Machinefabriek – Drum Solos

A Machinefabriek néven alkotó Rutger Zuydervelt 2006-os első hivatalos lemezének megjelenése óta csak úgy ontja magából a kiadványokat, szólólemezek, kollaborációk, filmzenék hada áll már a háta mögött.

Egyik interjújában beszél arról, hogy nem szeretné, ha erre a hatalmas korpuszra egységes masszaként tekintenének, szerinte érdekesebb, ha minden kiadványát annak saját igényei, saját feltételei szerint közelítik meg. „Inkább szeretném meglepni az embereket, mint felépíetni egy egységes életművet.” – mondja. Emiatt a kijelentése miatt felmentve éreztem magam a kötelesség alól, hogy behatóbban megismerkedjek Zuydervelt munkásságával, így beértem egyik tavalyi lemezének, a Drum Solosnak meghallgatásával.

Rutger Zuydervelt

Mint a fentiekből is kitűnik, Zuydervelt neve eddig teljesen ismeretlen volt számomra. Azoknak, akik még hozzám hasonlóan vannak ezzel, elmondom, hogy egy holland, képzőművészeti egyetemet végzett zenészről van szó, aki eredetileg grafikusi tevékenysége mellett hobbiból kezdett zenét írni, ma viszont már a zenélésből él. (Lemezeinek borítóit természetesen még mindig magának készíti.) Kompozícióit leginkább az ambient, a drone, a noise, meg az elektroakusztikus címkékkel szokták illetni. Már ennyi előzetes információból is sejthető, hogy becsapós címe ellenére a Drum Solos nem virtuóz ritmusképletekről fog szólni, hanem sokkal inkább egy dobfelszerelés kínálta hangzásokkal való kísérletezésről. Ezt az előfeltételezést minden kétséget kizáróan erősíti meg egy, a Headphone Commute számára készített kiváló mix, amelyben Zuydervelt kedvenc dobosainak zenéit válogatta össze. Ebben Ringo Starr vagy John Bonham helyett olyan nevek tűnnek fel, mint Eli Keszler vagy Will Guthrie.

Machinefabriek – Drum Mix by Headphone Commute on Mixcloud

Velünk ellentétben Zuydervelt viszont saját bevallása szerint nemhogy virtuózan, de szinte semennyire nem tud dobolni. Ebből is következik, hogy amikor kibérelt magának egy dobszettet, elsősorban nem a benne szunnyadó ritmikai, mint inkább texturális lehetőségek érdekelték. Különböző hagyományos és kevésbé hagyományos megszólaltatási technikák segítségével külön-külön „feltérképezte” a szett egyes elemeit, begyűjtötte a keletkezett hangokat, majd ezekből utólag rakta össze, építette fel a „szólókat”. Szólók, mert egy szám csak egyetlen elem hangjait használja fel. (Sorrendben: hi-hat, cin, pergő, lábdob és cin megint.)

Az akusztikus megszólalás és az elektronikus utómunka organikus összefonódása szerintem a lemez legnagyobb erőssége. Nem nagyon lehet eldönteni, hogy a kettő között hol van a határ, így az egész anyag egy köztes, nem is teljesen természetes, nem is teljesen mesterséges térben lebeg. Az eldönthetetlenségre talán a legjobb példa a lemez legrövidebb száma, ami elvileg a lábdob hangjait használja fel, de minden van benne, csak döngő basszus nincsen. A kezdő ciripelés nyilvánvalóan modulált hang, de hogy a zörgés, kaparás hangjai mennyire lettek utólag megdolgozva, azt csak Zuydervelt tudja megmondani. Én simán el tudom képzelni, hogy ha benyúlnék a lábdob belsejébe, és egy ütővel elkezdenék hadonászni, vázat, membránt nem kímélve, nagyjából ilyesmi hangokat kapnék. De ugyanez a helyzet a cinek kaparásával vagy vonózásával, a pergősodrony sifitelésével vagy az állványok megszólaltatásával is.

A hangok részleteiben simán el lehet annyira merülni, hogy a játékidő fél órája észrevétlenül elrepüljön. De annak is élvezhető lehet a lemez, aki nem kíváncsi arra, hogy vajon mi honnan származik. A nyújtott, hullámzó hangok és az apró rezgések, kattogások hangulat szintjén is megteremtik a lebegés, talajtalanság, a nyugodt feszültség érzését. Annak, aki így, inkább az ambient, mint az experiment felől szeretné megközelíteni a lemezt, kezdésnek leginkább a záró, kimért és magasztos Cymbal II-t ajánlanám.