Nils Petter Molvaer nem mindennapi figura, ezért az április 16-i sepsiszentgyörgyi fellépése még különlegesebb eseménynek számított. Az eseményt egyaránt tarkították pozitív és negatív élmények, de önmagában nem mindennapi, hogy ilyen kaliberű és minőségű előadó lépjen fel Sepsiszentgyörgyön.

Molvaer azon nagyon kevés alkotók közé tartozik, akik azzal büszkélkedhetnek, hogy stílust teremtettek. Az 1960-ban Sula szigetén született norvég jazz-trombitás, zeneszerző és producer az egyik legelső, aki olyan egymástól távol esőnek tűnő műfajokat hozott össze, mint a jazz és az elektronikus zene, azonbelül pedig a drum’n’bass, az IDM és az electronica műfaját. Ez a megközelítés már az 1997-es debüt albumán, a Khmer című lemezen megjelent és annyira újszerűen hatott, hogy máig ez a legismertebb és legelismertebb lemeze. Az album nem mindennapi módon keveri a jazz, a rock, az elektronikus hangtájképek és a hip-hop elemeit. Ezek már első hallásra könnyen felismerhetővé tették alkotásait, még azelőtt, hogy ellepték volna a piacot a hasonló próbálkozások.

Ez a lemez nem csak általában volt különleges, hanem a kiadója, az ECM számára is, ugyanis ők sok klasszikusabb és kísérletibb jazzlemezt is megjelentettek, de ilyet még soha. Az elektronikus zene viszont eddig teljes mértékben idegen számukra, így két lemez után Molvaer ott is hagyta őket. Azóta amellett, hogy saját lemezeit kiadja, rengeteget kollaborál (pl. Eivind Aarset gitárossal, Zakir Husseinnel, Bill Laswell-lel, hogy csak a legnagyobbakat említsük), valamint színház- és filmzenéket ír.

Mindezek tükrében érthető volt, hogy reménykedve vártam az aznap esti koncertet. Tudom, tudom, „ne menjünk elvárásokkal” és a többi nonszensz álmély okoskodás, de attól még elvárásokkal rendelkezni a legtermészetesebb dolog. Ezen túllépve nem kell félreérteni, amit írni akarok, a koncert hatalmas élmény volt, épp csak többre vártam Molvaertől. A zenei anyaggal nyilvánvalóan semmi probléma nem volt. Már a nyitóhangokban olyan vastag drone-noise alapokat kevert trombitája alá, hogy olvadoztam a gyönyörtől. Molvaer az évek során egyre csak bővítette azokat a jazztől hagyományosan idegennek gondolt elemek tárházát, amelyeket felhasznál, így a fentebb említett műfajokon túl lehet már hallani nála ambient, drone, dark ambient, sőt egyenesen noise témázgatásokat is. Az már csak egy plusz volt, hogy mindezek az általában „anti-zene”, sőt némelyek szerint „anti-kultúra” elemek épp egy templomban szólaltak meg (bár a templom jelen esetben unitárius). A zene továbbá olyan szintű változatosságot és sokszínűséget mutatott fel, amelyet igazán kevés szólóelőadó tudhat a magáénak. Ha meg akarnám számolni, legalább 15 féle zenei műfaj (ismét tudom: „ne kategorizáljunk” és bla bla) fordult elő a koncerten, ráadásul úgy, hogy szervesen összeillett a jazzel.

Legszívesebben végigfeküdtem volna a tempolmi padban és úgy hallgattam volna a zenéjét. Azért mondom, hogy esetenként, mert Molvaer teljesen egyedül lépett fel, ami azt jelentette, hogy ő játszott – nyilván – a trombitáján is, valamint ő cserélgette laptopjáról az alapokat is. Sajnálatos módon ez szinte dalonként megtörte az amúgyminden konferelását nélkülöző koncert folyamát. Lehet azt mondani, hogy ez szőrszálhasogatás, viszont nagyon kizökkentő volt, hogy négy-öt percenként molyolt a laptopján és megszakadt a koncert úgy zenei, mint vizuális folyása. Másrészt zavaró volt, hogy nem igazán láttam egy irányt a koncert felépítésében, amitől úgy tűnt, hogy eléggé zavarosaz, amit hallok, akármennyire jó is. Emiatt a koncert kb. háromnegyedénél már igencsak fárasztott az egész, noha szeretem a zenéjét. Erre például azért érdemes vigyázni, mert voltam olyan jazz koncerten, Bohren & Und Der Club of Gore, akik az átlaghallgató számára talán fárasztóbb zenét játszanak, már csak annak monolitikus lassúsága okán is, ám mégis rövidebbnek és kerekebbnek tűnit pedig kétszer ennyit játszottak Pesten is, Bukarestben is, mint Molvaer Sepsiszentgyörgyön. Nyilvánvalóan teljesebb lett volna az élmény, ha nem egyedül jön, hanem a kísérőzenészeivel, de ez távolról sem a szervezőség mulasztása, ugyanis ez egy szólóturné része volt.

Mindezeket a kisebb dolgokat leszámítva a koncert roppant jó volt, nem csak azért, mert maga Molvaer és a zenéje is jó, hanem azért is, mert ezek a kísérletibb zenék és zenészek is kezdenek elérni hozzánk, noha volt már erre példa roppant jó itteni szervezőcsapatoknak köszönhetően (számomra ilyen téren a legpozitívabb példa eddig a tavalyi PulzArt fesztiválon a MIKROKOLEKTYW volt, ami eddigi egyik legnagyobb koncertélményem itthon). Le az összes kalappal a szervezők előtt, hogy a bukaresti Jazz in Church előadói közül elhozták többek közt Molvaert, aki minden ellenére nem csak egy nagyon jó koncertet adott, hanem még nagyon pozitív, mosolygós, közvetlen alaknak is bizonyult.

Az est negatív fénypontja számomra a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum zenetanára (!) volt, aki kifejtette igazán mélyenszántó véleményét, hogy „mán vártam, hogy legyen valami zene es” (sajnos szó szerint idézek), amire igazán kedvem lett mondani, hogy még csak meg sem érdemlik, hogy ilyen kaliberű és minőségű koncert legyen karnyújtásnyira tőlük. Ez a szégyen, amikor így állnak hozzá ahhoz, hogy egy zenész, aki stílust és műfajt teremt, egy személyben eljön, egyedül lép fel, és még ha nem is tökéletes a koncert, de még mindig többet lehetne tanulni belőle, mint az említett úriember egész munkásságából – ha van egyáltalán ilyen – , illetve egész tanári pályájából. Szántszándékkal akartam erre kitérni, nem azért, hogy soroljam a negatívumokat, vagy eltereljem a koncert nagyszerűségéről a figyelmet, hanem, hogy jelezzem, hogy milyen nehézségekkel küzd minden olyan szervező nem csak itt, hanem bárhol, amikor olyan eseményt szervez, amely túllép bizonyos mesterségesen megvont kulturális, művészeti, politikai vagy bármilyen határokon, és úgy gondolom, hogy szóvá is kell tenni ezt mindig. Legyen minden ilyen szóvá tétel egy nagy „hajrá!” mindazoknak, akik hajlandóak átlépni ezeket a határokat és leszervezni ilyen eseményeket.

Hogy ezek után visszatérjünk a pozitívumok sorába, álljon itt Nils Petter Molvaer és zenésztársai előadásában a Khmer lemeze teljes hosszában, élőben előadva a Jazz Baltica fesztiválról:

Felicia Atkinson – Readymade Ceremony

Félicia Atkinson (1981) annyi mindennel foglalkozik egyszerre, hogy első látásra nehéz eligazodni munkásságán. Nem csak önmagában komplex személyiség, hanem egyszerre több olyan projektet is működtet, amelyek más kiváló zenészekkel hozzák kapcsolatba. Megpróbáltunk eligazodni: Atkinson többek között zenét és hangot, irodalmat, mozgásművészetet, performance- és akcióművészetet, képzőművészetet használ nem mindennapi gondolatai átadására. Elmondása szerint munkáiban, legyen szó zenei vagy vizuális munkákról, általában az improvizáció és kompozíció egyensúlya érdekli, valamint nagyon gyakran az utazásai és éjszakai gondolatai inspirálják őket. Jelenleg Párizs és Brüsszel között ingázva él és alkot.

Elsősorban a Je Suis Le Petit Chevalier nevű projektje kapcsán ismert, amelyet egészen 2014 végéig használt, amikor bejelentette, hogy többé nem használja ezt az alkotói álnevet. Úgy írta le a zenéjét, mint „absztrakt építészet”, amely által így szépen illeszkedik az úgynevezett hangszobrászat műfajába. Ezen projektjének alapja a minél hatalmasabb drone hangzások, amelyekre elektro-akusztikus improvizációk simulnak, mindenféle apró zörejek, zajok tarkítják, végül pedig Atkinson kifejezetten narratív szövegrészletei, amelyeket suttogva és olyan monotonan ad elő, amennyire csak tőle telik; ez adja meg végül a kegyelemdöfést az amúgy nem mindig teljesen negatív kisugárzású zenéjének. Egyenlő arányban találhatóak hangszerek és fieldrecording elemek a zenéjében, azonban a tételei általában lassú és lassan kibontakozó ambient és drone zenék.

Amikor először végighallgattam a már saját neve alatt megjelenő Readymade Ceremony című lemezét, felettébb meglepődtem és minél többet hallgattam, annál jobban tetszett,. Az ok egyszerű: korábbi munkái eléggé arctalannak tűnnek, miközben a nemrég megjelent lemez annyi új elemet hoz a már meglévők mellé, hogy jellegének módosítása nélkül teszi azt sokkal komplexebbé. A már ismert drone, ambient, soundscape és fieldrecording témák mellé számos glitch-, elektro-, ipari-, sőt, noise- és kollázszenei témák sorakoznak, amelyek nagyon szépen kibővítik az eddig kissé szürke világát. Üdvözlendő változás történt a szövegek terén is: esetükben az figyelhető meg, hogy sokkal direktebbek és sokkal inkább készek a konfrontációra, mint korábban, amikor a költői absztrakció kedvéért gyakran vérpadra került lényeges dolgok kimondása. Már az olyan dalcímek erről árulkodnak, mint az Against the Archive, a Carve the concept and the Artichoke, vagy a The book is the territory – ezek a címek már sokkal inkább irodalomelméleti, filozófiai, társadalomtudományi tartalmakról jeleznek, mintsem a végletekig absztrahált költői témákról, lásd például a L’Oeil című tétel olyan vezérmotívumait, mint az „I used to be played more often…”, vagy „This shouldn’t be a dialog…” és „Hanged by the showercurtain’s rope…”, amely sorokat Atkinson suttogva ismételget más kijelentésekkel együtt. Amolyan kommentárként is felfoghatóak a kiöregedő előadóművészek félelmeiről, ugyanakkor lehet valami teljesen banális értelmezése is, de pontosan ez a hétköznapi, életszagú, banális tragikum, avagy tragikus banalitás az, ami nagyon friss ezen a lemezen a korábbi néhol eléggé túlfűtött és világmegváltó absztrakt költészettel szemben.

Mindent összevetve, ez eddig Félicia Atkinson legjobb lemeze. Változatos, radikális, egyenes, nem bújik az említett műfaj(ok)ra általában annyira jellemző balladai homály mögé, hanem a sötét nyirkos titkokat kiteríti egymás mellé a napra szikkadni és elhalni. Nincs kegyelem. Ám a lemez a szép és az egymás mellé rendezés miatt nem egy felszínes vagdalkozás, hanem inkább egy nagyon érzékeny számvetés. Nagyon érdemes meghallgatni és időt szánni rá.

A lemez teljes hosszában meghallgatható Félicia Atkinson BandCamp oldalán, ITT.

Natural Snow Buildings: A Night Country (2014)

Elvétve a kísérleti zenevilág odvaiban olyan zenészek is rejtőzködnek, akiknek nem adatik meg egy perc nyugalom sem, szüntelenül kínozza őket a tehetség és számukra pillanatnyi elégtételnek egyetlen módja az, hogy alkossanak. Ennek ellenére alkotásaik közül szinte semmi sem kerül ki a napvilágra, a nagyvilág elé. A Natural Snow Buildings nevet eddig pontosan 20 nagylemez viseli és a lemezek már-már nevetségesen limitált példányszámban kerültek kiadásra. Az ilyen vaskos diszkográfiával rendelkező együttesek engem néha komolyan képesek elriasztani, majdhogy nem teljesen a zene minőségétől függetlenül. Most is abszolút zöldfülűként fogom megközelíteni a Natural Snow Buildings legfrissebb lemezét, az A Night Country-t.

Az NSB-ről megtudtam, hogy egy kétfejű francia kísérleti zenei formáció, melynek egyik felét Mehdi Ameziane képezi, a másikat pedig egy Solange Gularte nevű hölgy. Elmondásuk szerint ők valamikor 1997-ben találkoztak legelőször egy párizsi egyetem könyvtárában és egy évre rá máris lehetett őket látni együtt zenélni. Mehdi konyított a gitárhoz, Solange pedig már eleve képzett zenészként tevékenykedett. A lemezeik nagy részét saját maguk adták ki és a borítótól elkezdve ugyancsak mindent saját kezűleg készítettek – teljes mértékben független zenészek.

Mehdi és Solange

Mielőtt valaki netán háborogni kezdene a zene minősége miatt, megjegyezném, hogy ebben az esetben szándékosan lo-fi minőségű zenéről van szó (ami amúgy nem ritkaság, lásd pl. Library Tapes). Ennek is van egy bizonyos hangulata és egyféleképp személyesebbé teszi a zenehallgatás élményét, a közelség hatását kelti (hasonlóan a kézi kamerával készített filmekhez). Ebbe semmiképp nem érdemes belekötni, mert nekik ez tényleg jól áll. Ezt a zenét nyersen ajánlott fogyasztani.

Ha feltétlenül stílusokra kéne lebontsam ezt a zenemasszát, akkor azt mondanám, hogy az ambient, drone és a (neo)folk behátosok a legmeghatározóbbak. Bár legtöbbször elegyedett formában hallhatóak, a lemez tartalmaz hagyományosabb, folk-szerű dalokat is, mint a Where Your Body Split és az Eli’s Song. Ezeknél többek között Mehdi szerény gitárjátékait lehet hallani, amelyeket Solange keserédes dúdolásai kísérnek. Feltételezem, hogy ebben az esetben a szöveg kevésbé lényeges, az éneklés pedig csupán egy amolyan hangulatkeltő elem, bár mégis kissé irritál, hogy csak egy-egy szót tudok kivenni az egészből (főleg mivel közben mégis hallatszik, hogy Solange nem csak egyszerűen halandzsázik). Sajnos a gitárdallamok sem elég ötletesek ahhoz, hogy egyedül megállják a helyüket és sokkal jobban érvényesülnek olyan passzusoknál, ahol nem ők vannak előtérbe helyezve (konkrétan a Rusty Knives Valley dalra gondolok).

Az A Night Country erőssége főként azokban a dalokban rejlik, amelyek a drone felé húznak, ahol a hangszereket nem-hagyományos módon kezelik és amelyeknél a már említett elemek csak töltésként szolgálnak. Látszik, hogy ők ebben sokkal otthonosabban mozognak, bár igazából nem csodálkozok azon sem, hogy néha kimerészkednek más területekre is (több, mint 20 lemez után ez tökéletesen érthető). A lenti videón láthatjuk, hogy élőben hogyan hozzák létre ezt a drone-szerű hangzást:

Az utolsó dal viszont, a Gothic Suburbia ismét kitűnik a sorból épp amiatt, hogy ez immár egy langyos, teljesen letisztult ambient mű, tehát merőben eltér attól a nyers hangzástól, amihez az eddigi 70 perc alatt a fülünk már kezdett hozzászokni. Lehet, hogy ez valamilyen happy endet akar jelképezni a lemez végén, de mégsem illett bele az összképbe.

Néhol a Jim Jarmusch Only Lovers Left Alive filmjét kísérő muzsikára emlékeztet (amiről mellesleg, a zenéjén kívül, nem sok jót tudnék mondani) és a filmzenéhez való hasonlítás nem is annyira hülyeség. Ők maguk is számtalanszor beiktattak filmekre való utalásokat a zenecímekbe, de ugyanúgy zenéjük is nyilvánvalóan a horrorfilmeknek hódol és simán beleillene például egy John Carpenter filmbe.

Teljességében, mint egy összefüggő lemez A Night Country nem működik, de ennek ellenére, ha szétszedjük, akkor lehet benne találni több érdemre méltó részt is. Különösképp még a You´ll Become What You Fear the Most számot emelném ki, amelyik múlt héten elhangzott a MetroGnóm műsorban is és az abból készült mix itt meghallgatható:

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

Amikor legutóbb Eugene S. Robinsonhoz köthető projektről írtam – akkor épp a ZU-val közösen készített zseniális The Left Hand Path című lemezről volt szó – úgy fogalmaztam, hogy olyan, mintha zene-terroristák egy székhez kötnék a hallgatót és a legszebb zenére percenként gyomorszájon vágnák? Gondoltátok volna, hogy ezt lehet még tovább is fokozni? Mert én nem.

Nagyon ritkán szoktam ilyet mondani, de Philippe Petit és Eugene S. Robinson The Crying of Lot 69 című közös lemeze maga a tökély, egyike azon lemezeknek, amelyek tökéletesen alátámasztják Nietzsche kijelentését miszerint zene nélkül tévedés volna az élet. Bizonyos értelemben ez az egész lemez olyan életekről szól, amelyek ilyen vagy olyan okból tévedések, de teljesen más értelemben, mint a nietzschei szentenciában.

A lemez kiadói promója:

Philippe Petit veterán DJ, aki, amikor épp nem lemezeket pörget, a drone, a dark ambient, a noise, az ambient, a field recording és az experimental soundscape műfajaiban alkot nagyokat. Igencsak illusztris nevekkel sikerült kollaborálnia az évek során: ASVA, Lydia Lunch, Edward Ka-Spel, Murcof, Justin Broadrick, Nils Frahm, Aidan Baker és végül a jelen cikk tárgya is: Eugene S. Robinson. A lemezen hallható zene megfelel az imént felsorolt műfajok keverékének, ám nem egyszerűen arról van szó, hogy hangokat dobált volna egymásra vagy egymás után, hanem felettébb konceptuális műről beszélünk. Először is a zene keretes szerkezetű ugyanis mindössze két felismerhető hangszer hallható benne: az egyik a legelején, egy trombita, amin nem más, mint a legendás Rhys Chatham játszik, valamint a legvégén egy száraz gitár, amelyet pedig Hervé Vincenti szólaltat meg. Mindezeken túl a zene folyamatosan háttérszerepet tölt be, de nem érdektelen egy pillanatig sem, csupán úgy marad kiváló, hogy tökéletesen engedi kibontakozni Robinsont. Alapvetően hosszan kitartott, felismerhetetlenségig torzított hangok, amelyek lassú és hömpölygő alakulása furamód zeneivé teszi őket, még ha nem is a szó hagyományos értelmében. Annak ellenére, hogy az album fel van osztva hat részre, a zene összefüggő és megszakítatlan egészet alkot, amelyben első hallásra alig érzékelhető változások jelzik az egyik rész végét és a következő elejét. Mindazonáltal az összes zene közül, amely alapul szolgált eddig Robinson számára (Petit zenéjén kívül a Xiu Xiu, a Zu és Lydia Lunch többek közt), eddig talán ez talál a legtökéletesebben, ez engedi a legjobban kibontakozni úgy a hangját, mint egész előadásmódját.

Számomra Eugene S. Robinson egy legenda. Az egyik legváltozatosabb figura, aki a kísérleti zenék terén tevékenykedik. Egy személyben énekes, zenész, regényíró, újságíró, drámaíró, testépítő, valamikori kidobó és többszörösen díjazott mixed martial arts harcos, aki legalább ötféle küzdősporthoz ért: mixed martial arts, muay thai, kenpo, brazil jiu jitsu és birkózás. A The Crying of Lot 69 története az ő fejéből pattant ki és meg kell mondanom, nem akármilyen történet ez. Egy teljes novellával van dolgunk, amelynek a lemez valójában a megzenésítése, ez kerül elmondásra/felolvasásra az album majd 45 perces futamideje alatt. A történetről természetesen nem fogok részleteket elmondani, hallgassa csak meg mindenki magának, de néhány fontos dolgot azért érdemes észben tartani. Először is készüljünk fel, hogy iszonyat kényelmetlen helyzetbe fog hozni. Eugene eddigi dolgairól is tudtuk, akik ismerjük munkásságát, hogy nem szégyenlős és nem csak írásai, de az Oxbow-béli dalszövegei is a csontig hasítanak, ám ez a novella olyan szinten tapos a szereplői személyes szférájába és akár „emberi méltóságába”, hogy vadidegenként is izzasztó volt hallgatni fiktív, nem létező emberek testi, lelki megpróbáltatásait. Másodszor, szintén hasonlóan a többi szerzeményéhez, kíméletlenül egyenes, minimalista és száraz szöveg, nincsenek díszítések, nincsenek szóvirágok, sem ellazító fordulatok, csak ökölcsapásként ható kijelentések, történések, fordulatok, leírások. Eugene szövegvilágára jellemző, hogy a lehető legkevesebb szóval próbál elmondani minden lényegeset és csakis a lényegeset: semmi értelmetlen szószátyárság nincs abban, amit csinál, kizárólag a pattanásig feszített koncentráció a lényegre, valamint az abszolút fegyelmezettség ökölbe szorított kezei és összeszorított fogai. Maga a történet a legklasszikusabb és legszebb Lucio Fulci-féle ’giallo filmek’ hagyományait követi (amire már a borító és az egész design is utal) tele árulással, csalással és csalódással, lelki és testi szenvedéssel, túlfűtött erotikával (ez utóbbi hiányzik ebből a történetből, azonban központi jellegű a Last of the Dead Hot Lovers című második közös lemezükön).

A lemeznek már a kiállítása is a Lucio Fulci-féle giallo filmek plakátjait idézi

Eugene előadásmódjára legalább annyira jellemző ebben a műben az „ökölbe szorított kezek és összeszorított fogak” leírás, mint erre a novellájára. Ha az Oxbow lemezeken és főleg koncerteken nyújtott teljesítménye egy szó szerinti küzdelem, egy harc, egy mma-meccs átültetése énekbe, mozgásba, előadásba, akkor ez a lemez, a küzdelem, a harc, a meccs kezdete előtti végtelennek tűnő, valójában mindössze pár (tized-, század-, ezred-) másodpercet mutatja be, amikor a két küzdő felméri egymást, miközben pattanásig feszülnek az idegeik, éppen közel háromnegyed órásra nyújtja az élményt. Olyan szinten fokozódik a feszültség már az első pillanatoktól, hogy néha valóban nehéz hallgatni, annyira felzaklató és nyugtalanító. Ez nyilvánvalóan része az eredeti tervnek és számomra is azok a művek a leghatalmasabbak, amelyek ahelyett, hogy az ellustult, puha, kikapcsoló ostobaság párnái közé nyugtatnának, sokkal inkább felzaklatnak, és gondolatokat indítanak meg és amilyen gondolatokat ez az album indított meg bennem, arra roppant kevés zene képes. Még ha komolyabban is utánagondolok, nem tudok egy másik albumot sem felhozni, amely például többek közt a nők iránti erőszak abszolút és elviselhetetlen etikátlanságáról ültetett volna magvat a fejembe. Az ehhez hasonló roppant részletbemenő és sajátságos gondolatokat pedig Eugene végtelen feszültséggel, monoton módon, szinte végig egyhangúan, roppant kevés kilengéssel tolmácsolja. Ezt segíti roppant változatos hangja, amely a tiszta énektől a sikításon és rekesztésen keresztül az üvöltésig és suttogásig mindenre képes. Ezen a lemezen azonban más volt a koncepció: itt mindent a legeslegvégsőkig kicsontoztak, minden felesleges zsírt lemetszettek róluk, míg csupán a fehér csontként ragyogó lényeg maradt mindenféle lohasztó díszítés nélkül. Philippe is sztereotípiákat rombol, hiszen egy átlag DJ általában még csak hozzá sem szagol ezekhez a zenei mélységekhez, Eugene pedig azt a sztereotípiát aprítja fel, hogy a testépítő harcos csakis izomagyú ostoba verőgép lehet, hiszen ő maga többszörösen is meghaladta már ezt az ethost.

A lemez hátoldala

Nem találok egyetlen hibát sem ezen a lemezen és ez nagyon ritka eset, hiszen még az örök kedvenceimmel is „ultrakriticista mizantróp” vagyok. Ezért is örvendek, hogy ez a lemez egy trilógia első része, amelyből megjelent már a második is, a Last of the Dead Hot Lovers, amely legalább ennyire érdekes lemez, még ha nem is ennyire erős úgy koncepciójában, mint kivitelezésében. A trilógia harmadik része még várat magára. A cikk apropóját a közelgő új Oxbow lemez adta, amely zenekarnak Eugene az énekese, frontembere, de addig is itt van ez az abszolút ínyencség, egy olyan lemez, amely végképp nem mindennapi hallgatásra született. Ez a mű rideg, túlfeszített, a koncepciójához pedig kíméletlenül hű megvalósításában is. Egy monolit, egy roppant kőszikla, amelyen alig található kapaszkodó, de ha azt a keveset megleli az ember, egy olyan élménnyel lesz gazdagabb, amelyet holtbiztos, hogy egyetlen „lélekre” ható, „csodaszép” és negédesen „pozitív”, crescendo crescendo hátán lemeztől sem fog kapni soha. Soha. Soha. És ez máris sokkal pozitívabb annál, mintha elandalítana pár tucat-dallammal, amelytől fahéjillatú szivárványokat prüszköl fel a hallgató gügyögő „lelke” a hajnal első rózsaszín árnyalataira.

Eugene S. Robinson + Philippe Petit – In my curiosity:

Ahogy Doug Bradley színészlegenda Pinhead nevű karaktere mondja a Hellraiser című filmben: legyetek bátrak, lépjetek ki a komfortzónáitokból, legyetek kalandorok az élmények és tapasztalatok külső régióiban, feszegessétek határaitokat. Erre pedig elképzelni sem tudok semmi más tökéletesebb aláfestő zenét, mint Philippe Petit és Eugene S. Robinson The Crying of Lot 69 című lemezét. Kár kihagyni. A lemezt ITT hallgathatjátok meg teljes hosszábban, Philippe Petit hivatalos BandCamp oldalán.

A legutóbbi MetroGnómban az lemez Modern Trends in Modernity című tétele hangzott el:

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

Pod Tune – Whale/Human Collaborative Music Project

Érdekes dolog ez a zenés környezetvédelem. Az ötlet R. Murray Schafertől származik, aki a hetvenes években kitalálta az acoustic ecology fogalmát, ami nagyjából azon az egyszerű felismerésen alapszik, hogy ha már adottak a megfelelő technikai eszközök, miért ne lehetne a természetről nem csak fény-, hanem hangképeket, illetve nem csak vizuális, hanem hangzó térképeket is készíteni? Az acoustic ecology eredetileg olyan környezet-specifikus hangfelvételek készítését jelentette, amelyek az emberektől származó zajok kiszűrése által olyan rejtett és „tiszta” természeti hangokat hoznak előtérbe, amelyekkel normális körülmények között nem találkoznánk, vagy nem fordítanánk rájuk megfelelő figyelmet.

Későbbi soundscape-pel foglalkozó művészek már városi hangkörnyezeteket is előszeretettel konzerváltak, viszont eredetileg a cél az embertől érintetlen, már-már mitikus „ős-természet” bemutatása volt. Ez a cél pedig hordoz magában némi ellentmondást. Először is felmerül a kérdés, hogy egy, az emberi zajoktól különböző filterekkel és utómunkálatok során megtisztított természet mennyiben valódi, mennyire igaz? Nem inkább arról van-e szó, hogy a művész egy saját elképzeléseinek megfelelő, fiktív és idealizált természetet hoz ilyen módon létre?

Ehhez kapcsolódik egy második ellentmondás is, nevezetesen az, hogy a high-tech felszereléssel, érzékeny mikrofonokkal rögzített hangok nem azok a hangok, amelyeket szabad füllel is hallanánk. A természet lágy ölén álldogálva másképp halljuk a környező hangokat, mint a szobánkban fülhallgatón keresztül. Itt is felmerül a kérdés, hogy a rögzített természet mennyire „tiszta”, vagy mennyire a közvetítő szerkezetek által „bemocskolt”?

Végül pedig az is kérdés, hogy a rejtett és szokatlan hangok kihangsúlyozását és kiemelését nem éppen a tágabb környezet szenvedi-e meg? Fennáll a veszélye annak, hogy a mikrofonok segítségével felnagyított természeti hangokat zenei érdekességekként hallgatjuk, így pedig nem váltják ki az elvárt környezettudatos hozzáállást.

Akárhogy is legyen, annyi biztos, hogy az ilyen felvételek valami különössel, valami nem megszokottal, idegennel hoznak kapcsolatba. Ez pedig mindenképpen előny, hiszen rávilágít arra, hogy a saját kis világunkon kívül vannak még más világok is, amelyekre szintén nem ártana kicsit odafigyelni.

hosszúszárnyú vagy púpos bálna

A Pod Tune projekt célkitűzései között is szerepel egy különös világ bemutatása. A bálnahangokkal ötvözött kísérleti zene a projekt egyik ötletgazdája (Jessica Gardiner) szerint arra hivatott, hogy a bálnákat az emberek életének részévé tegye. Ezáltal persze azt remélik, hogy az emberek tudatosabban fognak vigyázni az óceánok tisztaságára is. A környezetvédelmi indíték konkrétabb formát ölt abban, hogy az eladott lemezek utáni nettó bevételt bálnákkal és az óceáni élettérrel foglalkozó környezetvédő csoportok részére ajánlották fel.

A projekt tehát hátterében és enyhén utópikus célkitűzésében környezetvédelmi, amúgy meg egyértelműen a zenére teszi a hangsúlyt. „Valami szépet, merészet és szórakoztatót akartunk létrehozni” – mondja a már előbb is említett producer. Ennek érdekében (két másik producertársával együtt) azzal a felkéréssel fordult 14 kísérleti zenész (vagy zenészkollektíva) felé, hogy írjanak zenét különböző bálnahangok felhasználásával. A Whale/Human Collaborative Music Project elnevezés pedig arról tanúskodik, hogy a bálnák és az emberek által létrehozott hangokat egyenrangúan szerették volna kezelni. Hogy ez mennyire sikerült, arról picit később lesz szó, előbb viszont még idéznék egy furcsát a sajtóanyagból.

Harold Linde (egy másik producer) miután hüledezik egy sort arról, hogy milyen furcsa, hogy az űrről már szinte többet tudunk, mint az óceánokról, azt találja mondani, hogy az óceánok mélyén élnek olyan rettentően intelligens élőlények, amelyek csak arra várnak, hogy beszédbe elegyedjünk velük. Na mármost én nem vagyok bálnaszakértő, de azt azért simán el tudom képzelni, hogy egy púpos bálna értelmesebben is el tudja tölteni a mindennapjait annál, minthogy folyton azt lesse, hogy egy ember mikor fogja végre megszólítani. Főleg, hogy az „áhított” beszélgetőpartner már bő évtizedek óta baszogatja különböző bombákkal, tengeralattjárókkal, szeméthegyekkel meg hasonlókkal.

Ez a szerencsétlen megfogalmazás egy kicsit ellentmond a hangoztatott környezetvédői alázatnak, meg a kollaboratív jelleg hangsúlyozásának, ezért javaslom ne vegyük túl komolyan. De ha már megint ellentmondásoknál tartunk, azt azért még elmondom, hogy ez a projekt sem mentes a bevezetőben említett problémáktól. Mert a víz alatti mikrofonok (ún. hydrophone) egészen biztosan nem azt hallják, amit mi szabad füllel hallanánk, a bálnahangokat zeneként kezelve pedig elvesztődik azok valódi környezete (állítólag a hím bányák udvarláskor énekelnek, de táplálékszerzéshez is használnak különböző hangokat). De a zene hallgatása során egészen biztosan rá fogunk csodálkozni a bálnák elképesztően érdekes énekére, és ezáltal pedig egy, a miénktől radikálisan eltérő világ egyik szegmensébe nyerhetünk bepillantást.

És akkor most már végre a zenéről, ami ugye nem csak a különös bálnahangok bemutatásáról szól, hanem azoknak az emberi zenével való összefonódásáról is. (Épp ezért a Pod Tune nem tiszta soundscape, hanem ún. gateway, befogadóbarátabbá tett soundscape.) A kollaboráció tehát kulcsszó, és én is ezen keresztül próbáltam meg értékelni a kompozíciókat, azaz aszerint, hogy mennyire sikerül a bálnákat egyenrangú társszerzőkként kezelniük?

A lemezt az ambient nagyágyú Loscil egy szerzeménye nyitja. (Loscil munkásságáról itt írtunk bővebben.) A címének megfelelően (Altus) a darab egy mély, pulzáló drone-ra épít, majd bő két perc után e fölött lépnek be a magasan gilassandózó bálnák, plusz egy fokozatosan erősödő, leginkább vízcsobogásra emlékeztető recsegés. Az Altus egyből áthatóan sejtelmes hangulatot teremt, elég komolyan magasra teszi a lécet, bálnaszempontból viszont nekem ez nem volt elég. Úgy éreztem, hogy ha kivennék belőle a bálnákat, akkor is pont ugyanannyira jó és hatásos volna, kicsit durvábban mondva, a bálnahangokat díszítésként, és nem integráns alkotóelemként használja.

Ugyanez volt az érzésem a Roly Porter és Cynthia Millar duója által írt, szintén a drone ambient műfajába sorolható második számmal, az amerikai alt-country óriás, a Wilco billentyűse, Mikael Jorgensen által jegyzett számmal, sőt még a field recording egyik hatalmas totemének számító Jacob Kirkegaard kompozíciójával kapcsolatosan is. A mélység, sötétség, titokzatosság érzését kiválóan hozzák, a bálnákat viszont szerintem kellékként használják.

Uģis Prauliņš

Nem így a lett zeneszerző Uģis Prauliņš, aki egyenesen szólistaként kezelte a bálnákat, és egy hullámzó arpeggiókból álló egyszerű billentyűs kíséretet írt az énekük alá. A kíséret hűen követi a bálnák dallamvezetését, az eredmény pedig arra világít rá, hogy egy avatott fül milyen könnyen képes különböző zenei motívumokat belehallani a természet hangjaiba is.

Szintén ezt a megközelítést választotta a kínai születésű, ma már Amerikában élő Li Daiguo is, aki billentyűk helyett hagyományos kínai húros hangszereken kíséri a bálnákat. Ő viszont nem áll meg a kíséretnél, hanem szóló-párbeszédet is folytat a bálnákkal. Képzeljük el: színpadon, térdrogyasztva, egymásnak háttal, grimaszolva szólózik felváltva egy ember és egy bálna. Kétségtelenül vicces, de kétségtelenül tisztelettudó, ezért nekem nagyon tetszett.

Christina Vantzou

Érdekes Christina Vantzou (a Dead Texan duó egyik tagja, aki többek között része volt a Sparklehorse turnézenekarának is, és leginkább videóművészettel foglalkozik) megközelítése is. Az ő szerzeményében szinte egyáltalán nem hallunk bálnaéneket, ő a bálnákat a róluk szóló dokumentumfilmek felől szerette volna megidézni, hiszen elmondása szerint már kis korában lenyűgözte a bálnák dokumentumfilmekből látott, lassított felvétel-szerű magasztos mozgása. A zene ezt a slow motion effektet idézi meg sikeresen, a filmszerűséget pedig egy emberi kommentár emeli ki még jobban („We haven’t seen this animal yet.”)

Vantzou egyértelműen kiemeli a bálnákat természetes környezetükből, és egy fiktív körítésen keresztül közelíti meg őket. Ezt az utat választotta a field recording egyik nagy mestere, Eric Holm is. Ő azt képzelte el, milyen lehetett, mikor régen a nyílt vizeken a tengerészek szabad füllel hallották az akkor még semmihez sem köthető, sejtelmes hangokat. Effektezett, távolivá varázsolt bálnaének, farecsegést idéző hangok, és lassú hullámzást idéző drone idézi meg kiválóan ezt a fiktív helyzetet, a jelenet feszültségét pedig ideges kopogások fokozzák.

A kísérleti zene legendás alakja, William Basinski is más kontextusba próbálta helyezni a bálnák hangjait. A Voyager 1 űrszondával a Földön készült különböző képeket és hangfelvételeket is tartalmazó aranylemezeket is az űrbe küldtek. A hangfelvételek egyike állítólag bálnák énekét örökíti meg. Ez a történet inspirálta Basinksit arra, hogy ötvözze a bálnák énekét egy régebbi, különböző „légbőlkapott” (például rövidhullámú rádió segítségével befogott) hangok felhasználásával készült darabjának egy rövid részletével. Az eredmény őt lenyűgözte, engem annyira nem, de konceptuálisan ez a kísérlet is érdekes.

Mia Hsieh

Az egész lemez szerintem legjobb darabja a taiwani énekesnő, Mia Hsieh In the Deep Blue című felvétele. Hseih felhangéneklési technikája anélkül idézi meg a bálnák hangját, hogy föltétlenül utánozni próbálná azokat. A kizárólag Hsieh énekhangjából építkező szám pedig olyan teret ír körül, amibe a bálnaének teljesen organikusan beletalál. Én úgy éreztem, hogy a két világ itt került a legközelebb egymáshoz, ez már nem alázatos kíséret, nem is vicces szóló-párbeszéd, hanem szinte egybeolvadás.

A lemez egy órát meghaladó játékideje miatt a végére került darabok kétségtelenül nincsenek túl előnyös helyzetben. Én bevallom akárhányszor elértem idáig, már túl fáradt voltam ahhoz, hogy érdemben koncentrálni tudjak. Viszont nem hiszem, hogy bármilyen friss is lettem volna, a lemezt záró négy szám meg tudott volna bárhogy is fogni. A Sugizo, a Gregg Ellis, a Gleasong és a John X. Volaitis & Earthstar Continuum által fémjelzett darabok az én ízlésemnek túlságosan közel állnak az okkulthoz, a misztikumhoz, a neohippi világképhez ahhoz, hogy komolyan tudjam őket venni. Műanyag elektronika, new age hangzás, sámánének, ilyesmi. A maguk műfajában biztosan jók, én viszont nem értek, és nem is akarok érteni ehhez a műfajhoz.

Összességében és zárásként megemlítendő, hogy a lemez szépen meg van szerkesztve: drone ambient az elején, különböző érdekességek középen, és new age zárásként. Bálnaszempontból is legalább a felét jónak tudtam ítélni, mezei zenei szempontból nézve pedig sokkal nagyobb százaléka érdemel dicséretet. Mindenképpen érdemes belehallgatni, kicsit ismerkedni a bálnák világával, és természetesen azután igyekezni jobban odafigyelni rájuk.

A Pod Tune-ból két részletet, Christina Vantzou és Jacob Kirkegaard kompozícióját ebben az adásban hallhattátok:

Litany For The Whale by Metrognóm on Mixcloud

Bizonyos elméletek szerint elképzelhető, hogy az univerzum és minden ami benne van a sűrűsödő csillagpor felhőktől az emberig csak egy szimuláció. Egy óriási számítógép által generált virtuális világ, melyben sosem halunk meg, hisz soha nem is létezünk igazán.

Tilang

Nem tudom, hány bitet kellene hozzárendelni egy emberhez ahhoz, hogy a kép realisztikus legyen, de elfogadva a premisszát miszerint az, amit látunk nem is igazi, a realizmus szó is kicsit átértékelődik. Elveszti esetleges a valóságra utaló értelmét, egyszerűen csak a megfigyelt jelentést kapja. Mióta elkezdtünk megfigyelni és azon gondolkodni, hogy miért és hogyan is lettünk, talán egészen az elejétől fogva tudtuk-hittük, hogy a dolgok működésébe sohasem láthatunk bele egészen mélyen. Nincs az a mikroszkóp vagy távcső, ami megmutathatná, hogy az idők kezdetén hogyan történtek a dolgok, és ha lenne se láthatnánk azt, aki-ami mindent, ezt az életet és sorsot adó néhány millió millió bitet irányítja.

Bitchin Bajas – Rob Frye, Dan Quinlivan, Cooper Crain

A Bitchin Bajasról kellene szóljon ez a cikk, de én semmit nem tudok róluk. Kerestem, de nincs mit megtalálni. Két albumuk jelent meg eddig, drone zenét játszanak. Hárman vannak és nagyrészt elektronikus hangokból építik azt, ami saját bevallásuk szerint relaxációt hivatott szolgálni. Ezt a zenét viszont nem ők írták. Személy szerint hiszem, hogy a zene önálló entitás és valahol az éterben lebegve várja minden hang, harmónia és érzés, hogy valaki rátaláljon és kézzel fogható formába öntse nekünk, süketeknek. Valamiféle zenei távcső kellhet hozzá, amivel megfigyeli a zenész, majd legjobb képességei szerint reprodukála itt a Földön.

Ez történhetett a Bajas 2014-es Bitchin Bajas című lemeze esetében is: betekintést nyerünk egy pillanatra abba a felfoghatatlan messzeségbe, ahol egy (vagy több) láthatatlan és talán fizikai formát már nem is igénylő erő rakosgatja a biteket, egyesek és nullások sorát írva végtelenül, melyből megszületik minden, amit mi itt látunk és tapasztalunk.

Field Study

Az album egy tizennyolc perces ragával kezdődik, melynek címe Tilang. A tilang egy vallásos ének, melyet főleg korahajnalban énekelnek, szövegeiben a fő téma a rosszhoz, gonoszhoz való ragaszkodás értelmetlensége annak fényében, hogy az első szikh guru, Guru Nanak megmutatta az utat az igazi boldogsághoz és beteljesüléshez. A szikhizmust modern filozófusok a neoplatonizmus következményeként szokták emlegetni, erről pedig csak annyit, hogy a The One azaz az Isten áll a középpontjában, Ő a megismerhetetlen és láthatatlan gép hasonlatomban, hozzá kerülünk egészen közel az album egyes számaiban.

Brush

A mostanában elég nagy népszerűségnek örvendő field recording itt is jelen van. A természet hangjait hallva olyan, mintha letenném a zenészektől kapott távcsövet és megnézném, mi is lett az űrben morajló, kattogó szerkezet ( amolyan reality engine) terméke. Rend és béke uralkodik mindenhol, a hangszerek összhangban festik a képet, amelyet a végeláthatatlanul hosszú sor egyes és nullás diktál nekik. A teremtés nem fejeződik be tehát soha, folyamatos gyártás eredménye a világ, minden szín, hang, mozgás, érzés egy-egy adag egyes és nullás következménye.
Gyönyörű színes fraktálok lüktetnek és forognak az elénk festett képeken, hihetetlen, mit lehet pusztán a tiszta információval vagy annak hiányával ábrázolni, ha biztosítjuk a folyamatos tér-időt vászon gyanánt egy teremtőnek.

Pieces of Tape

Őszintén bevallom, ennyire drónba még sosem másztam bele, de ez kifejezetten tetszik. Egyszerű, de különbözik mindentől, amit eddig hallgattam. Sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a hangzásra, ritkán emelkedik ki hang, szólókról pedig szó sem lehet.
Nagyon undergroundnak számít még a Bitchin Bajas, alig van pár videójuk az interneten, de azt hiszem jó irányba haladnak, és remélem folytatják ezt így tovább, mert nem sokan tudják megmutatni nekünk, rövidhallóknak, hogy mi is történik a végtelenség olyannyira messzi és eldugott bugyraiban, hogy maga a létezés is megkérdőjeleződik.

Bitchin Bajas – Bitchtronics (2013)

A Bajas első albumáról, a Bitchtronics-ról az Inclusion című szám ebben a műsorban kapott helyet: https://www.mixcloud.com/metrognom/became-a-leaf/

Ricardo Donoso: Saravá Exu

Amióta novemberben felkerült a világhálóra a Vesperum, Ricardo Donoso legújabb lemezének a bemutatkozó dala, azóta folyton azt lestem, hogy mikor lesz elérhető a teljes lemez. Most pedig, hogy kikerült, azt mondhatom, hogy az elvárásaimat is túlhaladta és ez eddig a legizgalmasabb kísérleti elektronikus alkotás, amivel megismerkedhettem már ilyen korán 2015-ben.

Amíg vártam az új lemez megjelenését, kíváncsiságból végigfutottam Ricardo Donoso diszkográfiáján, és bár egyik album sem fogott meg annyira, mint most a Saravá Exu, érdekes volt megvizsgálni az előzményeket, amelyek idáig vezették a munkásságát. A saját neve alatt öt lemezt tud maga mögött (ha nem számoljuk bele a legfrissebbet) és ezek közül a 2014-es A Song For Echo áll legközelebb a Saravá Exu hangzásvilágához, bár az előbbi jóval nyugisabb és kevésbé provokatív. Ricardo Donosoról amúgy tudni kell, hogy ő egy képzett brazil zenész és zeneszerző, aki jelenleg Bostonban tartózkodik és a saját projektjén kívül egy Ehnahre nevezetű avant-death metál együttesben is zenél valamint a Perispirit kísérleti elektronikus duó egyik tagja.

Ricardo Donoso

A Saravá Exu mindenképp az eddigi legmerészebb alkotás, ami kikerült Donoso keze alól. Ezt már abból is láthattuk, hogy mikor elhangzott a MetroGnóm műsorban, akkor némi problémát okozott a lemez műfaji meghatározása. Véleményem szerint ez mindig egy jó pontnak számít, ha kísérleti zenéről van szó. Míg a Donoso előző lemezei többnyire a drone és az ambient műfajain belül mozogtak, a Saravá Exu mindezeket túlhaladta. Belekerültek többek között noise és techno elemek is, amelyek ötvöződtek ritualisztikus Candomblé ritmusokkal anélkül, hogy megtörjék a lemez természetes folyását. Ez legjobban a Conticinium dalnál érződik:

Összességében véve azt mondanám, hogy egy futurisztikus hangzással van felruházva és a tribális elemek finoman belesimulnak a zene szövetébe. Donosot mindig is érdekelte a múlt és a jövő közötti kapcsolat és ez a zenéjében is kifejezésre került.

Elmondása szerint ezzel az albummal megkísérelte megzenésíteni az afro-amerikai Quimbanda vallás mágikus rítusait. Mindegyik dal egy latin címet visel és a dalok címét követve láthatjuk, hogy az album végigvezet minket egy rituális időintervallumon, amely napnyugtától (Crepusculum) napkeltéig tart (Diluculum), bár ez a folyamat magában a zenében különösképp nem érzékelhető. Eléggé egységes a lemez hangulata, nem tartalmaz olyan dalokat, amelyek megtörnék ezt. Az egész tulajdonképp egy folyamatos lüktetés – a zajos és csendesebb részek egyfolytában váltogatják egymást és soha nem tisztul le teljesen, legalábbis annyira nem, hogy a hallgató tökéletes kényelemben érezhesse magát a lemez hallgatása közben (elvégre nem is az a célja, hogy álomba ringasson). Legfőbbképp dinamikusság jellemzi, a kiszámíthatatlan jellegének köszönhetően pedig a nyugtalanság, a feszültség érzését kelti. Legjobban azt szeretem benne, hogy teljes figyelmet igényel és nem hagy olyan könnyen elkalandozni a hallgatása közben, ami bizony ritkaság az effajta zenéknél.

Az egyetlen kifogásom az, hogy talán túl rövidre sikeredett (36 perc), de erre is van megoldás, hisz aki többre vágyik, annak ott van Detterence is, Donoso legelső lemeze, amit most átdolgozott és kiadott a Saravá Exuval egyidőben.

Richard Skelton

Richard Skelton folytatja azt az irányt, amit 2009-ben a Landings lemezzel elkezdett: az észak-angliai vad tájak továbbra is sóhajtoznak Skelton legújabb albumán, a Form Themselves Into Streamsen.

Ismét egy olyan zenészről van szó, aki messze túllépte a klasszikus műfaji határokat és egy olyan csúcsra vergődött fel, ahol teljesen egyedül áll. Számomra legalább mindenképp egyedülálló az, amit ő eddig művelt, úgy a zene, mint egyéb művészeti ágak terén is. Merthogy amellett hogy zenét szerkeszt, Skelton nemegyszer villogtatta tehetségét íróként is, nem beszélve a képzőművészeti alkotásairól, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz a zenei élményhez, amelyet a hallgatói számára szánt. Ezek a sokféle művészi megnyilvánulások ugyanis nem elválasztandók, hanem legtöbb esetben azért születnek, hogy kiegészítsék egymást. Ez látható a Landings esetében is: a lemezhez egy könyv is párosult, amelynek címe megegyezik a lemezével és Skelton személyes blogján található leírás szerint e könyvben egymásba fonódik a művész narrációja a tájéval, annak topográfiájával, történelmével és helységneveivel.

Landings

Azért is érdemes előbb a Landings lemezről beszélni, mert igazából ennél talált rá saját hangjára és ahogy már említettem, minden, amit azóta alkotott, ennek a folytatásaként fogható fel. Itt fellelhető elsődleges formájában az a fájdalmasan őszinte pátosz, amely jellemzi egész eddigi munkásságát. Skelton 2005-ben, a felesége elhunytát követően kezdett el zenét komponálni. Mondhatni, hogy a zenében lelt menedékre a felmérhetetlen tragédia elől. Létrehozta a Sustain-Release kiadót, a legelső lemezeit saját maga adta ki olyan nevek alatt, mint Heidika, A Broken Consort, Carousell, Riftmusic vagy Clouwbeck. Az itt megjelent lemezeket pedig posztumusz együttműködéseknek nevezett, mivel ezek esetében a felesége műalkotásait használta fel lemezborítóként.

Elsődleges szándéka az volt, hogy a bizonyos helyekhez fűződő emlékeit próbálja zenében felidézni és megörökíteni. Az a keserédes nosztalgikus hangulat pedig, amely az emlékekhez kötődő elkötelezettségéből fakad, mindmáig érzékelhető a szerzeményein. A hely és emlékezet közti viszony kérdése több szinten is megmutatkozott nála, sőt, Skelton odáig fokozta, hogy a felidézendő tájékról különböző természeti leleteket gyűjtött: fadarabkákat, tobozokat vagy faleveleket és beillesztette őket a lemez csomagolásába. Az őt körülvevő észak-angliai vad természet kifogyhatatlan forrás számára, amelyből örökösen ihletet merít. Egy folytonosan visszatérő motívum nála a folyam, az a szerény természeti erő, mely néhol képes életre kelteni Nyugat-Pennine kietlen tájait.

Dobozos összeállítás

Alapvetően akusztikus hangszereléssel éri el azt az összetéveszthetetlen hangzást, ami minden egyes projektjéből kisugárzik. Preferált hangszere a hegedű, de multiinstrumentalista révén hasznát veszi az akusztikus gitárnak is, mely egy rusztikus szférába emeli hangzásvilágát. A háttérben néhol a zongora hangja is fellelhető, de az csupán kiegészítésként szolgál és soha nem veszi át a vezérhangszer szerepét. A vonóshangszerek finom rezgései azt az érzést keltik, hogy bármelyik pillanatban a csendbe veszhet el az egész, bár végül mindig kitartanak a dal végéig.
Azt is meg kell említeni, hogy zenéjét gyakran ötvözi a közvetlen környezetéből felvett hangokkal (field recording) és ezáltal tökéletesen megeleveníti a nyirkos láprétek elővilágát.
Noha alapjában véve egyszerűség jellemzi a zenéjét, a végtelen drone-szerű hangrétegek képtelenné teszik a kibogozását. Ilyen szempontból az ambient és a drone műfajaihoz áll legközelebb, bár sokan a kortárs komolyzenéhez sorolják be, amivel én személy szerint nem értek egyet.

Ami a legfrissebb lemezét illeti, a Form Themselves Into Streams (Folyamokká változtatják önmagukat) nem hozott nagy meglepetéseket számunkra, viszont nem is veszített egy cseppet sem minőségéből, tartja ugyanazt a szintet, amit a Verse of Birds (2012), vagy akár a Landings (2009) elért. Ez így teljesen rendjén van és nincs különösebb okom panaszra, még nem mondhatom azt, hogy elegem van ebből a már megszokott hangzásból, ami tőle várható. Eddig mindegyik lemez között voltak árnyalati eltérések, bár azért kíváncsi vagyok, hogy meddig fogja bírni követni ezt az ösvényt. Egy idő után csak le fog kelleni térjen. Elmondása szerint az albumon található dalok már 2007 és 2008 között megíródtak és eredetileg egy hosszú zeneszámot képeztek, de 2013-ban újra elővette és átdolgozta őket, végül pedig egy öt részre felosztott formában jelentek meg. Ez magyarázatot ad arra, hogy miért ennyire szokatlanul rövid a lemez, csupán 33 perces. Emiatt könnyen többször is újrahallgatható és bár már számtalanszor megtettem, még nem vettem észre, hogy veszített volna valamit is hatásából. Tehát ha ez elnyeri tetszésed, akkor nagy az esélye annak, hogy Skelton többi szerzeményei is fognak tetszeni.

Mellesleg ebben a listában kapott helyet Richard Skelton legfrissebb lemeze.

Radian és a jobbszélen: Howe Gelb.

Most megpróbálok legalább valamennyire tényszerű maradni és nem fogom azt mondani, hogy a legzseniálisabb, legjobb zenekar az amiről, most írni fogok. Egyszerűen csak annyit állítok, ami még valamennyire igazolható is: a Radian egy fenemód különleges zenekar.

A zenekar 1996-ban alakult Ausztriában három igencsak az avantgarde elképzelésekkel flörtölő zenészből. Martin Brandlmayr dobos, vibrafonművész, vágó és hangszerelő az alapító tag, aki az elektroakusztikus zene kedvelői számára nem ismeretlen. A zenekarból mostanra már kilépett Stefan Németh gitáros és szintetizátoros, de John Norman basszer továbbra is maradt. Már Németh helyébe Martin Siewert lépett, aki nem csak a Radianon ténykedik velük, hanem Brandlmayrrel közösen megjelentették az egyik legkülönlegesebb EAI-lemezt is – ez volt a Too Beautiful to Burn.

A Radian zenéje mindig John Cage filozófiájára emlékeztetett Főképp abban, hogy mennyire precízen mérik ki az általuk előadott hangok közti szüneteket. Emlékezzünk Cage azon előadásaira, amelyeknek kottákat szerkesztett és stopperórával mérte az előadását, előre tudva, hogy mint kell mondani 5 perc és 15 másodperckor és mi mást 5 perc és 2O másodperckor, leállva és újbólkezdve, ha túl korán vagy túl későn ért el a szövegben oda. Hasonlóképpen a Radian esetében is, addig fokozzák ezt a már amúgy is közel orvosi precizitást, mígnem a zenéjükben a szünetek szinte fontosabbá válnak, mint maguk a hangok, így lesz a csend fontosabb, mint a zene. Már az első albumukon megfigyelhető ez a hozzáállás, de igazából a második Rec.Extern című lemezük az, ahol először a csúcsra vitték ezt a stílust.

Zenéjük egyszerre minimalista, mégis dúsgazdag különféle hangokban, hangzásokban, amelyek ugyancsak teljesen egyediek. Nagyon kifinomultan keverik a velejéig hús-vér élő basszusgitár + dob és a végtelenségig rideg torzított gitár + elektronika felállást, ami első hallásra egy befejezetlen lemez hangzásának érzetét kelti, ám mégis minden kristálytiszta, az utolsó percig lekerekített, kidolgozott és megalapozott. Ezt a kontrasztot erősíti a keverés is, rátesz egy lapáttal ugyanis a basszusgitár + dob szekció abszolút vastagon, térbelien, hogy úgy fogalmazzak: zsírosan szól, tökéletesen beleilleszkedik az ember hallójárataiba, míg az elektronika + torzított gitár páros koponyatörően szárazan, ridegen, porosan szól, mintha kint hagyták volna a sivatagi napon, hogy az elképzelhetetlenségig kiszáradjon. Ez a paradox hangzás támasztja alá a végletekig kicsontozott és letisztított stílusukat, amelyben olyan műfajok keverednek, mint a rock, jazz, post-rock (nem a léleksimogató, édi-bédi, hanem a száraz, távolságtartó, erőteljes formája). A korai lemezeiken élőben, hangszereken játszott IDM-hatású témáik mára roppant komplex fúziós avant-jazz-elektronika monolitté váltak.

Ahogy eddig is minden lemezükön újítottak valamit, úgy az új lemez is tartogatott meglepetést, nem is akármilyet. Mindeddig a Radian úgy játszott post-rockot, hogy az érzelmektől általában már a csöpögősségig túlcsordult műfajba semmi emberre jellemző vonást nem engedtek. Zenéjük mindig is rideg volt, távolságtartó, idegen, nehezen emészthető és minden élő hangszer ellenére nagyon is gépies hatású. Számomra viszont mindezek vonzerőt jelentettek és nem taszító okot. Most azonban nem csak hogy némi emberi karaktert kezdtek adni a zenéjüknek, hanem egyenesen az emberi hangot és ennek alapból tartalomteremtő jellegét építették zenéjükbe. Nagyon is konkrét tartalomról beszélünk, ugyanis szöveggel ellátott énekről van szó, mégpedig Howe Gelb előadásában. Gelb az Americana és a country stílusok William Burroughs-a. Ahogy Burroughs volt az egyedüli beat, aki igazán sötét helyekre és radikális túlzásokba el mert menni, amelyekről Kerouac vagy Ginsberg még csak álmodni sem tudott volna, úgy Gelb is messze túllép a country és Americana zene Springsteen klónjainak hadán. A témák, amelyekkel foglalkozik messze emberibb dolgokról szólnak, mint az amerikai élet, a déli államok szépsége, a föderatív múlt siratása, miközben a zenéje annyira amerikai, mint az almás pite vagy a hamburger. A Radian jól választott alkotótársat magának: legalább annyira radikális fickó, mint ők maguk.

Gelb munkásságát mindössze szöveg tartalma miatt és hozzáállása kapcsán szerettem, de a zenéje nem az én világom. Viszont az új Radian lemezen a zene száz százalékban Radian, Gelb csak a szövegeket és a maga radikalizmusát hozta. A Radian verses Howe Gelb (igen, verses, nem versus) lemez talán az egyik legarcbamászóbb lemeze a zenekarnak, de nem a rock zenében annyira tipikus keménycsávó, férfi(asság)-centrikus formában, ahogy ezt sajnos megszokhattuk a legtöbb zenekartól. A Radian teljesen egyedien közelíti meg ezt a témát és a zenét, saját paradox jellege és széttördeltsége adja minden hangerejét, minden erejét, minden tomboló zaját, minden kontrollált káoszát. Nekem mindig Hajas Tibor performer sorai jutnak eszembe róluk, amelyeket a Virrasztás című performanszának szövegében írt: „Törékenységem totális tudatától vagyok sérthetetlen.” Talán ez a mondat lehetne a tökéletes leírása annak, amit a Radian zenében kifejez. A törékenység, a paradoxon, a szétziláltság zenébe öntése, amelynek olyan hatása van, mintha a zene egyik felét a próbateremben hagyták volna, a másik felét a stúdióban és a lemezre mindössze öt százaléka került volna: a leghangosabb, legkínosabb törékenység. Erre az alaphangulatra épít rá Howe Gelb még egy omladozó erődöt a maga szintén széttördelt és széttördeltségről szóló szövegtöredékeivel, amelyeket az általa eddig megszokott stílusnál is halványabban, melankolikusabban ad elő.

A Radian verses Howe Gelb lemez Saturated / Saturated beyond dala:

A Radian számomra az egyik legkedvesebb zenekar, ami elsősorban annak köszönhető, hogy bármihez, amihez hozzányúlnak, teljesen átitaják a saját stílusukkal. Az általuk használt stílusokat más is keverte, de ennyire lecsupaszítva, kicsontozva az abszolút minimális és esszenciális lényegükig, szinte az őket alkotó hangok közti szünetekig még eddig soha senki. A Radian zenéje az egyik élő példája annak az amúgy csupán adott kontextusokban igaz kijelentésnek, hogy a lényeg mindig egyszerű, hiszen az egyszerű lényeg mindig is komplex rendszereket takar. Az ő esetükben hangok, hangzások, témák, hozzáállások komplex rendszerét takarja, amelyet azonban egyetlen egyszerű, és precíz, szikár zenévé szerkesztenek.

A Radian igazi ínyencség, a szó legklasszikusabb értelmében, de ez nem szabad senkit eltántorítson tőlük, különösen az új lemezüktől nem, amely olyan érdekes fejlődési irányokat mutat, amelyekre szerintem senki sem számított tőlük. Ez a kiszámíthatatlanság a zenekar kontrollált káosza és egyben a legnagyobb vonzereje.

Dag Rosenqvist

Dag Rosenqvist különleges zenész. Elmondása szerint végtelenül személyes kapcsolat fűzi a zenéhez, ám nem ettől különleges, hiszen minden zenész ezt mondja. Attól különleges, hogy az ő esetében ez így is van.

Kénytelen vagyok azonban némileg negatív lenni, ugyanis annak ellenére, hogy új lemezének témája roppant mód közel áll hozzám, számomra ez az album nem működik. Annak ellenére sem, hogy látom benne a koncepciót, és hogy a zene némileg visszaadja a koncepciót, ám a Music in three movements for when the world falls apart mégsem hozza azt a minőséget, amit megszokhattunk Rosenqvisttől.

Jasper TX – Help them die:

Dag Rosenqvist svéd zenész, Jasper TX név alatt a legsúlyosabb elektronikus, ambient, drone lemezeket hozta ki, mindig szem előtt tartva a minőséget egy olyan műfajban, ami a legtöbb ember számára mindössze kellemetlen (háttér)zaj. Ebben tett le az asztalra olyan alkotásokat, amelyek zeneileg is zajos természetük ellenére végtelenül törékenyek voltak, amint már a címek is jelezték: I’ll be long gone before my light reaches you, A Darkness, An Index of Failure, A Voice from Dead Radio. Ügyel arra, hogy zenéjéből átsüssön valami roppant negatív, anélkül, hogy irritálóan patetikussá, megsavanyodottá, öregessé válna. Igaz, a A Darkness című második lemezének, amelyen először kristályosodott ki elképzelése arról, hogy milyen zenét is szeretne alkotni, némelyik témája egészen lírai hangulatot üt meg, de mindezeket különböző drone-ambient és más elektronikus zajhatásokba ágyazza, mint például a Better days to come című tételben, akusztikus gitáron előadott altatódal dallama tűnik fel zajjal körítve.

Jasper Tx – Better Days to Come

Már ennyiből is látszik, hogy nagyon közel állnak Rosenqvisthez az apokaliptikus témák, ami számomra külön vonzerő, ugyanis őt és Lustmordot leszámítva kevés igazán minőséget produkáló „sötétebb” drone, de különösen ambient zeneszerző futkos körbe a világban, hacsak nem számoljuk ide Vladimir Hirschet is, aki inkább komolyzenét szerez ambient hatásokkal. Legyen szó akár a Jasper TX-ről, akár a most már saját neve alatt megjelenő albumairól, mindig is belengte őket valamiféle nyugtalanító hangulat és mégis képes volt megfogni, akár szépségével, akár erejével. Az ereje pedig abból származott, hogy az elektronikus hangok és zajok, amelyeket használt, egyáltalán nem a bevált zörejek, morajlások, lüktetések voltak, hanem szinte orvosi precizitással megszerkesztett drone és ambient alapú, de mégis egyfajta hiba- és kollázsesztétikával rendelkező zene – egészen mostanáig.

Jasper TX – All i could never be:

Az új lemez három hosszú tételt rejt magában, amelyek alig különböznek egymástól, és bár az album rendelkezik egy ívvel, mindennek ellenére mégis túlságosan semmilyennek találom. Szívesen hallgatok bizonyos monoton zenéket, pl. La Monte Young többórás tambura drone-jait, vonósnégyesre írt témáit vagy trombitaműveit, amelyekben akár másfél órán keresztül az égadta világán semmi nem változik, de sajnos ez az új Rosenqvist-lemez sehogy sem tud megfogni, egyszerűen üres. Igaz, az ambient műfajnak sok esetben az üres tér hangulatának a megteremtése – ambience, mint térbeliség – a célja. Ebben a műfajban és ehhez a (tér)témához sokkal érdekesebben nyúlt Jacob Kirkegaard, aki a Four Rooms lemezéhez Chernobylban és Pryiatban készített field recording anyagokat, amelyeket némi utómunkával egészített ki. A lemez roppant exkluzív kiadás, hiszen mindössze ötven darab készült, mindegyik számozott kazettára kerül, sem CD-t, sem LP-t nem nyomtak belőle. Mindegyik darabhoz egy kézzel készített metszet tartozik, amelyet személyesen annak készítenek, aki megrendelte az albumot és az egészet kézzel varrt filcbe csomagolják. Mindebből inkább azt a következtetést tudom levonni, hogy a külcsín nagyobb lett, mint a belbecs, ugyanis a zene távolról sem mutat annyi textúrát, annyi anyagiságot, annyi hangzást és színt, mint a „dobozolása”.

Dag Rosenqvist – Are there tigers on the moon?:

Az album első tétele a kis híján fél órás Embers and Ashes, amely egyfajta alapozó. Egyetlen drone halad végig a tételen, amely leheletnyit is alig változik, viszont sajnos maga a frekvencia, a hang már ezerszer elhangzott nem csak Rosenqvistnél, de általában a műfajban. Így 29 perc és 49 másodperc alatt semmi érdekes nem történik. A második tétel, a Are there tigers on the moon?, folytatja ezt az irányt, ám az ebben szereplő drone, ami mint később kiderül, valójában kettő, még arcatlanabb, mint az első tételben hallható. Sajnálatos módon a nagyon tipikus „földmorajlás-drone” kerül terítékre, ám a probléma ismét az, hogy azon kívül, hogy a tíz perces hossza végére egyre több echo kerül rá és egyre térbelibbnek tűnik a hang, az égadta világon semmi nem változik, ráadásul a legvégén még ez a térbeliség is eltűnik és maradunk egy semleges hanggal. A harmadik és egyben utolsó tétel az I am lost without you és noha a 19 perces tartamának nagyrésze alatt folytatja az eddig felvázolt sémát, miszerint egy kifejezetten semleges drone-t addig tartunk ki, ameddig már értelmetlenné válik, a végén mégis megindul valami és a lemez utolsó perceiben megváltozik a séma. Többféle zaj, morajlás, lüktetés tűnik fel, de ha koncepció is pl. a világ széthullása utáni újjáéledésének megjelenítése, az kifejezetten törékeny. Annál is inkább, hogy amondó vagyok, hogy a világvégét, nem feltétlenül az üresség és a közel néma csend fejezi ki a legjobban és még csak nem is a szélfúvás, de ezt, vagy ennek szimulációját legalább bőven megkapjuk a lemeztől.

Dag Rosenqvist – The Procession – Become the End

Nem esik jól negatívan gondlkoznom erről a lemezről: Dag Rosenqvistre mindig is felnéztem a korábbi lemezein tanúsított kompromisszummentessége, elkötelezettsége és minőségi produktumai miatt. Minden korábbi lemezén továbblépett valamilyen szinten, most azonban, noha nem olyan, mint az előző zseniális Fall into Fire, mégsem a jó irányba indult szerintem. Olyan szinten tette minimalistává a zenéjét, ami nem minimalista, sem jellegében, sem műfajában, hanem egész egyszerűen semleges és semmitmondóan üres.

A music in three movements for when the world falls apart exkluzív csomagolása.

Egyedül annyit tehetünk, hogy kivárjuk, hátha következőleg sokkal jobban fog teljesíteni.