Kreng – The Summoner

Mindenkinek megvan a saját harca a halál gondolatával. A Nyugat embere leginkább tabusítja és eltér tőle, hogyha tud. Mit jelent manapság a gyász és min megy végig a gyászoló ember? Ezt fogalmazta zenébe Európa egyik legkiválóbb színházi zeneszerzője, Kreng.

Régóta viaskodok azzal a néhány sorral, amellyel a The Summoner-t, a belga zeneszerző Pepijn Caudron sorban harmadik albumát kell illessem. Időközben elkezdett engem írni a szöveg és közel álltam, hogy kritika helyett gyászjelentőt közöljek a blogon.

Pepijn Caudron a.k.a. Kreng

A The Summoner-re négy évet kellett várnunk, hogyha a legutóbbi albumot, a Grimoir-t nézzük, vagy hármat, amennyiben a retrospektív válogatást, amelynek címe Works for Abattoir Férme 2007-2011. Ezalatt az idő alatt sok minden történt, és ez a lemez minden rezdülésében érződik. A tételeket hallgatva megismertem egy teljesen új Krenget, akinek eddig semmilyen nyomát nem találtam az előző albumokon. Ez a legszemélyesebb hanganyag, amit a nagyra tartott színházi zeneszerző eddig kiadott.

Tagadás (Denial), Harag (Anger), Alku (Bargaining), Depresszió (Depression), Elfogadás (Acceptance), a gyász öt fázisa krengi megfogalmazásban. Mindenik egy közlemúltban elhunyt barátot idéz. Ez alapvetően egy zenében nagyon nehezen megfogalmazható tematika, de van mellette egy hatodik is, a Megidézés (The Summoning) című tétel, ami egyértelműen segíti a végkifejletet.

Kreng – Bargaining

Ez az első Kreng album, amit nem samplerek sokaságával alkotott meg. Az album felében 12 vonós Ligetit idéző légkörben vezet végig őrült, zajos crescendókkal a megvetés, a depresszió és az alkudozás lelki maradékain, és ez annyira szétzúzza az ember összes érzékszervét, hogy a lemez második felére, azt sem tudtam, hol vagyok, mit csinálok. Ez kétségkívül a katarzis, és ezt kevés zene képes felhozni az emberből egy szobában ücsörögve.

Az album második fele egy 15 perces doom metál tétel, ami a zabolátlan düh kopár falai közé zár minden féle racionalitást és klisét. Elátkozott orgonák, falként tornyosuló földet rengető riffek és ködös végtelenség, halálsikoly. A belga doom metál banda, az Amenra tökig torzított gitárjai széttörnek mindent, ami az első 25 percben lezajlott. Egész hihetetlen az a mód vagy koncepció, ahogy a gyász fázisain vezeti a hallgatót. Ebben a részben tipikusan a mély, folyton felszínre törő fájdalom utáni őrült vágy kel életre, ami a halottat vissza akarja rángatni az élők közé. Egy reszketeg, mély csüggedésben hal meg a dal, ami elvezet a beletörődéshez vagy az elfogadáshoz.

Egy üres végtelenben szóló, meztelen zongora hangja zárja az utazást, és ennél szebb befejezéssel nagyon ritkán találkoztam. Ezt tudom leginkább kortárs zeneszerzésnek nevezni, ezt a fajta burkolatlanságot, bátorságot és őszinteséget, ami nem engedi, hogy a The Summoner simán egy egyszerű ambient szerzeménnyé zsugorodjon, és hogyha valaha megkérdezik tőlem, hogy számomra mit jelent a színház, akkor ez a lemez lesz a válaszom.

Kreng zenéje nemcsak színházi, és lényegtelen is egy adott ponton az, hogy színházban gyakran használt zenéről beszélünk, mert ez a zene önmagában színház és rituálé. Pontosan az a teljesen egyedi, páratlan ritualisztikusság teszi jelen idejűvé, ami alig felfedezhető bármilyen zenében, amit eddig hallottam. Életem egyik legszemélyesebb zenei élményét hozta el nekem ez a lemez, és a legnagyobb örömömre szolgál, hogy megoszthatom veletek. Már nem lesz meglepetés az év végi top tíz első helyezettje.

Shut up! by Metrognóm on Mixcloud

Treha Sektori – Severh Sehenh

„A kortárs művészet legfőbb lényege, hogy nem hagy pártatlanságot” – mérgezett meg ezzel a gondolattal évekkel ezelőtt Ivácson András Áron barátom. Ez a gondolat képezi az alapját mindennek, amivel foglalkozom. Egy merev, véres gerinc, amit semmi nem tudott eddig meghajlítani, egy fokmérő, ami már összenőtt minden érzékszervemmel. A Treha Sektori úgy sétált át ezen a mérőn, hogy közben észre sem vettem, hogy megérkezett. Azaz már megint egy olyan zene, ami képes nem nekem, hanem bennem szólni.

Imádom az érzékszervek buja orgiáját, amikor a festmény egyszercsak történetté alakul, amikor a sorok egy könyvben egyszer csak felcsendülnek és amikor a zene egyszer csak képpé elevenedik. Úgy is mondhatjuk, hogy egy elszállt vizuális alkat vagyok. Valószínüleg így van.
Ebben a fent leírt „hálószobában” találkoztam Dehn Sora francia képzőművész zenéjével, aki becsületes szakmáját tekintve fotós-grafikus, és többek között albumborítókat is tervez. Több évnyi alkotás után gondolta úgy, hogy a képzeletét ki is hangosítaná, amire rögtön le is csapott a francia ambient-piac, később pedig a doom-,drone-metál legnagyobb ágyúi, a Neurosis és az Amenra. Sora azóta oszlopos tagja a Church Of Ra kollektívának is, ahonnan gyakorlatilag duvad a finom sötétség megállás nélkül.

Szóval az már tiszta, hogy egy sötét muzsikáról beszélünk, ami egy képzőművész fejéből pattant ki. De amennyiben a Treha Sektoriról van szó, semmiképp nem szabad kihagyni a ritualisztikus hangzást és a misztikus környezetet. Most akinek beugrott a kelta elemekkel teleszegecselt punchill-out, rögtön törölje.
Már számtalan cikket írtunk az ambient műfajában íródott és elképzelt falánkságokról, sőt a dark ambient is volt néhányszor már terítéken: pont ez a szép a történetben, hogy nem lehet látni a végét, azaz azt a pontot, ahol már ismételnénk magunkat, mert számtalan nagyszerű előadó tartozik azok csoportjába, akik a csenden keresztül látják a zenét.

A Severh Sehenh Treha Sektori harmadik albuma, hogyha nem számoljuk az Amenraával közösen tavaly kiadott, split lemezt. Az albumon egyetlen 38 perces dal van, amit teljes hosszában, a cikk végén linkelt lejátszóban meghallgathattok, ahogy tettük a legutóbbi műsor záróakkordjaként is.
Az album nyitánya csendes és hömpölygő, szépen megszerkesztett, a műfajra jellemző folyékony struktúrával. Majd egyre inkább pofon üti ezt a csendet egy-egy cintányérral vagy nagy dobokkal. Ettől a ponttól kezdődik minden, ami Treha Sektori jellemzőként írható le: a zene textúrája megmarad elegánsnak, annak ellenére, hogy fájdalmas arányokban használja a drone-t, a zajokat, a visszhangzó, torzított emberi hangot, stb.

A Severh Sehenh misztikusabb, mint az előző két album. A használt torzított hangok mintha egy fajta vallásos lemondásról, romlásról mesélnének, a hovatartozás megsemmisüléséről. A zene tónusai a múlt és a jövő vízióját kötik össze, megteremtve a születés előtti félelmet a kilátástalan jövőtől. Mégsem gondolom, hogy alapvetően negatív érzésekből táplálkozik, még akkor sem, hogyha feneketlenül mély és rohadtul sötét.
Amit azonban leginkább szeretek, az a Treha Sektori csendje, ami valójában nem is csend, hanem valamilyen fajta zenei feketelyuk: minden létező hangot elnyel, amelyek bentről próbálnak kitörni, mi pedig ennek a tompa zaját halljuk ideátról.

Ez nem a fájó sötétség és nem is az elmebetegség pincéje, hanem az a fajta sötétség, amiben az érzékszerveink erőre kapnak, amiben érezzük a levegő sűrűségét, amiben újraértékelünk és olyan világot festünk magunknak, amilyet csak akarunk. Ez a zene nem vezet tudatosan sehova, csak mankót ad a mindenséghez. Nekem sikerült megérezni benne az örökkévalóságig hömpölygő színtelen szabadságot és biztos vagyok benne, hogy ahányan meghallgatjátok a felvételt, (vagy itt beszélhetünk bármelyik munkájáról) szóval, mind-mind magatokkal visztek valami nagyon fontos batyut erre a zenei utazásra. One-way ticket!

The Theory of Nothing by Metrognóm on Mixcloud