Charleworld

Szeptember 28-án megvolt az a kivételes lehetőségem, hogy nem csak élőben láthattam előadás közben Charlemagne Palestine-t, de még el is beszélgettem vele interjú közben, amiből annál sokkal több lett, de előbb némi előzmény.

A beszámoló mellé ajánlom ezt a darabját hallgatni, az egyik legszebbje:

Charlemagne Palestine amerikai „minimalista” zeneszerző, előadóművész, performer, képzőművész és plüsskészítő, aki az egyik legextravagánsabb személyiség, akivel életemben dolgom volt. Élete korai szakaszában éveki kántorkodott egy manhattani zsinagógában, amelyek egyben megadták zenéjének alaphatásait is: hosszú, akár több órásra nyúló, ritualisztikus, szakrális zene nyomait mutató, általában egy, maximum két hangszerre írt művek. Eleinte harangjátékokat írt, ám hamar elérte az elektronika őt is a hatvanas években: mágnesszalag-manipulációval, korai szintetizátorokkal írt zenei darabokat. Legismertebb munkái mégis az intenzív zongoraművek, amelyek során folyamatosan lenyomva tartja a rezonanciapedált és miközben a zongora lassacskán elhangolódik egy sor olyan hangot és hangzást hallhatunk, amelyeket normális esetben sosem hallanánk egy zongorából. Meg nem értettségéhez nem csak nehezen megközelíthető zenéje, hanem személyisége is hozzájárult: a cowboy kalapok, a színes ingek, a plüssállatok, a szenvtelenül szürcsölgetett konyak, amelyből adott esetben a közönséget is megkínálja, alapból kizárták a merev formalitásokhoz szokott helyekről, noha külföldön már évtizedek óta teltházas eseteket ad koncerttermekben és templomokban. Annál is inkább különleges volt a mostani esemény, hogy először járt Magyarországon, az Ultrahang Fesztiválon, és a budapesti Vakok Iskolájának Nádor termében tartotta nem mindennapi koncertjét. Jómagam több, mint tíz éve hallgatom a zenéjét és egyike azon kortárs zeneszerzőknek, akiket ha törik, ha szakad meg akartam valahol nézni élőben, és amikor kiderült, hogy Pesten fog fellépni, azonnal tudtam, hogy csak a részleteket kell letárgyalni, de hogy ott leszek, az holtbiztos. Érdekes paradox helyzet volt, mert mivel vajmi keveset lehet tudni a magánéletéről (én például egész találkozásunkig nem tudtam, hogy házas), egész jelenségével csakis a zenén keresztül volt kapocs, így egyszerre voltak hatalmas, ha nem is elvárásaim, de elképzeléseim (mert a zenéje számomra valami hihetetlen élmény mindig) és semmiféle elvárásaim, mert „titkolózása” miatt nem tudhattam, hogy mire számítsak, bármi legyen is az.

Az interjú a koncert napján volt és a szokásos komplikációkkal kezdődött, ugyanis a Vakok Iskolája körül még számos ilyen jellegű épület található Vakok Intézetétől egészen a Vakok Kórházáig. Ahogy lenni szokott, richtig nem oda érkeztünk meg Bodoki Halmen Zsolttal, ahová kellett volna, akinek innen is köszönöm a tengersok türelmet és segítséget a diktafon körüli macerákkal. Amikor végre megérkeztünk a Nádor teremhez a Vakok Iskolájában, Charlemagne már javában hangolt, amely, amint azt láthattuk, egy teljességgel külön fogalom az ő esetében és nagyon örvendek, hogy ott lehettem e folyamat közben is, mert nagyban hozzájárul a személyiségének megértéséhez. A megbeszélt időpont szerint délután ötre kellett a Nádor teremnél lennünk, de az interjúra csak 7 körül került sor a hangolás miatt, amit a következőképpen kell elképzelni. Charlemagne lefixál két billentyűt az orgonán, amely nem csak a hangoláshoz, hanem a koncerthez is kell, avagy az alaphang már koncert előtt három órát szól, amire nem csak behangol, hanem ő is, és az a kevés más ember, aki még ott volt, hangulatba kerül. Charlemagne és a hangmérnökök a különböző hangszerek hangolásával van elfoglalva, külön esemény, amikor két fadarabot kér, hogy tudja lefixálni a két másféle hangolású zongora (egy Steinway és egy Bösendorfer) rezonancia pedáljait, mindeniket kipróbálja a csemballóval és a mikrofonokkal egyetemben, mindeközben végig konyakozik egy kristálypohárból. Számomra az egyik legérdekesebb és leggroteszkebb pillanat az volt, amikor ez a – mint később az interjúból kiderült – nagyon szerethető köpcös kis alak a szakrális freskókkal díszített teremben a fején két egymásra húzott baseballsapkában és ezek tetején egy cowboykalapban, egy fekete-fehér csíkos felsőben, színes sálban, tűzpiros nadrágban és sportcipőben megy körbe és falsettoban énekel, hogy bemérje a terem hangvisszaverő képességét. Mindeközben instrukciókat ad a feleségének, hogy miként és hogyan helyezze el a Charlemagne által „Szentségecskéknek” becézett plüssállatokat, amelyeket hol beszerez, hol maga készít. Ez volt az első erős élményem vele kapcsolatban. Amúgy ő maga egy rendkívül közlékeny, nyitott, kedves alak, aki azonnal megkért, hogy tegezzem, és megköszönte, hogy ötszáz kilométert utaztam, hogy találkozzak vele.

Charlemagne Palestine a háttérben hangol, miközben a felesége a színpadot dekorálja. Fotó: Ivácson András Áron.

Ezek után következett az interjú, amikoris egyszer jön le a színpadról, én meg állok az ajtóban és hirtelen eszébe jut, hogy miért vagyok ott. Rögtön szól is, hogy menjünk át a másik terembe, amely az öltözőjének volt átalakítva és meg is ejthetjük a beszélgetést. Itt némi diktafonos malőr után helyre is áll minden és kezdetét veszi eddigi életem legszórakoztatóbb interjúja. Charlemagne egyenes, nagyon intelligensen humoros, folyamatosan szavakat és fogalmakat talál ki, szóvicceket improvizál, és mindeközben felépít egy komolyan vehető zenei koncepciót, még akkor is, ha többször elmondja, hogy nem szereti a koncepteket. Szintén kihagyhatatlan, hogy egész interjú alatt végig mogyorót majszol, ami nagyon viccesen hangzik a felvételen. Pontosan annyira extravagánsan viselkedik, amennyire elvártam már a hangolás és a kinézet alapján. Ha valami nem tetszik, azt megmondja, izgága, folyamatosan közbevág a kérdéseimbe, de nem rosszindulatból, csak valami nincs ínyére, amit megemlítek (pl. az „improvizáció” és „minimalista” szavak különösen irritálták) és közben olyan történetei vannak, amelyektől az állam a padlót verte, persze csak ha nem kellett épp a nevetéstől reszketnie. Egy nagyon nyitott, kedves embert ismertem meg benne, akinek viszont mindenkiről megvan a nem mindig épp pozitív véleménye, de ezt is képes humorosan, játékosan kifejezni – ezeket hallhatjátok, olvashatjátok az interjúban is, itt nem térek ki részletekre. Az interjú végén ért a legnagyobb meglepetés, ugyanis azért, hogy háláját fejezze ki, hogy ennyit „utaztam érte”, megbontott egy üveg vörösbort és koccintani hívott a feleségével együtt, engem is, valamint Zsoltot is. Ráadásul nekem abba a kristálypohárba töltött, amelyet a koncerten is használt a nyitó és záró kristálypohár + falsetto „ceremóniáiban”, amit büszkén el is mondott akkor helyben. Aztán persze egyet fotózkodni is kellett nyilván, az ember szeretné, ha az ilyen élmények hosszabban megmaradnának.

Charlemagne Palestine és jómagam interjú közben. Fotó: Bodoki Halmen Zsolt.

A koncertről zenei szemszögből beszámolni nem az én tisztem, ugyanis zenész sem vagyok (a szó klasszikus értelmében), sem zenéhez értő nem vagyok (a szó szakmai-technikai értelmében, noha zenetörténeti, zenefilozófiai ismereteim jócskán vannak). Mindössze megpróbálom megfogalmazni azt az élményt, amit a koncert nyújtott nekem, annak fényében, hogy szerencsére korábban megismertem őt és előadásának minden ritualisztikusságában láttam a humort, amit a legvégén ő maga is zseniálisan megcsillantott. A terembe lépve a délutánról már ismert orgonahang fogadott, a színpadon maga Palestine tesz-vesz, az emberek pedig a terem különböző pontjain, székeken vagy a földre helyezett párnákon ülnek. A teremben szinte vaksötét van, csak a színpadon van kevés fény, hogy Charlemagne láthassa, mit kell épp tennie. Az interjúhoz képest semmi nem változott: ugyanúgy a kalapok, ugyanúgy a sálak, a plüssállatok, a színes ingek és persze a konyak. A koncert lefolyása a következőképpen nézett ki: először a már korábban is említett kristálypohár-falsetto-orgona bevezető ceremóniára került sor. Ez után a Steinway zongorához ült, persze némi szünettel, hogy a folyamatosan szóló orgona átvezesse a különböző hangzásokat, stádiumokat. A Steinway után a Bösendorfer zongora következett, amelyen akárcsak korábban a Steinway-en, a csak rá jellemző intenzív stílusban játszott, ám a különböző zongora és a különböző hangolás eltérő hatást nyújtott. A zongorák után a csemballóhoz ült és egy olyan intenzív tételt adott elő, szintén a csak rá jellemző stílusában, hogy ilyet ritkán lehet hallani, nem hogy látni. Itt kezdtek igencsak érdekessé válni a dolgok. A még mindig szóló orgona hangjára a laptopjához ült, amihez egy mini-keverőpultot kötöttek és különböző elektronikus zajokat varázsolt elő, ilyen-olyan morajlásokat, nők megvágott nyögéseit (noha nem lehetek ebben biztos, úgy hangzott, mintha valami Hentaiból vágta volna ki őket), egy francia állomás hangjait utasokkal és bemondónővel együtt, majd végül ezeket is és az orgonát is. Ekkor következett a záró ceremónia ismét kristálypohár-falsetto-orgona felállításban, ámde itt behozott egy új elemet is, ami egyszerre volt humoros és nagyon abszurd, a szó Camus-i vagy Sartre-i értelmében. Mint ismeretes, rengeteg plüssállatot gyűjt és koncert közben a színpad előtt egy szék állt, amin egy nyitott bőrönd tele volt ilyenekkel. Ennek a záró ceremóniának a végén kiválasztott két darabot – egy-egy türkizkék maci ölel egy-egy kisebb piros mackót – amelyeket ha megnyomott, akkor hangot adtak ki. A ceremónia végén ezt a két plüssöt kétoldalról az arcához emelve nyomogatta és falsettóban velük énekelt. Számomra az egyszerre volt komoly és humoros, egyrészt vicces utalás lehetne Morton Feldman fajsúlyos Three Voices című darabjára, azonban másrészt mindenféle egzisztencialista kommentárban megjelenő abszurd és közönyös életszemlélet tökéletes megtestesülése volt, ahogy ez a nagyon szerethető, csiri-csáré, köpcös figura falsettóban énekel kétt plüssmackóval, fején két baseballsapkával és egy cowboykalappal.

Charlemagne Palestine koncert közben. Fotó: Csatári Gergely.

Könnyeden és nyugodtan mondhaton, hogy eddigi életem leghatalmasabb koncertélménye volt, amely még a már kétszer látott Bohren & Der Club of Gore-t is meghaladja. Charlemagne Palestine nem egyszerű koncert volt, nem megszokott, nem egy „zenekar”, akik felmennek a színpadra, lejátszák, amit kell és lemennek. Ez az ember egy jelenség, minden porcikájában és minden mozdulatában. Hatalmas élmény volt látni és hallani, még inkább beszélgetni vele. Olyan élmény volt, amelyet soha nem fogok elfeledni. Charlemagne személyesen is, majd a koncert másnapján tartott előadásban is felemlegetett („…my new friend from Transylvania…”), valamint mindkét esetben elmondta, hogy inspiráló hatással volt rá, hogy képes voltam ennyit utazni azért, hogy beszéljek vele és meghallgassam élőben.

Nos, legalább most elmondhatom, hogy fordítva is történt, azok után, hogy közel tíz éve inspirált nem egy és nem két dologra.

Charlemagne Palestine. Fotó: Csatári Gergely.

Charlemagne Palestine a 21. század megkerülhetetlen kortárs zeneszerzője, aki zongorista, performer, plüsskészítő és –gyűjtő is egyben. Kompozíciói a legjobb példa arra, hogy mennyire nehéz meghatározni még egy olyan elsőre egyszerűnek tűnő fogalmat is, mint a minimalizmus, hiszen őt sokan minimalistának tekintik, ám ezt a besorolást ő mindig elutasítja.

Valóban nem úgy minimalista, ahogy Steve Reich, Terry Riley, Philip Glass, vagy La Monte Young. Az ő “minimalizmusa” abban áll, hogy tökéletesen megvalósítja a kísérleti, és főleg zajzenékben, a “wall of sound” (“hang-fal”) esztétikát, azaz azt, hogy lehetőleg egy hangforrással, hangszerrel, bármilyen eszközzel egy egyre hangosodó és egyre csak töményebbé váló, megállíthatatlannak tűnő hangmasszát hozzon létre. Charlemagne nagyon érdekesen oldja ezt meg zongorákkal, csemballókkal, orgonákkal, harangokkal, elektronikus eszközökkel, a hangjával és ráadásul a háttere is megvan hozzá. Alábbi interjút október 1-i budapesti koncertje előtt készítettem vele, amely az Ultrahang Fesztivál nyitóestje is volt egyben.

Melyek azok a korai hatások, nem feltétlen zeneikre gondolok hanem bármire, amelyek a jelenlegi irányba mozdítottak?

A legkorábbi hatások közé sorolnám mindenképp azokat a zenék, amelyeket fiatal koromban hallottam a zsinagógákban, majd később Brooklynban, amikor kántorként kezdtem énekelni és zenélni. Az eredeti, hagyományos zsinagógákban hallható zene nagyon hosszú, adott esetben több órán át tartó darabok.  Ebben nőttem fel hat éves korom óta, például a Sabbath ünnepeken a misezene kántorral és kórussal általában kettő és fél-három órát tartott. Szóval már itt egyfajta operatikus szent énekzenével találkoztam. Abban az időben, ebben a szent tradícióban semmiféle hangszer nem volt megengedett. Ez volt a legkorábbi hatás. Aztán elkezdtem hallgatni Moses Asch lemezeit, aki a Folkways Records alapítója. Ez egy antropológiai, etnografikus lemezeket megjelentető kiadó volt a negyvenes évektől a hatvanas évekig működött, rengeteg tradicionális népzenét, törzsi zenét jelentetett meg. Nem voltak jó minőségű felvételek, de roppant hiteles és autentikus módon rögzítették az aborigének, a polinézek, az indiaiak – mielőtt divattá vált volna -, az afrikaiak, az eszkimók, az indiánok, a hopik, mindenféle ritualisztikus zenéjét és hangzását. Ehhez hozzátevődik a saját tradícióm, amiben felnőttem Brooklynban, mondhatom ezek voltak a legfontosabb impulzusok, amelyek létrehozták mindazt, ami most vagyok hatvan évvel később. Ugyanakkor elég hamar hatással volt rám az elektronikus hangszerek fejlődése is, szeretek játszani ezzel az akusztikus-elektronikus viszonnyal, mivel… egyszerűen létezik, és ezzel kezdeni kell valamit az egyszerű elutasítás helyett. Semmilyen értelemben nem vagyok purista, én egy befogadó egyén vagyok (includer) és nem kizáró (excluder).

A leggyakoribb esetben, amikor szóba kerülnek a műveid, az úgynevezett minimalistákkal kötnek össze, amely mozgalomban mindenkinek van valamiféle filozófiája: La Monte Young és Riley az indiai zenei felfogással, Reich és Glass a gamelan és a matematikai zenével. Neked van saját filozófiád?

Nem! Semmiképpen nem velük kötnek, legalábbis otthon nem, legfeljebb itt keleten, mert ti még mindig függői vagytok ennek a kifejezésnek, engem azonban már réges-régen fáraszt. Annyira unalmas egy szó. Annál is inkább, hogy a saját zenémet sokkalta gazdagabbnak találom. Nem használok kis- vagy mikrohangokat, nem használok minimalista ritmusokat (bibibibibupbup stb.) Néhány unokatestvérem csinálja ezt, de én mindig érzéki, terebélyes hangokat használok, erről szólnak a műveim. Ha az érzékiség, a terebélyesség minimalista, akkor az vagyok, de jobb szeretném, ha inkább „érzékiség-istának”, vagy „terebélyistának” neveznének. Nekem is van egyfajta keleti hatásom, azonban az én keletem, az Kelet-Európa és nem távol-kelet. Szeretem, hogy ha az általam használt hangok tiszták, de nem vagyok purista (itt Charlemagne rájátszik a „pure sound” és „purist” szavakban a „pure” kétértelműségére, lefordíthatatlan szójáték). Előbb terebélyes és érzéki vagyok és csak utána konceptuális.

Amikor koncertet adsz, mindig sok a ritualisztikus elem. A konyakozás, a közönség megkínálása, a kalapok, a plüssállatok… Mit szimbolizálsz ezekkel?

Nem plüssállatok. Az én házamban „Szentségecskéknek” hívjuk őket. A konyak meg, nos, az csak konyak. A kalapok, igen, azokat kalapoknak hívjuk, de nevezhetjük őket turbánnak, vagy koronnak is. Szeretem megszentelni, feláldozni (megj.: a latin/angol „sacrofi”, „sacrify”, „sucrofi” szavakkal játszik, nem fordítható szó szerint) azokat a terminusokat, amelyeket használok. Ez a legkorábbi élményeimre vezethető vissza, amikoris egy tipikusan ritualisztikus judeo-keresztény szituációban találtam magam, azonban ez hamar eluntatott és elkezdtem érdeklődni mindenféle más népcsoportok és kultúrák iránt, amelyekben maszkokat viselnek, mindenféle idegen és fura ruhába, maskarába öltöznek, mindenféle tetovált elemet használnak. Amikor elmentél egy Stockhausen vagy Boulez koncertre annak idején, mindig az volt az érzésed, hogy egy üzleti megbeszélésre mész: mindenki egyformán és mereven öltözött. Aztán ezzel szemben láttam a jazz zenészeket, mert ők is hatottak rám, akárcsak a korai rock. Rengeteg a ritualisztikus lehetőség a látványban és ebből hoztam létre a magam kis Charlevilágát („Charleworld”), ahogy emlegetni szoktam, amely egyesíti mindazokat az antropológiai, etnografikus, pszichopatikus, pszichológiai hatásokat és válaszokat, amelyek értek.

Rengeteg kortársaddal dolgoztál együtt. Mi alapján választod ki, hogy kivel akarsz és kivel nem? Egyáltalán, utasítasz el felkérést?

Rengeteg olyan kollégám van, aki ha történik valami, akkor általában nemet mond. Nem fogok neveket mondani, noha te már említettél egyet, aki „nemista” („noist”). Terry Riley egy igazi „igenista” („yessist”), de La Monte Young egy „nemista”. Jómagam is „igenista” vagyok. Épp múlt hétvégén kellett fellépnem Hágában a Today’s Art galériában Eric Tillmannal és Mika Vaiinioval, de utóbbi sajnos nem tudott csatlakozni. Ők ajánlották Anne Wellmert, aki elektro-akusztikus zenét komponál és improvizatív műveket ad elő, hogy vegyük be őt is, ha már itt él. Az első szavam az volt, hogy „igen”, jöjjön csak és felléptünk és szuper volt. Szóval én azon idősebb fószerek közé tartozom, akik oly gyakran szeretnek „igent” mondani egy kollaborációra, ahányszor csak lehet. Mindenféle emberrel játszottam már és mindig jól éreztem magam. Amikor fiatal voltam, a hatvanas években és a 87. Utcában (Brooklynban) laktam, felettem lakott Pharaoh Sanders, az utca másik oldalán Charlie Mingus, az utca egyik végén Jimmy Garrison, a másik végén Hugh Masakela és Miriam Makeba, ők egy pár voltak akkoriban, én pedig egy tenor- és altszaxofonossal laktam, aki az évek során sokat játszott velem, Bob Feldmannak hívják. Egy nap Charlie Mingus elkezd kiabálni az ablakunk alatt: „Hé, tenor gyerek, tenor gyerek!”, mert hallotta mindig gyakorolni, „Ma este fel kell lépnem a Birdlanddel és a tenoristám nem tud jönni. Be akarsz ugrani a helyére?” Feldman persze igent mondott, hiszen abban az időben a Birdlanddel játszani nem volt akármi. Én ekkor meg mindig irigy voltam, mert én egy sor olyan emberrel próbáltam kidolgozni valamit, mint pl. Phil Glass, Steve Reich, La Monte Young, noha akkor még személyesen nem ismertem őket. Hogy teljes legyen a különbség a két világ között: egyszer Rómában voltunk egy zongoraesten, Phil Glass, Terry Riley, Michael Harrison és én. Hívtam őket, hogy játsszunk egy kis darabot közösen, mind a négyen, mielőtt egyenként mennénk fel előadni ki-ki a saját darabját. Volt négy zongoránk, ott ültünk egymással szemben és nem történt semmi. Michael Harrison arroganciája és attitűdje, a zongorahangolása nem talált szerinte a mienkhez. Azt mondtam játsszunk együtt és egy ember miatt nem valósult meg. Ez nem az a zenész, aki én akarok lenni. Én az szeretnék lenni, aki mindig készen áll arra, hogy bárkivel fellépjen, amikor csak alkalma adódik rá. Mint Charlie Mingus, aki csak felszólt és már együtt is játszottak. Én is ilyen akarok lenni: „Hé, hárfás!”, „Hé, zajzenész!”, „Hé, hip-hop hupper!”, „Gyere, játsszunk együtt!” – ez az én filozófiám.

Talán kissé kellemetlen kérdés következik, ugyanis innen, Kelet-Európából nézve, úgy tűnt mindig, hogy a hatvanas évek modern, minimalista, akármilyen komolyzenéjét mintha dominálta volna Pandit Pran Nath és az ő indiai hatása. Mennyire volt igaz ez?

Mindkét szülőm Kelet-Európában született: édesanyám Minszkben, édesapám Odesszában, és innen mentek ki az Egyesült Államokba, New Yorkba, amikor én még csak nyolcéves voltam. Emiatt mindig, amikor itt járok, Kelet-Európában, némileg itthon is érzem magam. A kérdésedre válaszolva azonban, ez teljesen másképp történt. Mindenki játszotta, írta a zenéjét, és aztán Pandit Pran Nath csak úgy megérkezett a színtérre. Volt neki egy olyan énekstílusa, amelyet korábban csak nyomaiban hallottam olyanoknál, mint Ravi Shankar és mások, akik meghódították Amerikát. De előtte sosem volt egy olyan mágikus, drughpad hatású énekes, mint ő. Teljesen véletlenül találkoztam vele, La Monte Youngnál lakott, de nem ő hívta Amerikába. Nem tudom ismered-e Ram Dasst és Timothy Learyt, de igazából Pran Nath-ot ezek a drogos hippik hívták meg Amerikába. Éneklés közben olyan hangot adott ki, amely engem mindig a gyerekkoromra emlékeztetett: a zsinagógákban hallottam ilyet és le voltam döbbenve, hogy a falsettómmal mennyire tudtam utánozni őt, és nem azért mert különlegesen intelligens volnék, hanem egyszerűen azért, mert rengeteg timbrális hasonlóságot mutat a gyerekkorom askenázi héber zenéje és az indiai népzenének az a variációja, amit csak Pran Nath művelt. Amikor ő hozzánk megérkezett, akkor itt már javában létezett egy zenei szintér és ebbe ő csak beilleszkedett. La Monte Young mormon, ami egy nagyon fiatal keresztény mozgalom, én zsidó vagyok, Pran Nath indiai, szóval a többieknek Pran Nath indiaisága azt a kulturális ősiességet adta, ami nekem már megvolt a zsidóságomból kifolyólag. Nem gondolom, hogy Pran Nath dominált volna bármit is, de ő lett a minimalisták nagyra becsült tagja. De, ismétlem, ez a terminus nagyon idegesít, mindig az jut eszembe róla, amikor elmész egy vendéglőbe és csak kevés borravalót hagysz, mire a pincérnő jogosan mondja: „Hogy az a kibaszott minimalista…!” Kezdetben mi magunk sem használtuk ezt a terminust, majd először Tom Johnson és mások kezdték el használni és most negyven év múltán, ideje ágyba tenni ezt a szót. Vagy inkább megölni.

Charlemagne Palestine-nel. Fotó: Bodoki Halmen Zsolt.

Munkásságodnak vannak nagyon atipikus darabjai, amelyek eltérnek a Charleworld brandtől, például a „Beauty Chord + Voice”. Ez honnan jött, illetve hogyan szerzel zenét?

Részben kissé olyan vagyok, mint egy vándorénekes, egy trubadúr. Nem szeretem a koncepteket, noha néha létrehozok ilyeneket, hogy élni tudjak az adott lehetőségekkel. De általában az van, ami ma is: meghívnak valahová, ahol korábban még soha nem jártam, de előtte mutatnak még egy fotót, majd megérkezem és megismerkedem ezzel a csodás fickóval, Zoltánnal, aki vezeti az egész helyet, aki elmondja, hogy van nála pár hangszer, a feleségem pedig egy függöny mögött észrevesz egy Bösendorfert is. Majd mindezeket a hangszereket összegyűjtjük. Azon nagyon kevés ember közé tartozom, aki együtt dolgozott Terry Jenningsszel: Kaliforniában volt, éppen odatévedt, amikor zongorán játszottam és velem volt a kis kazettafonom is. Egyszerűen csak szólt, hogy „Hé, Charlemagne, itt a szaxafonom, akarsz egyet játszani velem?” és a felvevőm még mindig ment. Azt hiszem, alig létezik egyéb felvétel a játékáról, csak ez, amit akkor ketten készítettünk, és ez csak úgy megtörtént, mert én amolyan „csak úgy megtörtént” fószer vagyok. Ez a jazzből jön, a spontán zenélésből. A spontaneitás számomra egy nagyon fontos bolygó vagy inkább filozófia. A kollégáim pedig időnként tudnak spontán dolgozni, de ez nem igazán az ő világuk.

Fontos-e számodra, hogy ahol ma este fellépsz, az egy vakok számára fenntartott iskola?

Általában csukott szemmel játszom. De a szakrális zene előadói közül rengetegen csukott szemmel játszanak. Előadás közben megpróbálok annyira keveset látni, amennyire csak lehet, mert jobban szeretek egyfajta önszántamból vállalt vaksági állapotban lenni. Egész kiskorom óta úgy szerettem hangokat kelteni, hogy közben csukva tartom a szemem és így az érzékelés egy olyan birodalmába kerülök, amely inkább a hallásról és nem a látásról szól. De mindig kidekorálom a színpadot és létrehozok egy vizuális rítust azoknak, akik látnak, hogy valóban láthassanak.

Amikor koncertezel, akkor improvizálsz, vagy meglévő műveket adsz elő, azaz effektív reprodukálsz?

Nem szeretem ezt a szót, mert mindenki mindenre ezt használja! Én a jelenben játszom. Most már azt tudom előre, hogy itt Budapesten használhatom a Bösendorfert, a Steinway-t, a csemballót, az orgonát, a mikrofont, a laptopon a Cubase elektronikai hangokat és a kristálypoharat is, amely utóbbival egy ceremóniát fogok levezényelni. Amikor egy festő elkezd dolgozni, akkor a palettáján van zöld, kék, vörös, sárga, rózsaszín stb. és azokkal a színekkel fest. Nekem is van egy hangpalettám. Azonban nem tudom előre, hogy épp mit fogok ezeken játszani és szeretném, ha ezt senki nem nevezné improvizációnak. Én viszont elő fogok adni egy művet és mindezt a jelenben fogom tenni.

Charlemagne Palestinnel interjú után, amikor megbontott egy üveg bort és engem is, valamint Zsoltot is megkínált, hogy ötszáz kilométert utaztam azért, hogy láthassam és beszélhessünk. Fotó: Bodoki Halmen Zsolt.