Terje Isungset & Arve Henriksen: World of Glass

Még egyszer pillantsunk vissza a remrég hátrahagyott évbe, hisz maradt ott még rengeteg olyan kísérleti zenei remekmű, amely mellett kár lenne szó nélkül elhaladni. Az egyik ezek közül kétségkívül a Terje Isungset és Arve Henriksen közös együttműködéséből született World of Glass (Üvegvilág) című lemez, ami nem hiába férkőzött be a 2014 legjobb gnóm albumai közé is. Isungset előző szerzeményeihez hasonlóan, ezt is átjárja az a dermesztő északi fagy, ami miatt gyakran jégzeneként említik a munkásságát, bár úgy gondolom, hogy a World of Glass kitűnik a többi közül épp Henriksen beavatkozásának köszönhetően és nem utolsó sorban amiatt, hogy ebben az esetben csakis üvegből készített hangszereket használtak.

Terje Isungset néhol a világ legkreatívabb ütőhangszeres zenészei közé sorolják s leginkább jégperkásként ismert. Ez pontosabban abból áll, hogy saját maga készíti a hangszereit – jégtömbökből faragja ki őket és ezeket felhasználva alkotja különleges zenéjét. Nevezhetjük őt egy téli szezonmunkásnak, hisz általában a téli időszakokban koncertezik és akkor is csak olyankor, amikor az időjárási körülmények tökéletesen megfelelnek. A jégből készített hangszereinek hangzása nagyban függ az időjárástól, valamint a jég minőségétől. Emiatt élőben többnyire improvizálni szokott, aminek ugyanúgy megvan a maga varázsa. Ilyen szempontból a World of Glass kivételnek számít, hiszen ahogy már említettem, ennél az albumnál üveghangszereken zenélnek és bár az összhatás meglehetősen hasonló a régiekhez, a koncertezés így kevésbé problémás.

Arve Henriksenről már többször lehetett olvasni itt a blogon (lásd: A piszkos tizenkettő és Kozmikus jazz) és ezért nem hinném, hogy hosszadalmas bemutatást igényelne. Ő a norvég kísérleti jazz egyik legkiemelkedőbb képviselője és zenéjének elsődleges ismérve a trombitája jellegzetes hangzásában rejlik, amellyel a japán sakuhacsi bambuszfuvolát kívánja imitálni. Ennél a lemeznél viszont ez nem hallható, mivelhogy Henriksen itt üvegkürtökön és üvegtrombitákon produkálja magát. Együtt Isungsettel feltárják előttünk az üveghangszerek gazdag hangzásvilágát.

Ez viszont nem az első alkalom, amikor együtt zenélnek, már 2000-ben is adtak ki egy albumot közösen Karl Seglemmel és azóta nem egyszer léptek fel együtt a színpadra. A World of Glass egyedisége inkább a hangszerelésben található és abban a lemez mögötti elgondolásban, hogy most leülnek zenélni azért, hogy megnézzék, mi mindent tudnak kihozni ezekből a hangszerekből. Egy olyan zenehallgatót pedig, aki oda szeret figyelni minden kis hangárnyalat változására, bizonyára le fogja foglalni ez a részletdús (bár a szpecifikus hangszerek által mégis korlátolt) alkotás.

Terje Isungset zenéjében néhol fellelhető a kísérleti jazz, a norvég és főleg a lapp népzene hatása, de a legnagyobb inspirációforrás számára mégis bizonyára a természet, valamint a természet hangjai, amelyeket folytonosan próbál utánozni. Többek között ettől lesz primitív és samanisztikus jellegű a zenéje, legalábbis én ezekkel a jelzőkkel illetném. Ha ebből a szempontból tekintünk a World of Glassre, akkor ez is egy tipikus Isungset-lemeznek nevezhető és mindenképp itt Henriksen csöppent bele az Isungset zenevilágába és nem fordítva. Az említett hatások egyszóval érződnek ennél is, bár az üveghangszerek miatt úgy összességében véve kissé szárazabbnak tűnik, mint bármi más, amit eddig kiadott. Ez viszont nem egy negatívum, a kristálytiszta hangzás nyilván szándékos és beleillik az összképbe. Ugyanúgy Henriksen improvizatív játéka is tökéletesen összhangban van Isungset absztrakt ritmusaival. Bár a régebbi lemezein is lehetett hallani fúvós hangszereket, a World of Glassnél sokkal jobban kitöltik a zenét és nyilván nagyobb hangsúly van fektetve rájuk (ha már Henriksen kezeli őket).

Azt nem mondanám, hogy ez lett a kedvenc Isungset-lemezem, azt a címet inkább a 2010-ben megjelent Winter Songs albumnak adnám, de attól még, ha nem is másért, de eredetiségéért megérdemli, hogy ott legyen a legjobb 2014-es kísérleti lemezei között.

Supersilent albumok

Nehéz ezt a történetet a jazztől kezdeni, mert könnyen félrevezető lehet. Hogyha azt írom, hogy varázslókról fogok írni, akkor keresitek a sorselemzők telefonszámát az oldalsávban. Hogyha szabad improvizációval nyitok, akkor a dzsezzisták blacklistelik a blogot. Marad a „négy nagyszerű muzsikus legújabb produkciója” felütés.

Négy évet váratott magára az oslói Supersilent új albuma. A Supersilent: 12 története 2011-ben kezdődött. Ebben az esetben ez nem azt jelenti, hogy a négy zenész három éven keresztül gyakorolt, mivel ez a zene teljes mértékben a jelenben születik. A kvartett tagjai csak és kizárólag koncerteken valamint hangfelvételek alkalmával találkoznak. Három fázisban vételezték az új hanganyagot, három különböző helyszínen, többek között a Emanuel Vigeland Múzeumban, amely 20 másodperces, természetes visszhangjáról ismert.

Arve Henriksen trombitás, Ståle Storløkken billentyűs, Jarle Vespestad dobos, illetve Helge Sten a.k.a. Deathprod producer zenéjének nagyszerűségét leginkább a koncepcióban, az egyensúlyban és a bátor zenei szabadságban látom. A koncepcionális látásmódot már az is bizonyítja, hogy külön figyelmet fordítanak a rendkívül lecsupaszított lemezborítók következetességére, ugyanakkor a terek kiválasztására, és emellett ott van a hanganyag nagyszerű egysége. A 12 hangzásában azt hiszem a legbátrabb album. Az eddigieket sem nevezném tapogatózónak, de itt érződik, hogy bátran belementek a dolgok mélyébe. A dalok közötti összhang ugyanakkor az, ami az új hanganyagban igazán magával ragadott. A hallgatót csodálatosan vezetik a káosz és a tisztaság hangulataiba. Majdnem két dalonként megtörténik ez az alig érezhető váltás. Olyan az egész, mint egy hullákkal telerakott szemétdomb tükörképe, egy ciántó kristálytiszta víztükrében.

Supersilent

Deathprod zenéjét nehéz lenne részletesen jellemezni, mert az egyik legsokoldalúbb skandináv hangmanipulátor, aki számtalan szóló projekt mellett megalapította a Motorpsycho rock bandát, és olyan produkciókban vett részt, mint a Biosphere, Nils Petter Molvær és a Jaga Jazzist, amelyek tartópillérei a skandináv, független kísérleti zenei színpadnak.

Helge Sten a.k.a. Deathprod

Az albumon az ő fejlődése érzékelhető leginkább, a korábbiakhoz viszonyítva, és a fennebb említett bátor hozzáállást is hozzá kötném. Ebben a hanganyagban érződik a három évi kísérletezgetés terekkel, szférákkal, hangokkal. A dark ambientet idéző hangelemek sokkal finomabban kidolgozottak és sokkalta tudatosabbak, mint eddig. Most érzem igazán az Audio Virus megnevezés lényegét.

A négy zenész először 1997-ben találkozott a a bergeni jazzfesztiválon, és rögtön az első közös zenélést hatalmas közönségsiker követte. Bemutatkozó albumaival (1-3) az egyik leginkább keresett skandináv kísérleti banda lett a Supersilent. Mindaz, amit művelnek nem valósulhatna meg a masszív zenei rutin nélkül, amit a három zenész, akik kezdetben „Veslefrekk“ néven zenéltek, problémamentesen hoz. Hármójuk közül talán a legismertebb Arve Henriksen

Arve Henriksen

A trombitás, aki csodabogárnak számít a jazz világában egyedi trombitajátéka miatt, amely nem a technikában mutatkozik meg, hanem a trombitának, mint hangszernek a felfogásában. Sokszor mondjuk, hogy a hangszer hozzá van nőve a zenészhez, és ez a hasonlat Henriksen játékát hallgatva a legigazabb. Az új hanganyagon az ő játéka a legmeglepőbb, mert nem a formabontó játékstílusa érvényesül, azaz nem imprózza szét az agyát, hanem a hangok tisztaságának érzékenysége és a tökéletes időszerűség, amit hozzátesz az egészhez, és most is hozza a fluxust idéző hangzásvilágot.

A másik két tag, a billentyűs Ståle Storløkken, (állandó tagja Terje Rypdal „Skywards“ bandájának, és játszott már Nils Petter Molværrel, Jon Balke-vel, Lars Danielssonnal, Jon Christensennel, Audun Kleive-val, Anders Jorminnal és Louis Sclavisszal), és a dobos Jarle Vespestad (főként folk-rock, jazz projektekben vett részt, melyek közül a leghíresebb a Farmer’s Market, de játszott a legtöbb jelentős északi jazz formációban) része is sokkal kifinomultabb, mint eddig, bár a billentyűs hozza az egyetlen elemet, amit kivetnivalónak találok. ‘A 12:3-ban találkozunk először a 70-80-as évek, new wave szinti hangzásával, amitől engem személy szerint ki lehet kergetni a világból, ugyanakkor nem találom az új album világához illőnek, de a 12:10-ben javít a fickó a tipikus free jazzt idéző zongorajátékkal.

Szóval, összességében nem lett a kedvenc Supersilent-lemezem, de ezt az albumot tudom a leghosszabb ideig hallgatni, ami első sorban a dark ambientes hangzásnak és a kifinomult hangoknak köszönhető. Számomra ez a legkifinomultabb lemezük. Nem a legjobb, de a legpengébb! A szabad improvizáció és a zenészek felkészültségének és összhangjának magasiskolája, ahol az utóbbi időben az ex-LedZeppes John Paul Jones is tanulgatik.

EBBEN a listában kapott helyet ez a nagyszerű friss lemez.