Egy meleg szoba, a fejhallgató biztonsága, a lebbenő csend a bútorokon, pattanásig feszülő kíváncsiság a belső fülben és az ablakból beszűrődő tavaszodó utca unott hangjai. Ebben a környezetben vártam, hogy végre hozzámérjen az új Lawrence English hanganyag. PLAY.

Többféle zenehallgatás létezik, de alapvetően két nagy kategóriába soroljuk őket: passzív és aktív. Előbbi népszerűségének örvend a popszakma, utóbbi hanyatlásáért nem fogannak gyerekek Bach zenéjére. Talán a leggyakrabban nekem feltett kérdés valaha az, hogy milyen zenét hallgatok. Válaszom általában: nem mindegy?! Senki nem kíváncsi viszont arra, hogy hogyan hallgatom, milyen hozzáállásom az engem körülvevő hangokról. Ez az, ami számít, és ezt hivatott segíteni több, mint hat éve a MetroGnóm, ezen belül az MGZone, és ezzel kísérletezik English.

Lawrence English

A field recording fogalmát már jól ismerhetik azok, akik olvassák az oldalt. Eléggé „divatos” fogalommá nőtte ki magát az elmúlt húsz évben a kísérleti zenei berkekben és nem csak. Általában referencia hanganyagként használják a zenészek vagy éppen aláfestésként. Vannak persze olyanok, akik elsődlegesen felvett hangokkal dolgoznak. Néhányukat megismerhettétek a bálnás hanganyag hallgatása közben. Fontos, hogy nem az interneten is fellelhető természeti hangokról beszélek, melyeket „relaxációs” hanganyagokként ismer a közönség.

English munka közben

Lawrence English: Wilderness of Mirrors albuma 2014 egyik legmarkánsabb szerzeménye. Még ki sem hűlt a lemez élménye, itt egy újabb nagyszerű anyag, a Viento. Az évek során rengeteg nagyszerű koncepcióban kaptuk az albumokat, és egy folyamatosan megújulni és frissülni tudó alkotót ismerhettünk meg, aki rendkívül érzékenyen foglalkozik a befogadó direkt tapasztalásával, sőt a zeneszerzési folyamat egy igen fontos részeként tekint a zenehallgatásra. Szerinte a fül és a fülhallgató valamint a mikrofon is épp úgy része az alkotási folyamatnak, mint maga a hanganyag.

A Viento egy olyan zenehallgatási módot segít, ahol a hallgató nemcsak aktív, de résztvevő is, általa születik meg a teljes mű. Ettől lesz mindenki számára egyedi élmény a lemez hallgatása. A megszokottól eltérően itt a koncepció rendkívül egyszerű. English ott kezeli a hanganyagot, ahol kell: kint hagyja az ablakon kívül. A mi dolgunk behozni.

A lemezen két felvétel hallható. Mindkettő filed recording, azaz természetben felvett hang. A patagóniai és antarktiszi hóvihar hangjai az egyetlen előadók az albumon. Téved az, aki úgy gondolja, hogy inkább kimegy a levegőre, és belehallgat a természetbe, és ugyanott van. A hanganyagok felvételi körülményei gondosan meg lettek szerkesztve, csak a hangforrás adott, de azt ki kell találni, hogy mit akarunk felvenni, és mindezt egy nagyon komplex folyamat követi, különleges technikai eszközökkel és professzionális, precíz stúdiómunkával. A felvett hangok semmilyen módon nincsenek manipulálva, a felvétel lényege, hogy minél tisztábban és élethűbben közvetítse a rögzített hangokat.

Ez nem a foteles zenehallgatás története tehát. Igen, a szoba adott esetben megvan, viszont attól kezdve, hogy a lemez elindul, amennyiben képesek vagyunk csak a fagyott táj hóviharának és gyilkos szelének hangjára figyelni, perceken belül megtörténik a csoda. Meleg kis kuckónkba beengedünk valami nagyon távoli világot, a fagyos őrület találkozik a fűtött nyugalommal, és elkészül Lawrence English legújabb lemeze, mellyel ő egyszerűen a telet akarta a mikrofonba zárni.

Én kíváncsi lennék, hogy amennyiben ráveszitek magatokat arra, hogy csak a hanganyagra szenteljetek néhány percet, miket tapasztaltok. Belőlem cikk kategóriában ennyi jött ki, különben novellát kellett volna írnom. Rossz novellát.

Shadows Of The Wind by Metrognóm on Mixcloud

The Boats: Segundo (2015)

Kétségtelenül, 2015 egyik legelső post-rock szenzációja kísérleti zenék között a melbourne-i The Boats második nagylemeze, amely roppant egyszerű módon a Segundo címet viseli. Mivel nagyrészt a stúdióban improvizált anyagról van szó, az átlagnál valamivel hosszabbak és kiszámíthatatlanabbak lettek a dalok, mint egy átlagosabb post-rock bandánál. Ez önmagában egy eléggé ingoványos talaj, mert ha nincs meg a kellő összhang a zenészek között, nagyon nehéz fókuszáltan improvizálni, és bármilyen tehetséges zenészek is legyenek a tagok, a végeredményen ez hallható lesz. Nos, szerencsére, a végeredmény ebben az esetben többnyire betalált.

Előrebocsájtom, hogy ez a zenekar nem összetévesztendő az azonos nevű The Boats (UK), főképpen ambient-glitch műfajban mozgó formációval (erről volt egy homályba vesző társalgásunk Polifoammal). Azonban az első igazán érdekes tény az, hogy az anyagot mindössze két (!) igencsak intenzív nap alatt dobta össze a hármasfogat (Jona Byron – gitárok/bőgő/billentyűk/elektronika, Nock Conolly – gitárok, Paul Guseli – dobok, perkúció), méghozzá Melbourne 2006/2007 nyarának két legmelegebb napján.

Hogy miért kellett majdnem nyolc évet várni kiadásukra? Bizonyára több okot is felsorolhatnánk az inaktivitástól, a pénzhiányon át egészen az utómunkálatok befejezéséig. Mindenesetre, én kíváncsi lennék, hogy mennyiben különbözik az eredeti nyersanyag a végleges formától, ugyanis a hallottak alapján, sok helyen észlelek stúdiótechnikával megcicomázott részt… amivel nem is lenne baj, de tulajdonképpen ezek között található talán az egyetlen nagy probléma az albummal, de erre csak egy kicsit később térek rá.

The Boats

Félreértés ne essék, az album legnagyobb kvalitásának tartom, hogy végig eszméletlenül zsigeri, akárcsak egy hangulatos jam-session, mégis kellően változatos, amely annak köszönhető, hogy volt némi előzetes koncepciójuk a fiúknak, mielőtt bemenekültek volna a hűvös stúdióba a fülledt időjárás elől.

Számomra a leginkább élménydús alkotás mindjárt az első track, a Trash Can Willy, egy 28 perces epikus improvizált mű, amelyet utólag két részre bontottak, ezzel nyújtván egy keretes szerkezetet az albumnak. Itt az utómunka főképpen a levezetésen érződik – egyáltalán nem bántó módon -, ahol a szétfolyóssá delayezett gitárok mellett fúvós hangszerek is megszólalnak.

Trash Can Willy, pt. 1:

Második dal, a Seize The Stars and Turn Them to Cinders, amely ékes ellenpéldája annak, hogy azért nem teljesen „felkészületlenül” vonultak be Jonáék a stúdióba. A teljesen megírt és meghangszerelt felvezetés után már érződik, hogy csak arányaiban képzelték el a dal többi részét, s mivel sikerült megtartaniuk a struktúrát, egy egészen pofás kis post-rock dal lett belőle. A western-hangulatot pedig a tremolózós fender-hangzás hozza.

Seize The Stars and Turn Them to Cinders:

…és akkor térjek rá arra, ami nagyon nem tetszik:
Az általában jól felépített dalok közül messzemenően a legordítóbb csinosítás pont a Cold Ark Revisited végén hallható, amely amúgy az egyik legerősebbre sikerült dal az albumon. Megértem, hogy nehéz egy ilyen sűrű zenei folyamatot utólag úgy editálni, hogy az észrevehetetlen legyen, de a helyükben én semmiképpen sem így oldottam volna meg.

Cold Ark Revisited:

Más esetekben az utómunka többnyire kimerült a megfelelő arányok beállításában, az egyes hangszerek újraeffektezésében, valamint abban, hogy hozzáadtak a hangképhez mindenféle extra hangszert, többnyire fúvósokat meg vintage-gitárokat.

There’s not a Fire that can Warm Us:

A Segundo megelőzi elődjét, a 2007-es kiadású Los Musicos Perdidost, mind improvizatív jellegében, mind komplexitásában. Ugyanakkor, az album sötétebbre is sikeredett, mint az elődje: olyan témákat boncolgat, mint az elidegenedés, az egyedüllétnek a szép, ugyanakkor mégis tragikus megélése, valamint a modern társadalmi élettel járó agresszivitás.

Persze ez csak az én, talán a műfajhoz képest is perfekcionista véleményem, ettől másnak még pont ez a fajta koszosság jön be.

8/10

A The Boats második albumáról, a Segundóról, a The Last Man on Earth című szám ebben műsorban kapott helyet.

Litany For The Whale by Metrognóm on Mixcloud