Amikor legutóbb Eugene S. Robinsonhoz köthető projektről írtam – akkor épp a ZU-val közösen készített zseniális The Left Hand Path című lemezről volt szó – úgy fogalmaztam, hogy olyan, mintha zene-terroristák egy székhez kötnék a hallgatót és a legszebb zenére percenként gyomorszájon vágnák? Gondoltátok volna, hogy ezt lehet még tovább is fokozni? Mert én nem.

Nagyon ritkán szoktam ilyet mondani, de Philippe Petit és Eugene S. Robinson The Crying of Lot 69 című közös lemeze maga a tökély, egyike azon lemezeknek, amelyek tökéletesen alátámasztják Nietzsche kijelentését miszerint zene nélkül tévedés volna az élet. Bizonyos értelemben ez az egész lemez olyan életekről szól, amelyek ilyen vagy olyan okból tévedések, de teljesen más értelemben, mint a nietzschei szentenciában.

A lemez kiadói promója:

Philippe Petit veterán DJ, aki, amikor épp nem lemezeket pörget, a drone, a dark ambient, a noise, az ambient, a field recording és az experimental soundscape műfajaiban alkot nagyokat. Igencsak illusztris nevekkel sikerült kollaborálnia az évek során: ASVA, Lydia Lunch, Edward Ka-Spel, Murcof, Justin Broadrick, Nils Frahm, Aidan Baker és végül a jelen cikk tárgya is: Eugene S. Robinson. A lemezen hallható zene megfelel az imént felsorolt műfajok keverékének, ám nem egyszerűen arról van szó, hogy hangokat dobált volna egymásra vagy egymás után, hanem felettébb konceptuális műről beszélünk. Először is a zene keretes szerkezetű ugyanis mindössze két felismerhető hangszer hallható benne: az egyik a legelején, egy trombita, amin nem más, mint a legendás Rhys Chatham játszik, valamint a legvégén egy száraz gitár, amelyet pedig Hervé Vincenti szólaltat meg. Mindezeken túl a zene folyamatosan háttérszerepet tölt be, de nem érdektelen egy pillanatig sem, csupán úgy marad kiváló, hogy tökéletesen engedi kibontakozni Robinsont. Alapvetően hosszan kitartott, felismerhetetlenségig torzított hangok, amelyek lassú és hömpölygő alakulása furamód zeneivé teszi őket, még ha nem is a szó hagyományos értelmében. Annak ellenére, hogy az album fel van osztva hat részre, a zene összefüggő és megszakítatlan egészet alkot, amelyben első hallásra alig érzékelhető változások jelzik az egyik rész végét és a következő elejét. Mindazonáltal az összes zene közül, amely alapul szolgált eddig Robinson számára (Petit zenéjén kívül a Xiu Xiu, a Zu és Lydia Lunch többek közt), eddig talán ez talál a legtökéletesebben, ez engedi a legjobban kibontakozni úgy a hangját, mint egész előadásmódját.

Számomra Eugene S. Robinson egy legenda. Az egyik legváltozatosabb figura, aki a kísérleti zenék terén tevékenykedik. Egy személyben énekes, zenész, regényíró, újságíró, drámaíró, testépítő, valamikori kidobó és többszörösen díjazott mixed martial arts harcos, aki legalább ötféle küzdősporthoz ért: mixed martial arts, muay thai, kenpo, brazil jiu jitsu és birkózás. A The Crying of Lot 69 története az ő fejéből pattant ki és meg kell mondanom, nem akármilyen történet ez. Egy teljes novellával van dolgunk, amelynek a lemez valójában a megzenésítése, ez kerül elmondásra/felolvasásra az album majd 45 perces futamideje alatt. A történetről természetesen nem fogok részleteket elmondani, hallgassa csak meg mindenki magának, de néhány fontos dolgot azért érdemes észben tartani. Először is készüljünk fel, hogy iszonyat kényelmetlen helyzetbe fog hozni. Eugene eddigi dolgairól is tudtuk, akik ismerjük munkásságát, hogy nem szégyenlős és nem csak írásai, de az Oxbow-béli dalszövegei is a csontig hasítanak, ám ez a novella olyan szinten tapos a szereplői személyes szférájába és akár „emberi méltóságába”, hogy vadidegenként is izzasztó volt hallgatni fiktív, nem létező emberek testi, lelki megpróbáltatásait. Másodszor, szintén hasonlóan a többi szerzeményéhez, kíméletlenül egyenes, minimalista és száraz szöveg, nincsenek díszítések, nincsenek szóvirágok, sem ellazító fordulatok, csak ökölcsapásként ható kijelentések, történések, fordulatok, leírások. Eugene szövegvilágára jellemző, hogy a lehető legkevesebb szóval próbál elmondani minden lényegeset és csakis a lényegeset: semmi értelmetlen szószátyárság nincs abban, amit csinál, kizárólag a pattanásig feszített koncentráció a lényegre, valamint az abszolút fegyelmezettség ökölbe szorított kezei és összeszorított fogai. Maga a történet a legklasszikusabb és legszebb Lucio Fulci-féle ’giallo filmek’ hagyományait követi (amire már a borító és az egész design is utal) tele árulással, csalással és csalódással, lelki és testi szenvedéssel, túlfűtött erotikával (ez utóbbi hiányzik ebből a történetből, azonban központi jellegű a Last of the Dead Hot Lovers című második közös lemezükön).

A lemeznek már a kiállítása is a Lucio Fulci-féle giallo filmek plakátjait idézi

Eugene előadásmódjára legalább annyira jellemző ebben a műben az „ökölbe szorított kezek és összeszorított fogak” leírás, mint erre a novellájára. Ha az Oxbow lemezeken és főleg koncerteken nyújtott teljesítménye egy szó szerinti küzdelem, egy harc, egy mma-meccs átültetése énekbe, mozgásba, előadásba, akkor ez a lemez, a küzdelem, a harc, a meccs kezdete előtti végtelennek tűnő, valójában mindössze pár (tized-, század-, ezred-) másodpercet mutatja be, amikor a két küzdő felméri egymást, miközben pattanásig feszülnek az idegeik, éppen közel háromnegyed órásra nyújtja az élményt. Olyan szinten fokozódik a feszültség már az első pillanatoktól, hogy néha valóban nehéz hallgatni, annyira felzaklató és nyugtalanító. Ez nyilvánvalóan része az eredeti tervnek és számomra is azok a művek a leghatalmasabbak, amelyek ahelyett, hogy az ellustult, puha, kikapcsoló ostobaság párnái közé nyugtatnának, sokkal inkább felzaklatnak, és gondolatokat indítanak meg és amilyen gondolatokat ez az album indított meg bennem, arra roppant kevés zene képes. Még ha komolyabban is utánagondolok, nem tudok egy másik albumot sem felhozni, amely például többek közt a nők iránti erőszak abszolút és elviselhetetlen etikátlanságáról ültetett volna magvat a fejembe. Az ehhez hasonló roppant részletbemenő és sajátságos gondolatokat pedig Eugene végtelen feszültséggel, monoton módon, szinte végig egyhangúan, roppant kevés kilengéssel tolmácsolja. Ezt segíti roppant változatos hangja, amely a tiszta énektől a sikításon és rekesztésen keresztül az üvöltésig és suttogásig mindenre képes. Ezen a lemezen azonban más volt a koncepció: itt mindent a legeslegvégsőkig kicsontoztak, minden felesleges zsírt lemetszettek róluk, míg csupán a fehér csontként ragyogó lényeg maradt mindenféle lohasztó díszítés nélkül. Philippe is sztereotípiákat rombol, hiszen egy átlag DJ általában még csak hozzá sem szagol ezekhez a zenei mélységekhez, Eugene pedig azt a sztereotípiát aprítja fel, hogy a testépítő harcos csakis izomagyú ostoba verőgép lehet, hiszen ő maga többszörösen is meghaladta már ezt az ethost.

A lemez hátoldala

Nem találok egyetlen hibát sem ezen a lemezen és ez nagyon ritka eset, hiszen még az örök kedvenceimmel is „ultrakriticista mizantróp” vagyok. Ezért is örvendek, hogy ez a lemez egy trilógia első része, amelyből megjelent már a második is, a Last of the Dead Hot Lovers, amely legalább ennyire érdekes lemez, még ha nem is ennyire erős úgy koncepciójában, mint kivitelezésében. A trilógia harmadik része még várat magára. A cikk apropóját a közelgő új Oxbow lemez adta, amely zenekarnak Eugene az énekese, frontembere, de addig is itt van ez az abszolút ínyencség, egy olyan lemez, amely végképp nem mindennapi hallgatásra született. Ez a mű rideg, túlfeszített, a koncepciójához pedig kíméletlenül hű megvalósításában is. Egy monolit, egy roppant kőszikla, amelyen alig található kapaszkodó, de ha azt a keveset megleli az ember, egy olyan élménnyel lesz gazdagabb, amelyet holtbiztos, hogy egyetlen „lélekre” ható, „csodaszép” és negédesen „pozitív”, crescendo crescendo hátán lemeztől sem fog kapni soha. Soha. Soha. És ez máris sokkal pozitívabb annál, mintha elandalítana pár tucat-dallammal, amelytől fahéjillatú szivárványokat prüszköl fel a hallgató gügyögő „lelke” a hajnal első rózsaszín árnyalataira.

Eugene S. Robinson + Philippe Petit – In my curiosity:

Ahogy Doug Bradley színészlegenda Pinhead nevű karaktere mondja a Hellraiser című filmben: legyetek bátrak, lépjetek ki a komfortzónáitokból, legyetek kalandorok az élmények és tapasztalatok külső régióiban, feszegessétek határaitokat. Erre pedig elképzelni sem tudok semmi más tökéletesebb aláfestő zenét, mint Philippe Petit és Eugene S. Robinson The Crying of Lot 69 című lemezét. Kár kihagyni. A lemezt ITT hallgathatjátok meg teljes hosszábban, Philippe Petit hivatalos BandCamp oldalán.

A legutóbbi MetroGnómban az lemez Modern Trends in Modernity című tétele hangzott el:

Covered Mirrors by Metrognóm on Mixcloud

Treha Sektori – Severh Sehenh

„A kortárs művészet legfőbb lényege, hogy nem hagy pártatlanságot” – mérgezett meg ezzel a gondolattal évekkel ezelőtt Ivácson András Áron barátom. Ez a gondolat képezi az alapját mindennek, amivel foglalkozom. Egy merev, véres gerinc, amit semmi nem tudott eddig meghajlítani, egy fokmérő, ami már összenőtt minden érzékszervemmel. A Treha Sektori úgy sétált át ezen a mérőn, hogy közben észre sem vettem, hogy megérkezett. Azaz már megint egy olyan zene, ami képes nem nekem, hanem bennem szólni.

Imádom az érzékszervek buja orgiáját, amikor a festmény egyszercsak történetté alakul, amikor a sorok egy könyvben egyszer csak felcsendülnek és amikor a zene egyszer csak képpé elevenedik. Úgy is mondhatjuk, hogy egy elszállt vizuális alkat vagyok. Valószínüleg így van.
Ebben a fent leírt „hálószobában” találkoztam Dehn Sora francia képzőművész zenéjével, aki becsületes szakmáját tekintve fotós-grafikus, és többek között albumborítókat is tervez. Több évnyi alkotás után gondolta úgy, hogy a képzeletét ki is hangosítaná, amire rögtön le is csapott a francia ambient-piac, később pedig a doom-,drone-metál legnagyobb ágyúi, a Neurosis és az Amenra. Sora azóta oszlopos tagja a Church Of Ra kollektívának is, ahonnan gyakorlatilag duvad a finom sötétség megállás nélkül.

Szóval az már tiszta, hogy egy sötét muzsikáról beszélünk, ami egy képzőművész fejéből pattant ki. De amennyiben a Treha Sektoriról van szó, semmiképp nem szabad kihagyni a ritualisztikus hangzást és a misztikus környezetet. Most akinek beugrott a kelta elemekkel teleszegecselt punchill-out, rögtön törölje.
Már számtalan cikket írtunk az ambient műfajában íródott és elképzelt falánkságokról, sőt a dark ambient is volt néhányszor már terítéken: pont ez a szép a történetben, hogy nem lehet látni a végét, azaz azt a pontot, ahol már ismételnénk magunkat, mert számtalan nagyszerű előadó tartozik azok csoportjába, akik a csenden keresztül látják a zenét.

A Severh Sehenh Treha Sektori harmadik albuma, hogyha nem számoljuk az Amenraával közösen tavaly kiadott, split lemezt. Az albumon egyetlen 38 perces dal van, amit teljes hosszában, a cikk végén linkelt lejátszóban meghallgathattok, ahogy tettük a legutóbbi műsor záróakkordjaként is.
Az album nyitánya csendes és hömpölygő, szépen megszerkesztett, a műfajra jellemző folyékony struktúrával. Majd egyre inkább pofon üti ezt a csendet egy-egy cintányérral vagy nagy dobokkal. Ettől a ponttól kezdődik minden, ami Treha Sektori jellemzőként írható le: a zene textúrája megmarad elegánsnak, annak ellenére, hogy fájdalmas arányokban használja a drone-t, a zajokat, a visszhangzó, torzított emberi hangot, stb.

A Severh Sehenh misztikusabb, mint az előző két album. A használt torzított hangok mintha egy fajta vallásos lemondásról, romlásról mesélnének, a hovatartozás megsemmisüléséről. A zene tónusai a múlt és a jövő vízióját kötik össze, megteremtve a születés előtti félelmet a kilátástalan jövőtől. Mégsem gondolom, hogy alapvetően negatív érzésekből táplálkozik, még akkor sem, hogyha feneketlenül mély és rohadtul sötét.
Amit azonban leginkább szeretek, az a Treha Sektori csendje, ami valójában nem is csend, hanem valamilyen fajta zenei feketelyuk: minden létező hangot elnyel, amelyek bentről próbálnak kitörni, mi pedig ennek a tompa zaját halljuk ideátról.

Ez nem a fájó sötétség és nem is az elmebetegség pincéje, hanem az a fajta sötétség, amiben az érzékszerveink erőre kapnak, amiben érezzük a levegő sűrűségét, amiben újraértékelünk és olyan világot festünk magunknak, amilyet csak akarunk. Ez a zene nem vezet tudatosan sehova, csak mankót ad a mindenséghez. Nekem sikerült megérezni benne az örökkévalóságig hömpölygő színtelen szabadságot és biztos vagyok benne, hogy ahányan meghallgatjátok a felvételt, (vagy itt beszélhetünk bármelyik munkájáról) szóval, mind-mind magatokkal visztek valami nagyon fontos batyut erre a zenei utazásra. One-way ticket!

The Theory of Nothing by Metrognóm on Mixcloud