Arve Henriksen: Cosmic Creation

Ahogy sok más zenei műfaj terén, Észak-Európa megtalálta egyéni, specifikus hangját a jazz sokrétegű világában is. Egyik legkiemelkedőbb képviselője kétségkívül Arve Henriksen, a hírhedt norvég trombitás, aki idén rendkívül produktívnak mutatkozott s három új lemezzel gazdagította a már amúgy is gazdag diszkográfiáját. A három közül a legfrissebb a Cosmic Creation, mely egy új irány felé mutat, ahol a merész kísérletezésnek még több helye van, mint ezelőtt.

Arve Henriksen egy folytonosan visszatérő alanya a MetroGnóm műsornak és ez nem csupán a véletlennek köszönhető: legutóbb a Supersilent együttes kapcsán volt megemlítve, melynek Henriksen az egyik alapító tagja. A neve alatt eddig mindössze nyolc lemez jelent meg, de legalább ugyanennyi született különböző zenei együttműködésekből is, nem beszélve az irtó termékeny Supersilent zenekarról. Saját lemezei, egy kivétellel, a Rune Grammofon kiadójánál jelentek meg, mely elsősorban a legmerészebb norvég kísérleti zenészek munkáit szándékszik támogatni. Ez máris sokat mond arról, hogy milyen kaliberű zenésszel állunk szemben.

Arve Henriksen

Őt nem olyan zenésznek kell elképzelni, aki valahol egy füstös kávézóban óvatosan és közömbösen végzi a dolgát a háttérben, háttérzenét kínálva az ugyanannyira közömbös közönségnek. Ez a jazz-t nem kedvelők jazz-e. Őszintén szólva nem is szívesen rakom a jazz-pecsétet Arve Henriksen munkásságára, inkább nevezném egyszerűen kísérleti zenének, melyben néhol fellelhető a jazz zeneműfaj hatása is. Különösképp a legújabb alkotásaival bizonyította be, hogy valójában milyen messzire mer elrugaszkodni a megszokott műfaji korlátoktól. Ez neki soha nem jelentett problémát, de a Chron és Cosmic Creation című lemezek esetében az alkotói merészsége talán még jobban megmutatkozik.
Különben Henriksennek mint zenésznek a legfontosabb ismérve a hangszerkezelése ugyanis trombitájával a japán sakuhacsi fuvola hangzását próbálja utánozni.

Ami a Cosmic Creation albumot illeti, már az első hallgatás után felfigyeltem arra, hogy a cím milyen tökéletesen visszaadja a tartalmat és az átfogó hangulatvilágot. Ez eddig nem volt megfigyelhető egyik előző albumánál sem, hogy a különöző elemek ennyire harmóniában legyenek egymással. Általában mindig volt egy-két kakukktojás a dalok között és ezt mindig is furcsálltam, viszont a Cosmic Creationnél érződik, hogy ez a lemez tudatosan egységként volt teremtve és nem véletlenszerűen követik egymást a számok. Az előző lemezeihez képest hangzásában ez sokkal elektronikusabb és elvontabb is, egy nem létező tudományos-fantasztikus filmnek a betétzenéjeként képzelhető el a legkönnyebben. Újszerűsége ebben is megmutatkozik, hisz ki tudna elképzelni egy sci-fit, amelyben jazzszerű zene szól a háttérben?!

Ha feltétlenül műfajilag kellene jellemezni a Cosmic Creationt, akkor mondhatjuk, hogy ez a lemez valahol az ambient, drone, jazz és az elektronikus zene valószínűtlen metszéspontjánál található. Számomra ilyen formában a legemészthetőbb a „jazz” , bár ez nem azt jelenti, hogy az effajta zene kényelmesen és könnyedén befogadható. Ha például hattérzeneként próbálod hallgatni, akkor több, mint valószínű, hogy egy idő után inkább irritáló lesz, mintsem kellemes, annak ellenére, hogy tartalmaz nyugis részeket és úgy összességében nézve csendesnek, csendesen kaotikusnak nevezhető. Természetesen nem dallamos zenéről van szó és az ambientnek azt a sajátosságát kölcsönözte, hogy hangtájakat (soundscape) fest a hallgató számára. Általában a már ismert környezetünkből való hangok s zajok beiktatása által képződnek ezek a hangtájak, itt viszont ismeretlen gépek által produkált futurisztikus zajok ötvöződnek a trombita gyöngéd hangjával, ami akarva-akaratlanul arra késztet, hogy földönkívüli tájakon merengj.

Három amerikai zeneszerző a klasszikus felállásban, első nagylemezük első dala egy Abba-feldolgozás. Így kezdte a The Bad Plus. Talán nem világpremier amit csináltak, de az, hogy nem lettek plusz egy a dzsessz sztenderdeket végtelenségig (vagy felismerhetetlenségig) értelmezők világában, mindenképp figyelemre méltó.

Kétezerben alapult a banda: Ethan Iverson zongorán, Reid Anderson nagybőgőn, Dave King a doboknál. Azt várná az ember zenekedvelő fia, hogy zavaros és félkész, nem túl eredeti valakinek az első nekifutása bármihez, ez esetben viszont tévedne. A 2001-ben megjelent, a trió nevét viselő albummal egyértelműen kijelentik: ők nem egy hangulatzenekar, nem asztalnál ülős romantikus vacsorás aláfestés, melynek célja, hogy kitöltse a friss párocskák beszélgetéseiben a csendet, vagy jobban csússzon tőle a száraz steak. Zajos, energikus és megfelelően komplex, a dob nem csak kísér, rengeteg dúr- moll váltással, nagyon dinamikus az egész.

1972 Bronze Medalist

Az ezt követő kilenc évben, bár próbálkoztak vokalistával is (2008 – For All I Care , Wendy Lewisszal), minden maradt úgy, ahogy volt: saját számok váltották egymást a coverekkel. Többek között felvették a Nirvana – Smells Like Teen Spirit, Black Sabbath – Iron Man, Queen – We Are The Champions, David Bowie – Life On Mars?, Pink Floyd – Comfortably Numb dzsesszbe ágyazott változatai; az ötletdonorok végig nyíltan, néha pofátlanul egyszerűen jelennek meg számaikban, amolyan tisztelgésként a zsenialitásért.

A nagy váltás, ha nevezhetjük így, 2010-ben jött, a Never Stop című album csak a három zenész szerzeményeit tartalmazza. Stílusban maradt a tőlük megszokott mozgalmasság, változatosság. Két év elteltével a Made Possible is újítást hozott, bár találunk rajta egy feldolgozást is, a 2011-ben elhunyt Paul Motian emlékére, ez az első lemez melyen elektronikus hangszereket is hallhatunk, igaz, ezek nagyon finoman egészítik ki a hangzást.

For My Eyes Only

2014-ben kiadták a The Rite of Springet, mely Igor Stravinsky művének feldolgozása; ugyancsak az idén került a boltokba az Inevitable Western, a Never Stop után a második, melyen csak saját számok szerepelnek. Ez utóbbi talán az első, melyen post- rock beütésekkel találkozunk, a Gold Prisms Incorporated című darab például igencsak kortárs, modern, szinte elektronikus zenei elemekre épül; meg merem kockáztatni, hogy ez keltette bennem a legmélyebb benyomást. Drámai fordulatokban gazdag, tempója folyton hullámzó, zavaros, majd letisztul és visszatér a témához.

Gold Prisms Incorporated

A Do It Again- ben újra előkerül a Gold Prisms Incorporated témája.

Do It Again

A címadó dal mitha nem akarná igazán zárni a lemezt, harcol sorsa ellen, majd ahogyan az álom is győz az elernyedő izmai miatt fejét fel- fel kapó ülve elalvó emberen, hullámozva csendesül, majd beletörődve, talán megnyugodva ér véget.

Inevitable Western

A The Bad Plus napjaink kiemelkedő együttese. A bő zenei szókinccsel rendelkező tehetséges zenészek az érzelmi skála minden frekvenciáján képesek megrezegtetni a hallgatót. 14 évesen felvilágosultak, aktuálisak tudnak maradni, miközben kreatív  integritásuk megőrzik, folyton megújulva ragaszkodnak gyökereikhez. És ez így jó!

Ebben a csomagban kapott helyet az új album:

Dead Fingers Talk by Metrognóm on Mixcloud