Immáron hét éve csináljuk ezt mindenen keresztül, néha összeszorított fogakkal, máskor ökölbe szorított kezekkel, de egyszer sem úgy, hogy akár egyikünk is ne tudná vállalni. Március 28-án egy újabb mérföldkövet léptünk át.

Még 2008-ban volt, hogy B. Szabó Zsolt létrehozta a MetroGnómot, amely Közép Kelet-Európa első és máig egyetlen kísérleti zenét sugárzó rádióműsora. Ez már a harmadik ilyen jellegű maraton, amelyet végigcsinálunk és egyben a leghosszabb is. Az első kettő egyenként nyolc órásak voltak, ez azonban egy teljes félnapos, tizenkét órás peremzenei műsor volt végig információkkal, kommentárral, bemutatással. Ez alkalommal nyolcan vezényeltük le a folyamatot, ellentétben az elsővel, amikor mindössze három ember bábáskodott felette, ami a végletekig kimerítő volt. Mindannyiunknak volt egy átfogó témája, amellyel dolgoztunk és amelyhez körülbelül ötven percnyi zenét válogattunk össze, kivéve egy műsorrészt, amelyhez százhúsz percnyi volt és még egyet, amelyhez viszont száznyolcvan. A zenelistákat nem részletezzük, mivel ez később külön nyilvánosságra kerül, ám ezek voltak a témák, műsorrészek, amelyeket a témavezető mindig két másik kollégával együtt mutatott be: Bodoki Halmen Zsolt indított egy órányi élőben alkotott granuláris szintézissel, amelyet az előző este rögzített field recording felvételeiből készített és amely tizenkét órán át szolgált “gumizeneként” a beszélgetéseinkhez, folyamatosan átalakulva és fejlődve, B. Szabó Zsolt az évek során felgyűlt legreprezentatívabb MetroGnóm-műfajokat részletezte, Brassay István egy élő kísérleti hip-hop mixet vezetett elő mindannyiunknak, újfent láttatva, hogy ez a műfaj nem csak a mainstream kliséiről szól, Balázs Ádám a hangszobrászatról beszélt és megalkotta az évtized (legalább!) kísérleti zenei beszólását a “kiállítás gépei”-ről szólva, Bakk-Dávid László a huszadik és huszonegyedik századok zeneszerzéséről próbált meg egy valamennyire átfogó képet adni, ám mivel ez az egyik legkomplexebb és legnehezebb tematika, őneki volt százhúsz percnyi zenéje az ötven helyett, Dimény Levente a hozzá legközelebb álló, kedvenc dark ambient tételeivel csalt libabőrt mindenki hátára, minekután Szabó Péter kísérleti jazz tételei rántottak vissza mindenkit a jelenbe, Ivácson András Áron olyan zenékkel próbált hajnali idegeinken táncolni, amelyek vagy zeneiségükben, vagy a zenéhez való hozzáállásuk hasonlóságában “zajnak”, vagy “zajzenének” nevezhetőek, ismét B. Szabó Zsolt tért vissza lezárni a kört, aki ezúttal a legfontosabb női kísérleti eőladókat hozta el, akik a műsor történetében fontos szerepet játszottak, végül pedig egy nagy közös műsorvezetés keretében mindenki bejátszotta és részletezte azon kedvenc kísérleti zenészeit, akiket a MetroGnóm által ismert meg.

Hamarosan egy MixCloud válogatásban hallhatjátok a teljes műsort, szöveg és kommentár nélkül, csak a dalokat, így mindenki zenelistáját nem részletezem most külön, inkább jöjjön pár hangulatkép, ami közben készült.:

Bodoki Halmen Zsolt élőben alkot.

B. Szabó Zsolt, Balázs Ádám és Ivácson András Áron a MetroGnóm legreprezentatívabb műfajait ismerteti.

Ivácson András Áron, Szabó Péter és Brassay István a kísérleti hip-hop körül pörög (a fekete lemez…).

Balázs Ádám, Bakk-Dávid László és Bodoki Halmen Zsolt a hangszobrászatot gyakorolja a “kiállítás gépeinek” segítségével.

Bakk-Dávid László, Balázs Ádám és Bodoki Halmen Zsolt a huszadik-huszonegyedik századi zeneszerzés csínjáról-bínjáról.

Dimény Levente, Ivácson András Áron és B. Szabó Zsolt a dark ambient frekvenciái között kóborol.

Szabó Péter, Bakk-Dávid László és Balázs Ádám a kísérleti jazz lüktetését tolmácsolja.

Ivácson András Áron, Bakk-Dávid László és Dimény Levente hajnalosan zajong, miközben Bodoki Halmen Zsolt monitorból “granuláris szintetizál”.

B Szabó Zsolt, Szabó Péter és Balázs Ádám “elővezeti” a MetroGnóm legfontosabb női kísérleti zenészeit.

Dimény Levente és Bakk-Dávid László szünetel.

Szabó Péter és Ivácson András Áron szünetel (és feszít).

Az egész éjszaka most is legalább olyan jól telt, mint eddig bármelyik korábbi alkalomkor, azzal a nagyon lényeges különbséggel, hogy lévén sokkal többen a stúdióban, megoszlott a munka és jóval kevésbé voltunk fáradtak a végére, mint korábban. Talán az egyetlen lényeges múlasztásunk, hogy nem készítettünk fényképet a két óriáspizzáról, ami tartotta bennünk a lelket reggelig…

A következő maratonig is maradunk, szerdáról szerdára, kísérleti zenékkel és a megszokott hozzáállással.

Üdv, a szerkesztőség.

The Boats: Segundo (2015)

Kétségtelenül, 2015 egyik legelső post-rock szenzációja kísérleti zenék között a melbourne-i The Boats második nagylemeze, amely roppant egyszerű módon a Segundo címet viseli. Mivel nagyrészt a stúdióban improvizált anyagról van szó, az átlagnál valamivel hosszabbak és kiszámíthatatlanabbak lettek a dalok, mint egy átlagosabb post-rock bandánál. Ez önmagában egy eléggé ingoványos talaj, mert ha nincs meg a kellő összhang a zenészek között, nagyon nehéz fókuszáltan improvizálni, és bármilyen tehetséges zenészek is legyenek a tagok, a végeredményen ez hallható lesz. Nos, szerencsére, a végeredmény ebben az esetben többnyire betalált.

Előrebocsájtom, hogy ez a zenekar nem összetévesztendő az azonos nevű The Boats (UK), főképpen ambient-glitch műfajban mozgó formációval (erről volt egy homályba vesző társalgásunk Polifoammal). Azonban az első igazán érdekes tény az, hogy az anyagot mindössze két (!) igencsak intenzív nap alatt dobta össze a hármasfogat (Jona Byron – gitárok/bőgő/billentyűk/elektronika, Nock Conolly – gitárok, Paul Guseli – dobok, perkúció), méghozzá Melbourne 2006/2007 nyarának két legmelegebb napján.

Hogy miért kellett majdnem nyolc évet várni kiadásukra? Bizonyára több okot is felsorolhatnánk az inaktivitástól, a pénzhiányon át egészen az utómunkálatok befejezéséig. Mindenesetre, én kíváncsi lennék, hogy mennyiben különbözik az eredeti nyersanyag a végleges formától, ugyanis a hallottak alapján, sok helyen észlelek stúdiótechnikával megcicomázott részt… amivel nem is lenne baj, de tulajdonképpen ezek között található talán az egyetlen nagy probléma az albummal, de erre csak egy kicsit később térek rá.

The Boats

Félreértés ne essék, az album legnagyobb kvalitásának tartom, hogy végig eszméletlenül zsigeri, akárcsak egy hangulatos jam-session, mégis kellően változatos, amely annak köszönhető, hogy volt némi előzetes koncepciójuk a fiúknak, mielőtt bemenekültek volna a hűvös stúdióba a fülledt időjárás elől.

Számomra a leginkább élménydús alkotás mindjárt az első track, a Trash Can Willy, egy 28 perces epikus improvizált mű, amelyet utólag két részre bontottak, ezzel nyújtván egy keretes szerkezetet az albumnak. Itt az utómunka főképpen a levezetésen érződik – egyáltalán nem bántó módon -, ahol a szétfolyóssá delayezett gitárok mellett fúvós hangszerek is megszólalnak.

Trash Can Willy, pt. 1:

Második dal, a Seize The Stars and Turn Them to Cinders, amely ékes ellenpéldája annak, hogy azért nem teljesen „felkészületlenül” vonultak be Jonáék a stúdióba. A teljesen megírt és meghangszerelt felvezetés után már érződik, hogy csak arányaiban képzelték el a dal többi részét, s mivel sikerült megtartaniuk a struktúrát, egy egészen pofás kis post-rock dal lett belőle. A western-hangulatot pedig a tremolózós fender-hangzás hozza.

Seize The Stars and Turn Them to Cinders:

…és akkor térjek rá arra, ami nagyon nem tetszik:
Az általában jól felépített dalok közül messzemenően a legordítóbb csinosítás pont a Cold Ark Revisited végén hallható, amely amúgy az egyik legerősebbre sikerült dal az albumon. Megértem, hogy nehéz egy ilyen sűrű zenei folyamatot utólag úgy editálni, hogy az észrevehetetlen legyen, de a helyükben én semmiképpen sem így oldottam volna meg.

Cold Ark Revisited:

Más esetekben az utómunka többnyire kimerült a megfelelő arányok beállításában, az egyes hangszerek újraeffektezésében, valamint abban, hogy hozzáadtak a hangképhez mindenféle extra hangszert, többnyire fúvósokat meg vintage-gitárokat.

There’s not a Fire that can Warm Us:

A Segundo megelőzi elődjét, a 2007-es kiadású Los Musicos Perdidost, mind improvizatív jellegében, mind komplexitásában. Ugyanakkor, az album sötétebbre is sikeredett, mint az elődje: olyan témákat boncolgat, mint az elidegenedés, az egyedüllétnek a szép, ugyanakkor mégis tragikus megélése, valamint a modern társadalmi élettel járó agresszivitás.

Persze ez csak az én, talán a műfajhoz képest is perfekcionista véleményem, ettől másnak még pont ez a fajta koszosság jön be.

8/10

A The Boats második albumáról, a Segundóról, a The Last Man on Earth című szám ebben műsorban kapott helyet.

Litany For The Whale by Metrognóm on Mixcloud

schnellertollermeier – X (2015)

Az igaz, hogy nem igazán volt eddig az én tisztem jazz-zenékről írni  – ehhez a szakavatott emberünk Szabó Peti kollégánk –, de nagyon örültem, amikor kérésemre átpasszolta nekem a feladatot, hogy írjak egy cikket 2015 első felének minden bizonnyal legőrültebb és egyben legzseniálisabb jazzlemezéről. Az avantgárd jazzért amúgy is megőrülök (jó értelemben, persze), de ilyesfajta zabolátlanságot, amely nem kis tudással párosul, még ebben a műfajban is ritkábban hallani. Hölgyeim, uraim, ők a Schnellertollermeier!

A magukat brutal jazznek aposztrofáló svájci zenekar tagjai Andi Schnellmann (basszusgitár), Manuel Troller (igen, összesen két ‘r’-rel!) (gitár) és David Meier (dob). 2006-ban ültek össze először azzal a közös vággyal, hogy olyan zenét kreáljanak, amelyben a hangszerek szerves egészet alkotnak egymással, ugyanakkor minden elemnek megvan a maga sajátos, jól körülhatárolt funkciója, fontossága. Ezen felül, mivel nem csak jazz-rajongók, hanem mindenféle zenét össze-vissza hallgatnak a punktól a Mr. Bungle-ig, elhatározták, hogy beleépítik zenéjükbe ezeket a hatásokat is. Így született meg a Schnellertollermeier. Ezt a két alapgondolatot, az évek során újra és újra átfogalmazták az egyes kiadványaikban, miközben lassacskán kiveszett zenéjükből a konkrét jazz-hatás (a debütálló Holz (2006) albumukon pl. még rendesen vannak klasszikusabb felépítésű nótácskák is).

Az X-en már csak nyomokban (inkább attitűdben) hallhatóak ki a jazz gyökerek, soha korábban nem tapasztalhatóan előtérbe kerültek a math-, art- és punk rock hatások. Amúgy a pofátlanul fiatal tagok egytől-egyig híres zenészek a svájci és európai jazzerek között, mindegyikük rengeteg zenésszel muzsikált már együtt az élete során.

Az anyag elég sokáig készült. 2013-ben fogott neki a csapat, s bár kétlem, hogy megfeszített munkában dolgoztak rajta, azért hallatszik a végeredményen, hogy egyetlen rendesen átgondolt, végigírt folyamatról van szó, nem pusztán egymásután pakolt dalokról. Minden számnak megvan a saját formája, első hallásra nem is igazán lehet számítani fogódzókra. Sokkal inkább úgy kell hallgatni, mintha egy kortárs komolyzenei műről lenne szó – kell hagyni, hogy meglepjen! Ez különösen igaz az első trackre, a címadó X-re, amely önmagában egy 20+ perces mű, érezhetően többtételes monstrum (ebből sajnos csak azt a tételt áll módunkban belinkelni, amely a műsorban is elhangzott, és amely egyébként utolsó trackként az albumon is rajta van).

Schnellertollermeier (b-j): Andi Schnellmann, David Meier, Manuel Troller

Ez után a minden kompromisszumot nélkülöző mű után már jóval rövidebb, ám nem kevésbé érdekes trackek következnek.

Mindjárt a második (Backyard Lipstick) egy alig két perces, relatív nyugalmasabb, fület pihentető szám, amely gyakorlatilag egyetlen, felhangokkal tilinkószerűen babráló témából áll. Semmi extra magamutogatás, szerintem részben pihenőtracknek rakták be másodiknak. De jól is esik, ami azt illeti. Amúgy ezen kívül, mint amilyen a Blackyard Lipstickben is hallható, még rengeteg olyan hangzásba botlunk az album során, amiket el nem lehet képzelni, hogy élőben hárman miként tudnak megszólaltatni, ám ez legyen másodlagos szempont, mivel igazából nem ez számít.

Egy újabb avantgárd őrület a Riot című gyönyörűség, amely jelenleg a személyes kedvencem az albumról. Talán ez a leginkább rock/metal orientált szerzemény az X-en, egyben a legviccesebb is, elképesztően sok zenei poénnal.

Az ezt követő Sing for Me ismét egy nyugisabb hangvételű mű. A vonóval megszólaltatott gitár már nem újdonság, de a dobos által (valszeg ugyancsak vonóval megszólaltatott) éles hangeffektusok már eléggé újdonságnak számítanak.

Nagyon jól felépített zenei folyamat, ami ugyancsak jól van elhelyezve az albumon, ugyanis utána ismét jön nagy csinnadrattával a matekóra, Massacre du Printemps címmel. Utolsó előtti mozzanatként  még egyszer felpörög a zenekar kereke, de ezúttal egy 5 perc 29 másodperces hosszú crescendóval. A számot roppant ötletesen, egyszerűen  ///\\\/// – nek nevezték el (igen, pontosan így, hogy  ///\\\///). Egy biztos, David Meier kíméletlen dobpergetése után már nem igazán lehet hangosabb egy ilyen zenekar.

A szám legvégén, múló emlékképként  visszatér pár másodperce az első téma, és ezzel eredetileg véget is ér a tulajdonképpeni album. Tökéletes zárás lehetne ez is, ám bónuszként megkapjuk még egyszer az X első tételét, nehogy elfelejtsük, mekkora zenészek is ezek a svájci őrültek.

Azt hiszem, ezzel a kiadvánnyal máris borítékolom magamnak az egyik év végi toplistás albumomat.

10/10

Faust: Just Us

Mivel fogalmam sincs, hogy kikből állhat a Metrognóm közönsége, azt sem tudhatom, egy átlagos ‘gnóm zenei műveltsége milyen irányú és meddig terjed. Ez okozott némi fejtörést, mire dönteni tudtam, mivel lenne érdemes indítani egy ilyen nagy múltú, több mint negyven éves, zenetörténeti szempontból borzasztó fontos de alulértékelt és a széles tömegek számára kevésbé ismert együttes új albumáról szóló cikket. Végül azt ítéltem a leghasznosabbnak, ha nem csak a Just Us-szal kapcsolatos véleményemet foglalom szavakba, hanem a lemez megjelenésének apropóján bővebben írok a zenekar munkásságáról meg arról, hogy mi is ez a „krautrock”. Biztos, ami biztos, azért tömören fogalmaztam.

Az 1969-es megalakulásuk idején a rossz nyelvek nem átallották a Faustot egy mesterségesen kreált együttesnek tartani; ennek a tényalapja annyi, hogy a tagságot Uwe Nettelbeck, akkoriban elismert filmkritikus és szélsőbalos újságíró (az ő lapjában publikált többek között a RAF egyik alapítója, Ulrike Meinhof) toborozta két már működő zenekar felállásából a Polydor kiadó azon igényére, hogy legyen már egy (nyugat)német zenekar, amelyik ugyan nem másolja a brit és amerikai rockbandákat, de mégis felveheti a versenyt a globális színteret uraló angolszászokkal szemben. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik és a lényeg is inkább az, hogy bármi is volt a kiadó eredeti szándéka, a Faust az első pillanattól kezdve egy saját vízióval rendelkező és önjáró, felfogásában anarchista kollektívaként működő zenekar volt, így felülről jövő kézi vezérlésnek vagy bármilyen, kívülről érkező tömegigényt kielégítő elvárásnak és kiadói nyomásnak esélye sem volt.

Eredeti felállás Uwe Nettelbeck-kel

Nevetséges, de a Faust zenéjét még ma, az együttes létrejötte után több, mint negyven évvel is krautrocknak nevezik, ez a ’60-as és ’70-es évek fordulóján az NSzK-ban kibontakozó irányzat azonban ma műfajmegjelölésként teljesen nonszensz. Negyven évvel ezelőtt még meg lehetett jelölni olyan stiláris elemeket, fel lehetett fedezni bizonyos dalszerkesztési elveket, attitűdbeli hasonlóságokat,  – a progresszív rockzene ötvözését az akkori elektronikus zenével, free jazz-zel és Stockhausenre meg más kortárs zeneszerzőkre emlékeztető, bizarr musique concrète kísérletekkel vagy az improvizatív hangszeres játékkal történő pszichedelikus élményre való törekvéseket és dadaista illogikát  – amelyek megfosztották ezt a típusú rockzenét a hagyományos beat és rock&roll feelingtől összekötve az akkori nyugat-német „színtér” egymásról amúgy mit sem tudó képviselőit; de ez a maroknyi, mára ikonikussá vált előadó – köztük a Can, a Neu, az Amon Düül vagy a Kluster – egymáshoz képest annyira különböző zenét játszott, hogy már akkoriban is, (túl azon, hogy a kraut szó pejoratív jelzőként használatos, magyarul kb. a “fricc” a megfelelője) problémás volt ennek a címkének a használata. Ráadásul a zenekarok többsége a ’70-es évek közepére fel is oszlott, így érthetetlen számomra, komoly ember miért krautrockozik 2014-ben.

Természetesen egy erősebb globális pozíciókat ambicionáló multi számára, mint amilyen a Polydor volt, a Faust nem volt elég populáris, a szaklapok hiába dicsérték az egekig a zenekar első két lemezét, a kiadó elégedetlen volt a százezres nagyságrendű eladásokkal, a zenekar pedig megunva az állandó kiadói szekálást inkább lelépett az akkoriban formálódó Virginhez (ahhoz a Virginhez, amit később az EMI, pár éve pedig a Universal kebelezett be). Az érdekellentétek itt is hamar felszínre törtek, így az együttes brahiból egy nyers stúdiófelvételekből kollázsolt anyagot adott le album gyanánt (The Faust Tapes), amit a kiadó kénytelen volt példányonként mindössze 48 pennyért értékesíteni. Az ára miatt mindenki vakon megvette, de senki nem bírta végighallgatni. Viszont még abban az évben, 1973-ban elkészült a zenekar Faust IV-re keresztelt, máig legsikeresebb és definitívnek tartott albuma.

Nem sokkal ezt követően, annak eredményeként, hogy a Virgin is próbálta a zenekart populáris irányba tolni és nem volt hajlandó kiadni a következő lemezüket, a Faust 1975-ben egyszerűen feloszlott, majd csak a ’90-es években, az eredeti felállás három tagja, Zappi Diermaier dobos, Jean-Hervé Peron gitáros és Hans Joachim Irmler orgonaművész aktivizálta újra a csapatot. Új zenészekkel kiegészülve kiadtak négy önálló stúdióalbumot, amelyek ugyan megadják ugyanazt a Faust-élményt mint a korábbiak, de jelentőségükben azokkal már nem vethetőek össze. A mérsékelt áttörést az experimentális hip-hop duó, Dälekkel való kollaboráció, a 2004-es Derbe Respect, Alder jelentette, amivel képesek voltak egy új generációt megszólítani, és elérhetetlen közegekbe behatolni úgy, hogy egyébként maga az album végtelenül kompromisszummentes, nagyon nehezen emészthető és az életmű legnyomasztóbb darabja volt. Nagyjából az album megjelenése környékén történt egy szép csavar a zenekar történetében, ami amúgy nem példa nélküli újjalakuló zenekarok esetében; 2003-2004-től kezdve két Faustról beszélhetünk, az egyiket Irmler működteti (az ő zenekara 2010-ben adott ki egy albumot Faust is Last címmel), a másik leágazáson pedig Zappi és Peron indult el szintén Faust név alatt. Az elmúlt tíz év alapján a Zappi-Peron páros bizonyult produktívabbnak, készítettek közös lemezt a Nurse With Wounddal (Disconnected, 2007.), önállóan pedig a Just Ust is számolva a harmadik albumuknál járnak.

Az album deklarált koncepciója a Just Us tizenkét tételét nem tekinti kész daloknak, hanem inspiratív vázlatoknak szánja, amelyeket a duó reményei szerint a kreatívabb hallgatóik arra fognak felhasználni, hogy rájuk alapozva elkészítsék azok egyéni verzióit. Nem interjúztatják halálra a csapatot, de abban a két francia cikkben, amit olvastam, ezzel magyarázzák a szellősebb dalok mögötti elgondolást. Nos, én ezt az egészet kicsit zavarosnak és erőltetettnek, több helyen pedig következetlennek érzem.

Faust: Just Us promo-CD hátoldala

Ebből a szempontból már a 2009-es C’est Com… Com… Complique és a 2011-es Something Dirty dalai is hasonlóak voltak, már azokon az anyagokon is több helyen lehetett észlelni vázlatosságot és félkész témákat, még ha nem is ilyen mennyiségben. Emellett a dalok kb. fele van annyira sűrűn hangszerelt, hogy azok már nem sok teret engednek egy harmadik félnek belepiszkítani. A nyitó Gerubeit pl. egy olyan zajos neo-psych rock szám, amihez hasonlót az utóbbi években a Moon Duotól hallhattunk; ezt újraírni vagy feldolgozni lehet, de kiegészíteni szükségtelen. Aztán a klipesített Sur le Ventre-re igaz, hogy minimalista és repetitív, de nekem egy komplett motorikus krautrock dalnak tűnik, a Gammes is egy kész tribal/világzene-trip, amit loopolva simán lehetne egy órán keresztül is hallgatni, vagy ott az albumot záró, konkrét ívvel rendelkező post/math-rock Ich sitze immer noch, amihez szintén nincs mit hozzátenni. Félkésznek mondható az egy perces Cavaquiñho, ez tulajdonképpen egyetlen téma ismételgetéséből áll; e köré tényleg fel lehet építeni egy dalt, de ezt így feltenni egy albumra váz nélkül értelmetlennek látom. A koncepcióba ténylegesen illő szerzemények közé mindössze a piano-jazzes Nur Nous és az elektroakusztikus zenékre meg avantgarde musique concrète-ra emlékeztető zegzugos dalok, a 80mhz, a Palpitations, az Ich bin ein Pavian és a Der Kaffe kocht tartozik. Ezekben az esetekben a zenekar már képes szolgáltatni egy valós keretet és hagynak annyi üres teret is, amivel már lehet mit kezdeni, de az előbbiek vagy az impro-jazzes Nähmaschine hallgatása közben is folyton arra gondolok, ha élőben hallanám ezeket ugyanígy, semmi hiányérzetem nem volna.

Igazából azt sem értem, ha a Just Ust tényleg egy open source albumnak szánták, akkor miért nem éltek az internet adta lehetőségekkel, sőt kifejezetten elzárkóztak előlük és a lemez megjelenése előtt csak töredékeket, részleteket tettek elérhetővé a teljes számok helyett. Az ilyen teaser-szerű előzetesek ma már egy átlagos album esetében is szokatlannak számítanak.

Röviden, nem hiszek ebben a körítésben, de ami a lényeg, hogy a folyamatosan kizökkentő próbatermi zörejek, a kiszámíthatatlan témaváltások és Peron német és francia nyelvű szavalásai így együtt viszont a teljes albumon fenntartják a hamisítatlan klausztrofób Faust-feelinget, a hallgatónak végig olyan érzése lehet, mintha egy szűk szobába lenne összezárva a zenekarral, vagyis, a negatívumok valamint annak ellenére, hogy gyengébb az album, mint a korábbi kettő, ez még mindig egy elégségesen szórakoztató, pozitív összegű játszma. Különösebben nem vagyok csalódott (eleve nem voltak lehetetlen elvárásaim), de némi cinizmussal annyit azért hozzátennék, ha legközelebb nagyobb örömet akarnak szerezni a rajongóknak, akkor ne rájuk bízzák a dalok befejézését.

Egyik nagy zenész a másikról elismerően: Lawrence English SWANS pólóban.

Megtehettem volna, hogy Lawrence English-ről írva, akár a címben, akár a cikk első soraiban tegyek valami akár komoly, akár poénos utalást „angolos kifinomultságra”, de úgy gondoltam, hogy kár kliséket puffogtatni egy legkévésbé sem klisés szerzőről.

Lawrence English ausztrál zenész, zeneszerző, kurátor és teoretikus. Folyamatosan megpróbálja megújítani magát, mindamellett, hogy létezik egy kialakult hangzása, amely elsősorban a drone és az ambient műfajokból táplálkozik, de nem ritkán egészen a noise-ig is elnyúlnak a karjai a keverőpulton. Ez egyéni ízt kölcsönöz számára a nem egyszer olyan negédesbe forduló ambient műfajon belül, amitől egy kőszobornak is kifordul a gyomra. A zaj használatát nem csak az elektronikus zajokra kell érteni, hiszen hangzását rengeteg field recordinggal is gazdagítja, amelyekben azokra a hangkörnyezetekre próbál koncentrálni, amelyeket általában mellőznek még az ebben a műfajon belül alkotó szerzők is: például a Studies for Stradbroke című lemezén a Stradbroke-szigeteken ultraérzékeny mikrofon segítségével a mozgásban lévő homokszemcsék hangját rögzítette és illesztette kompozícióiba.

Az egyik legkiválóbb, mikrohangra alapuló művek is az ő nevéhez kötődnek. Az egyik példaképének, John Cage-nek ajánlott For/Not For John Cage lemez is ilyen. Az mű mindegyik mozzanatának egy-egy gomba latin neve szolgáltatja a címet, ugyanis Cage hatalmas gombagyűjtő és szakértő volt. Azonban van egy mélyebb formája is a tiszteletadásnak, ugyanis szintén ultraérzékeny eszközökkel rögzítette a különböző gombákban a bioelektrikai lüktetéseket, amelyeket a témáiba komponált, absztrakt és lassú ritmusként. Végül a cím maga is Cage-re és az általa is használt kínai Ji Ging-könyv lehetőségeket kiszámító mechanizmusára utal. Ahogy ő maga fogalmaz: a lemez olyan elemekből épül fel, amelyek „[Cage] egész életén átívelő érdeklődései [is voltak] és alátámasztották azokat a módokat vagy formákat, amelyekben a zene, a tér, a humor és a filozófia kapcsolódik, vagy épp darabkáira tör szét.”

Nem feledkezhetünk meg munkásságának zajosabb oldaláról sem, amelynek a Wilderness of Mirrors a legjobb példája. Ez ugyanis a drone- és noise-elemek mellé igencsak sok dinamikus elemet is felsorakoztat. A borítón is ez áll: „tektonikus hallásélmény”. Ezzel a hanganyaggal megpróbálta stúdióban újraalkotni azt a dinamikus és zsigeri állapotot, amely élőben jellemzi a zenéjét, és amely némileg eltér a lemezein hallható visszafogottságtól. Kezdettől fogva nagyon érdekelte a minél tömény hangzás. Egy interjúban, gyerekkoráról beszélve elmeséli, hogy apjával madárnézés közben azon gondolkodott, hogy „ha az ágak között leskelődtél, semmit sem láttál. Ha elkezdtél közben hallgatózni is, megérted a hang térbeliségét és rájöhetsz, hogy merre keresd tovább. Valószínűleg ez volt az első élmény, aminek következtében elkezdtem a tér és a hang kapcsolatáról gondolkodni, ami voltaképp az alapja mindannak, amit azóta létrehoztam.”

Lawrence English tehát zseniális zeneszerző, műveiben minden egyes hangnak megvan a precíz helye, szerepe, feladata, hossza, frekvenciája és abszolút bármije – a kompozíció egésze és az azon belüli mozzanatok tekintetében is. Zenéjében semmi, de tényleg semmi nincs a véletlenre bízva, nincs teletömve sem az „improvizáció”, sem a „csak a lelkemből zenélek” ideológiájával. Egyik legjobb példája annak, hogy mit jelent a szó legszorosabb értelmében zenét „szerezni”, avagy minden egyes momentumért, hangért, váltásért, ritmusért, dallamért tudatosan, racionálisan, meggondoltan felelősséget vállalni és nem megúszni azzal, hogy hát „épp úgy éreztem, hogy azt kell csinálnom”. Ahogy ő fogalmaz, munkássága a felfogás, az érzékelés politikájával foglalkozik („the politics of perception”) és ennek ezer százalékban eleget tesz. Azon iszonyatosan kevesek közé tartozik, akik esetében valóban egy politikai tartalomról beszélhetünk, amennyiben megértjük, hogy a politika szó nem csak szűken a pártpolitikát jelenti, hanem bármit, aminek társadalmi jelentősége lehet: az alkotás etikájáról van itt szó – ugyanis a művészet mindig társadalmi kérdés. Ez nem kis dolog a mai „mindent szabad” korban, amelynek éthoszát ha becsomagoljuk az „improvizáció” álcájába, akkor bármit meg lehet úszni.

Lawrence English nem csak az egyik legfontosabb, legkiemelkedőbb kortárs elektronikus zeneszerző, hanem kiemelkedően olvasott is. Interjúiban Agamben-, Foucault-, Žižek- magyarázatok szállingóznak, arról hogy miként függ össze a művészet, a zene, a térbeliség és a politika stb. Ez nem csak hozzáállásán, hanem a teljes munkásságán is érződik, ugyanis olyan tökéletesen alkot ambient-drone-noise műveket, hogy azok egy pillanatig sem tűnnek erőltetettnek vagy hiteltelennek. Ez valóban ínyencség, méghozzá a legkiválóbb fajtából.

A legutóbbi MetroGnómban a Wilderness of Windows albumról a Graceless Hunter című dal kapott helyet. Az alábbi linken a műsor dalaiból készült mixet hallgathatjátok meg: