Mayhem – Csihar Attila

Mostanság divat olyan magyarokról írni, akiket magyar nyelvterületen a kutya sem ismer, de jelentős ismertségre tettek szert a nagyvilágban. Vannak azonban olyanok, akik még ezekből a divatos cikkekből, összesítésekből is kimaradnak, holott több százezren ismerik az arcukat a világon. Hogyha foglalkozna a magyar média vagy a bulvár Csihar Attilával, minden bizonnyal a rossz fiúk sorát gazdagítaná, elvégre a világ egyik legismertebb és legszélsőségesebb black-metál bandájának, a Mayhemnek az énekese. Szóval, lehet, hogy a nevét nem ismerik, de ezrek nőttek fel azokon kultikus metál zenéken, melyekhez köze volt vagy van. Emellett Csihar együtt zenélt a kísérleti zenei világ legnagyobb ikonjaival. Egy igazi kalandor, egy vokál-diktátor, akinek munkásságára és zenei hozzáállására méltán felnézhetne az egyre mélyebbre merülő magyar zenei porond. Nem teszi és ez Csihar Attilát a legkevésbé sem zavarja. Korábban értük el telefonon és kérdeztük zenei projektjeiről, művészetéről és természetesen a magyar média csendjéről.

Csihar Attila

• Black metállal kezdtél. Hogyan kerültél kapcsolatba a kísérleti zenével?

Ez egy érdekes történet. Először heavy-metállal kezdtem. Az volt az első, szívemet megérintő zenei műfaj, kb. 10-12 éves koromban. 14 évesen, amikor egyre extrémebb zenéket kezdtünk hallgatni és érdeklődni utánuk, volt először is egy Bathory lemez, amin volt egy kísérletezős intró, majd volt a Celtic Frost zenekar és van bene egy 6-8 perces tétel, amit nevezhetünk kísérleti zenének. Ehhez kötném a legelső találkozásokat. Nem sokkal később, ahogy a Tormentor elindult, nem voltunk egy tipikus heavy-metál zenekar. Ekkor különben ez az egész gothic műfaj még nem is létezett. A punk barátaimmal kezdtem el zenéket cserélgetni, tőlük kaptam először Skinny Puppy-t, de ez még nem annyira extrém, viszont ebben az időszakban hallottam először Current 93-t és Coil-t vagy Diamanda Galast. Nekem valahogy így indult el ez a kísérleti zenei vonal.

Tormentor

• Hogyan kerültél kapcsolatba a Sunn O)))-val és milyen volt a közös meló?

Egy kiadót kerestem és Stephen O’Malley-vel készítettem régebb egy interjút ’95 körül, és akkor vele kapcsolatban voltam. Ő ajánlotta a Southern Lordot, ők meg érdeklődtek. Egy válogatás lemezt szerettem volna kiadatni velük, és ez meg is történt. Akkor küldtek ők nekem ilyen zenéket. Stephen-nek volt egy zenekara, még csak a Flight of the Behemoth volt meg ezek a régi demók, és akkor készült el a White 1 lemez, ami az első komolyabb Sunn lépés. Akkor került szóba a közös munka kérdése. 2001-ben készítettük az első közös dalokat, a Decay-t vagy The Symptoms Of Kali Yuga-t. Ez annyira tetszett a kiadónak, hogy felkerült a válogatás lemezükre. Szóval így indult ez a történet és akkor volt nekik az első európai turnéjuk a White 1-el, és ott szálltam be először élőben. Az első koncertünkön, ami Linz-ben volt, azt hiszem kb. 7 ember volt összesen. Nyilván ez engem nem fogott vissza, sőt, annál lelkesebben tudtam bekapcsolódni az ügybe. Ezután természetesen nyílegyenesen kezdett ez a dolog fölfele menni, mert a Sunn O))) olyan zenekar, hogy igazából élőben jön le, hogy mi is ez valójában. Érdekes még, hogy lekéstem az ATP Fesztiválon a közös fellépést, amikor meg odaértem, azzal fogadtak, hogy az Earth lemondta a fellépést, így a helyükben fogunk zenélni főszínpadon, 4000 ember előtt. Ez azért már érdekes történet, ugyanis mindez egy hét leforgása alatt történt, azaz hét nap alatt lett hét emberből több ezer.

• Hogy jött össze a 6 Fahrenheit Skyquake lemez?

Volt egy felkérésünk, Banks Violette amerikai modern szobrászművész londoni installációjához kellett zenét szerkesszünk. Banks hófehér szobrokból megalkotta a teljes Sunn backline-t pódiumokon, hatalmas hangfalakkal, az egész előtt meg egy fekete széttört koporsó volt elhelyezve. Mi az alsó szinten játszottunk élőben egy ugyanolyan színpadon. Én egy fehér koporsóból énekeltem. Remegett az épület a hangerőtől, a látogatók meg csak az üres pódiumokat látták.

Ezt majd egy másik közreműködés követte, ahol gyakorlatilag hatalmas tükrök voltak, amelyeket fém csövekkel hűtöttek mag fűtöttek egyszerre, így olyan volt az egész, mintha izzadtak volna a tükrök. Ahhoz írtuk a 6 fahrenheit-t, azaz a lemez egy rövidített része az egésznek, mivel a teljes produkció kb. 8 óra.

• Jarboe-val milyen volt együtt dolgozni?

A 80-as évek elején már nagyon szerettem a Swans-t. Valahogy érthetetlen módon, ő keresett meg engem a Season of Mist-en, a kiadónkon keresztül, és felkért egy közreműködésre, amit nagy megtiszteltetésként fogadtam. Ő nagyon komolyan áll a dolgokhoz, nagyon aktívan figyeli a közönséget és teljesen spirituális kontextusa van a koncertjeinek. Ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni, hogy egy nagyon kedves és kellemes személyiség. Kétszer is felléptünk élőben.

• A Void Ov Voices egy saját projekt, és teljesen más világ, mint bármi, amihez addig közöd volt. Mi hívta életre?

Vannak vízióim. Ez egy régi vízió, hogy valami olyat próbáljak ki, amiben csak a hangomat használom, természetesen kísérleti jellegben gondolkodva. Sokáig visszatartott a gondolat, hogy számítógépen dolgozzak, aztán jöttek az új hardware-k, saját memóriával és szoftokkal rendelkezek…sz’al a loop station-ről beszélek, ezt használom. Elég hírtelen jött a dolog. Kapcsolatban álltam a Bohren und der Club of Gore-al, ők hívtak meg egy moszkvai fellépésre. Akkor már nem volt visszaút, megrendeltem a pedálokat és jó lett a vége, azt hozta a dolog, amit vártam tőle.

• Mayhem, Tormentor, Sunn O))), Jarboe, Void Ov Voices, mind más hangzásvilág és hangulat, te meg mindben különböző énektechnikákat használsz és széles nagyon a skála. A projektek hozzák a technikát vagy konceptuálisan kidolgozod és gyakorlod?

Mind a kettő igazából. A 90-es évek elején volt egy Jézus Krisztus Szupersztár felkérésem, és akkor mentem el először énektanárhoz, hogy valami közöm legyen a klasszikus opera technikához. Ott hallottam először különböző speciális légzéstechnikákról és ez egy olyan dolog, hogy az egész testedet igénybe veszi. Később ezeket gyakoroltam és próbáltam átültetni a saját stílusomba, de ez nem egy rövid folyamat, olyan, mint amikor egy hangszert építesz, hogy aztán bármit eljátszhass vele. A technika valójában csak egy alap, sokkal fontosabb a tudatállapot és az atmoszféra, amit a közönséged létrehoz.

• Károgás, hörgés, morgás, üvöltés. Miért?

Ezt a zene hozza. Egyszerűen ez passzol hozzá. Persze mindez lehet cirkusz és parádé, ugyanakkor lehet súlya és ereje. Itt is az számít, hogy az előadó milyen tudatállapotban csinálja ezt, és mennyire színtisztán nyitott erre a dologra. Ez egy elég extrém formája az éneklésnek és torok meg adottság kell hozzá, na meg persze közönség, ami most már van. Én szürreálisnak érzékelem, olyan kicsit ez, mint a horror filmek, mint egy Bosch, Munch, Giger festmény. Az emberek manapság sok mindent elfojtanak, stresszben élnek, félelemben, ez már társadalmi jelenség. Ezek az elfojtott indulatok gyakran előtörnek különböző formában, és a mi koncertjeinken ezt a fajta elfojtott félelmet és stresszt elő lehet hozni, szépen levezetjük közösen. Érdekes kérdés, hogy ezek a félelmek miért vannak elrejtve. Mindenkinek megvan a sajt válasza, mi a zenénkkel válaszolunk. Az embereknek szembesülniük kell a félelmeikkel, magasabb tudatra kell ébredni.

• Miért nem szerepelsz a magyar médiában, hiszen ki lehet jelenteni, hogy az egyik legismertebb magyar ember vagy a világban?

Ez egy érdekes dolog. A Tormentort ismerték, de ott is a zenekart, nem engem. Én nem vagyok híve a médiában való nyomulásnak. Mindig egy saját ritmusban csinálom a dolgaimat. Ritka az interjú felkérés, volt néhány, de hát ez az országra jellemző, mindenki a saját dolgával van elfoglalva és az úgymond sztárokkal. Ez egy belső kör, amiben én semmiképp nem szeretnék részt venni, ez a mainstream. Nekem nem egy életcél, hogy itthon bizonyítsak, és kellemesen megnyugtat, amikor hazajövök, hogy egyszerűen, csendben tudok lenni. Akik fontosak, tudják, ki vagyok. Különben sem szeretek úgy létezni az emberek között, hogy folyton arról van szó, hogy épp mi van velem meg a Mayhemmel. Nem érzem magam különbnek vagy másabbnak a hallgatóságomtól.

Earth: Primitive and Deadly

Az Earth a kilencvenes években a legfontosabb drone együttes volt. Első két lemezük olyan, mára szintén sokakat megihlető zenészek életművét határozza meg, mint Stephen O’Malley, Aidan Baker vagy Justin K. Broadrick; de fel lehetne sorolni a Southern Lord kiadó vagy a Neurot Recordings előadóinak jelentős részét. A végletekig torzított és laidbackelt riffekből építkező, heroin- és amfetaminmámorban világra jött albumok a műfaj alapvetéseinek számítanak, mai napig ható inspiráló erejük vitathatatlan; megjelenésük után több mint húsz évvel visszahallgatva pedig kijelenthető, hogy elévülhetetlenek, aktualitásukból és modernségükből semmit nem veszítettek.

A csapatot vezető Dylan Carlson, miután Washington államban telepedett le, nagyon közeli barátságba került Kurt Cobainnel, akinek a hangja szerepel is egyik korai dalukban. Állítólag Carlson volt az is, aki azt a fegyvert vásárolta, amivel később Cobain öngyilkosságot követett el. Ennek a sajnálatos eseménynek valamint Carlson heroinfüggőségének és bűntudatának nagy szerepe volt abban, hogy ’97-ben a zenekar megszűnt, és csak 2005-ben jelentkezett újra egy minimalizmusában a korai anyagokkal némileg kontinuitást mutató, szerkesztésében Terry Riley-ra és La Monte Youngra emlékeztető lemezzel, viszont teljesen új koncepcióval. A masszív zajmonstrumokat filmzenékre jellemző epikusság váltotta fel, és előtérbe kerültek Carlson country, folk és psychedelic rock hatásai. A visszatérésről és a 2005-ös Hex; or Printing in the Infernal Method lemezről az irányváltás ellenére érdekes módon a szaksajtó egésze elismerően vélekedett. Ezzel, és a három évvel későbbi, szintén hibátlan The Bees Made Honey in the Lion’s Skull-lal Carlson le is fektette a zenekar második korszakának alapjait és kijelölte annak határait, a zenekar pedig azóta is ezen a világon belül alkot.

Személy szerint nagy rajongója vagyok az együttes legutóbbi, Angels of Darkness, Demons of Light alkotásainak, így nyilván vártam az új lemezt, és a From the Zodiacal Light című előzetesen megjelent dal csak még jobban felcsigázta az érdeklődésem. Ehhez képest a Primitive and Deadlyt nyitó Torn by the Fox of the Crescent Moon, ami egy kiváló dal lenne, ha nem Earth lemezén szerepelne, doom riffjeivel hatalmas csalódásként ért. Borúlátóan abban kezdtem már csak reménykedni, hogy nem válnak egy jellegtelen poszt-metál vagy stoner rock együttessé, évekkel lekésve ezekről a trendekről. Ez szerencsére nem következett be, a második dalnál már visszatérnek a tipikus „Earth-jegyek”, de a benyomásaim a továbbiakban is vegyesek maradtak.

Két dalban is vendégénekel az amúgy szintén grunge gyökerekkel rendelkező, de mára túlzás nélkül az alternatív rock egyik underground sztárjának számító Mark Lanegan. Papíron jó ötletnek tűnhet ez a párosítás, Lanegan mély hangja, elégikus hangvétele és kiváló dalszövegei nagyszerűen működnek a saját lemezein, de stílusát sajnos nem sikerült maradéktalanul összhangba hozni az Earth zenéjével. Ahogy hallgatom ezeket a szerzeményeket, mindig azon kapom magam, hogy sosem az összképre koncentrálok, hanem vagy a hangszeres játékra figyelek, a vokált teljesen figyelmen kívül hagyva és kizárva a fejemből amennyire csak lehet, vagy pedig Lanegan hangjára és szövegeire. Ez javítja is a dalok élvezhetőségét, de ez így összességében mindenképpen negatívum. Pont emiatt végignéztem jó pár koncertvideót, amelyeken az új dalokat játsszák Lanegan nélkül, instrumentális változatban, és annak ellenére, hogy a nyers felvételeken a stúdióhangzáshoz képest a zenének egy erőteljesebb fémes arculata érvényesül, ezeket mégis sokkal szívesebben hallgatom.

Amit Lanegannal nem sikerült, azt a From the Zodiacal Lightban Rabia Shabeen Qazi (A Rose Windows nevű hippi psych rock csapat énekesnője, tavaly jelent meg bemutatkozó lemezük a Sub Popnál.) vendégszereplésével viszont el tudták érni. Itt a zene és a vokál szépen kiegészítik egymást, a dal teljesen egyben van, tökéletes háttérzene egy sivatagi fülledt nyáréjszakai triphez. Carlson több interjúban is úgy nyilatkozott, hogy ez a leginkább rockos lemezük, még az AC/DC-t is emlegette párhuzamként, én ezt viszont csak az Even Hell Has its Heroes néhány kipengetésében véltem felfedezni. Egyébként ez a lemez egyetlen hagyományos szerzeménye, és talán a legjobb is. Instrumentális, hamisítatlan Earth. Ilyenből kellett volna még négy.

A legnagyobb problémám, hogy az Earth univerzumától idegen elemek miatt az album veszített a konzisztens karakteréből. A dalok jellegben és minőségben elkülönülnek egymástól, emiatt pedig nincs meg az a teljes lemezen átívelő kimért flow és osztatlanság, ami a korábbiakban annyira megrendítő erejű volt; egyszerűen csak jó és közepes számok következnek egymás után. Nem tragikus ez, nem kidobni való a Primitive and Deadly, de, ha Earth-re vágyom, akkor inkább valamelyik korábbi lemezüket hallgatom.