Earth: Primitive and Deadly

Az Earth a kilencvenes években a legfontosabb drone együttes volt. Első két lemezük olyan, mára szintén sokakat megihlető zenészek életművét határozza meg, mint Stephen O’Malley, Aidan Baker vagy Justin K. Broadrick; de fel lehetne sorolni a Southern Lord kiadó vagy a Neurot Recordings előadóinak jelentős részét. A végletekig torzított és laidbackelt riffekből építkező, heroin- és amfetaminmámorban világra jött albumok a műfaj alapvetéseinek számítanak, mai napig ható inspiráló erejük vitathatatlan; megjelenésük után több mint húsz évvel visszahallgatva pedig kijelenthető, hogy elévülhetetlenek, aktualitásukból és modernségükből semmit nem veszítettek.

A csapatot vezető Dylan Carlson, miután Washington államban telepedett le, nagyon közeli barátságba került Kurt Cobainnel, akinek a hangja szerepel is egyik korai dalukban. Állítólag Carlson volt az is, aki azt a fegyvert vásárolta, amivel később Cobain öngyilkosságot követett el. Ennek a sajnálatos eseménynek valamint Carlson heroinfüggőségének és bűntudatának nagy szerepe volt abban, hogy ’97-ben a zenekar megszűnt, és csak 2005-ben jelentkezett újra egy minimalizmusában a korai anyagokkal némileg kontinuitást mutató, szerkesztésében Terry Riley-ra és La Monte Youngra emlékeztető lemezzel, viszont teljesen új koncepcióval. A masszív zajmonstrumokat filmzenékre jellemző epikusság váltotta fel, és előtérbe kerültek Carlson country, folk és psychedelic rock hatásai. A visszatérésről és a 2005-ös Hex; or Printing in the Infernal Method lemezről az irányváltás ellenére érdekes módon a szaksajtó egésze elismerően vélekedett. Ezzel, és a három évvel későbbi, szintén hibátlan The Bees Made Honey in the Lion’s Skull-lal Carlson le is fektette a zenekar második korszakának alapjait és kijelölte annak határait, a zenekar pedig azóta is ezen a világon belül alkot.

Személy szerint nagy rajongója vagyok az együttes legutóbbi, Angels of Darkness, Demons of Light alkotásainak, így nyilván vártam az új lemezt, és a From the Zodiacal Light című előzetesen megjelent dal csak még jobban felcsigázta az érdeklődésem. Ehhez képest a Primitive and Deadlyt nyitó Torn by the Fox of the Crescent Moon, ami egy kiváló dal lenne, ha nem Earth lemezén szerepelne, doom riffjeivel hatalmas csalódásként ért. Borúlátóan abban kezdtem már csak reménykedni, hogy nem válnak egy jellegtelen poszt-metál vagy stoner rock együttessé, évekkel lekésve ezekről a trendekről. Ez szerencsére nem következett be, a második dalnál már visszatérnek a tipikus „Earth-jegyek”, de a benyomásaim a továbbiakban is vegyesek maradtak.

Két dalban is vendégénekel az amúgy szintén grunge gyökerekkel rendelkező, de mára túlzás nélkül az alternatív rock egyik underground sztárjának számító Mark Lanegan. Papíron jó ötletnek tűnhet ez a párosítás, Lanegan mély hangja, elégikus hangvétele és kiváló dalszövegei nagyszerűen működnek a saját lemezein, de stílusát sajnos nem sikerült maradéktalanul összhangba hozni az Earth zenéjével. Ahogy hallgatom ezeket a szerzeményeket, mindig azon kapom magam, hogy sosem az összképre koncentrálok, hanem vagy a hangszeres játékra figyelek, a vokált teljesen figyelmen kívül hagyva és kizárva a fejemből amennyire csak lehet, vagy pedig Lanegan hangjára és szövegeire. Ez javítja is a dalok élvezhetőségét, de ez így összességében mindenképpen negatívum. Pont emiatt végignéztem jó pár koncertvideót, amelyeken az új dalokat játsszák Lanegan nélkül, instrumentális változatban, és annak ellenére, hogy a nyers felvételeken a stúdióhangzáshoz képest a zenének egy erőteljesebb fémes arculata érvényesül, ezeket mégis sokkal szívesebben hallgatom.

Amit Lanegannal nem sikerült, azt a From the Zodiacal Lightban Rabia Shabeen Qazi (A Rose Windows nevű hippi psych rock csapat énekesnője, tavaly jelent meg bemutatkozó lemezük a Sub Popnál.) vendégszereplésével viszont el tudták érni. Itt a zene és a vokál szépen kiegészítik egymást, a dal teljesen egyben van, tökéletes háttérzene egy sivatagi fülledt nyáréjszakai triphez. Carlson több interjúban is úgy nyilatkozott, hogy ez a leginkább rockos lemezük, még az AC/DC-t is emlegette párhuzamként, én ezt viszont csak az Even Hell Has its Heroes néhány kipengetésében véltem felfedezni. Egyébként ez a lemez egyetlen hagyományos szerzeménye, és talán a legjobb is. Instrumentális, hamisítatlan Earth. Ilyenből kellett volna még négy.

A legnagyobb problémám, hogy az Earth univerzumától idegen elemek miatt az album veszített a konzisztens karakteréből. A dalok jellegben és minőségben elkülönülnek egymástól, emiatt pedig nincs meg az a teljes lemezen átívelő kimért flow és osztatlanság, ami a korábbiakban annyira megrendítő erejű volt; egyszerűen csak jó és közepes számok következnek egymás után. Nem tragikus ez, nem kidobni való a Primitive and Deadly, de, ha Earth-re vágyom, akkor inkább valamelyik korábbi lemezüket hallgatom.