Immáron hét éve csináljuk ezt mindenen keresztül, néha összeszorított fogakkal, máskor ökölbe szorított kezekkel, de egyszer sem úgy, hogy akár egyikünk is ne tudná vállalni. Március 28-án egy újabb mérföldkövet léptünk át.

Még 2008-ban volt, hogy B. Szabó Zsolt létrehozta a MetroGnómot, amely Közép Kelet-Európa első és máig egyetlen kísérleti zenét sugárzó rádióműsora. Ez már a harmadik ilyen jellegű maraton, amelyet végigcsinálunk és egyben a leghosszabb is. Az első kettő egyenként nyolc órásak voltak, ez azonban egy teljes félnapos, tizenkét órás peremzenei műsor volt végig információkkal, kommentárral, bemutatással. Ez alkalommal nyolcan vezényeltük le a folyamatot, ellentétben az elsővel, amikor mindössze három ember bábáskodott felette, ami a végletekig kimerítő volt. Mindannyiunknak volt egy átfogó témája, amellyel dolgoztunk és amelyhez körülbelül ötven percnyi zenét válogattunk össze, kivéve egy műsorrészt, amelyhez százhúsz percnyi volt és még egyet, amelyhez viszont száznyolcvan. A zenelistákat nem részletezzük, mivel ez később külön nyilvánosságra kerül, ám ezek voltak a témák, műsorrészek, amelyeket a témavezető mindig két másik kollégával együtt mutatott be: Bodoki Halmen Zsolt indított egy órányi élőben alkotott granuláris szintézissel, amelyet az előző este rögzített field recording felvételeiből készített és amely tizenkét órán át szolgált “gumizeneként” a beszélgetéseinkhez, folyamatosan átalakulva és fejlődve, B. Szabó Zsolt az évek során felgyűlt legreprezentatívabb MetroGnóm-műfajokat részletezte, Brassay István egy élő kísérleti hip-hop mixet vezetett elő mindannyiunknak, újfent láttatva, hogy ez a műfaj nem csak a mainstream kliséiről szól, Balázs Ádám a hangszobrászatról beszélt és megalkotta az évtized (legalább!) kísérleti zenei beszólását a “kiállítás gépei”-ről szólva, Bakk-Dávid László a huszadik és huszonegyedik századok zeneszerzéséről próbált meg egy valamennyire átfogó képet adni, ám mivel ez az egyik legkomplexebb és legnehezebb tematika, őneki volt százhúsz percnyi zenéje az ötven helyett, Dimény Levente a hozzá legközelebb álló, kedvenc dark ambient tételeivel csalt libabőrt mindenki hátára, minekután Szabó Péter kísérleti jazz tételei rántottak vissza mindenkit a jelenbe, Ivácson András Áron olyan zenékkel próbált hajnali idegeinken táncolni, amelyek vagy zeneiségükben, vagy a zenéhez való hozzáállásuk hasonlóságában “zajnak”, vagy “zajzenének” nevezhetőek, ismét B. Szabó Zsolt tért vissza lezárni a kört, aki ezúttal a legfontosabb női kísérleti eőladókat hozta el, akik a műsor történetében fontos szerepet játszottak, végül pedig egy nagy közös műsorvezetés keretében mindenki bejátszotta és részletezte azon kedvenc kísérleti zenészeit, akiket a MetroGnóm által ismert meg.

Hamarosan egy MixCloud válogatásban hallhatjátok a teljes műsort, szöveg és kommentár nélkül, csak a dalokat, így mindenki zenelistáját nem részletezem most külön, inkább jöjjön pár hangulatkép, ami közben készült.:

Bodoki Halmen Zsolt élőben alkot.

B. Szabó Zsolt, Balázs Ádám és Ivácson András Áron a MetroGnóm legreprezentatívabb műfajait ismerteti.

Ivácson András Áron, Szabó Péter és Brassay István a kísérleti hip-hop körül pörög (a fekete lemez…).

Balázs Ádám, Bakk-Dávid László és Bodoki Halmen Zsolt a hangszobrászatot gyakorolja a “kiállítás gépeinek” segítségével.

Bakk-Dávid László, Balázs Ádám és Bodoki Halmen Zsolt a huszadik-huszonegyedik századi zeneszerzés csínjáról-bínjáról.

Dimény Levente, Ivácson András Áron és B. Szabó Zsolt a dark ambient frekvenciái között kóborol.

Szabó Péter, Bakk-Dávid László és Balázs Ádám a kísérleti jazz lüktetését tolmácsolja.

Ivácson András Áron, Bakk-Dávid László és Dimény Levente hajnalosan zajong, miközben Bodoki Halmen Zsolt monitorból “granuláris szintetizál”.

B Szabó Zsolt, Szabó Péter és Balázs Ádám “elővezeti” a MetroGnóm legfontosabb női kísérleti zenészeit.

Dimény Levente és Bakk-Dávid László szünetel.

Szabó Péter és Ivácson András Áron szünetel (és feszít).

Az egész éjszaka most is legalább olyan jól telt, mint eddig bármelyik korábbi alkalomkor, azzal a nagyon lényeges különbséggel, hogy lévén sokkal többen a stúdióban, megoszlott a munka és jóval kevésbé voltunk fáradtak a végére, mint korábban. Talán az egyetlen lényeges múlasztásunk, hogy nem készítettünk fényképet a két óriáspizzáról, ami tartotta bennünk a lelket reggelig…

A következő maratonig is maradunk, szerdáról szerdára, kísérleti zenékkel és a megszokott hozzáállással.

Üdv, a szerkesztőség.

John Zorn

John Zornt a dzsesszisták és a zeneakadémisták többsége szereti nem komolyan venni, de azért mindenképp a számon tartható kategóriába sorolják. Örülök a szakértelmüknek és néha hasznát is veszem, de ettől függetlenül az én szemszögemből John Zorn a 21. századi művészet egyik legmeghatározóbb figurája. Na jó, egy „legtermékenyebb”-ben kiegyezhetünk, ami részben engem igazol. Amúgy csak egy katonanacis zsidó pasas, aki megváltoztatta a világ zenéről alkotott képét.

Most kezdhetném a történetet onnan, hogy ’53-ban született Yorkban és kisfiúként gitározni meg fuvolázni tanult, kirúgták zeneszerzésszakról, hatással voltak rá a 20. század legnagyobb zeneszerzői, stb., de ezeknek az infóknak többségét megtaláljátok a Wikipédián.
Az izgi történet a ’80-as években kezdődött, amikor Zorn létrehozta a Tzadik kiadót, ami mindmáig a kortárs kísérleti zene melegágya és a kortárs zenei világ talán leghűségesebb tükre. A Tzadik meglátásom szerint Zorn búvóhelyeként szolgált a kezdetekkor, ugyanis bármi, amit munkássága alatt művelt, szöges ellentétben állt bármilyen nemű zenei konvencióval, így ezzel a kiadóval gyakorlatilag biztosította függetlenségét a mainstream zenei világtól. Akkor még használatos volt a downtown music megnevezés volt Amerikában, ami jellegét tekintve csak kicsiben különbözik a kísérleti zenei megnevezéstől, de eredetét nézve a fluxusból eredeztethető, egyik úttörője pedig Yoko Ono volt.

Zorn ekkor kezdte megjelentetni műveit. Kezdetekben leginkább free-jazz és improvizációs kollektívákban zenélt altszaxofonon (korunk legnevesebb zenészeivel) és mások mellett Morricone-művek átiratával botránkoztatta a diszkózó Amerikát, és kicsit sem mellékesen, neves filmstúdiókat, akikkel korábban együtt dolgozott (pl. WB). A Tzadik létrejöttétől már nagyon nehéz átfogóan beszélni a munkásságáról, mert nem csak mint zenészről és zeneszerzőről, de mint producerről, mentorról, kiadóalapítóról, kurátorról, stb. beszélünk.

Fölösleges lenne felsorolni a zenészek neveit, akikkel együtt dolgozott az idők során, és végtelen a zenei műfajok sora, melyekbe dobozolhatóak a munkái, ugyanis a free-jazztől a templomi zenén és a klezmeren keresztül a világzenéig és a metálig mindenben kipróbálta magát. Én pontosan ebben látom John Zorn nagyságát, hogy nem hagyta magát és munkásságát meghatározni és behatárolni, hanem inkább olyan zenészeknek hagyott teret, olyan előadókat segített és olyan projektekben vett részt, amelyek számbavételekor könnyen megtalálhatjuk a zeneiség igazi, legmélyebb értelmét. És a legszebb, hogy mindezt nem szavakkal érte el, mert soha nem majomkodott a médiában, és nem találtam olyan anyagot, ahol a zene lényegiségét ecsetelné, mint most én. Hanem John Zorn csak simán dolgozott, dolgozni hagyott és egész életében csak azt csinálta, amit szeretett, és ez soha nem egyezett a komfortzónájával.

A zsidó kultúrához kötőtő kíváncsisága és elszántsága különben végig követi munkásságát és ez egy igen fontos tétel a Tzadik polcain is, „Radikális Zsidó Kultúra” címszó alatt. A zsidó kultúra gyökereinek feltérképezését és kortárs módon való tálalását egyik legfontosabb céljaként említi. Zorn nevét szeretik rövidebb leírásokban a Masada projekthez kötni, amihez még hozzátartozik egy tucat zenei nagyágyú neve, a kezdetekben megírt 200 zenemű és nem utolsó sorban lehetőség arra, hogy bármilyen zenész feldolgozhassa azokta. Számtalan projektnek a kitalálója és menedzsere, amelyek a kiadó égisze alatt kísérleteznek a klezmer zene, a jazz és a komolyzene határain belül.

A Tzadik nem csupán egy kiadó, hanem leginkább egy fórum, ami első sorban megbízható forrást kínál a zene kedvelőinek és lehetőséget azoknak, akik a zenét nem kereseti, hírnévszerzési lehetőségként látják, hanem úgy tekintenek rá, mint mindenkori önkifejezési formára, és a világért sem hagynám ki a mondatból a kortárs szócskát, amit bár szerteszét szaggat a média és az ömlesztett zenegyártás és -hallgatás, hasonló csatornákon még mindig tükörtisztán képes hordozni az adott kor társadalmának és környezetének üzeneteit, csak meg kell tudni hallani.

Zorn az utóbbi időben inkább belekényelmesedett a zeneszerzés nyugodt világába és hagyja, hogy az általa kiépített világ ontsa a termékeit. A kényelem szó talán mégsem a legtalálóbb, mert épp annyira radikális a kottában, mint szaxival a kezében. Ezt bizonyítják a kvartettek, kamarazenekari művek, filmzenék, melyeket olyan filmekhez írt, amiket soha az életben nem fogunk látni (nekem még nem sikerült egyet sem), ambient munkák, kórusművek, stb. A legutóbbi kísérlete inspirálta a fenti mesémet.

John Zorn – Simulacrum

A Simulacrum album talán az egyik legjobb anyag a fent leírtak ábrázolására, Zorn nagyszerűségére, nyughatatlanságára, mérhetetlen profizmusára, és arra, hogy semmivel nem elégszik meg. A lemez a ő nevével van fémjelezve, de ő valójában nem zenél, hanem a komponálásért és hangszerelésért felel.

The Illusionist

Ezúttal is három olyan embert talált a projekt megvalósításához, akik nem félnek a szokatlantól, rendkívül jó és elismert zenészek a saját területükön és kicsit sem áll távol tőlük a kísérletezgetés. Hogyha csak ketten lettek volna: Kenny Grohowski (Abraxas) dobos, aki inkább a finomkább rock műfajokhoz szokott és Matt Hollenberg (Cleric) heavy metál gitáros, akkor a Simulacrum megtalálta volna méltó helyét a metáltörténelemben, mint egy 21. századi alaptétel, ami összegzi és ötvözi a progresszív rock zenét, a még fiatalnak számító tech-rockot és a matekmetált is. De a kész ételhez még kellett egy hozzávaló, hogy a dolog igazán Zornhoz méltó és egyedülálló lehessen. Ez a hozzávaló az utóbbi időben egyre többet lóg Zornnal, ha épp nem csattanó maszlaggal repül a srácokkal, és egyre inkább mint kísérleti jazz-billentyűst emlegeti a szakma. John Medeskit a Medeski, Martin & Wood jazz trióból ismerheti a nagyvilág leginkább, és korunk egyik legtehetségesebb jazz-billentyűse. Mindhármuk komfortzónáján kívül esik ez a zene, és véleményem szerint innen jön az a ritkán tapasztalható lendület, ami az albumot végig kíséri.

Snakes and Ladders

Ez a brutális orgonarészlet teszi ezt a művet igazi unikummá és alaptétellé. Természetesen Medeski a két rockos pasas mellé hoz egy nagyon fincsi jazz-ambient-blues színt, ami még inkább fokozza az ízeket. Mindenesetre, hogyha létezik metál-jövőkép, azt most Zorn 43 percben megalkotta. Van benne minden, ami egy mai minőségi metál albumhoz kell a blast beattől a dinamikán keresztül a zúzásig, a dallamos gitárvinnyogástól a matekritmusokig, de van még valami, ami teljesen unikummá varázsolja a történetet, és ez a szabad szellemmel komponált csend, jazz, blues, ambient és sorolhatnám a következő cikk végéig.

Paradigm Shift

A történet nem ért véget, mert ez a lemez egy trilógia része és el sem merem képzelni, hogy a már felvett második és a megírt harmadik tétel mit hoz még. Mindenképp 80 percnyi ámulatot és vér profizmust. Talán nem könnyen emészthető a hanganyag az emésztés hagyományos értelmében, de az egyik legizgalmasabb rock-metál tétel, amit a metálos fejemmel valaha hallottam. Nem utolsó sorban ez is egy tökéletes torzó John Zorn munkásságának nagyszerűségéről, a szabad szellemiségről, a határok nélküli elfogulatlanságról, a zene lényegiségéről és a kísérleti zene mindenkori fontosságáról. Hogyha így túlcsordul, akkor maradjunk annyiban, hogy majdnem 21. századi rock-himnusz.

Opal Illusions by Metrognóm on Mixcloud

Kammerflimmer Kollektief – Déssarroi (2015)

Vannak, akik írnak zenét, de nem adják ki CD-n vagy lemezen vagy kazettán, és nem csinálnak letölthető megvehető verziót sem belőle. Esetleg 50 példányt. Ami ugye semmi. Mert ez a filozófiájuk. Vannak, akik ingyen tolják mindenki képébe az anyagot, anélkül, hogy megkérdeznék, kell- e. Vannak, akik nyomnak CD-t és mp3-at, és mégsem hallgatja vagy veszi meg őket senki. Mi a közös bennük? Mind próbálnak olyan számokat pakolni egy-egy kiadványukra (vagy ki-nem-adványukra), amelyek összefüggő egységet alkotnak. A Kammerflimmer Kollektief viszont nem ilyen.

Zsolt dobta az asztalomra ezt az izét, amit én nem is neveznék lemeznek (a következőkben kiderül, miért is), és azt hiszem ő is meglepődik majd a véleményemen.A német banda legújabb, tizedik lemeze sehol sem érhető el teljes egészében, Soundcloudon található egyetlen szám, amit a műsorban is hallhattunk. A lényeg, hogy írtam nekik és a kiadónak, és voltak olyan kedvesek, hogy elküldték a lemezt. Szinte biztos vagyok benne, hogy közben röhögtek a markukba és ha tudnának magyarul kíváncsian várnák ezt a cikket, mert már most az elején őszinte leszek: nem volt könnyű írni róluk.

Mayhem

1996-ban alakultak és keményen dolgoznak azóta is a már-már védjegyükké vált stíluson, hangzáson, amit ők maguk úgy jellemeznek, mint valami, ami arra hivatott, hogy a hallgatót összezavarja, tévútra vezesse, meglepje. A Déssarroi című lemezük az idén jelent meg és már a címében viseli a banda hozzáállását, célját. A ‘déssarroi’ az ő értelmezésükben elveszettséget, eltévedést, összezavartságot (dezorientáció) jelent.
A látszólagos irány, amit a zene diktál, pusztán ezt a célt szolgálja. Nem kíván nagy felfedezésekre bírni, nem akar mutatni semmit, mondani semmit, csak összezavar és kidob mindig máshol a világban. Egyedül.

kutya, Heike Aumüller, Thomas Weber, Johannes Frisch – Kammerflimmer Kollektief

Az első számban a valahol nekem egy falusi környezetet idéz, mindenféle faszerkezetek ropognak, szúnyogháló nyikorog, padló ropog. Nagyon tetszik ez a hangulatkeltés, amelyben nincs sok szerepe a hangszereknek, és ha mégis hangszerekkel keltik ezeket a hangokat, akkor biztos vagyok benne, hogy nem rendeltetésszerűen használják őket. Mindenesetre ez a fapadosság a szó szoros és átvitt értelmében az egyedülléttel ötvözve igencsak összezavart engem, és mivel ösztönösen a miértjét kerestem, elég sokszor kellett meghallgatni ahhoz, hogy tegnap éjfélkor feladjam végül és belássam (a zenekar által küldött írásos hitvallás elolvasása előtt is már), hogy ezek csak kijátszák a hallgatót és csúfot űznek belőle.

Grundstürzend

Ha azt hinné az ember, hogy sikerült valamilyen képet kihámozni a zenéből, mint például a második számban, ami az én értelmezésemben valakinek egy napját mutatja be az ágyból való feltápászkodástól egészen a lefekvésig, amint egy égő kályhás szobában van. Szóval az téved. A kép nagyon homályos és zavart, bolhás-csíkos és sípoló, mint a közszolgálati televíziók adása késő éjszaka. Ha elég sokáig nézi az ember, belehallucinálhat bármit, de mint mindannyian tudjuk, nincs benne semmi. Csak a mondanivaló teljes hiánya, az információ teljes hiánya.

Itt szembesültem először a csendek fontosságával. Az első szám is egy 12 másodperces csenddel kezdődik, de mivel az az első szám, nem tulajdonítottam neki túl sok értelmet. Aztán a második vége ( utolsó kb. 20 másodperc) is csend, és folytathatnám, mert a lemez majdnem minden számában van csend. Képzelhetitek, hogy örvendtem, amikor ezt észrevettem, hisz amikor már ekkora ürességek vannak egy albumon, az tuti nem véletlen. És nem véletlen itt sem, csakhogy folyton szem előtt kell tartani, hogy ezek az alattomosan zseniális emberkék, akik összerakták a Déssaroit mindent megtettek annak érdekében, hogy elgondolkodtassanak anélkül, hogy bármilyen mondanivalót akartak volna közölni. Betettek egy sötét, üres szobába tapogatózni és elhitették velem, hogy nincs is sötét, és a szoba sem üres, csak azért, hogy reméljek és keressek. Pedig nincs is itt semmi.

Kammerflimmer Kollektief

Nagyon szaggatottak a számok, kicsit olyan érzést keltettek bennem, mint egy ceruzával rajzolt animációs film, melynek a framerate-jét folyton változtatják. Mintha egy füzetecskébe lett volna rajzolva az egész és a lejátszó (az ember, aki csúsztatja ujját a lapok szélén, hogy azok szépen sorban és egyenletesen pattanjanak ki a görbített tömbből) keze reszketne.

Minden számnak van egy háttere, amely különféle hangokból van összerakva, annak adván vásznat, amiről azt hittem, hogy a lényeg, de később rájöttem, hogy itt nincs ilyesmi. Nincs lényeg. Azok a rétegek is ugyanannyira fontosak, amelyek mondjuk egy Pink Floyd-lemez háttérzaját is képezhetnék, vagy mint amelyekben a kevésbé torzított illetve széteffektezett hangszerek játsszák dallamaikat. Együttes erővel érik el, sokadik hallgatásra (nálam legalább is), azt, amit a címben vállaltak.

Az ötödik számig még jegyzeteltem a benyomásaimat, az érzéseket, de mivel ez első hallásra történt, így nem is tartom fontosnak már, hogy miért gondoltam azt, hogy szerelmi bánata van vagy miért alkoholista az az egy szereplő, akit követ a lemez, mert nem is biztos, hogy létezik. Semmi sem az, aminek tűnik és nagy hiba bízni a zenében, mert ez nem akar nekünk semmi jót. Sötétben hallgattam tegnap este, és esküszöm, hogy megijesztett jó párszor. Kiszámíthatatlan és összezavaró.

Zurück zum Beton

A lemezt egy S.Y.P.H. – Zurück zum beton-feldolgozás zárja, mely valószínűleg a megnyugtatást szolgálna, ha bízna még az utolsó számra bárki is a Kammerflimmerben. Szép a női hang, de mélyen belül ez is ugyanúgy, mint a lemez többi darabja, csak azt szeretné, ha sosem érné el a talpa a hallgatónak a biztonságot nyújtó betont, a rendezett, utcás-tömbös várost, hanem mindig elveszve bolyongna az ijesztő, recsegő, üres erdőben.

Csúnyák és gonoszak, de nagyon tudnak zenét csinálni. Lázadók, mert nem közölnek, csak irányítanak egyenesen bele a rendesen megkevert semmibe. Furcsák, meglepőek, és engem is összezavartak. Tetszettek.

A Déssaroi című lemez első dala (a Mayhem) ebben a műsorban kapott helyet.

The Boats: Segundo (2015)

Kétségtelenül, 2015 egyik legelső post-rock szenzációja kísérleti zenék között a melbourne-i The Boats második nagylemeze, amely roppant egyszerű módon a Segundo címet viseli. Mivel nagyrészt a stúdióban improvizált anyagról van szó, az átlagnál valamivel hosszabbak és kiszámíthatatlanabbak lettek a dalok, mint egy átlagosabb post-rock bandánál. Ez önmagában egy eléggé ingoványos talaj, mert ha nincs meg a kellő összhang a zenészek között, nagyon nehéz fókuszáltan improvizálni, és bármilyen tehetséges zenészek is legyenek a tagok, a végeredményen ez hallható lesz. Nos, szerencsére, a végeredmény ebben az esetben többnyire betalált.

Előrebocsájtom, hogy ez a zenekar nem összetévesztendő az azonos nevű The Boats (UK), főképpen ambient-glitch műfajban mozgó formációval (erről volt egy homályba vesző társalgásunk Polifoammal). Azonban az első igazán érdekes tény az, hogy az anyagot mindössze két (!) igencsak intenzív nap alatt dobta össze a hármasfogat (Jona Byron – gitárok/bőgő/billentyűk/elektronika, Nock Conolly – gitárok, Paul Guseli – dobok, perkúció), méghozzá Melbourne 2006/2007 nyarának két legmelegebb napján.

Hogy miért kellett majdnem nyolc évet várni kiadásukra? Bizonyára több okot is felsorolhatnánk az inaktivitástól, a pénzhiányon át egészen az utómunkálatok befejezéséig. Mindenesetre, én kíváncsi lennék, hogy mennyiben különbözik az eredeti nyersanyag a végleges formától, ugyanis a hallottak alapján, sok helyen észlelek stúdiótechnikával megcicomázott részt… amivel nem is lenne baj, de tulajdonképpen ezek között található talán az egyetlen nagy probléma az albummal, de erre csak egy kicsit később térek rá.

The Boats

Félreértés ne essék, az album legnagyobb kvalitásának tartom, hogy végig eszméletlenül zsigeri, akárcsak egy hangulatos jam-session, mégis kellően változatos, amely annak köszönhető, hogy volt némi előzetes koncepciójuk a fiúknak, mielőtt bemenekültek volna a hűvös stúdióba a fülledt időjárás elől.

Számomra a leginkább élménydús alkotás mindjárt az első track, a Trash Can Willy, egy 28 perces epikus improvizált mű, amelyet utólag két részre bontottak, ezzel nyújtván egy keretes szerkezetet az albumnak. Itt az utómunka főképpen a levezetésen érződik – egyáltalán nem bántó módon -, ahol a szétfolyóssá delayezett gitárok mellett fúvós hangszerek is megszólalnak.

Trash Can Willy, pt. 1:

Második dal, a Seize The Stars and Turn Them to Cinders, amely ékes ellenpéldája annak, hogy azért nem teljesen „felkészületlenül” vonultak be Jonáék a stúdióba. A teljesen megírt és meghangszerelt felvezetés után már érződik, hogy csak arányaiban képzelték el a dal többi részét, s mivel sikerült megtartaniuk a struktúrát, egy egészen pofás kis post-rock dal lett belőle. A western-hangulatot pedig a tremolózós fender-hangzás hozza.

Seize The Stars and Turn Them to Cinders:

…és akkor térjek rá arra, ami nagyon nem tetszik:
Az általában jól felépített dalok közül messzemenően a legordítóbb csinosítás pont a Cold Ark Revisited végén hallható, amely amúgy az egyik legerősebbre sikerült dal az albumon. Megértem, hogy nehéz egy ilyen sűrű zenei folyamatot utólag úgy editálni, hogy az észrevehetetlen legyen, de a helyükben én semmiképpen sem így oldottam volna meg.

Cold Ark Revisited:

Más esetekben az utómunka többnyire kimerült a megfelelő arányok beállításában, az egyes hangszerek újraeffektezésében, valamint abban, hogy hozzáadtak a hangképhez mindenféle extra hangszert, többnyire fúvósokat meg vintage-gitárokat.

There’s not a Fire that can Warm Us:

A Segundo megelőzi elődjét, a 2007-es kiadású Los Musicos Perdidost, mind improvizatív jellegében, mind komplexitásában. Ugyanakkor, az album sötétebbre is sikeredett, mint az elődje: olyan témákat boncolgat, mint az elidegenedés, az egyedüllétnek a szép, ugyanakkor mégis tragikus megélése, valamint a modern társadalmi élettel járó agresszivitás.

Persze ez csak az én, talán a műfajhoz képest is perfekcionista véleményem, ettől másnak még pont ez a fajta koszosság jön be.

8/10

A The Boats második albumáról, a Segundóról, a The Last Man on Earth című szám ebben műsorban kapott helyet.

Litany For The Whale by Metrognóm on Mixcloud

schnellertollermeier – X (2015)

Az igaz, hogy nem igazán volt eddig az én tisztem jazz-zenékről írni  – ehhez a szakavatott emberünk Szabó Peti kollégánk –, de nagyon örültem, amikor kérésemre átpasszolta nekem a feladatot, hogy írjak egy cikket 2015 első felének minden bizonnyal legőrültebb és egyben legzseniálisabb jazzlemezéről. Az avantgárd jazzért amúgy is megőrülök (jó értelemben, persze), de ilyesfajta zabolátlanságot, amely nem kis tudással párosul, még ebben a műfajban is ritkábban hallani. Hölgyeim, uraim, ők a Schnellertollermeier!

A magukat brutal jazznek aposztrofáló svájci zenekar tagjai Andi Schnellmann (basszusgitár), Manuel Troller (igen, összesen két ‘r’-rel!) (gitár) és David Meier (dob). 2006-ban ültek össze először azzal a közös vággyal, hogy olyan zenét kreáljanak, amelyben a hangszerek szerves egészet alkotnak egymással, ugyanakkor minden elemnek megvan a maga sajátos, jól körülhatárolt funkciója, fontossága. Ezen felül, mivel nem csak jazz-rajongók, hanem mindenféle zenét össze-vissza hallgatnak a punktól a Mr. Bungle-ig, elhatározták, hogy beleépítik zenéjükbe ezeket a hatásokat is. Így született meg a Schnellertollermeier. Ezt a két alapgondolatot, az évek során újra és újra átfogalmazták az egyes kiadványaikban, miközben lassacskán kiveszett zenéjükből a konkrét jazz-hatás (a debütálló Holz (2006) albumukon pl. még rendesen vannak klasszikusabb felépítésű nótácskák is).

Az X-en már csak nyomokban (inkább attitűdben) hallhatóak ki a jazz gyökerek, soha korábban nem tapasztalhatóan előtérbe kerültek a math-, art- és punk rock hatások. Amúgy a pofátlanul fiatal tagok egytől-egyig híres zenészek a svájci és európai jazzerek között, mindegyikük rengeteg zenésszel muzsikált már együtt az élete során.

Az anyag elég sokáig készült. 2013-ben fogott neki a csapat, s bár kétlem, hogy megfeszített munkában dolgoztak rajta, azért hallatszik a végeredményen, hogy egyetlen rendesen átgondolt, végigírt folyamatról van szó, nem pusztán egymásután pakolt dalokról. Minden számnak megvan a saját formája, első hallásra nem is igazán lehet számítani fogódzókra. Sokkal inkább úgy kell hallgatni, mintha egy kortárs komolyzenei műről lenne szó – kell hagyni, hogy meglepjen! Ez különösen igaz az első trackre, a címadó X-re, amely önmagában egy 20+ perces mű, érezhetően többtételes monstrum (ebből sajnos csak azt a tételt áll módunkban belinkelni, amely a műsorban is elhangzott, és amely egyébként utolsó trackként az albumon is rajta van).

Schnellertollermeier (b-j): Andi Schnellmann, David Meier, Manuel Troller

Ez után a minden kompromisszumot nélkülöző mű után már jóval rövidebb, ám nem kevésbé érdekes trackek következnek.

Mindjárt a második (Backyard Lipstick) egy alig két perces, relatív nyugalmasabb, fület pihentető szám, amely gyakorlatilag egyetlen, felhangokkal tilinkószerűen babráló témából áll. Semmi extra magamutogatás, szerintem részben pihenőtracknek rakták be másodiknak. De jól is esik, ami azt illeti. Amúgy ezen kívül, mint amilyen a Blackyard Lipstickben is hallható, még rengeteg olyan hangzásba botlunk az album során, amiket el nem lehet képzelni, hogy élőben hárman miként tudnak megszólaltatni, ám ez legyen másodlagos szempont, mivel igazából nem ez számít.

Egy újabb avantgárd őrület a Riot című gyönyörűség, amely jelenleg a személyes kedvencem az albumról. Talán ez a leginkább rock/metal orientált szerzemény az X-en, egyben a legviccesebb is, elképesztően sok zenei poénnal.

Az ezt követő Sing for Me ismét egy nyugisabb hangvételű mű. A vonóval megszólaltatott gitár már nem újdonság, de a dobos által (valszeg ugyancsak vonóval megszólaltatott) éles hangeffektusok már eléggé újdonságnak számítanak.

Nagyon jól felépített zenei folyamat, ami ugyancsak jól van elhelyezve az albumon, ugyanis utána ismét jön nagy csinnadrattával a matekóra, Massacre du Printemps címmel. Utolsó előtti mozzanatként  még egyszer felpörög a zenekar kereke, de ezúttal egy 5 perc 29 másodperces hosszú crescendóval. A számot roppant ötletesen, egyszerűen  ///\\\/// – nek nevezték el (igen, pontosan így, hogy  ///\\\///). Egy biztos, David Meier kíméletlen dobpergetése után már nem igazán lehet hangosabb egy ilyen zenekar.

A szám legvégén, múló emlékképként  visszatér pár másodperce az első téma, és ezzel eredetileg véget is ér a tulajdonképpeni album. Tökéletes zárás lehetne ez is, ám bónuszként megkapjuk még egyszer az X első tételét, nehogy elfelejtsük, mekkora zenészek is ezek a svájci őrültek.

Azt hiszem, ezzel a kiadvánnyal máris borítékolom magamnak az egyik év végi toplistás albumomat.

10/10

Janek Schaefer

Feltaláló, építész, dj, producer, hangmérnök, hangszobrász stb. Hogyha létezik élő legenda az avantgárd kísérleti underground világában, akkor Janek Schaeferel kezdődik a sor. Többnyire egyedi és különleges zenészeket mutatunk be a műsorban és a blogon is egyaránt, akikről majdnem minden esetben elmondható, hogy saját stílusukban valami maradandót és rendkívülit alkottak, természetesen mindezt szuperlatívuszokban, ami a blog szerzőinek zene iránti elkötelezettségéből fakad. Ezért bocsi az egész banda nevében. Most is egy hasonszőrű óda következik.

Schaefer a valóságból táplálkozva alkotja meg a saját absztrakt zenei világát: kortárs, fura, utópikus vagy épp hagyományos. Ennek a zenének műfajba sorolása majdnem lehetetlen és teljes mértékben fölösleges, mivel minden lemez mögött egy teljesen más koncepció, élethelyzet vagy érzés rejtőzik, ami azért különbözteti meg Janek kiadott munkáit, mert mindet különböző módon állítja elő.
Már fiatal korában megszállottja volt a zajoknak és a mögöttük, bennük rejlő zeneiségnek. Aztán építészeti egyetemen kötött ki, egyetemista évei alatt alkotta meg a legmaradandóbb és formabontóbb projektjét: egy Self Storage című csoportos kiállításra, amelynek Brian Eno és Laurie Anderson volt többek között a kurátora, elküldött postán egy kazettás hangfelvevőt, ami az utazás alatt vételezte az érzékelhetőbb és hangosabb hangforrásokat (pl. a postai alkalmazottak kora reggeli káromkodásait), így a 15 órás utazásból lett 72 percnyi hanganyag. A „csomag” érkeztekor vált kész alkotássá, rögtön a kiállítás részévé vált, majd limitált változatban kiadták Recorded Delivery címmel. Brian Eno elmondása szerint a valaha megalkotott egyik legszellemesebb és legérdekesebb kísérlet a sound-art területén.

Ez a munka alapozta meg valójában Schaefer zenei karrierjét, amely fáradhatatlanul a mikro- és makrohangok tanulmányozásából, természetüknek megismeréséből áll. Idővel a legelismertebb kortárs Musique concrete-alkotóvá nőtte ki magát, létrehozva saját stúdióját és kiadóját az audiOh!Recordingsot.
Hangkísérletei során építette meg a tri-fonikus lemezlejátszót, aminek három fejével egy időben tudja a felvett hangokat három féle módon manipulálni.Ez a kísérlete bekerült a Guinness-rekordok könyvébe is, mint a világ legsokoldalúbb zenelejátszója.

Schaefer és a tri-fonikus lejátszó

Mindehhez az apadhatatlan kíváncsisághoz és kreativitáshoz még hozzáadódnak a különleges field recording technikák. Ezzel az eszköztárral elméletileg minden létrehozható, amit kortárs hangkísérlet alatt értünk. Nem mellékes, ahogyan az elején is említettem, a koncepcionális gondolkodása Schaefernek, ami minden munkájának alapját képezi. Egyik legjellegzetesebb munkáját, az Extended Play című hanginstallációt első gyermekének születése inspirálta, azaz a történet ennél természetesen érdekesebb. Párhuzamot vont a modern londoni kényelemben és biztonságban szülő anya és saját édesanyja között, aki közvetlen veszélyeknek kitéve a varsói bizonytalan, harsány világban szülte meg fiát. Alapul egy második világháborús lengyel katonadal szolgált, amelyből írt egy 10 perces kamarazenei művet csellóra, zongorára és hegedűre. Ezt bakelit lemezekre felvette és a térben elhelyezett háromszor három számú lejátszón lejátszotta. A lejátszókra mozgásérzékelőt szerelt, amelyek leállították és elindították a felvételt, valahányszor egy látogató elsétált mellettük. Az eredmény ép ésszel felfoghatatlan, mert valójában a mű ötször született újra, míg véget ért: átírás, vételezés, lejátszás, a lejátszás megszakításaival létrejövő, időeltolódásokból születő végeredmény, majd mindennek az albumra szerkesztése, ami megint egy külön história, ugyanis szerette volna, hogyha a felvétel minél hitelesebben tükrözte volna az installáció és élő performansz jellegét.

Az Extended Play performansz

Janek Schaefer – Vinyl Cello Duo

Az album öt dalt tartalmaz: a hangszereket egyenként, amint a lejátszott anyag folyton meg-meg szakad, az egész performansz hanganyagát egészben Acoustic Ensemble címmel, amely a legjellegzetesebb tétel az albumon, abból kifolyólag, hogy gyakorlatilag a látogatók szabták meg az elemek egyenkénti hosszát és eltolódását, létrehozva egy teljesen új végterméket (így lett a mű 24 perc hosszú). A végére felvett és összevágott néhány rádiós zajforrást és kódolt üzenetet, ami egyenes utalás a Conet Projectre, ezzel húzva alá a koncepció üzenetét.

Janek Schaefer – Acoustic Ensemble

Lassan regényt lehetne írni a teljes munkásságáról, de hadd említsek még meg kettőt, egészen röviden:
Philip Jack avantgárd lemezlovassal közösen felvett hanganyaguk, a Songs for Europe két hatalmas történelmi erőt állít egymással szembe és egymás mellé. Athén és Isztambul múltját és jelenét különböző, a helyszínen felvett hangokból, archív zenei részletekből tették össze, természetesen lemezlejátszókon. Schaefer drónos világa és Phil őrült dj-technikája domborítja ki a több évszázados vérfolyót, két birodalom tündöklését, bukását, múltját és jelenét. Kihagyhatatlan.

Charlemagne Palestine-t már ismerhetitek a műsorból és a blogról is. Kettejük zenei filozófiájának találkozása önmagáért beszél úgy gondolom.

Egy kísérleti zenei génpörkölt – így tudnám leginkább jellemezni Schaefer munkáját.
Félkegyelmű zeneprosti. Így éreztem magam, amikor lemaradtam az október 4-i pesti fellépéséről.
Ja, és egy érdekes felfedezés: Janek Schaefer a Transindex portugáliai képriportjában.

Az aktuális műsor zenéiből készült mix:

A Theory of Loneliness by Metrognóm on Mixcloud

Anjou: Anjou

A cím inkább reményt fejez ki, mintsem rejtett iróniát, esetleg szójátékot. Remélem ugyanis, hogy ez a projekt nem hagy bennünket egyetlen kiadott hanganyaggal, de a jelek nem ezt mutatják, és a későbbiekben az is kiderül, mire gondolok. Az is fontos, hogy az alábbiakban inkább lelkesedésem próbálom szavakba önteni, ugyanis a kritikához túlságosan magával ragadott az Anjou első lemeze.

Elfogultságom első sorban abból adódik, hogy a hanganyagon nagyon érződik, hogy volt vele dolgozva. Egész pontosan az ex Labradfordos duó, Robert Donne és Mark Nelson négy évnyi munkája van benne, és ez meg is látszik a végeredményen. Egy koherens, komplex, kifinomult munka, melynek részleteibe hosszasan el lehet merülni. 2001 óta, amikor utoljára együtt dolgozott a két tag a Labradford “fixed::context” albumán, először dobtak piacra olyan lemezt, aminek ismétlésébe nem lehet beleunni.

A módszer többnyire szintetikus, számítógépes programokkal generált hangokból dolgoztak, és mindehhez hozzáadódnak az élő hangszerek, és kész a komplex őrület. A hangzás negyszerűségét három hozzávaló adja: a zajok, az ambient ékek és a dallam. Ebből a háromból rajzolódik ki az egyedi textúra, amire mindkét előadó évek óta törekedett. Én úgy érzem, hogy valami olyat alkottak, amit mindeddig csak megközelítettek a létező összes szempontból. Van még egy fontos alkotóelem, amit eddig tudatosan nem említettem, és ez az ütős hangszerek használata, amiről Steven Hess gondoskodott a lemezen, akit leginkább a Locrianből ismerhettek, de dolgozott Fennesz-el és a Pan Americannel is. Gyakorlatilag ez a három arc körbekollaborálta egymást az évek alatt. Nelson 90′-ben alapította a Labradfordot, és nemsokára rá megalakult az egyszemélyes Pan American is, aminek a hatását jobban lehet érezni az Anjou zenéjében, mint a Labradfordét. Donne a Breadwinner-ben zenélt, és mielőtt csatlakozott volna a Labradforhoz, tett egy kitérőt és Adam Wiltzie-vel (Stars Of The Lid) szórakoztak kicsikét az Aix Em Klemm-ben, de időközben kollaborált a Pan Americannel is. Követhető? Nem baj.

Steven Hess

Hess a legjobb perkásként van számon tartva a szakmában, és ezt bizonyítja az is, amit az Anjou-ban véghezvitt.

Még a cikk elején említettem, hogy nem hiszem, hogy rövid távú projektben gondolkodnának az embereink, mégpedig azért nem, mert húsz év barátság, együtt zenélés után, hozzánk vágtak egy olyan hanganyagot, amit négy éven keresztül készítettek elő, ebből következik, hogy hosszú távra csomagoltak. Az Anjou zenéje mindenképp elhagyja a megszokott Labradford köröket, és át is lép rajtuk, úgyhogy már csak egy dolog miatt rághatjuk a körmeinket, és az nem más, mint az elkurvulás (MTV). De én ettől nem féltem a dolgot.

Itt találjátok a csomagot, amibe belekerült ez a nagyszerű, friss album.