifejezésre került.

Elmondása szerint ezzel az albummal megkísérelte megzenésíteni az afro-amerikai Quimbanda vallás mágikus rítusait. Mindegyik dal egy latin címet visel és a dalok címét követve láthatjuk, hogy az album végigvezet minket egy rituális időintervallumon, amely napnyugtától (Crepusculum) napkeltéig tart (Diluculum), bár ez a folyamat magában a zenében különösképp nem érzékelhető. Eléggé egységes a lemez hangulata, nem tartalmaz olyan dalokat, amelyek megtörnék ezt. Az egész tulajdonképp egy folyamatos lüktetés – a zajos és csendesebb részek egyfolytában váltogatják egymást és soha nem tisztul le teljesen, legalábbis annyira nem, hogy a hallgató tökéletes kényelemben érezhesse magát a lemez hallgatása közben (elvégre nem is az a célja, hogy álomba ringasson). Legfőbbképp dinamikusság jellemzi, a kiszámíthatatlan jellegének köszönhetően pedig a nyugtalanság, a feszültség érzését kelti. Legjobban azt szeretem benne, hogy teljes figyelmet igényel és nem hagy olyan könnyen elkalandozni a hallgatása közben, ami bizony ritkaság az effajta zenéknél.

Az egyetlen kifogásom az, hogy talán túl rövidre sikeredett (36 perc), de erre is van megoldás, hisz aki többre vágyik, annak ott van Detterence is, Donoso legelső lemeze, amit most átdolgozott és kiadott a Saravá Exuval egyidőben.

Radian és a jobbszélen: Howe Gelb.

Most megpróbálok legalább valamennyire tényszerű maradni és nem fogom azt mondani, hogy a legzseniálisabb, legjobb zenekar az amiről, most írni fogok. Egyszerűen csak annyit állítok, ami még valamennyire igazolható is: a Radian egy fenemód különleges zenekar.

A zenekar 1996-ban alakult Ausztriában három igencsak az avantgarde elképzelésekkel flörtölő zenészből. Martin Brandlmayr dobos, vibrafonművész, vágó és hangszerelő az alapító tag, aki az elektroakusztikus zene kedvelői számára nem ismeretlen. A zenekarból mostanra már kilépett Stefan Németh gitáros és szintetizátoros, de John Norman basszer továbbra is maradt. Már Németh helyébe Martin Siewert lépett, aki nem csak a Radianon ténykedik velük, hanem Brandlmayrrel közösen megjelentették az egyik legkülönlegesebb EAI-lemezt is – ez volt a Too Beautiful to Burn.

A Radian zenéje mindig John Cage filozófiájára emlékeztetett Főképp abban, hogy mennyire precízen mérik ki az általuk előadott hangok közti szüneteket. Emlékezzünk Cage azon előadásaira, amelyeknek kottákat szerkesztett és stopperórával mérte az előadását, előre tudva, hogy mint kell mondani 5 perc és 15 másodperckor és mi mást 5 perc és 2O másodperckor, leállva és újbólkezdve, ha túl korán vagy túl későn ért el a szövegben oda. Hasonlóképpen a Radian esetében is, addig fokozzák ezt a már amúgy is közel orvosi precizitást, mígnem a zenéjükben a szünetek szinte fontosabbá válnak, mint maguk a hangok, így lesz a csend fontosabb, mint a zene. Már az első albumukon megfigyelhető ez a hozzáállás, de igazából a második Rec.Extern című lemezük az, ahol először a csúcsra vitték ezt a stílust.

Zenéjük egyszerre minimalista, mégis dúsgazdag különféle hangokban, hangzásokban, amelyek ugyancsak teljesen egyediek. Nagyon kifinomultan keverik a velejéig hús-vér élő basszusgitár + dob és a végtelenségig rideg torzított gitár + elektronika felállást, ami első hallásra egy befejezetlen lemez hangzásának érzetét kelti, ám mégis minden kristálytiszta, az utolsó percig lekerekített, kidolgozott és megalapozott. Ezt a kontrasztot erősíti a keverés is, rátesz egy lapáttal ugyanis a basszusgitár + dob szekció abszolút vastagon, térbelien, hogy úgy fogalmazzak: zsírosan szól, tökéletesen beleilleszkedik az ember hallójárataiba, míg az elektronika + torzított gitár páros koponyatörően szárazan, ridegen, porosan szól, mintha kint hagyták volna a sivatagi napon, hogy az elképzelhetetlenségig kiszáradjon. Ez a paradox hangzás támasztja alá a végletekig kicsontozott és letisztított stílusukat, amelyben olyan műfajok keverednek, mint a rock, jazz, post-rock (nem a léleksimogató, édi-bédi, hanem a száraz, távolságtartó, erőteljes formája). A korai lemezeiken élőben, hangszereken játszott IDM-hatású témáik mára roppant komplex fúziós avant-jazz-elektronika monolitté váltak.

Ahogy eddig is minden lemezükön újítottak valamit, úgy az új lemez is tartogatott meglepetést, nem is akármilyet. Mindeddig a Radian úgy játszott post-rockot, hogy az érzelmektől általában már a csöpögősségig túlcsordult műfajba semmi emberre jellemző vonást nem engedtek. Zenéjük mindig is rideg volt, távolságtartó, idegen, nehezen emészthető és minden élő hangszer ellenére nagyon is gépies hatású. Számomra viszont mindezek vonzerőt jelentettek és nem taszító okot. Most azonban nem csak hogy némi emberi karaktert kezdtek adni a zenéjüknek, hanem egyenesen az emberi hangot és ennek alapból tartalomteremtő jellegét építették zenéjükbe. Nagyon is konkrét tartalomról beszélünk, ugyanis szöveggel ellátott énekről van szó, mégpedig Howe Gelb előadásában. Gelb az Americana és a country stílusok William Burroughs-a. Ahogy Burroughs volt az egyedüli beat, aki igazán sötét helyekre és radikális túlzásokba el mert menni, amelyekről Kerouac vagy Ginsberg még csak álmodni sem tudott volna, úgy Gelb is messze túllép a country és Americana zene Springsteen klónjainak hadán. A témák, amelyekkel foglalkozik messze emberibb dolgokról szólnak, mint az amerikai élet, a déli államok szépsége, a föderatív múlt siratása, miközben a zenéje annyira amerikai, mint az almás pite vagy a hamburger. A Radian jól választott alkotótársat magának: legalább annyira radikális fickó, mint ők maguk.

Gelb munkásságát mindössze szöveg tartalma miatt és hozzáállása kapcsán szerettem, de a zenéje nem az én világom. Viszont az új Radian lemezen a zene száz százalékban Radian, Gelb csak a szövegeket és a maga radikalizmusát hozta. A Radian verses Howe Gelb (igen, verses, nem versus) lemez talán az egyik legarcbamászóbb lemeze a zenekarnak, de nem a rock zenében annyira tipikus keménycsávó, férfi(asság)-centrikus formában, ahogy ezt sajnos megszokhattuk a legtöbb zenekartól. A Radian teljesen egyedien közelíti meg ezt a témát és a zenét, saját paradox jellege és széttördeltsége adja minden hangerejét, minden erejét, minden tomboló zaját, minden kontrollált káoszát. Nekem mindig Hajas Tibor performer sorai jutnak eszembe róluk, amelyeket a Virrasztás című performanszának szövegében írt: „Törékenységem totális tudatától vagyok sérthetetlen.” Talán ez a mondat lehetne a tökéletes leírása annak, amit a Radian zenében kifejez. A törékenység, a paradoxon, a szétziláltság zenébe öntése, amelynek olyan hatása van, mintha a zene egyik felét a próbateremben hagyták volna, a másik felét a stúdióban és a lemezre mindössze öt százaléka került volna: a leghangosabb, legkínosabb törékenység. Erre az alaphangulatra épít rá Howe Gelb még egy omladozó erődöt a maga szintén széttördelt és széttördeltségről szóló szövegtöredékeivel, amelyeket az általa eddig megszokott stílusnál is halványabban, melankolikusabban ad elő.

A Radian verses Howe Gelb lemez Saturated / Saturated beyond dala:

A Radian számomra az egyik legkedvesebb zenekar, ami elsősorban annak köszönhető, hogy bármihez, amihez hozzányúlnak, teljesen átitaják a saját stílusukkal. Az általuk használt stílusokat más is keverte, de ennyire lecsupaszítva, kicsontozva az abszolút minimális és esszenciális lényegükig, szinte az őket alkotó hangok közti szünetekig még eddig soha senki. A Radian zenéje az egyik élő példája annak az amúgy csupán adott kontextusokban igaz kijelentésnek, hogy a lényeg mindig egyszerű, hiszen az egyszerű lényeg mindig is komplex rendszereket takar. Az ő esetükben hangok, hangzások, témák, hozzáállások komplex rendszerét takarja, amelyet azonban egyetlen egyszerű, és precíz, szikár zenévé szerkesztenek.

A Radian igazi ínyencség, a szó legklasszikusabb értelmében, de ez nem szabad senkit eltántorítson tőlük, különösen az új lemezüktől nem, amely olyan érdekes fejlődési irányokat mutat, amelyekre szerintem senki sem számított tőlük. Ez a kiszámíthatatlanság a zenekar kontrollált káosza és egyben a legnagyobb vonzereje.